Klió 2005/2.

14. évfolyam

KÖZÉPKOR

A hunok története

 

 

Az elmúlt egy évtized a mongol régészet történetében a hun kutatások korszaka volt, ezért nem csoda, hogy az elmúlt néhány év tudományos publikációi között legnagyobb számban ezt a témát találjuk. A munka fontosságát hangsúlyozandó, a szerző, Z. Batszajhan már könyve elején megemlíti, hogy a hun kutatás Mongóliában mára önálló tudományággá vált, eddig csak Mongólia területén kb. 5000 hun sírt azonosítottak, és ebből négyszázat kiástak, és 170-ről készült tudományos jellegő publikáció. A hunok kutatása azért kiemelkedő jelentőségű a mongol kutatók szerint, mert azok alkották meg az első jelentős nomád államot, megteremtve ezzel a lovas nomád civilizáció alapjait, melyet a későbbi utódok, így a XIII. századi mongolok is továbbörökítettek. Batszajhan, a Mongol Állami Egyetem régész professzora aktívan bekapcsolódott a régészeti munkába, az ország nyugati és keleti felén járta be a kutatandó terepet, és kollégáival feltárta a bronzkori, majd hunokhoz köthető sírokat.

A szerző a hunok története előtt tájékoztatást ad a mongol területen végbemenő, a Kr. e. III. évezredhez köthető népvándorlási hullámról, amikor is a mai Mongólia területének nyugati részére europid jellegű emberek érkeztek, míg a középső és a keleti részen mongoloid jellegű népesség élt továbbra is. A szerző a vizsgálódást az északi, burjátok lakta vidéken is folytatta, ahol a Bajkál-tó déli részén feltárt sírokat, és az azokhoz kapcsolódó kutatási eredményeket is felhasználta könyvében. Nagyon alaposan feldolgozta a hunok történeti néprajzi adatait, összevetette azokat a sírokban talált tárgyakkal. Ezekből több megállapítást is tett, pl. a hunok között kutyakultusz terjedt el, valamint, hogy a hunok vallása jellegzetes animisztikus hitvilág volt.

A lovas nomád népcsoportokat állandó kritika éri amiatt, hogy nem voltak állandó városaik, hanem vándorló életmódot folytattak. Batszajhan ezért egyik részfejezetben bemutatja a hunok által hátrahagyott erődítmények feltárt nyomait, megjegyezve, hogy azok egy része kereskedelmi-kézmőipari központ, más részük pedig áldozati hely lehetett. Ezzel cáfolja a kínai krónikák azon általánosítását, hogy a hunok állandóan, füvet és vizet követve vándoroltak. A szerző felteszi azt a kérdést is, hogy milyen volt a hun ember? A régészeti lelőhelyek adatai szerint kevert jellegű volt. Az ország középső részéből előkerült koponyák között számos europid-mongoloid kevert jelleg mutatkozik meg, tiszta mongoloid embertípus csak Mongólia keleti részén bukkant fel. Az Egin-golnál végzett ásatások viszont azt mutatják, hogy az ott kiásott hun emberek genetikailag közel állnak a jelenleg ott élő mongol pásztorokhoz. A kínai források a hunokat magas, csinos, bátor embereknek jellemezték, akiknek hosszú kezük s gyér szakálluk van.

A könyv egyik legfontosabb fejezete a hun kronológia elkészítése, amely arra ad választ, hogy hová tűnhettek el a hunok a Kr. u. I. századtól kezdve. A szerző szerint a hun birodalom kettészakadása után a kínaiakkal szomszédos déli hunokról számos adat maradt fenn, egészen a Kr. u. III. századig, ismerjük az uralkodók neveit, és rövid történetük adatait, addig az északi, Mongóliában élt hunok történetéről alig tudunk meg információkat. Azokról Kr. u. 93 után jóformán nincs adat. A szerző annak járt utána, hogy hová tűnhettek a hunok. A kínai szerzőkre hivatkozva nemrégen néhány francia kutató megállapította, hogy a hunok közül kb. százezer család a sztyeppe új uraihoz, a szienpikhez csatlakozott, így nevük önállóan már nem gyakran fordul elő. A francia tudósok azt is megállapították – írja Batszajhan – hogy a kínai források legutolsó, északi hunokra vonatkozó adata az V. századból való, amikor is a zsuanzsuanok ellen harcoltak. Batszajhan az Egin-gol partján talált régészeti adatokra hivatkozva azt állítja, hogy a Mongóliában maradt hun töredékek legalább a III. századig folyamatosan ott éltek.

 

Z. Batszajhan: Hunnu. Ulánbátor, 2003. 292 o.

 

Obrusánszky Borbála