Klió 2005/2.

14. évfolyam

KORA ÚJKOR

Nyikon pátriárka

 

 

Szergej Vlagyimirovics Lobacsov, a szentpétervári egyetem oktatója kandidátusi disszertációjában az orosz állam és az egyház XVII. század közepén bekövetkezett konfliktusát vizsgálta. A korszak központi figurája Nyikon pátriárka volt, (ténylegesen 1652–1658 között, formálisan 1666-ig viselte e méltóságot), akinek nevét a teokratikus törekvésekkel, grekofil liturgiai reformokkal, illetve az orosz ortodoxián belül lezajlott skizmával (raszkol) és az ószertartásúak üldözésével szokás összekapcsolni. Lobacsov a problémakör alkotóelemeit az orosz-szovjet, illetve a nyugati ruszisztikában elfogadott historiográfiai hagyománnyal szakító, új összefüggésrendszerbe helyezte. Innovatív próbálkozását saját forrásföltáró kutatásain kívül az egykorú német, holland, svéd és latin nyelvű kútfők bevonása éppúgy segítette, mint a legfrissebb orosz, angol, amerikai, német történettudományi valamint kulturo­lógiai szakirodalom fölhasználása. Nyikonról (1605-1681) évtizedek óta nem jelent meg önálló forráselemzésen alapuló életrajzi monográfia sem a Szovjetunióban, sem Oroszországban. Az energikus főpap tevékenységéről mára kialakult képet Lobacsov hamisnak vagy tendenciózusnak minősíti. Ezért döntött úgy, hogy munkája eredményét szélesebb kontextusba ágyazva a nagy nyilvánosság elé tárja.

A könyv bevallottan a tudományos ismeretterjesztés műfajába tartozik. A deklarált célt azonban csak az olvasmányos stílusával szolgálja. Szerkezete, információs blokkja a szakmai publikációk rigid követelményeihez igazodik. A korábbi történetírói koncepciókat röviden bemutató historiográfiai áttekintés az összegzést tartalmazó zárórész elejére került. A fejezetekhez jelentős számú végjegyzet kapcsolódik. A függelékben eddig publikálatlan források kaptak helyt, köztük egy Nyikon kancelláriájából származó, dátum nélküli főpásztori körlevél. Lobacsov feltételezése szerint 1654. februárban keletkezett, s azonos azzal – a szertartások alatti meghajlások végrehajtási módjáról rendelkező – pátriárkai utasítással, melyet Avvakum protopópa önéletírása az orosz skizma kezdeteként említ. (Ha Lobacsov attribúciója beigazolódik, az szenzációt jelent, hiszen az Avvakum emlékezetében 1653-ra datált körlevél szövege ismeretlen volt a kutatók előtt!) Az irodalomjegyzék betűrendes csoportosításban közli a témára vonatkozó orosz és svéd levéltári iratok, XVII. századi nyomatok, XIX és XX. századi forráskiadások, orosz és idegen nyelvű monográfiák, tanulmá­nyok, disszertációk, segédkönyvek bibliográfiai adatait. Az igényesen összeál­lított tájékoztató apparátust külön személy-, illetve földrajzi és etnikai névmutató zárja azt a benyomást erősítve az olvasóban, hogy alapműnek szánt kiadvánnyal van dolga.

Lobacsov gondolatmenete három premisszára épül. Borisz Uszpenszkij eszme­fut­tatására, mely szerint Nyikon, valamint hitvitázó ellenfeleinek összeütközését – a lényegüket tekintve – szemiotikai és filológiai vélemény­különb­ségek generálták, bár azokat teológiai ellentétekként fogták föl a kortársak. Mindkét fél úgy védte saját álláspontját, hogy az „eredetinek” vélt liturgiai irodalom tekintélyére hivatkozott.1 Az orosz skizma tehát szociokulturális konfliktus, mely a nemzeti hagyomány, illetve a XVII. század második negyedétől fölerősödő posztbizánci és nyugati kulturális hatás interferenciája nyomán a társadalmi tudatban támadt rianás következménye. Lobacsov második kiindulási pontja Georg Bernhard Michels kutatása. Az amerikai történész éveken keresztül dolgozott moszkvai, pétervári, novoszibirszki és petrozavodszki levéltárakban. Fáradozásait összegezve meglepő következtetésre jutott. Az ószertartású prédikátorok műveinek befolyása miatt erősen túlzó kép alakult ki a historiográfiában arról a hatásról, amit a skizma gyakorolt a korabeli orosz hit- és közéletre. Az egykorú iratok áttanulmányozása után Michels leszögezte: A Nyikon nevéhez fűződő egyházi reformokkal szembeni ellenállás sokáig egy szűk körre korlátozódott, s nem váltott ki együttérzést a széles tömegekben.2 Lobacsov harmadik előfeltevése a saját koncepciója, melyet a XVII. század eleji polgárháborút követően megjelentetett orosz szertartáskönyvek szövegeinek – előbb ukrán és belarusz, utóbb görög minták szerinti – kijavítása (knyizsnaja szprava) kapcsán állított fel. A Szolovjov, Kljucsevszkij, Miljukov, Kartasov, Meyendorff képviselte historiográfiai tradíció azt hangsúlyozta, hogy Nyikon a maga által bevezetett új szabályoknak megfelelően átszervezte a nyomtatásra kijelölt kéziratos vallási textusok szerkesztési és lektorálási procedúráját, s ezzel mintegy kiprovokálta a reformjait elutasító egyháziak föllépését, azaz a szakadást. Ezzel szemben Lobacsov azt állítja, hogy a „knyizsnaja szprava” rendezőelveit senki sem találta ki, hanem azok az oroszországi könyvnyomtatás XVII. századi fejlődésének következtében, spontán módon jelentek meg, formálódtak. A szerkesztők és lektorok az 1620/30-as években még beérték a lengyel-litván állam területén kiadott ortodox felekezetű fordítások nyújtotta segítséggel, később a minőségre törekvés szándéka megkövetelte tőlük a görög nyelvű művek használatát. Nyikon csupán élt ezzel a – megválasztásakor már gyakorlattá vált – lehetőséggel, hogy a reformintézkedéseit népszerűsítse.

Az egykorú forrásokat kritikusan szemlélve és időrendben szembesítve egymással az ún. „korai raszkol” (1653–1666) jellege, illetve Nyikon és a „hit­hűség oltalmazói” (revnyityeli blagocsesztyija) közötti konfliktus egészen más megvilágításba kerül – állítja Lobacsov. A hagyományos nézet szerint Nyikont a saját soraikból főpásztori méltósághoz hozzásegítő konzervatív papok fölléptek a pátriárka egyházi reformjai ellen, s emiatt üldöztetést szenvedtek. Az orosz skizma nyitányát a kutatók Nyikon 1653 februárjára datált, a liturgiai változtatásokat meghirdető körleveléhez kapcsolják. Ez utóbbi keletkezésének időpontjára azonban Avvakum protopópa kései, az 1670-es években született önéletírása az egyetlen forrás. Nyeronov protopópa (a „hithűség oltalmazóinak” másik vezéralakja), valamint Avvakum 1653/54-ből származó levelezése a pátriárkával történt összeütközésük (1653 nyár végén – ősz elején mindketten száműzetésbe kényszerültek) okai között egyáltalán nem említi sem az ominózus körlevelet, sem a szertartásrend megváltoztatását, csupán Nyikon voluntarista túlkapásait az egyházszervezeti irányítás és a kinevezési jogkör gyakorlása terén!

Aprólékos forráselemzéssel Lobacsovnak sikerült meghatároznia a kinyomtatásra váró szent könyvek görög minták szerinti korrigálásának elvét deklaráló, illetve a liturgiai változtatásokat elrendelő zsinat időpontját: 1654. február. Nyeronov leveleiben is ekkortájt merült föl először a szertartásreform témája. Erre az időszakra datálja Lobacsov – az általa megtalált és feltételezése szerint az elhíresült pátriárkai körlevéllel azonosítható – dokumentum keletkezését. Az új kronológia felállításával dominószerűen dőlnek össze a korábbi koncepciók tartópillérei.

Lobacsov rekonstrukciója a következő: Joszif pátriárka halálakor (1652 április) a „hithűség oltalmazói” alkották Alekszej Mihajlovics cár egyházi ügyekben legbefolyásosabb környezetét. Személyi kérdésekben már 1649 óta érvényesíteni tudták akaratukat. Az uralkodó egyik leveléből kiderül, hogy az új pátriárka személyéről hozott döntés a legszűkebb körben született Vonyifatyjev protopópa (a cár gyóntatója), Kornyilij kazanyi metropolita, és Alekszej Mihajlovics részvételével. A konzervatív valláserkölcsű csoport jelöltjét ellenállás nélkül sikerült elfogadtatni a felsőpapsággal és a világi nagyurakkal. Az elhatározás – az orosz egyházi hierarchiában második helyet jelentő novgorodi metropolitai katedrát éppen betöltő – Nyikon távollétében, a tudta nélkül született. Pátriárkai felszentelését követően az új főpásztor gyorsan szembekerült korábbi pártfogóival. Egy görög szemtanú, Aleppói Pál archidiakónus szerint Nyikon valódi tirannusként viselkedett a klérussal. A személyi döntéseit bíráló Nyeronovot és Avvakumot 1653-ban eltávolítatta a fővárosból, a többieket háttérbe szorította vagy megfélemlítette, másokat áthelyezett vagy leváltott, de senkinek sem tört az életére. A „hithűség oltalmazóinak” köre széthullott. A liturgiai reformokat meghirdető 1654-es zsinat határozatait passzív ellenállás fogadta a papság és a társadalom részéről. Az újításokat – pátriárkai utasításra – 1655-től beiktatták a frissen nyomtatott szertartáskönyvekbe, s a művek bevezetőjében erre külön fölhívták a figyelmet. A több ezer példányban sokszorosított egyházi irodalom széles körű elterjedésével egyenes arányban, fokozatosan indult meg a változtatások bírálata, formálódott a régi szertartáshoz ragaszkodók mozgalma. De ez már Nyikon önkéntes visszavonulása (1658) után történt. Az ellenállás a reformokat kanonizáló, az óhitűeket eretneknek nyilvánító és kiátkozó 1666/67-es zsinatot követően vált tömeges jelenséggé. Lobacsov szerint az utóbbi esemény tekintendő az orosz skizma kezdetének.

A liturgia megújítása nem volt Nyikon szívügye. Az egyházfő 1657-re elhide­gült a kezdeményezéstől. Főpapi krédója szempontjából legfontosabb traktátusában, az 1663-ban írt Vozrazsenyije-ben egyetlen szóval sem említette! Az ószertartású prédikátorok propagandaanyaga festett olyan képet a gyűlölt pátriárkáról mint aki az egyházi reformot tartotta élete fő művének. Annál jobban elmerült a teokrácia eszméjében. Ezt az ideát azonban nem politikai, hanem vallási oldalról közelítette meg. A világi hatalomtól rigorózusan megkövetelte a hittételek legszigorúbb betartását a mindennapok során. Elvárta, hogy a cár és a nagyurak tartózkodjanak az egyház belső életébe történő bárminemű beavatkozástól. Gőgös, ellentmondást nem tűrő doktrinersége gyorsan konfliktusba sodorta a főurakkal, majd az uralkodóval.

Alekszej Mihajlovics és Nyikon személyes kapcsolatának megromlása, nem pedig a világi és az egyházi hatalom viszonyának kérdésében vallott elvi álláspontjuk ütközése vezetett a pátriárka bukásához. (A beszüremkedő nyugati civilizációs vívmányok hatására a cár eltávolodott a konzervatív pravoszláv erkölcsök diktálta életformától, amiért a főpásztor megalázó módon rendszeresen kioktatta.) Lobacsov számba veszi a historiográfiai toposzokat, melyek ellent­mondani látszanak a fenti állításának. A világi hatalom vezeklése példájaként szokták emlegetni a IV. Iván parancsára valaha meggyilkolt Filipp metropolita hamvainak demonstratív Moszkvába szállítását. Ismét csak a neves kulturoló­gus, Borisz Uszpenszkij kutatásainak köszönhetően azonban a jelenség új értelmezést nyer. Alekszej Mihajlovics uralkodása kezdetétől fölerősödött az Uszpenszkij által „translatio religionis” névre elkeresztelt törekvés, hogy a muzulmánok megszállta egykori bizánci birodalom területéről a moszkvai államba menekítsék az egyházatyáktól származó relikviákat és az ortodox kereszténység más becses ereklyéit. Filipp koporsójának elhelyezése a Kreml székesegyházában jelképes párhuzamot alkotott Aranyszájú Szent János mártíromságának történetével. A ceremónia szimbolikája a cárt a bizánci császárhoz, az orosz egyházfőt a konstantinápolyi pátriárkához hasonlította. Kifejezte az orosz földön követett hitgyakorlat egyetemességét és tisztaságát, jelképezte az egyházi és a világi hatalom – a polgárháború vérzivatarában megszakadt – jogfolytonosságának helyreállítását.

Az 1649-es törvénykönyvet a papság kiváltságainak csorbítására irányuló kormányzati szándék nyitányának tartják a történészek. Lobacsov szerint az ilyen vélemény a kódex tényleges szerepének túlértékelése. Mély szakadék tátongott az írott szó és a valóság között. Érvényt szerezni csak a cári rendele­teknek és a bojár duma határozatainak lehetett. Noha a törvénykönyv jogerőre emelte az egyház feletti részleges állami felügyelet, az ún. Kolostori Kormányszék (Monasztirszkij prikaz) intézményének létrehozását, Nyikon novgorodi metro­poli­taként – mint a cár bizalmasa – már 1651 elején mentességet, azaz szabad kezet nyert a juriszdikciója alá tartozó egyházmegye szolgálatában álló személyek feletti törvénykezéshez. Nyikon kirohanásai a kódex és a Kolostori Kormányszék ellen az önkéntes visszavonulása idején, a reá nézve kompromittáló információk összegyűjtése céljából megindított nyomozás, valamint a zsinati elítélését előkészítő szervezkedés alatt, az 1660-as években születtek. Konfliktusát a világi hatalommal a klérus önállóságának védelméért, sőt az egyház dominan­ciájának elfogadtatásáért vívott küzdelemmel motiválni (miként ezt utóbb Nyikon maga is tette) nem több visszavetítésnél. Ugyanez mondható el a főpap személyes ellenségeihez sorolt befolyásos főurak (Hovanszkij, Odojevszkij, Trubeckoj, Sztresnyov, stb) áskálódásával kapcsolatban, kiknek udvari klikkjei nem játszottak meghatározó szerepet a cár és a pátriárka közötti feszültség szításában, s leginkább csak akkor mertek Nyikonnal szembefordulni, amikor az egyházfő már demonstratíve elhagyta Moszkvát. Előfordult, hogy az uralkodó távollétében és fölkérésére a pátriárka ellenőrzést gyakorolt a fővárost átmenetileg irányító bojár bizottság tevékenysége felett, de ezektől az esetektől eltekintve tényleges politikai hatalommal nem rendelkezett. Nem mutatható ki rivalizálás a bojár duma mint testület és a pátriárka között.

Nyikon minden befolyását latba vetette a cárnál, hogy kieszközölje a lengyel-litván állam elleni háború megindítását (1654) az elnyomott ukrán és belarusz hitsorsosok fölszabadítása érdekében. Tevékeny szerepet játszott az utóbb végzetesnek bizonyult külpolitikai fordulat végrehajtásában (1656) is, amikor a Kreml fegyverszünetet kötött a lengyelekkel, és megtámadta a svédeket. Nyikon a görög egyházfők sugalmazására arról ábrándozott, hogy a cári fegyverek diadala nyomán az ortodox hívők egy a Balti-tengertől Konstanti­nápolyig terjedő birodalomban egyesülhetnek az orosz pátriárka védőszárnyai alatt.

Az utolsó fejezetben a szerző merész párhuzamot von a XVII. századi orosz és francia politikai rendszer fejlődése között, amely a polgárháborús viszonyoktól indulva mindkét országban eljutott az abszolút monarchia kiépítéséig. A társadalomban és az elitben lezajlott konszolidációt, az új dinasztia megerősödését hatékonyan elősegítette az uralkodói hatalom isteni eredetét hirdető papság. Amikor azonban a francia király és az orosz cár megszilárdította belső, illetve külső pozícióit, nem látta többé szükségét annak, hogy a klérus patronálására támaszkodjon és visszaszorította az egyház világi befolyását. A racionalizmus és a korai felvilágosodás térhódításával a vallás elvesztette korábbi legitimációs jelentőségét.

A monográfia magyar vonatkozású érdekessége, hogy néhány részkérdésben Lobacsov olyan megállapításokra is hivatkozik, melyek az ELTE BTK Ruszisztikai Kutatási Központja által 1998 és 2000 májusában Budapesten megrendezett nemzetközi történeti ruszisztikai konferenciákon hangzottak el.

A szép kiállítású, térképvázlatokkal és színes fotókkal illusztrált könyv megjelenése az oroszországi Nyitott Társadalom Intézet, valamint az Oroszországi Társadalomtudományi Alapítvány anyagi támogatásának köszönhető.

 

Lobacsov Sz. V.: Patriarh Nyikon (Nyikon pátriárka). Szent-Pétervár, Iszkussztvo-SzPB., 2003. 415 o.

 

Szili Sándor

1. Uszpenszkij B. A.: Raszkol i kulturnij konflikt XVII v. In: Uszpenszkij B. A.: Izbrannie trudi. T. 1. Moszkva, 1996. 477–519. sz.

2. Michels G. B.: At War with the Church: Religious Discent in Seventeenth-Century Russia. Stanford, 1999. X, 354 o.