Klió 2005/3.

14. évfolyam

Magyarország megítélése a német történetírásban

 

Az a kérdés, hogy milyen a Magyarországról és a magyarokról alkotott kép külföldön, mindig is foglalkoztatta s foglalkoztatja a hazai közvéleményt, mely jogosan érzi bántónak, ha azt látja például, hogy a nagyvilágban egyesek, mondjuk, összekeverik Budapestet Bukaresttel. Az érdeklődőbb közönséget az aktuális helyzet mellett persze az is foglalkoztatja, hogy mit tudnak más nemzetek múltunkról, történelmünkről, az mennyire áll összhangban a mi ismereteinkkel, önképünkkel. A Márta Fata által szerkesztett, 2004-ben Német­országban megjelent kötet éppen ezért talán hiánypótlónak is mondható, s kétségtelen, hogy szélesebb perspektívába helyezi a magyar történelemmel kapcsolatos ismereteinket, ugyanakkor a nemzetközi közvélemény számára is komoly ismereteket nyújt országunk múltjáról, Európában elfoglalt helyéről, évszázadokra visszanyúló kapcsolatrendszeréről.

Eberhard Schaich Beköszöntője és a német történetírásban megjelenő Magyarország-kép általános összefoglalását nyújtó, Márta Fata által írt bevezető tanulmányt követően a könyv tematikusan három nagyobb részre tagolódik. Az első nagyobb blokk Magyarország történeti ábrázolásával kapcsolatos tanulmányokat tartalmaz. Német történészek mellett magyar historikusok (Bak János, Futaky István, Pók Attila, Orosz László) írásait is olvashatjuk, sőt – a kötet címében jelzett kereteket meghaladva – még a brit történetírásban megjelenő Magyarország-kép kérdését elemző tanulmánnyal is találkozhatunk (Robert Evans: Ungarn in der britischen Geschichtsschreibung. C. A. Macartney und seine Vorgänger. 110–125. old.). A második nagyobb tematikus egység a jogtörténet és joggyakorlat tárgykörében megjelenő Magyarország-ábrázolással, megítéléssel foglalkozik. Az első blokkhoz hasonlóan a német szerzők mellett ugyancsak találkozhatunk magyar szerzővel is (Gönczöl Katalin: Das historische Ungarnbild in der deutschen Rechtsgeschichtswissenschaft. Eine Geschichte der Forschung und der interkulturellen Wissenschaftsbeziehungen bis 1945., 227–239.old.). A könyv harmadik nagyobb egysége a magyar történelemre vonatkozó ismeretek németországi közvetítésével kapcsolatos kérdéseket vizsgálja.

A kötet Beköszöntőjében a Tübingeni Egyetem rektora, Eberhard Schaich kitér arra, hogy a 2000-ben államalapításának millenniumát ünneplő Magyar­ország, Szent István királynak köszönhetően, politikai, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt a nyugati világ részévé vált, noha számos konfliktus okán kényszerű­ségből a Kelethez is kötődött. Ez utóbbi felvetés igazolásaként a 150 évig tartó török hódoltságot említi. Szól arról, hogy dinasztikus szálak, illetve a történelem folyamán a Kárpát-medencébe irányuló jelentős számú német telepes révén a nyugati világon belül Magyarország szorosan kapcso­lódott a német történelemhez és a német kulturális térséghez is. A kötet megjelenésére abból az alkalomból került sor, hogy Magyarország az Európai Unió tagjává vált, és ezzel a ténnyel összefüggésben igyekszik számos szem­pontból megvilágítani a német-magyar kapcsolatok gazdag múltját, ugyanakkor pedig új lehetőségeket igyekszik nyitni a nemzetközi tudományos együtt­működés terén.

Magyarország a német történetírásban című bevezető tanulmányában Márta Fata (Ungarn in der deutschen Historiographie. Einleitende Frage­stellungen, 11–22.old.) bemutatja, hogy a német történetírásban Magyar­országot hol Közép-Kelet-Európához, hol pedig Délkelet-Európához sorolták. Emlékeztet arra, hogy a bécsi kongresszus (1814/15) után a kontinens három részre történő felosztásának körvonalai rajzolódtak ki: a „civilizált” nyugati fele és a „barbár” keleti fele között volt egy átmeneti vagy köztes zóna, amelybe beleértették a Német Szövetség és az Osztrák Császárság területét is (Magyarországgal együtt). Európának ez az eredetileg kulturális szempontú meghatározása az I. világháború utáni új európai rendezéskor is megmaradt, a II. világháború után pedig egyöntetűen az volt a meghatározó álláspont, hogy egész Közép-Európát a kommunizmus uralja. Európa politika-földrajzi szemléletében ez egyfajta politikai determinizmusként jelent meg. Márta Fata részletesen bemutatja, hogy a Közép-Kelet-Európa fogalom csak az I. világháború után jelent meg a német történetírásban, szakmai vitákban, a weimari köztársaság majd a nemzetiszocialista időkben. A fogalomhasználat nem nélkülözte a politikai felhangokat sem, ugyanis Németország revíziós szándékaihoz, a vele határos németek által lakott térségek megvé­delmezésének igényéhez is kötődött. Magyarország ebbe nem igazából tartozott bele, így jobbára kikerült az ún. „Ostforschung” figyelméből, jóllehet egyetlen történeti munka vagy geopolitikai elemzés sem kérdőjelezte azt meg, hogy strukturálisan Magyarország Kelet-Közép-Európához tartozik. A hidegháború idején a nyugat a Közép-Kelet-Európa megnevezést a szovjet uralommal szembeforduló országokkal kapcsolatosan használta (1956 – Magyarország, 1968 – Csehszlovákia). De a fogalom még manapság sem mentes a politikai tartalmaktól, mert az egykori „keleti blokknak” a NATO-hoz illetve az EU-hoz csatlakozó országait össze­foglalóan gyakran így nevezik.

A szerző szerint a modern Közép-Kelet-Európa kutatás alapjait Szűcs Jenő, magyar középkorkutató vetette meg 1983-ban, amikor Nyugat és Kelet között egy harmadik történeti régióként határozta meg, amely a 800 körül kialakult Karoling-birodalom határaitól (Elba–Lajta-vonal) az 1054. évi schisma következ­tében előálló római katolikus-ortodox határ közötti térséget foglalta magába, s végleges kiterjedése a XIV. század végére formálódott ki a Balti­kumtól az Adriáig terjedően.

A tanulmány bemutatja a közép-kelet-európai régióval foglalkozó német tudományos folyóiratokat, kiadványokat, intézeteket, de kritikusan azt is megjegyzi, hogy az újabb szemléleti hozzáállás ellenére a német történeti kutatásban Magyarország hagyományosan továbbra is a délkelet-európai kutatások tárgykörében szerepel, noha  e térség egészére jellemző közös ismérveket, jegyeket mind a mai napig nem sikerült találni. A Délkelet-Európa problematiká­jával foglalkozó német kutatás a kezdetektől azzal szembesült, hogy legalább két nagy, történelmileg és kulturálisan jelentősen különböző alrégióval kell számolni: a Duna térségével (azaz a történeti Magyarországgal) és a Balkánnal. Az 1990-es évek délszláv eseményei még inkább megerősí­tették azt a vélekedést, hogy Délkelet-Európában ezt a két térséget világosan el kell határolni egymástól. A nyugati és a keleti egyház és vallás befolyásának köszönhetően a történelem során alapvetően más politikai- és jogrendszer formálódott ki, jelentősen különböző kulturális és ideológiai világkép alakult ki Magyarországon és a balkáni államokban (Románia, Szerbia, Bulgária), melyek manapság is szignifikánsan tetten érhetők.

Márta Fata vélekedése szerint a Magyarországról alkotott német történeti kép kialakulásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a Kárpát-medencében megtelepedő magyar törzsek több mint fél évszázadon át rabló hadjáratokat vezettek szerte Európában, s különösen nagy számban a német királyságba. Az első krónikák beszámolói így érthetően negatív tartalmakat fogalmaznak meg, melyek toposzként hosszú ideig továbbéltek (pl.: „a magyarok nem úgy élnek, mint az emberek, hanem vadállatok módjára, emberhúst esznek és embervért isznak.”). A magyarok tehát démonizált ellenségként jelentek meg a középkori német történeti irodalomban, s a középkori dinasztikus kapcsolatok ellenére ez a kép alapvetően nem is változott. Magyarországgal kapcsolatosan csak a török veszély megjelenése korában, döntően a XVI. században változott meg a német történetírás szemlélete, s a „kereszténység védőpajzsa” megnevezés vált meghatározó toposzává a későbbi évszázadokban is. Leopold von Ranke 1888-ban megjelent kilenc kötetes művében például egyértelműen a nyugati kultúra védelmezőjének nevezi Magyarországot. Német részről különösen a XIX. században élénkült meg az érdeklődés a magyar történelem és Magyarország iránt, amiben az Osztrák Császárság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia által teremtett szoros politikai kötődések, illetve a Német Császársághoz fűződő külpolitikai szálak komoly szerepet játszottak. Az első világháborús vereség után magyar és német részről egyaránt a kutatás és történetírás nem volt mentes a politikai tartalmú felhangoktól, közvetlen állásfoglalásoktól. 1945 után a nyugatnémet történetírásban viszont az a nézet vált meghatározóvá, hogy Kelet-Közép-Európa – így Magyarország – történetét az ott uralkodó kizárólagos marxista-leninista ideológia miatt nem lehet tárgyilagosan kutatni, emiatt jelentősen megcsappant a Magyarországgal foglalkozó történeti érdeklődés is.

Befejezésként a szerző, mint a kötet szerkesztője, hangsúlyozza, hogy ez a könyv nem képes bemutatni a magyar történelem egyes korszakainak a német historiográfiában megjelenő eredményeit, hanem csak felvillant bizonyos szerzőket, álláspontokat, tendenciákat. Célja az, hogy elősegítse Németország­ban Magyarország jobb megismerését és megértését.

A német történetírásban megjelenő Magyarország-kép című tematikus blokk Bak János magyar középkortörténész tanulmányával kezdődik („Herrschergestalten des mittelalterlichen Königreichs Ungarn in der neueren deutschen Mediävistik” 25–30. old.). Megállapítása szerint az utóbbi időkben a német szerzők döntően három magyar uralkodóval foglalkoztak: az államalapító Szent Istvánnal (aki házassága révén rokonságba került a német-római császári házzal), Luxemburgi Zsigmonddal (aki cseh királyként és császárként egyaránt szorosan kötődött a birodalomhoz), valamint Hunyadi Mátyással (aki Magyarország legjelentősebb uralkodójaként szerepel). Rajtuk kívül persze néhány másik magyar király is kapott némi figyelmet, mint például a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla, az erdélyi telepeseknek komoly kiváltságokat biztosító utolsó Árpád-házi király, III. András, vagy a középkori magyar királyság virágkorát jelentő Anjou-uralkodók. Szent István elsősorban az Ottók korával és az Ottók keleti politikájával kapcsolatosan megélénkült német történeti kutatással összefüggésben került a német történeti érdeklődés, különösen Johannes Fried látókörébe (és ezen korszak lengyel történelme is). Luxemburgi Zsigmond kutatása elsősorban Jörg K. Hoensch munkásságához kötődik, aki 1996-ban megjelent nagy monográfiájában német, magyar és cseh kutatási eredményeket, forrásokat egyaránt feldolgozott (Kaiser Sigismund: Herrscher an der Schwelle der Neuzeit 1386–1437. München). Utolsó műve alig néhány éve, 2000-ben jelent meg (Die Luxemburger: Eine spätmittelalterliche Dynastie gesamteuropäischer Bedeutung 1308-1437. Stuttgart). Ugyanebben az évben egy tanulmányában az 1945 utáni Zsigmond-kutatás súlypontjait vette számba (Schwerpunkte der Sigismund-Forschung nach 1945), melynek érdekessége, hogy egy magyar-német együttműködéssel készült kötetben jelent meg (Das Zeitalter König Sigmunds in Ungarn und im Deutschen Reich. Hrsg von Tilmann Schmidt und Péter Gunst, Debrecen, 2000.), melyről számos osztrák és német középkortörténeti szakfolyóirat közölt ismertetést. Az újabb német kutatásban először Karl Nehring foglalkozott Hunyadi Mátyással, illetve az akkori magyar–osztrák kapcsolatokkal (Matthias Corvinus, Kaiser Friedrich III. und das Reich. Zum hunyadisch-habsburgischen Gegensatz im Donauraum. München, 1975.). De Jörg K. Hoensch ugyancsak foglalkozott Mátyás magyar királlyal (Matthias Corvinus. Diplomat, Feldherr, Mäzen. Graz, 1998.).

Futaky István tanulmányában azt vizsgálta, hogy mit tudtak a magyar történelemről a XVIII. században a Göttingai Egyetemen („Die ungarische Geschichte an der Göttinger Universität im 18. Jahrhundert” 31–48. old.). Halmágyi István 1752/53, illetve 1762/69 közötti naplói az első bizonyítékok arra, hogy a XVIII. századi göttingai értelmiségi körökben élénk érdeklődés volt a magyarok története, s különösen eredete iránt. Ez az érdeklődés nem korlátozódott csak a történészekre, hanem számos természettudós, orvos vagy nyelvész is említhető. A magyar történelemmel foglalkozó göttingai értelmiségiek között kiemelkedő szerepe volt Ludwig Timotheus Spittlernek, aki az Entwurf der Geschichte der europäischen Staaten című két kötetes művében önálló fejezetet szentelt a magyar királyságnak, ahol a magyarok finnugor eredetének elmélete mellett teszi le voksát. de az oszmán törökökről, oroszokról és lengyelekről szóló részeknél ugyancsak többször említi a magyar történeti összefüggéseket, sőt a Habsburg-ellenes magyar rendi küzdelmeket is bemutatja. Ez utóbbi miatt a Habsburg birodalomban betiltották könyvét. A Göttingai Történelmi Intézet tagjává választott lüneburgi professzor, Ludwig Albrecht Gebhardi négykötetes művet jelentetett meg Magyarország történetéről, s 1774–1794 között 60 magyar történelemmel kapcsolatos recenziót írt. A XIX. században viszont a Magyarország iránti érdeklődés mérséklődött a Göttingai Egyetemen.

A kötet következő tanulmánya (Márta Fata: „Mein geliebtes Kalmucken­volk”. Ungarns Geschichte in deutschen historischen Darstellungen zwischen National­ismus, Konservativismus und Liberalismus im ersten Drittel des 19. Jahrhunderts. 49–83. old.) azt elemzi, hogy milyen volt a magyarság-kép a XIX. század első harmadának nacionalista, konzervatív és liberális német történet­írásban. Idézi a Rheinländischen Zeitung 1803. évi cikkét, mely szerint „... a távoli afrikai vagy ázsiai országokról gyakran többet tudunk, mint egyes európai országokról, melyek közé Magyarország is tartozik”. A korai német nacionalista történetírás jeles képviselője, Ernst Moritz Arndt személyesen is járt Magyarországon, úti élményeit, benyomásait 1804-ben nyomtatásban is megjelentette. Úgy tapasztalta, hogy az ország „megőrizte természetes, termékeny állapotát” a magyarok pedig „érzelmi, és nem értelmi alapon viszonyulnak a dolgokhoz”. Azt a XIX. század elején elterjedt nézetet képviselte, hogy egyes népek mentalitása, karaktere szorosan összefügg a természet és az ember viszonyával, a természeti adottságokkal. A magyarokat „barátságos, vendégszerető” népnek mutatja be, mely alapvetően „tanulatlan, műveletlen”, de nem osztotta azt a bécsi vélekedést, hogy a „magyarok rebellisek, lázongók, elégedetlenek, hálátlanok” lennének. A nemzeti karakter hiányát a nemzettudat hiányaként értékelte, s ebből a szempontból a magyarokat az erős nemzettudattal megáldott népek közé sorolja. A népek között meglévő fejlettségi különbségeket a klíma- és a földrajzi adottságok különbözőségéből magyarázta (földrajzi determinista szemlélet). Az ókortól a legtöbb szerző az északi népeket szabadságszeretőnek, ám kulturális tekintetben különösebben nem jeleskedőnek írta le, míg a déli népek magas kultúrát hoznak létre, de szabadságvágyuk jóval kisebb mértékű. Ezt a toposzt veszi át Arndt is, amikor így ír: „délről jött a világ művészeti átalakítása, de a világi rombolás is, az Észak küldte a szabadságot és a bosszút”. Ebben a karakterológiai mezőben helyezi el a magyarságot is: a keleti (ázsiai) eredetű magyarok kezdetben veszélyt jelentettek Európára, de keresztény királyaik „humanizálták” és európaivá tették e népet, melynek az északi népek között van a helye a németek, angolok, skandinávok, lengyelek és oroszok között (annak ellenére, hogy Pannóniát déli kulturális hatások is érték). A protestáns Arndt megértően tárgyalja a magyar rendi mozgalmakat, s különösen negatívan ítéli meg I. Lipót uralkodását. Munkásságának nagy érdeme, hogy a kevésbé ismert Magyarországról számos ismeretet közvetített a németek felé.

A konzervatív szemléletű német politikai romantika történetírásából a szerző Friedrich von Schlegel munkásságát emeli ki, aki korai írásaiban a francia forradalom hívének vallotta magát és az ancien regime kritikáját fogalmazta meg, ám a későbbiekben ez komoly meghasonlást okozott számára. A felvilágosodást ellentétesnek érezte a keresztény-nyugati tradíciókkal, történeti értékekkel, kultúrával, így feladta ifjúkori republikánus nézeteit, és a katolicizmus elkötelezett hívévé vált. Már 1802-ben úgy vélte, hogy az európai államok között a vallás jelentheti az összekötő szálat, a szövetségi viszony alapját, s ehhez a középkor megfelelő mintaként szolgálhat, amikor az állam-egyház egyenrangúsága jelentette a világrend és világkép alapját. A magyar történelemhez való fordulásá­ban is a középkori keresztény egység eszménye volt a meghatározó, így Szent István alakja kapott nála a legnagyobb hangsúlyt, illetve kiemelte a német-római birodalom szerepét több ezredforduló korabeli állam létrejöttében (Dánia, Magyarország, Lengyelország). Magyarország vonatkozásában fontosnak tartotta a középkori német telepesek által közvetített kulturális hatást, illetve az Anjou királyokkal megjelenő itáliai-reneszánsz elemeket, ami Hunyadi Mátyás korában teljesedett ki. Megítélése szerint a xvi. századi török hódítás megsemmi­sítette a korábbi német és itáliai hatásokat. Katolikusként másképpen ítélte meg a reformációt, mint Arndt: a protestantizmusban az európai egység hanyatlását látta, az ellenreformá­cióban pedig a középkori tradíció megújulását. Úgy vélte, hogy Ausztria a török elleni harcokban emelkedett fel Európa „első hatalmai” sorába. A Habsburg politika csúcspontjának II. József uralkodását tekintette, aki a birodalom különböző részeiből egységes monarchiát akart kovácsolni.

A XIX. század első harmada német liberális történetírásának Magyar­országra vonatkozó megítélését a tanulmány Karl von Rotteck alakján keresztül mutatja be. 1813–1826 között megjelent kilenc kötetes műve (Allgemeine Geschichte vom Anfang der historischen Kenntnis bis auf unsere Zeiten) alapvetően az alkotmányosság és a törvény előtti egyenlőség, illetve általában a polgári értékek elvét helyezi a történelmi fejlődés csúcsára. Ebből a szempontból értékeli a magyar történelem különböző korszakait is. A legtöbb korábbi vagy korabeli szerzőtől eltérően nem I. Istvánban, hanem a városi életet, polgári szellemet, kereskedelmet stb. felkaroló Anjou kirá­lyokban látta az igazi magyar államalapítást. Hunyadi Jánost a kereszténység pajzsának tekinti, de fia, Mátyás már letért erről az útról, amikor Ausztriával illetve Csehországgal háborúzott. 1526-tól datálja a kora újkori magyar történelmet. A török elleni hősiességet Zrínyi Miklós testesíti meg, Thököly és Rákóczi Magyarország régi szabadságáért kelt fegyverre, mert I. Lipót zsarnoki módon kormányzott. II. József felvilágosult uralkodását kiemelkedő időszaknak tartja, az ellene szerveződő magyar rendi mozgalmat pedig ellenszenvvel tárgyalja.

Összegzésként Márta Fata megállapítja, hogy a XIX. század első har­madának mindhárom nagy történetírói irányzata egybehangzóan úgy szól a magyarok korai történetéről, hogy egy ázsiai nép sikeresen csatlakozott Európához, s e folyamatban megkerülhetetlen szerepe volt a német-római birodalomhoz fűződő kapcsolatoknak. Magyarországnak, mint a „keresz­ténység védőpajzsának” a megítélése ugyancsak hasonló, ahogyan a török hódítás korának cezúraként történő értelmezése is. A Habsburgok uralko­dásával kapcsolatosan már megosz­la­nak a vélemények, de egy vonat­kozásban mindhárom irányzat képviselője azonos álláspontot képvisel: II. József pozitív megítélésben részesül.

Joachim von Puttkamer tanulmánya (Kein europäischer Sonderfall. Ungarns nationalitätenproblem im 19. Jahrhundert und die jüngere Nationalismus­forschung, 84–98. old.) – mely elsősorban az 1868. évi nemzetiségi törvényt és a magyar nyelv kötelező oktatásáról szóló 1879. évi törvényt vizsgálja – kevésbé illeszkedik a tanulmánykötet koncepciójához, hiszen a szerző alapvetően magyar történeti munkákra hivatkozik, s nem a német történetírásban megjelenő magyarság-képet elemzi. Tagadhatatlan azonban, hogy ez a tanulmány fontos szerepet játszhat olyan nemzetközi szinten beidegződött sztereotípiák megváltoztatásában, mint például az, hogy a dualizmus kori Magyarországon drasztikusan elnyomták volna a nemzeti­ségeket.

Pók Attila tanulmányában (Rankes Einfluss auf Geschichtschreibung und Geschichtsdenken in Ungarn, 99–109. old.) Leopold Rankének a magyar történetírásra és történeti gondolkodásra gyakorolt hatását elemzi. Ranke első műve, a Fürsten und Völker Südeuropas im 16. und 17. Jahrhundert a reformkorban vált ismertté Magyarországon. Ez a könyv a cenzúrázott művek listáján szerepelt, de a tiltás ellenére sokan olvasták. A tényleges Ranke-recepció azonban csak az 1850-es években kezdődött Magyarországon, amikor az általa alkalmazott történetírói-kutatói módszereket, forrásválogatási megközelítéseket kezdték követendőnek tartani (Kemény Zsigmond, Csengery Antal). Első igazi hazai követője Marczali Henrik volt. Rankét nem a személyiségek érdekelték, hanem a társadalom változásai, belső mozgásai, ezek okai, mozgatórugói, s magyar­országi követői is ezt tartották szem előtt. Marczali például első ízben dolgozott fel egy egész évszázadot politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból (Die Geschichte Ungarns im Zeitalter Josephs II. Bp. 1881–1888.). Ranke történetírói módszere, metodikája a XX. századi magyar történetírás egyik meghatározó személyiségére, Szegfű Gyulára is befolyással volt, aki – éppen Rankét követve – nagy fontosságot tulajdonított az államok történetének alakulásában a külpolitikának. 1931-ben Hóman Bálinttal közösen írt Magyar történet című munkájukban a XVIII. századi fejezet bevezetőjében egyértelműen hivatkoztak is Rankéra, amikor a külpolitika minden mást maga mögé utasító primátusságát hangsúlyozták, nevezetesen, hogy Európa közepén Magyar­ország sorsát a nagyhatalmak határozták meg. Szegfű átvette Ranke azon nézetét, hogy állam és nemzet egy és ugyanaz, hogy egy nemzet csak önálló nemzeti állam keretei között képes fejlődni, illetve hogy az állam egy nemzet történetének legnagyobb „produktuma”. Rankét két okból is a modern történettudomány legfontosabb előfutárának tartotta. Egyrészt nemzeti vagy társadalmi előítélettől mentesnek ítélte, hiszen nem kizárólag saját nemzete történetét kutatta (ellentétben a francia liberalizmussal), hanem egész Európa története érdekelte, másrészt nagyon szorosan épített a forrásokra és azok megfelelő kritikáját is alkalmazta. Az 1945 utáni marxista történetírás (Mint pl. Elekes Lajos) retrográdnak, konzervatívnak ítélte Ranke munkásságát, s kritizálta a külpolitika primátusságát hangsúlyozó tézisét, amit a bismarcki kor és az imperializmus nagyhatalmi törekvéseként értelmezett. Magyarországon Ranke megítélése csak az 1970-es évektől kezdett lassan megváltozni (R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történelemszemlélet a magyar történetírásban. Bp. 1973.).

Robert Evans írásában („Ungarn in der britischen Geschichtsschreibung’, 110–125. old.) Magyarországnak az angol történetírásban szereplő képét vizsgálja, ennyiben tehát ez a tanulmány nem a kötet egészének címében jelzett témához kapcsolódik, ám ennek ellenére korántsem érdektelen vagy felesleges. Az angol történeti érdeklődés Magyarország iránt a XIX. század elején kezdődött, amikor William Coxe: History of the House of Austria (1807) című munkájában említi hazánkat illetve a magyar történelem egyes szereplőit (Szapolyait, Thökölyt, Rákóczit). A Magyarországra irányuló angol utazások megszaporodásával összefüggésben az 1830-as évektől egyre több úti beszámoló, útleírás született, melyek pozitívan szóltak a korabeli magyar reformtörekvésekről és kritikusan szemlélték a nemesség széles körű kiváltságait. 1848 következtében a Magyar­ország iránti angol érdeklődés a történész utazók szűkebb körén túl immár a közvélemény széles rétegeiben általánossá vált, amit az 1849 után Angliában megjelenő magyar emigráció még inkább felerősített. Több emigráns ugyanis Magyarországról szóló könyvet jelentetett meg, mint például Szabad Imre: Hungary Past and Present (1854), vagy Szemere Bertalan: Hungary from 1848 to 1860 (1860). De az angol szerzők is nagyobb arányban kezdtek írni Magyarországról (pl. Edwin Godkin: History of Hungary and the Magyars. London, 1853., Arthur Patterson: The magyars: Their Country and Institutions. London, 1869.) Angliában üdvözölték az 1867. évi kiegyezést, amelyben különösen Deák Ferenc szerepét tartották meghatározónak. A passzív ellenállás, mint Magyarország „újjászületésének” titka Nagy Britanniában különösen az írek körében váltott ki nagy visszhangot, elsősorban a Sinn Fein néven létrehozott nemzeti mozgalomnál. A XX. század elején három könyv is napvilágot látott Angliában Magyarországról. Forster Bovill: Hungary and the Hungarians (1908) és Cecil Kuatchbull-Hugessen: Political Evolution of the Hungarian Nation (1908) alapvetően pozitívan viszonyul a magyarokhoz és a magyar történelemhez, míg Robert William Seton-Watson (The Southern Slav Question and the Habsburg Monarchy. 1911.) elítélte a magyar kormány nemzetiségi politikáját, a kormányt pedig korruptnak, törvénytelennek és amorálisnak tartotta. Az első világháború előtt, a politikai indíttatásokat sem mellőzve, megszaporodtak a hasonló tárgyú írások  A világháborút követően azonban angol szerző tollából az 1930-as években olyan munka is napvilágot látott, mely igazságtalannak ítélte a trianoni békét, s földrajzilag, geopolitikailag egybetartozónak tekintette a történeti Magyarországot (Carlile Aylmer Macartney: Hungary and her Successors. 1937.). A két világháború között magyar történészek művei is jelentek meg angolul (Eckhart Ferenc, Kosáry Domokos).

A következő tanulmányban Orosz László (Die Verbindungen der deutschen Südostforschung zur ungarischen Wissenschaft zwischen 1935 und 1944, 126–167. old.) a német Délkelet-Európa-kutatásnak a magyar tudományos­sághoz fűződő kapcsolatát vizsgálja. Részletesen bemutatja az 1930-ban Münchenben alapított Südost-Institut tevékenységét, a hozzá kapcsolódó, 1936-ban életre hívott folyóirat, a Südost-Forschungen szerepét, szerkesztő­jének, Fritz valjavecnek a magyar történészekkel (Mályusz Elemérrel, Szegfű Gyulával) folytatott levelezését. Hangsúlyozza, hogy a Monarchia felbomlását követően az utódállamok iránti tudományos érdeklődés nem véletlenül volt Németországban a legerőteljesebb, hiszen ezek a kisállamok szükségszerűen az európai nagyhatalmak felé tájékozódtak, Délkelet-Európa országai pedig földrajzi helyzetük miatt elsősorban Németország irányába orientálódtak, amit Németország politikai befolyási övezetének kiszélesítésére, és Franciaország visszaszorítására igyekezett kihasználni.

Krisztina Kaltenecker Solidarität und legalisierte Willkür (168–191. old.) című tanulmányában a magyarországi németek második világháború utáni kitelepítésével kapcsolatos bonni dokumentumokat mutatja be. Az elűzöttek, menekültek, hadifoglyok kérdésével foglalkozó minisztérium kezdemé­nyezésére indult meg Nyugat-Németországban a kitelepítések dokumentálása (Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus ost-Mitteleuropa. Düsseldorf, 1956.). Ezek közül a magyarországi németek sorsával foglalkozó iratok az 1918–1950 közötti időszakra vonatkoznak. E dokumentumok össze­gyűjtése és feldolgozása Theodor Schnieder történész vezetésével történt, s három aspektusból vizsgálták a magyarországi németek történetét: kisebb­ségpolitikai (Magyarország és az itt élő németek), külpolitikai (Magyarország és a nagyhatalmak), és a mindennapi élet (magyarok és a magyarországi németek kapcsolata) szempontjából.

Gerhard Seewann írása (Zwischen Positivismus, Anpassung und Innovation, 192–213.old.) Magyarország XX. századi történetével kapcso­latos német történészi álláspontokat, ismereteket vizsgálja. Idézi Günther Stökl véleményét, aki szerint az 1956-os események jelentettek nagy ösztönzést a ma ötvenes éveiben járó német történészgenerációnak ahhoz, hogy foglalkozzanak a legújabb kori magyar történelemmel. A XX. századi Magyarországgal foglalkozó német történeti munkákat Seewann három nagy típusba sorolja: 1. a pozitivista hagyományokat folytató művek; 2. a magyar történeti kutatásokat alapul vevő, azokhoz igazodó feldolgozások; valamint 3., a magyar történettudomány eredményeit kritikusan szemlélő, döntően önálló kutatásokra támaszkodó publikációk. A tanulmányhoz két fontos melléklet kapcsolódik. Az első a XX. századi magyar történelem témaköréhez kapcsolódó német szerzők részletes bibliográfiáját adja meg, a második pedig az 1980–1999 között megjelent legújabb német nyelvű (tehát nem csak német szerzőket tartalmazó), legújabb kori magyar történeti tárgyú irodalom bibliográfiáját tartalmazza.

Andreas Schmidt-Schweizer az 1988/89-es magyarországi politikai rendszer­váltás témájával foglalkozó német történeti feldolgozásokat veszi számba (Der politische Systemwechsel in Ungarn 1988/1989 aus der Sicht eines deutschen Historikers, 214–224.old.). Megállapítja, hogy az újságírói, politológusi, elemzői brosúrák szintjén leírt értékelések, kommentátorok tömege után a tudományos igényű kutatás csak mostanában veszi kezdetét, nemcsak Németországban, de Magyarországon is. E témában Csizmadia Ervinre (A magyar demokratikus ellenzék, 1968–1988. Bp. 1995.) és Kenedi Jánosra (Kis állambiztonsági olvasókönyv. Bp. 1996.) hivatkozik. A magyar rendszerváltásról három angol nyelvű politológiai elemzés született, ebből kettő angol szerző (Patric O’Neil, David Stark) tollából. A rendszerváltással kapcsolatosan számos megválaszo­latlan, vagy alig-alig kutatott kérdésre hívja fel a figyelmet. Míg a Kádár-rendszer összeomlásához vezető ideológiai, társadalmi és gazdasági válság témája viszonylag jól feldolgozott, addig a magyarországi politikai folyamatokat közvetlenül kiváltó okok, gazdasági és politikai változások közvetlen össze­függései nem ismeretesek. Közelebbről nem kutatták még az MSZMP-vezetés politikája és a társadalmi változások közötti politikai összefüggéseket sem, ahogyan azt sem, hogy a Pozsgay Imre, Németh Miklós és Nyers Rezső körüli MSZMP-csoportosulás miért döntött úgy, hogy a konzervatívokkal szemben, a párton belül miért vesznek részt aktívan a politikai rendszer átalakításában. A szerző úgy látja, hogy a Grósz Károly ellenkezésével szemben elfogadott egyesülési és gyülekezési szabadságról szóló törvény vetette meg a többpárt­rendszer alapját. A rendszerváltás második fázisa (1989. március–szeptember) többnyire a kerekasztal-tárgyalásokról ismert, s kevés figyelmet kaptak a Németh-kormány politikai döntései, intézkedései, melyek a pártállam leépítését és egy parlamentáris demokrácia megteremtését célozták, piacgazdasággal, új külpolitikai orientációval, a kultúra- és oktatáspolitika depolitizálásával. A szerző konstatálja azt is, hogy a német elemzésekben ugyancsak nagy hangsúlyt kapott a rendszerváltás nemzetközi összefüggéseinek, külpolitikai aspektusainak bemutatása, és Gorbacsov szerepének kiemelése.

A kötet második nagy tematikus része a német jogtörténetírásban megjelenő Magyarország-képpel foglalkozik. Az előző blokkhoz képest azonban itt már jóval kevesebb tanulmány szerepel, összesen csak három. Az elsőben Gönczöl Katalin a német jogtörténeti irodalom Magyarország-képét vizsgálja (Das historische Ungarnbild in der deutschen Rechts­geschichtswissenschaft, 227–239. old.). A XVIII–XIX. század fordulójától beszélhetünk külön jogtörténeti kutatásról, összefüggésben a romantika és a nemzeti ébredés korával. A XIX. század első felében a német jogtörténet két fő irányba fejlődött: a romanisztika és germanisztika irányába. Az első alapvetően magánjogi perspektívából foglalkozott a római joggal, illetve annak európai továbbélésével. Magyarorszá­gon ez a kutatási irány csak csekély figyelmet kapott, mert itt a római jog recepciójára lényegében nem is került sor. A romanisztikai kutatás nagy képviselőjének, Friedrich Carl von Savigny-nek a műve, a Geschichte des Römischen Rechts im Mittelalter így nem véletlenül Magyarországot csak elvétve, néhány helyen említi. A germanisztikai irányú jogtörténeti kutatás a nemzetállam eszményéből közelített a nemzeti jogtörténet tárgyához, így a német alkotmány- és jogtörténethez, ami döntően a szokásjogok elemzését jelentette. Magyar­országgal azonban ez az irányzat sem foglalkozott különö­sebben, hiszen a finnugor eredetű magyarság jogszokásai és a germán jogok között nem sok közös vonást láttak. Ha a német jogtörténeti irodalom említi Magyarországot, akkor azt elsősorban a korai magyar történelemmel összefüggésben teszi: a kalandozó hadjáratokat, a 955. évi Lech-mezei csatát, s ennek eredményeként a német uralkodói hatalom megerősödését említi. Magyar oldalról viszont a reformkori nemzedék igyekezett megismerni a nyugati jogrendszereket, s német kapcsolatokat próbált kiépíteni. Szalay László például berlini jogász professzorokkal vette fel a kapcsolatot, illetve a hegeliánus Eduard Gaus-szal, akinek fő művét, a Das Erbrecht in weltgeschichtlicher Entwicklung-ot (1835) is ismerte. A könyv Magyarországra vonatkozó részeket nem tartalmazott, ezért Szalay szakmai segítséget kínált Gaus-nak egy magyar család- és öröklési joggal foglalkozó kötet elkészítéséhez, de Gaus korai halála (1839) miatt ez meghiúsult. Szalay Lászlón kívül a magyar–német jogtörténeti témájú kapcsolatoknak más példája is volt a reformkorban. Otto Wiegand lipcsei kiadója például német nyelvű könyvet jelentetett meg a magyar kereskedelmi jogról, folyóiratot a magyar társadalomról, és Széchenyi István Stádium című művét is. A XIX. század második felében erősödtek fel jobban a magyar–német jogtörténeti kapcsolatok, amikor is a hazai jogtörténeti kutatás német minták alapján kezdett szerveződni és tevékeny­kedni. A hazai szakszerű jogtörténeti tudományt Wenzel Gusztáv teremtette meg a pesti egyetemen, aki Bajorországban, Szászországban és Porosz­országban tanulmányozta a jogtörté­neti oktatást, a jogtudomány helyzetét és a törvénykezés állapotát. A Zeitschrift der Savigny-Stiftung-ban magyar jogtörténészek kezdtek publikálni, mint például Lindner Gusztáv, aki a középkori sváb szokásjog erdélyi szászok körében gyakorolt hatását vizsgálta. A magyar jogtörténetről szóló német nyelvű összefoglaló mű egy magyar szerző tollából látott napvilágot (Timon Ákos: Ungarische Verfassung- und Rechtsgeschichte. Berlin, 1902.), melyről recenziók is születtek. Német részről Otto Hintze volt az első, aki behatóbban foglalkozott a magyar jogtörténettel, s 890–1526 között vizsgálta a magyar állam- és jogtörténet kérdését. A IX. századi magyar törzsszövetség tulajdon­viszonyait, politikai-hatalmi beren­dezkedését illetően párhuzamokat fedezett fel a germán törzsekkel, ahogyan a germán eredetű istenítéletnek a középkori Magyarországon történő alkalmazására is rávilágított; megállapította, hogy nyugat-európai értelemben vett hűbériség a magyar jogtörténetben nem létezett, de a német telepes- és városjogok komoly hatást gyakoroltak.

A következő tanulmányban Georg Brunner az 1945–1990 közötti magyar jogfejlődéssel kapcsolatos német jogtudományi visszhangokat elemzi (Die Aufarbeitung der ungarischen Rechtsentwicklung 1945–1990 durch die deutsche Rechtswissenschaft, 240–252.old.). A német jogtörténeti kutatás különlegességeként említi, hogy a második világháború után kialakult az ún. „Ostrechtsforschung”, s számba veszi ennek jelentősebb képviselőit, kutatási központjait (Köln, München), és főbb kutatási területeit (polgári jog, közjog, büntetőjog).

Johannes Berger: Der Minderheitenschutz im ungarischen Recht nach 1990 im Spiegel der deutschen Fachliteratur (253–263.old.) című tanulmánya azt elemzi, hogy a német szakirodalomban hogyan tükröződik a kisebb­ségvéde­lemmel kapcsolatos 1993. évi magyar jogi szabályozás. Idézi Georg Brunnert (Das Minderheitenrecht europäischer Staaten, Berlin, 1993.), aki európai szempontból is igen figyelemre méltónak tartja a magyar kisebbségvédelmi törvényt, s üdvözli, hogy az nem tesz különbséget a nemzeti és etnikai kisebbségek között. Dieter W. Bricke könyvében (Minder­heiten im östlichen Mitteleuropa. Baden-Baden, 1995.) külön fejezetet szentel Magyarországnak, s megállapítja, hogy a kisebbségi kérdést illetően csak a roma kisebbség ügye jelent megoldatlan problémát. A nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos szabályozás vonatkozásában egyetlen kritikai észrevétele van, nevezetesen a kisebbségi oktatás kérdése. Rainer Hofmann (Minderheitenschutz in Europa. Volker- und staatsrechtliche Lage im Überblick. Berlin, 1995.) viszont kiemeli az 1993. évi kisebbségvédelmi törvényben a kisebbségek országgyűlési képvisele­tének megoldatlanságát, ugyanakkor elismeri, hogy Európa egésze számára minta értékű lehet a kisebbségekkel kapcsolatos magyar jogi szabályozás. A szerző fontosnak tartotta kiemelni Georg Brunner és Günther H. Tontsch azon megállapítását, hogy a kisebbségekre fordított komoly magyar figyelem politikai célja az, hogy a szomszédos országokban élő nagyszámú magyar kisebbség hasonló jogvédelemben részesülhessen. A magyar kisebbségvédelmi törvény iránti nagyobb figyelem Németországban azzal van összefüggésben, hogy – különösen a délszláv térségben felerősödött – etnikai konfliktusok kezelésének, megelőzésének milyen jogi lehetőségei vannak.

A kötet harmadik tematikus részének tanulmányai a magyar történelemmel, Magyarországgal kapcsolatos információk németországi közvetítésének útjaival, eszközeivel foglalkoznak. Holger Fischer tanulmányában (Zur Problematik deutschsprachiger Gesamtdarstellungen der ungarischen Geschichte, 267–288.old.) a magyar történelem átfogó, német nyelvű bemutatá­sának problematikáját elemzi. Az elmúlt három évtizedben német nyelven összesen 14 összefoglaló munka jelent meg a magyar történelemről, s többségük az 1990-es években, különösen az 1999. évi Frankfurti Könyvkiállításhoz kapcsolódóan. E 14 kötetből hétnek magyarországi szerzője van, három egykori emigráns magyar tollából látott napvilágot, a másik négyet pedig három német történész írta. Ezek az összefoglalások eltérő terjedelműek, más-más hangsúllyal szerepelnek bennük az egyes történeti korszakok. Egyes könyvek lábjegyze­tekkel, bibliográfiával együtt jelentek meg, mások viszont nélkülözik mindezeket. A tanulmány végén a szerző grafikonokkal hasonlítja össze e 14 mű belső tartalmi különbségeit, az egyes korszakokra fordított figyelem mértékét, a történelmi ábrázolás részletességét.

Maximilian Georg Kellner: Die Lechfeldschlacht, ein Ereignis zwischen historischer Forschung und populärwissenschaftlicher Darstellung (289–298. old.) című tanulmánya azt vizsgálja, hogy a német és a magyar források hogyan számolnak be a 955. évi Lech-mezei csatáról, s ezek hogyan befolyásolják a szakirodalom állásfoglalását a kérdésről.

A kötet következő tanulmánya (Martin Zückert: Ungarn in deutschen Schulgeschichtsbüchern, 299–309. old.) azt mutatja be, hogy a németországi iskolai tankönyvekben hogyan jelenik meg a magyar történelem. A X. századi magyar kalandozások, a 955. évi Lech-mezei csata, illetve I. Ottó hatalmának megerősödése mindegyik tankönyvben hangsúlyos szerepet kap. Az ezt követő évszázadok magyar történelme azonban már csak szórványosan jelenik meg a tankönyvekben, egészen az 1848/49-es eseményekig. A régebbi iskolai könyvekben az 1222. évi Aranybulla fontos közjogi fejlődési pontként szerepel, s említik a kora újkori kereskedelmi kapcsolatokat is Németország és Közép-Kelet-Európa között. Az újabb könyvekben már a Magyarországra irányuló német telepes mozgalomnak is figyelmet szentelnek. Az erősen redukált ábrázolás azonban nemcsak a középkorra, hanem a XVI–XVII. századra is jellemző. Magyarország többnyire csak a Habsburgok házassági politikájával összefüg­gésben, illetve a Habsburg történelem részeként jelenik meg, s elvétve szól egy-két tankönyv a Kárpát-medence XVI–XVII. századi felekezeti változásairól. Érdekes, hogy a régebbi könyvekkel ellentétben az újabbak kevesebbet foglalkoznak a magyarországi török háborúkkal. A XIX–XX. századi magyar történelem viszont jóval nagyobb figyelmet kap. 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia részeként és az európai szövetségi rendszerekhez fűződő viszonya alapján foglalkoznak Magyarországgal. A tankönyvek a két világháború közötti korszakot is említik, az 1945 utáni német kitelepítéseket, és a kommunista uralom kialakulását, illetve annak végét is.

A kötet záró tanulmánya K. Lengyel Zsolt: Hungarologie im Ungarischen Institut München (310–326. old.) a Müncheni Magyar Intézet tevékenységét mutatja be, amelynek nagy szerepe volt s továbbra is van a Magyarországról alkotott kép németországi formálásában, az információk terjesztésében.

 

Márta Fata szerk.: Das Ungarnbild der deutschen Historiographie (Magyarország képe a német történetírásban). Schriftenreihe des Instituts für donauschwäbische Geschichte und Landeskunde Band 13. Franz Steiner Verlag, Stuttgart 2004., 335 old.

 

Pósán László