Klió 2005/2.

14. évfolyam

XX. SZÁZAD

A hidegháború kultúrpolitikája

 

 

Tony Shaw-nak, a Hertfordshire-i Egyetem docensének írását 2001 szeptem­berében tette közzé a Harvard Egyetem hidegháborús folyóirata, a  Journal of Cold War Studies. Shaw munkája műfaját tekintve „review essay”, mely naprakész áttekintést és kritikát ad a közelmúltban Angliában és az Egyesült Államokban megjelent vonatkozó historiográfiai munkákról, azaz a 1990-es évek vége felé zászlót bontott „kultúrtörténeti iskola” publikációs tevékeny­ségéről. Az említett országokban ugyanis a kultúra hidegháborús propaganda eszközeként való hadra fogása mostanában tekintélyes tudományos és közér­deklődés tárgya. Az Egyesült Államokban a Joseph McCarthy-val azonosított „kulturális abszolutizmus” sötét napjai állnak a viták középpontjában. 1996-ban pedig a brit sajtó volt „árulástól hangos”: a külügyminisztérium aktáinak kutat­hatóvá válásával fény derült arra, hogy George Orwell 1949-ben (nem sokkal 1950-ben bekövetkezett halála előtt) titokban egy listát adott át a művészeti életben és a médiákban működő kripto-kommunistákról Arthur Koestler sógornőjének, Celia Kirwan  IRD1-hivatalnoknak. Mindez nemcsak Orwell ikonikus balolda­liságának újraértékelését veti fel, hanem kétségbe vonja a nyugati értelmiségiek és tudósítók függetlenségét is a hidegháború évei alatt. Mert ha maga Orwell is ilyen jellegű tevékenységet folytatott, voltak egyáltalán, akik valóban szabadon írtak, festettek, vagy szerepeltek? A kultúra mindkét oldalon a politika kiterjeszkedése volt. És ha igen, hogyan kellene megváltoztat­nunk felfogásunkat a hidegháborús konfliktusról? – teszi fel kérdéseit Tony Shaw.

Mielőtt a szerző e témát érintő szakirodalmi anyagok bemutatásával választ adna a fenti kérdésekre, rövid kitekintést tesz a Szovjetunióra. Megállapítja, hogy ott a politika és a kultúra már 1917-től fogva kibogozhatatlanul egybefo­nódott, tudósok, művészek, írók, festők, zenészek váltak az ideológiai front aktív harcosaivá, hogy megvessék a szovjet hazafiság és a proletár internaciona­lizmus alapjait. A bolsevikok teljesen tisztában voltak a mozi félelmetes propaganda erejével és a kulturális diplomácia jelentőségével a „kapitalista imperializmus” aláaknázása tekintetében. Lenin már 1921-ben támogatta a szovjet filmek tengerentúli eladását. A kultúrkampány azonban csak az „igazi hidegháború”2 kezdetével vált sokfélévé és mesterivé az Agitprop és a Kominform vezetésével. Olyan frontszervek, mint a Béke-világtanács szimpatizáló újságírókkal, szakszervezeti tagokkal, akadémikusokkal fogtak össze a Nyugaton, hogy Moszkva leszerelésre vonatkozó kérését kürtöljék. Az ilyen és ehhez hasonló „befolyás-közvetítők” minden propaganda alkalmat kiaknáztak, így a baktériumháború vádját is, mellyel a Kim Ir Szen-rezsim fenyegette az Egyesült Államokat a koreai háború során. Becslések szerint 1960 táján a Szovjetunió 2 milliárd dollárral egyenértékű összeget költött világszerte kommunista propagandára. Az enyhülés újabb kulturális expanziót hozott: 1975-ben a Szovjetuniónak 67 országgal volt sportkapcsolata és 32 ezer szovjet atléta utazott külföldre, tekintettel arra, hogy „a sport a fiatalok közötti együttműködés és barátság megerősítésének értékes eszköze”.

A brit színház és a vörös veszedelem3 című könyvében  Steve Nicholson 1917 és 1945 között íródott színdarabokban vizsgálja a kommunizmus ábrázolását és tanulmányozza politikai szemléletmódjukat. A bolsevik veszedelem (1919) című darab például óva intette a brit színházba járókat a kommunista uralom borzalmas következményeitől, beleértve a szexuális romlottságot, a házasság eltörlését és a Brit Birodalom összeomlását. Israel Zangwill Erőszak házának utolsó felvoná­sában a forradalmi vezetők beismerték, hogy a szocializmus kivitelez­hetetlen, mert olyan tulajdonságokat feltételez, melyek hiányoznak az emberi természetből. Amikor 1926-ban előadták a darabot, a parlament egy konzervatív tagja oly meggyőzőnek találta, hogy egy egész színházat foglalt le az előadására, melyre a Parlament minden tagját, minden pártból meghívta. A II. világháború során, amikor a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a brit színház kellő időben végrehajtotta politikai pálfordulását, a Hírközlési Minisztérium kívánalmára számos drámaíró magasztalta „Joe bácsi” Vörös Hadseregének halált megvető bátorságát, sőt, a Szovjetunió politikai rendszerét. Nicholson megállapítja: a Szovjetunió színházi beállítása hozzájárult a Munkáspárt 1945-ös választási győzelméhez!

Christopher Mayhew memoárja, a Szavak háborúja4 egy évvel a szerző halála után, 1987-ben jelent meg, korábban írt önéletrajzával együtt. Mayhew munkáspárti, majd liberális volt, 1945-től 1981-ig a Parlament tagja, az 1940-es évek végén külügyminiszter, az 1960-as években védelmi miniszter. Az 1950-es években televíziós műsorvezetőként működött, ezáltal erősítette meg az IRD és a BBC közötti kapcsolatokat. Az angol hidegháború-kutatók jelenleg Mayhew szerepét próbálják tisztázni az IRD felállításában, mely szervezetet végül is David Owen munkáspárti külügyminiszter oszlatta fel 1977-ben, részben, mert számtalan esetben veszélyesen túlterjeszkedett hatáskörén, továbbá mert tevékenysége nem fért össze az enyhülés légkörével. Az IRD létét Lyn Smith hozta nyilvánosságra a Millenium folyóiratban, 1980-ban.

Paul Lashmar és James Oliver újságírók jól ismerik azokat a praktikákat, ahogyan a kormányzat kiszivárogtat bizalmas információkat a médiának. Britannia titkos propaganda háborúja 1948–19775 című közös munkájukban az IRD újságokat, magazinokat, hírügynökségeket és rádióadókat érintő manipulációit vizsgálták meg. Fejezetek szólnak az IRD szakszervezeti és egyházi összeköttetéseiről, az ügynökség aktivitásáról a koreai háború idején, a szuezi-válság alatt sugárzott hangulatkeltéséről, a hírügynökségek  felhasználásáról az ázsiai és közép-keleti médiák „tényellátása” során, és olyan publikációk szponzorálásáról, melyek Kelet és Nyugat megosztását szolgálták, mint például Orwell Állatfarmja (1945) vagy 1984-e (1949). Tony Shaw kritikája meglehetősen lesújtó e könyvet illetően. Noha a munka mögött állami levéltári és BBC irattári kutatások is állnak, és a szerzők is elismerik az 1950-es évek elejére vonatkozóan az IRD dokumentációk hiányát, a tanulmány szerzője nyugtalanítónak találja a külügyi és gyarmatügyi minisztérium, illetve az IRD korábbi prominenseivel készült interjúk, továbbá a mostanában íródott újságcikkek és hivatkozatlan „privát források” felhasználását. Ezen túl a számos nyomdai és helyesírási hiba azt a benyomást kelti, hogy a könyv sietve igyekezett tőkét kovácsolni az IRD brit sajtóban betöltött szerepéből, amivel inkább szenzációra, mintsem tudományos érték teremtésére tör.

Frances Stonor Saunders könyve, a Ki fizeti a cehhet?6 azokra az értelmisé­giekre koncentrál, akik a CIA kulturális kampányát futtatták, mint az író Arthur Koestler, a zeneszerző Nicolas Nabokov, a  Der Monat német havilap szerkesz­tője, Melvin Lasky, vagy Michael Josselson, aki a CCF (Kulturális Szabadság Párizsi Kongresszusa) feje volt 1950 és 1967 között. Az előbbi radikális és baloldali értelmiségi csoportosulás legfőbb célja az volt, hogy egybetartsa  a hasonló gondolkodásúakat, és hogy a nem kommunista baloldal hangadói legyenek a Kelet és Nyugat közötti harcban. Saunders lelkiismeretesen ismerteti a kapcsolatokat a CCF és különböző „emberbaráti” testületek, médiák és hidegháborús harcosok között, beleértve a londoni Encounter folyóiratot, a hollywoodi Walt Disney-t és Darryl Zanuckot, Gardner Cowles-t, a Cowles kiadó-csoport elnökét és a Farfield vagy Ford alapítványokat. Viszont vitatható Saunders azon megállapítása – mondja Shaw –, mely szerint a CIA támogatta az „absztrakt expresszionizmust”, mely Nyugat uralkodó művészeti formája volt az 1950-es években. Továbbá mások is felvetették, hogy a New York-i Modern Művészet Múzeuma (MOMA), elnöke, Nelson Rockefeller gyámsága alatt az ügynökség frontszerve volt. Shaw szerint az a tény, hogy a MOMA már vásárolt ebből a művészeti stílusból mielőtt a CIA-t létrehozták (1947), kétségbe vonja Saunders érvelését.

Scott Lucas Szabadság háborúja7 című munkája nyílt kihívást intéz a John Lewis Gaddis-féle „nemzetvédelmi iskola” történészeihez, akik „lefokozzák a hidegháborút egy olyan küzdelemre, melyben az Egyesült Államok pragmati­kusan megvédte magát és a Szabad Világot a szovjet veszélytől”. Lucas amellett érvel, hogy a hidegháború elsősorban kultúrák és ideológiák összecsapása, mintsem földrajzi vagy gazdasági ütközet. Lucas kiindulópontja a Truman doktrína, ám míg Gaddis szerint ez csupán válasz a politikai szituációra, addig Lucas az elnök ideológiai látásmódját hangsúlyozza. Truman misszinárius szemléletmódja és a szabadságért indított keresztes hadjárata tette szükségessé a második világháborús propagandagépezet újjászületését. 1948-ban például óriási kampány bontakozott ki, hogy a háború utáni első olasz választásokon megvédjék a keresztény-demokratákat kommunista ellenfeleikkel szemben. Temérdek hírességet – közöttük Bing Crosby, Frank Sinatra, Eleanor Roosevelt – toboroztak össze, hogy hirdessék elkötelezettségüket az olaszországi demokrácia iránt. Olyan szervezetek, mint a Nemzeti Katolikus Jóléti Tanács dolgozott a „levelek Olaszországba” kampányon a célból, hogy figyelmeztessék az embereket, hogy ne szavazzanak arra, hogy „az ateista Oroszország rabszolgái legyenek”. Lucas tehát – mások mellett – azért kutatta át a CIA feloldott anyagait, hogy megkísérelje feltárni a kormányzat és azon civil szervezetek (szakszervezetek, nőszervezetek, tudományos szervezetek, stb.) közötti kapcsolatokat, melyeket felállított, vagy melyekbe befektetett a CIA az Egyesült Államok területén vagy külföldön 1948 és 1956 között Kelet-Európa „felszaba­dítása” céljából.8 Lucas helyesen hangsúlyozza továbbá a felszabadí­tási politika ellentmondásosságát, mely az evolúciós és nem a revolúciós változásokat tartotta szükségesnek Közép Európában. „Vajon feltették-e Eisenhower és tanácsadói a nyilvánvaló kérdést: hogyan lehetséges Kelet Európában szabad választásokat és függetlenséget követelni, totalitárius rendszeren belül forradalmi változás nélkül?” Kegyetlenül fejezte ki ezt az ellentmondást az 1956-os magyar felkelés, amikor a Szabad Európa Rádió tévesen utalt az amerikai csapatok intervenciójára, hogy megvédik a forradalmat a szovjet tankok ellen..

Richard Fried  „Jönnek az oroszok”9 munkája azokat a közlátványosságokat  mutatja be – különösen az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején –, melyeket avégett szerveztek, hogy támogassák a patriotizmust és ünnepeljék az amerikai szabadságot a kommunizmus meddőségével és elnyomásával szemben. Ilyen látványosság volt a Szabadság Vonata, egy olyan mozgó kiállítás, amely a legbecsesebb dokumentumokat mutatta be az Egyesült Államok történetéből, beleértve a Jogok Törvényét (1689), de a második világ­háborús német kapitulációs cikkelyeket is. A kiállítás több mint 300 amerikai várost járt végig 1947-től 1949 januárjáig. Fried leírja, hogy mekkora tisztelettel fogadták a becses tehervonatot ahol csak megállt, szent jelzőkkel illették, a látogatók úgy léptek ki, mintha templomban jártak volna, a kisfiúk önként levették sapkájukat, Irving Berlin pedig dalt írt A Szabadság Vonata címmel. A látványosságok a Szovjetunió elítélését is szolgálták. A wisconsini Mosinee-ben 1950 május elsején kommunista hatalomátvételt játszottak el. A városlakók mint népbiztosok és foglyok tevékenykedtek, és „szovjet stílusú”, járdaszéli, leves-konyhákból ettek, mielőtt este összegyűltek a Vörös téren, hogy örömtűzzel és egy rallyval vessenek véget a kommunista uralomnak. Az esemény oly külön­leges volt, hogy a szovjet TASS hírügynökség is riportert küldött a városba. Shaw a könyv legfőbb hibáját abban látja, hogy Fried nem különíti el világosan a helyi „soft” megmozdulásokat a nemzeti „harder” akcióktól.

A kémkedés témája a nukleáris korban, amikor katonai titkok megszerzése milliók számára jelenthetett életet vagy halált, hirtelen vált egyszerre ijesztővé és izgatóvá. 1953 és 1966 között sorozatban tizennégy regény látott napvilágot Ian Fleming tollából, aki kitalálta James Bond elbűvölő XX. századi figuráját. A Bond-filmek kultúrtörténetét legelőször James Chapman írta meg,10 aki tanulmá­nyozta propagandisztikus szerepüket a hidegháború évei alatt. Érdekes – és ebben a Bond-kommentátorok kivételesen egyetértenek –, hogy a filmek kevésbé szovjet-ellenesek, mint Fleming regényei, ám a hidegháborús mellék­értelmek így is jól tapinthatóak. Például a Dr. No – az első Bond film melyet Terence Young rendezett – cselekménye egy őrült körül forog, aki egy Karib-tengeri titkos rakétabázisról próbálkozik Cape Canaveral-ból fellőtt amerikai rakétákat eltéríteni. A film 1962 október végén került forgalomba Britanniában, épp akkor, amikor a kubai rakétaválság kritikus pontot ért el. Chapman ügyesen mutatja be a Bond-filmek tükrében azokat a szociális, politikai és kulturális változásokat, melyeken Anglia az 1960-as és az 1990-es évek között átesett, és magyarázza a filmek gyönyörű nőkre, exotikus helyekre, könnyű szexre és a fogyasztói társadalomra épülő vizuális stílusát, mely nézőiben azt erősítette meg, hogy a brit hatalom hanyatlása sohasem következhet be.

Tony Shaw tanulmánya végül három következtetést von le a fent röviden bemutatott olvasmányai alapján: a kultúra, mint fegyver értékét a hideghábo­rúban helyesen mérték fel mind Keleten, mind Nyugaton, e tekintetben tehát nincs sok különbség a két blokk között. Amennyiben Anglia és az Egyesült Államok példájából következtetni lehet, a nyugati kormányok készek voltak tekintélyes pénzösszegeket, időt és energiát befektetni egy olyan „kulturális földrész” formálásába, mely háttere lehetett diplomáciai és katonai akcióiknak mind otthon, mind külföldön. Eltérés talán csak abban van, hogy Nyugaton a kultúra és közvetítői nem voltak olyan szigorú ellenőrzés alatt, mint Keleten, még McCarthy idején a Hollywoodra nehezedő nyomás alatt is nagyobb szabadságot élveztek az amerikai filmkészítők, mint keleti társaik. Továbbá, a kulturális ügyek állami befolyásolása Nyugaton sokkal kifinomultabb és többcsatornás volt, mint Keleten, ahol a kéziratok és produkciók több szakaszos kemény cenzúrán estek át.

Shaw hangsúlyozza a Szovjetunióval szembeni kulturális konfliktusban résztvevők közreműködésének önkéntes jellegét. Sőt, sok művész, színész, költő – számos tagja a CCF-nek – nem lehetett, vagy nem volt tudatában annak, hogy az állam kulturális programját futtatja. Tény, hogy sokan spontán írtak vagy játszottak olyan színdarabban, mely a demokrácia erényeit dicsőítette és elítélte a kommunista életfelfogást.  Különbséget kell tennünk tehát a hivatalos és nem hivatalos kultúrharcosok között. Mindazonáltal hibás lenne a nyugati kultúrát kizárólag hidegháborús tükörben szemlélnünk, mert a kultúra nagyon ritkán volt pusztán a politika hordozója.

Csak becsléseink lehetnek arra vonatkozóan, hogy mekkora hatással volt a közvélemény formálódására az állam kulturális aktivitása a hidegháború évei alatt Keleten és Nyugaton egyaránt. Shaw szerint e tekintetben Nyugat fölénye a jelentősebb anyagi és híradástechnikai forrásoknak, a CIA mérhetetlen vásárlóerejének és egész világra kiterjedő hatáskörének, de talán legfőképpen az amerikai populáris kultúrának köszönhető: a hidegháború során a kommunizmusnak esélye sem volt, hogy szíveket és lelkeket hódítson meg. Ahogy Peter G. Boyle fogalmazza: „A hollywoodi film, a rock ‘n’ roll zene, a televíziós szappanoperák, a kék farmer és McDonald’s hamburgerei, úgy tűnik, sokkal nagyobb hatással aknázták alá a kommunizmust a Szovjetunióban és Kelet Európában, mint az SDI és a Pershing-rakéták elrettentő ereje”.11

 

The Politics of Cold War Culture by Tony Shaw (Tony Shaw: A hidegháború kultúrpolitikája). Journal of Cold War Studies, 2001 ősze. 59–76. o.

 

Hollósi Gábor

 

1. IRD = Information Research Department: a brit kormány propagandaszerve.

2. Több angol és amerikai szakértő már Lenin hatalomra kerülésétől kezdve hidegháborúról beszél. Milyen érdekes, hogy e gondolatmenet szerint az enyhülés pont a második világháború, a „forró háború” éveire esik! Az idézett „igazi hidegháború” kifejezés tehát az 1945 utáni eseményekre utal.

3. Steve Nicholson: British Theatre and the Red Peril: The Portroyal of Communism 1917—1945, Exeter, University of Exeter Press, 1999.

4. Christopher Mayhew: A War of Words: A Cold War Witness, London, I. B. Tauris, 1998.

5. Paul Lashmar—James Oliver: Britain’s Secret Propaganda War 1948—1977, Stround, Sutton, 1998.

6. Frances Stonor Saunders: Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War, London, Granta Books, 1999.

7. Scott Lucas: Freedom’s War: The U. S. Crusade Against the Soviet Union 1945—56. Manchester, Manchester University Press, 1999.

8. E tekintetben a mű kiegészíti Walter Hixon: Parting the Curtain: Propaganda, Culture and the Cold War, 1945—1961, New York, St. Martin’s Press, 1997. című munkáját.

9. Richard M. Fried: The Russian Are Coming! Pageantry and Patriotism in Cold-War America, New York, Oxford University Press, 1998.

10. James Chapman: Licence to Thrill: A Cultural History of the James Bond Films, New York, Columbia UNiversoty Press, 2000.

11. Peter G. Boyle: The Cold War Revisited. In: Journal of Contemporary History, 35. évf. 3. szám. London, SAFE Publications, 2000. július, 488 p.