Klió 2005/3.

14. évfolyam

A nemzet mint akarat és képzet – a svájci történetírás 1900 körül

Ernest Renan, francia történész és filológus, híres 1882-es előadásában Svájc példájára is hivatkozva támasztotta alá azt a tézisét, miszerint a modern nemzet nem más, mint egy olyan szellemi princípium, melyet többek között a közösség együttélési, együvé tartozási vágya, szándéka (mint egy „mindennapos népszavazás”) tart össze. A nyelvileg, vallásilag, etnikailag heterogén Helvét Köztársaság valóban méltán híresülhetett el „akarati nemzetként” (Willensnation), s kétségkívül ezt a fogalmat juttatja eszünkbe Sascha Buchbinder szövegének Nietzschét parafrazeáló címe (Der Wille zur Geschichte – A történelem akarása) is. Különleges feladat jutott ugyanis a svájci történettudomány osztályrészéül az újkori nemzetkonstrukcióban: a politikailag és vallásilag megosztott lakosság nemzetté formálása, mégpedig integratív, a nemzet esszencialitását biztosító egységes nemzeti nyelv nélkül. A zürichi történész munkája a svájci nemzeti történetírás három kanonikus alakjának, elsősorban Wilhelm Oechslinek, valamint Johannes Dierauernek és Karl Dändlikernek a munkásságát veszi górcső alá, termékenyen alkalmazva Maurice Halbwachs, Pierre Nora, Walter Benjamin és Jacques Lacan (a kötet első részében bemutatott) kollektív emlékezetre, nemzet- és identitáskonstrukcióra, valamint a történelem medialitására vonatkozó elméleti belátásait.

Buchbinder elsősorban arra az izgalmas kérdésre keresi a választ, hogy miként viszonyult Oechsli, Dierauer és Dändiker ahhoz a feszültséghez, amely a kritikai pozitivista történettudomány és a svájci őskantonok egyesülésének a Tell Vilmos-mítoszból ismert története (Befreiungstradition) között feszült. Hogyan ragaszkodhatott a nemzeti történetírás diskurzusa a tudományos objektivitás, a forráskritikai igazolhatóság kritériumaihoz, s mi módon maradhattak meg eközben mégis a nemzeti identitáskonstrukció szempontjából pótolhatatlan hatékonyságú mítosz tartalmai? Aleida Assman fogalmaival úgy is megfogalmazhatnánk a kötet ezen alapvető dilemmáját, hogy jellegzetes, ellentmondónak látszó kapcsolatban álltak a nemzeti emlékezet előállításában a tudományosság és a szakralizáció: a történettudomány önálló diszciplinává válásával egyidejűleg megfigyelhető a történelmi mítoszok népszerűsége is. (A könyvnyomtatás elterjedésének következtében meghatározóvá váló írásbeliséget hasonlóan egészítik ki a nemzeti identitáskonstrukcióban a szóbeliség olyan médiumai, mint a nemzeti ünnepek, emlékművek vagy a népi színjátszás.) Ezt az általános problematikát pedig azért is érdemes az említett svájci példán konkretizálni, mert a nyelvileg heterogén nemzet történetírása az egységes nemzeti nyelvet mint integráló tényezőt is helyettesítette, vagyis különleges relevanciával bír a nemzeti identitáskonstrukció szempontjából.

Tipikusnak tekinthető ugyanis, Wilhelm Oechsli Buchbinder által idézett kijelentése, miszerint a múlt erősebb összekötő kapocs a nemzet életében, mint a nemzeti nyelv; bár nincs svájci nyelv, van svájci történelem, tehát svájci nemzet is. A történettudomány feladata ennek megfelelően az újonnan alapított szövetségi állam nemzetként való összetartása, legitimitása volt, mégpedig a lehető legszélesebb körben. Vagyis a történelem, a nemzet integratív és identitásteremtő jelentősége hasonlóvá vált ahhoz a szerephez, amit korábban a vallás töltött be a kollektívum életében. Oechsli egyik történelemkönyvét nem véletlenül ajánlotta mintegy bibliaként minden háztartás és iskola használatára (Quellenbuch zur Schweizergeschichte. Für Haus und Schule – 1886), s hasonló módon propagálta a svájci történelem alpesi helyszíneinek a zarándoklat gyakorlatával rokonítható rendszeres felkeresését (az ún. svájci utazást – Schweizerreise) is. A történettudomány absztrakt tartalmai, a nemzet (mint „szekuláris vallás”) politikai történelmének eseményei ilyen populáris formákban konkretizálva, személyesen is átélhetően, multimediális közegben is megtapasztalhatóan válhattak csupán a kollektív identitás alapjává. Kiemelhető ebből a szempontból nem csupán az utazások vagy az iskola közvetítő szerepe, hanem például a svájci népi színjátszás vagy az íjászversenyek gyakorlata sem, melyek kivétel nélkül a középkori krónikákból s a mondavilágból ismert Tell-mítoszhoz kötődtek.

A modern individuum, Tell Vilmos és az egymással demokratikus szövetségre lépett őssvájci kantonok Habsburgok elleni szabadságharcának története kétségkívül hatékony alapítómítoszává válhatott a XIX. században modern nemzetállammá fejlődő Svájcnak. Az újkori nemzeti történetírás jellemző retorikai stratégiája volt a kontinuitás hangsúlyozása saját jelenkoruk svájci nemzetállama és a középkori „köztársaság” között. A történetírók ezzel a távoli múltba vetítették vissza, az „arany középkor” jellemzőjeként jelenítették meg az identitásuk alapját jelentő s legitimálandó polgári, nemzeti intézményeket, a liberális elit modern ideáljait, melyek állandósága ily módon megkérdőjelezhetetlenné vált. Oechsli történetírói munkáiban például az osztrákokat és a németeket írja le idegenként, a XIX. században svájci terület más népeit viszont barátként, Dierauer pedig a középkori kantonokban már ott szunnyadozó nemzeti öntudatról beszél. Szintén Oeschli az, aki szerint már az Őssvájcban is létezett az általános hadkötelezettség egy formája, a középkori hegyi pásztorok pedig már általános tankötelezettségre törekedtek. Az 1291-es államalapító levélben (Bundesbrief) pedig a modern polgári dokumentumok ősformáját látta.

A demokratikus középkori svájci köztársaság mítoszában, a Tell Vilmos-krónikákból és a népi színjátszásból általánosan ismert szimbolikus alakjában formába öntött modern eszményekkel minden svájci azonosulhatott. Ez különösen fontos volt nem csupán a heterogén nemzet integrációjának szempontjából, hanem azért is, mert az ún. Sonderbundeskrieg („különszövetségi háború”) tapasztalata összeegyeztethetetlen volt a nemzeti diskurzussal, amit feledtetni tudott a középkori alapítás, a haladó szellemű őskantonok története. A modern svájci állam ugyanis pont azon polgárháború után jött létre, melyben a konzervatív, katolikus belső-svájci őskantonok (a Tell-történet legendás „hősei”) szenvedtek vereséget a liberális városoktól. Buchbinder szerint tudatos volt a kollektív törekvés az őskantonok „kárpótlására” és a nemzeti egység képzetén esett seb begyógyítására: ezt példázza ugyanis az 1886-ban megrendezett sempachi ünnep, ahol újra együtt ünnepelhetett az egész svájci nemzet. A (Winkelried legendás áldozati halálának történetével összefűződő) sempachi csata jubileumi ünnepe volt az első olyan alkalom, ahol a konzervatív és a liberális oldal közösen vett részt, vagyis a nemzeti identitás tudata a politika fölé emelkedett. A polgárháborút Oechsli egyébként azzal magyarázza, hogy a katolikus kantonokat az osztrák jezsuiták uralták, vagyis a polgárháborút integratív szabadságharcként beszéli el (s itt eszünkbe juthatnak Hayden White gondolatai a történetírás metaforikus jellegéről, egyazon esemény lehetséges narratívába öntésének sokféleségéről).

Az újkori történettudomány fenti ismérvei, vagyis a populáris, széles körű hatásosságra való törekvés vagy a Tell-mítosz központi szerepe gyakran összeegyeztethetetlenek voltak a (Svájcban Joseph Eutych Kopp nevével fémjelzett) kritikai pozitivista történelemtudomány kritáriumaival. Tell Vilmos valamint Schwyz, Uri és Unterwalden Habsurg-ellenes összefogásának Friedrich Schiller drámájából ismert történetét történelmi dokumentumok nem igazolják, így a Kopp-tanítvány Oeschli is elismerte, hogy nincs helye a tudományos diskurzusban. Mindazonáltal azt sem tartja kizártnak, hogy „igaz” a Tell-monda, különösen mert nincsenek ezt cáfoló források sem. Láthattuk továbá, hogyan maradhatott meg a történetírásban mégis az őskantonok egyesülésének és Tell Vilmosnak a története (Befreiungstradition) mint a nemzeti identitás alapja: a középkori „államalapítás”, a polgári erényekkel felruházott alpesi parasztok mítoszában. Mi sem jobb példa erre, mint a XIX. század folyamán az államalapítás dokumentumához méltóan nemzeti relikviaként ünnepelt alapító okirat (Bundesbrief) kultusza (az 1960-as évektől s az 1991-es jubileumi ünnepségek kontextusában viszont nyilvánosan is felmerült Svájcban az a dilemma, hogy nem kellene-e 1291 helyett 1848-at megtenni az államiság ünnepének).

Oechsli fő teljesítménye Buchbinder szerint tehát az, hogy kibékítette egymással a tudományosság, az objektivitás kritériumait és a nemzeti identitás alapját képező, Ranke vagy Kopp értelmezésében viszont tudománytalan módon (krónikák, irodalmi szövegek vagy a népi színjátszás által) hagyományozódott tartalmakat. Hasonlóan jellemezhetjük Johannes Dierauer történetírói munkásságát is, azzal a különbséggel, hogy ő jóval nagyobb hitelességet tulajdonított a krónikáknak (Aegeidus Tschudi-t „svájci Hérodotoszként” dicsérte), s nem a tudományosságot, hanem a nép tanítását tűzte ki elsődleges céljául. Karl Dändliker stílusa viszont a történelmi regényére emlékeztet: bár valamennyire a kritikai pozitivizmus iskolájának eredményeit is integrálta munkáiba, Walter Scottot példaképeként csodálta. (Az említett széles körű hatékonyság érdekében például a lábjegyzeteket is elhagyta a szövegeiből.) Oechslihez és Dierauerhez hasonlóan ő is az államalapítás történetére koncentrál, de Friedrich Schiller Tell Vilmosát idézve. Szerinte a mondák a néplélek kifejezői, szemtanúk írásba foglalt jelentései, s ha nincs ellenük szóló vagy alternatív írásos forrás, valamennyire támaszkodhat rájuk a történelemtudomány. Dändliker történetírása tehát jóval ideologikusabb Oeschsli vagy Dierauer munkáinál. Ennek oka Buchbinder szerint nem csupán abban keresendő, hogy ő volt hármójuk közül a pályáját legkorábban kezdő történetíró, hanem abban is, hogy Dändliker tevékenysége még az említett sempachi ünnep előtti időre koncentrálódik. A „testvérviszály” idején pedig nem más, mint a múlt (a Befreiungstradition) jelenthette a közös identitás, a nemzeti integráció egyetlen alapját.

Sascha Buchbinder: Der Wille zur Geschichte Sweizergeschichte um 1900 – die Werke von Wilhelm Oeschli, Johannes Dierauer und Karl Dändliker (A történelem akarása. Svájci történelem 1900 körül; Wilhelm Oeschli, Johannes Dierauer és Karl Dändliker művei). Chronos, Zürich, 2002. 317 p.

Pabis Eszter