Klió 2005/3.

14. évfolyam

A pálos misszionáriusok tevékenysége Magyarországon az 1600-as években

A magyar görög katolikus egyház történetében az 1646-os ungvári uniót vízválasztónak tartják az egyháztörténészek. Immár bőséges irodalma van ennek a történelmi ténynek, illetve eseménynek, melyből a Rómával egyesült jelenlegi magyar görög katolikusságot származtatják, még akkor is, ha ma már nem vitatott a honfoglalás-kori, sőt az az előtti bizánci missziós tevékenység népünk körében.

Akárhogy is áll a helyzet, a XVII. században a jezsuiták komoly, ilyen irányú missziós tevékenységet folytattak hazánk északkeleti részében. Megtették ugyanezt a Boldog Özséb által alapított egyetlen magyar szerzetesrend – a pálos rend – tagjai is, ám annak ellenére, hogy nagyon jól van dokumentálva elsősorban a vatikáni és római levéltárakban, a magyar görög katolikus történetírás még nem fedezte fel, illetve kevés teret szentelt neki.

A fiatal, történészi pályáját most kezdő Véghseö Tamás erre a témára fordította figyelmét. A Gregoriana Egyetemen legmagasabb minősítéssel megvédett doktori disszertációja1 mellett már itthoni publikációkat is szentelt és szentel a pálosok térítői tevékenységének.2 A most bemutatandó olasz nyelvű tanulmány is ezek sorába áll be.

A szerző mindenekelőtt terminológiai pontosítást, illetve eligazítást ad. Majd két nagy részben tárgyalja a témáját. Az egyikben magáról az ungvári unióról, majd annak sorsáról ír a következő évtizedekben. A másik nagy részben pedig a pálosok missziós tevékenységét mutatja be Magyarország északkeleti részében.

Nos, szerzőnk először a kifejezéseket pontosítja. Felhívja a figyelmet a népmissziók és a vándormissziók különbségére, még ha azok bizonyos mértékben fedhetik is egymást. Az első főleg a katolikus közösségeken belüli tevékenység volt (prédikációk a hit, az erkölcsi élet, a szentségtani szempontok elmélyítésére), buzdító és lelkesítő céllal. A másik viszont a protestánsok és ortodoxok felé irányult. A kettő azonban gyakran keveredhetett is. Földrészünk olyan területein, ahol a protestáns egyház nem hódított teret, a népmissziós tevékenység volt a jellemző, vagyis a szoros értelemben vett belső misszió, ahol viszont ők is, valamint az ortodoxok is erőteljesen jelen voltak, a tág értelemben vett missziós tevékenység uralkodott. Ugyanis a misszionáriusoknak ekkor a katolikus hit védelmezőiként és terjesztőiként kellett fellépniük. S nem is csak napokat, hanem heteket, hónapokat, sőt éveket töltöttek egy-egy helyen. Így a belső misszió kulcsszava is megváltozott: a „térítés” (ami eredetileg annyit jelentett, hogy „megváltoztatni a szívet”) további jelentést kapott, mégpedig a „katolikus hit számára való megnyerést”. Szerzőnk leszögezi, hogy munkája során tág értelemben veszi a misszió fogalmát, melyben az említett szempontok helyet kapnak. De a teljesség érdekében még pontosítja, hogy létezik külső misszió is, mely a nem keresztények megtérítésére, a távoli földrészek országaira irányul. A kor nyelvezete szerint „az ottani Indiák” jelentette ezeket. A protestáns vagy ortodox uralkodók által kormányzott európai államok pedig „az itteni Indiák” elnevezést viselték.

A tanulmány első nagy része az 1646-os ungvári unióval foglalkozik, annak előzményeit és következményeit is bemutatva. Bár a témának már elég bő irodalma van (magyar nyelven is), nem foglalja el a helyet a sok hivatkozás; a szerző mértéktartó korlátozással csupán a legfontosabb idegen nyelvű szakirodalmat említi jegyzeteiben. Nos, a tények röviden: 1646. április 24-én az ungvári vártemplomban 63 bizánci szertartású pap elfogadta a Rómához való csatlakozást, letéve a katolikus hitvallást. Ez azonban már a harmadik próbálkozás volt.

Az első kísérletet Homonnai Drugeth György, Zemplén és Ung leghatalmasabb feudális ura hajtotta végre, aki 1605-ben katolikus hitre tért, s nagyban támogatta a jezsuiták térítő tevékenységét. A sok bizánci szertartású alattvalója miatt az 1596-os breszti unió mintájára gondolta el Rómával való egyesítésüket, amihez Krupeczky Atanáz premysli püspököt hívta segítségül. Ám az 1614 Pünkösdjére kitűzött unió szerencsétlen véget ért a rossz előkészítés miatt. A krasznibródi monostorban összegyűlt felizgatott tömeg kezei közül csak Drugeth katonái tudták kimenteni a püspököt.

Bár a második kísérlet sem sikerült, már megvetette az ungvári unió alapjait. I. Rákóczi György, a munkácsi ortodox püspökség kegyura, 1633-ban Taraszovics Bazilt nevezte ki püspöknek. Ő már öt év múltán kapcsolatba lépett az egri püspökkel, majd 1640-ben kész volt arra, hogy letegye a katolikus hitvallást. Mikor emiatt titokban Jászóra utazott volna, kiderült a terve, s a munkácsi várkapitány házi őrizetbe vetette, ahonnan csak hónapok múltán engedte el. Világos volt a miért: ha katolikus hitre tér a püspök, nem lett volna többé a feudális úr alattvalója. Hiszen a római katolikus püspökök sem voltak azok. Tehát ez a kísérlet sem járt eredménnyel. Később a püspök Bécsben letette a katolikus hitvallást, viszont Munkácsra nem térhetett vissza, csak miután kibékült Rákóczival 1648-ban. Szerzőnk is elfogadja azt a feltételezést, hogy ennek érdekében Taraszovics taktikából visszavonta katolikus hitvallását. Ám az igazi ok utódjának kijelölése volt. Parthén Péter görög katolikus bazilita szerzetest szemelte ki, aki az unió elkötelezett híve volt.

Aztán 1646-ban végre megtörtént az unió a 63 pap Rómához való csatlakozásával, ami 10 százalékot jelentett. Valójában – amint szerzőnk megállapítja –, nagyon kevés a tényekről az ismeretünk. Ugyanis maga az egyesülés hosszú folyamat eredménye lett. Első írásos nyoma az a levél 1652-ből, melyben tíz főesperes Parthén munkácsi püspökké választásának megerősítését kéri. Ebből kitűnnek az unió feltételei is: 1. A keleti rítus érintetlen marad; 2. A papságnak szabad joga van megválasztani a püspököt, akit a Szentszék megerősít; 3. Az egyesült papságnak ugyanazokat a jogokat biztosítják, mint a római katolikusoknak. Az időközben Ungvárra telepedett jezsuiták – missziós tevékenységükkel – nagy előmozdítói lettek az uniónak. A vármegyék sorra csatlakoztak. Miután pedig Báthory Zsófia, II. Rákóczi Ferenc özvegye is katolizált, az egész Rákóczi családot efelé mozdította, további vármegyék csatlakozásával.

Ezek után szerzőnk részletesen ecseteli az unió előnyeit, melyek közül ki kell emelnünk a latinizáló hatás ellen szolgáló szempontot. Ugyanis a missziók révén a római katolikus szertartású térítők hatására eléggé általánossá vált a latinizáció, vagyis a római katolikus rítus felülkerekedése. Annak ellenére, hogy az unió feltételei között elsőként szerepelt ennek elkerülése.

Végül szerzőnk fontos és új ismereteket is előtár a levéltári kutatásai alapján. Egyértelmű, hogy nem Róma kezdeményezte az uniót. Az Apostoli Szentszék részéről soha nem írták alá formálisan azt. Sőt, az események teljes soráról is csak nagyon kevés ismeret jutott el Rómába. Mint ahogy a magyarországi bizánci szertartású emberekről is alig tudtak ott valamit. Konkrét példát is kapunk a tanulmányból: amikor Jakusics egri püspök 1644/45-ben Rómában járt a magyar püspökök képviseletében, nem tartotta fontosnak, hogy információkat adjon a püspöksége területén élő bizánci szertartású hívekről; sőt a Parthén püspök által 1643-ban megkezdett uniós tevékenységről sem.

Mindezek után az igazi csemegét a tanulmány második része jelenti a pálos térítők tevékenységéről. Véghseö Tamás itt már bőséges jegyzetanyagot sorakoztat fel az általa kutatott római és vatikáni dokumentumokra hivatkozva. A vizsgált korszak (pontosan négy évtized) két részre osztható az események két főszereplője, Vanoviczi János és Benkovich Ágoston tevékenysége alapján. Elsődleges források azok a jelentések, melyeket a Propaganda Fide Kongregációba kellett küldeniük a pálosoknak a térítői tevékenységükről.

Szerzőnk alapján mi is meglepőnek fogadhatjuk el a tényt, hogy bár Vanoviczi 1649 és 1669 között nyolc dokumentumot is küldött a Kongregációba, egyszer sem említette az ungvári uniót, sem előzményeit, sem következményeit.3 Ennek egyik oka lehetett, hogy a misszionáriusoknak Rómában összeállított kérdőívre kellett válaszolniuk éves jelentésükben. Sőt Vanoviczival kapcsolatban „fel kell tételeznünk, hogy egyszerűen az a tény is akadályozta őt, hogy nem ismerte a rutén nyelvet, a keletiek között kifejtendő missziós tevékenység megközelítésének közvetlen eszközét” – amint Végseö Tamás írja. Ugyanakkor egy másik feltételezést is megkockáztat: Vanoviczi nem is tulajdonított olyan nagy jelentőséget az uniónak.

Benkovich Ágoston tevékenységével azonban gyökeres változás állt be a pálosok és a keleti szertartásúak kapcsolatában. Neki megvolt az az előnye, hogy ismerte és beszélte a ruszin nyelvet, s ezért sokkal hatásosabban tudott működni közöttük, mint Vanoviczi. Így 1669-től kezdődően a Rómába küldött jelentésekben már megjelennek a görög katolikusokról szóló információk. Éppen ebben az évben beszámolnak a Homonnai családtól visszaszerzett terebesi rendházukban működtetett iskoláról, ahol nem csak a „sizmatikusnak” nevezett keletiek gyermekeit tanítják, de rajtuk keresztül a szülőkre is hatással tudnak lenni: bevonják őket a pálos templomban folyó istentiszteleteken való részvételbe s ezzel a (római) katolikus egyházba. Két év múlva már jelenthetik, hogy jelentősen megnőtt a katolikus hívek száma, sőt, két „sizmatikus” papot is sikerült katolikussá téríteni. Egy másik iratban jelzik a legsúlyosabbnak tartott problémát, a rutén nyelven írt könyvek hiányát: nem volt ilyen katekizmus, rituálé, evangéliumos könyv, direktórium, lelki irodalom, prédikációs könyv.

Benkovich tehát jól ismerte a görög katolikusok helyzetét és problémáit, és igyekezett azokat orvosolni is. Többen feltételezték, hogy ezt „rítus-vikáriusként” vagyis az egri püspök „szertartási helynökeként” tette. De szerzőnk bőséges anyaggal cáfolja ezt, majd megállapítja: „Sok kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy Benkovich rítus-vikáriusa lett volna Szegedy püspöknek, de bizonyos értelemben a helynökségéről szóló, fenntartások nélkül elfogadott téves információ megerősíti az unió érdekében nyilvánított elkötelezettségét, mert ez a (pálos) rendben élő hagyomány jele”. Mindenesetre, olyan híres lett a misszionáló tevékenysége révén, hogy amikor 1682-ben a kánoni vizsgálatot lefolytatták püspöki kinevezése előtt, a négy tanú közül három éppen azt a buzgóságát emelte ki, amellyel az uniót erősítette. Sőt, a titkár hozzáfűzte, hogy „az egyházmegyében és környékén sok rutént katolikus hitre térített”, s erről ismerték mind a pálosok, mind a környék emberei. Nyelvismerete révén könnyen tudott kapcsolatot teremteni a néppel. A katolikussá lett papság között nagy népszerűségnek örvendett, mert kiállt a jogaik mellett, s nem engedte őket jobbágyként dolgoztatni. Mindezekből kitűnik, az unió ügyének szolgálata a XVII. század végi Magyarországon olyan érdem volt, amely az egyházi előmenetelben fontos érvnek bizonyult.

Szerzőnk nem foglalja külön fejezetbe, de alapos összefoglalását adja tanulmányának. Elsősorban helyesen állapítja meg, hogy a pálosok térítő tevékenysége (a források alapján) lényegében az ungvári unió három pontja körül forgott. Igaz, a papság részéről történő szabad püspökválasztás csupán Parthén Péter esetében érvényesült, később ez az igény teljesen kikerült a figyelem középpontjából. A pálosok sem, maga Benkovich sem említik, amikor az elhagyatott munkácsi püspöki székbe megfelelő személy kinevezését kérik. A rítus érintetlenül hagyása már nem ment ilyen egyszerűen. De, amint szerzőnk megállapítja, a pálos térítők komoly unió-értelmezésen mentek át. Míg az 1669-es jelentés alapján egyértelmű volt a latinizáló törekvés (aminek ékes példája a terebesi iskola), Benkovich népszerűsége azt látszik igazolni, hogy szakított ezzel a tendenciával. Ugyanis a szertartásához közismerten ragaszkodó bizánci rítusú papság és hívek között nem ért volna el eredményeket. Fel kellett még ismerniük a pálosoknak azt is, hogy az unió megerősítésének és terjedésének legfontosabb előfeltétele az egyesült papság jogainak érvényesítése. Ezt fényesen bizonyítja Benkovich Ágoston további – immár váradi püspökként való (1682 és 1702 között) – működése, valamint az a tény, hogy I. Lipót császár 1692-ben rendelettel biztosította a Rómával egyesült papságnak ugyanazokat a privilégiumokat és védelmeket, melyek a római katolikus papságot megillették. De ez már újabb fejezet a görög katolikus egyház történetében.

Egyébként az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendről, a pálosokról általános információkat lehet szerezni Török József budapesti professzor könyvéből.4

Tamás Véghseö: Missionari paolini e cristiani orientali nell’Ungheria (1642–1681), (Pálos térítők és keleti keresztények Magyarországon, 1642–1681), Folia Athanasiana, Nyíregyháza 4 (2002) 81–96. o.

Ivancsó István

1. Címe: Ágoston Benkovich Osppe (1630/31–1702) e la riforma cattolica nell’Ungheria; védésének ideje: 2004. április 6.

2. „Pálos hithirdetők kapcsolatai Északkelet-Magyarország görög katolikusaival (1642–1682)”, in Athanasiana 12 (2001) 65–79; „Benkovich Ágoston váradi püspök működésének görög katolikus vonatkozásai (1682–1702)”, in Athanasiana 16 (2003) 99–122; „Katolikus népmissziók a 17-18. században”, in Athanasiana 17 (2003) 209–220; „Katolikus belső missziók a 17. századi Magyarországon”, in Athanasiana 20 (2005) 121–139.

3. Szerzőnk egyik tanulmánya alapján egy kiegészítés kívánkozik ide. Bár Vanoviczi a Kongregációnak nem írt az unióról, a Pápai Német-Magyar Kollégium rektorához küldött beszámolójában (az 1650-es évek közepén) említést tesz Varró István egri kanonokról, „aki ungvári plébánosként megtérítette a görögök pátriárkáját... Itt nyilván az 1646-os ungvári unióra céloz”. (A „pátriárka” elnevezés külön érdekesség, amely a konfúz ismereteket jelzi a munkácsi püspök jogállásával kapcsolatban. Vö. VÉGHSEÖ, „Pálos hithirdetők” (2. jegyz.), 72.

4. Török J.–Legeza L.–Szacsvay P.: Pálosok (Szerzetesrendek a Kárpát-medencében), Budapest 1996.