Klió 2005/2.

14. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA ÉS TÖRTÉNElemelméleT

A diktatúra a történelemben és az elméletben

 

 

A 2004-ben megjelent kötet egy konferencia anyaga, amelyet 1999-ben tartottak a napóleoni államcsíny 200 éves évfordulója alkalmából. A tudományos tanács­kozást a New York-i Egyetem Hunter College és a washingtoni Német Történeti Intézet rendezte, a szervezésben  Melvin Richter, Isser Woloch és Peter Baehr történészek működtek közre.

Baehr és Richter a bevezetőben rámutatnak, hogy érdekes, elemzést igénylő jelenség volt a két bonapartei államcsínyt követő rendszer. Ugyanis mindkét esetben forradalom törölt el egy-egy viszonylag mérsékelt monarchiát, majd az ekkor megalakult republikánus kormányzatot államcsínnyel megbuktatták, és olyan birodalom jött létre, amely sokkal elnyomóbb volt, mint az eredeti. Valami minőségileg új uralmi típussal találkozunk tehát – vélték 185l után az európai politika elemzői –, amely a francia forradalom és az ellene támadt reakció talaján fejlődött ki. Ez az új fajta kormányzati rendszer egyesek szerint a hadsereg fontosságára, a férfi választójogra, a központosított ügyintézésre, a sorozásra, a nemzet nevében követelt áldozatvállalásra, és külföldi hódításra alapult. Mások szerint a rendszer az ellenforradalom céljait szolgálta, az uralkodó osztály és az egyház hatalmát erősítette. Az új rendszernek vélt kormányzati típus elnevezésében bizonytalanság uralkodott, hiszen vezetői demokratikusnak hirdették, miközben a nép részvételét száműzték belőle, a centralizált állam a rendőrség, az adminisztráció és a cenzúra révén uralkodott a tömegeken. Ez utóbbi vonások miatt a rendszer beleillett Marxnak és Engelsnek az osztály­harcról és a proletariátus kizsákmányolásáról szóló diagnózisába.

Akik valami modern posztrevolucionista rezsimnek látták a két Bonaparte-uralmat, még ők is bonapartizmusnak, napoleonizmusnak, imperializmusnak vagy diktatúrának nevezték; akik Julius Caesar vagy Augustus rendszeréhez hasonlították, azok cezarizmust emlegettek. Mások véleménye az, hogy ez volt az egyetlen lehetséges válasz az 1789-ben illetve 1848-ban bekövetkezett forradalomra, anarchiára és válságra.

Az 1920-as, 30-as években ismét használták a bonapartizmus, cezarizmus és diktatúra elnevezéseket, mégpedig a fasiszta kormányzatokra. A II. világháború után a náci Németországra és a Szovjetunióra egyaránt a totalitarizmus, vagy a diktatúra szót alkalmazták (bár Hitler nem vállalta a diktátor minősítést). Ez a tanulmánykötet jórészben e politikai kategóriákról szóló vitákat folytatja, hiszen a mai politikai szereplők egy része mintát lát a két bonapartei rendszerben, és ezekhez hasonlítja vagy ezektől különbözteti meg a magáét. A szóban forgó új uralmi rendszert többen elemezték, magyarázták: Tocqueville, Proudhon, Marx és Engels, Bagehot, Lorenz von Stein, Jacob Burckhard, Max Weber – Bismarck pedig megvalósította a gyakorlatban.

A két bonapartei rezsimmel kapcsolatban a szerzők a következő kérdéseket teszik fel. Vajon egyedüli módon francia jelenség-e, vagy másutt is előfordulhat? Beilleszthető-e a korábbi, pl. Arisztotelész, Polybiusz vagy Montesquieu osztá­lyozási rendszerébe, vagy valami új, a tirannustól, despotizmustól eltérő jelenségként lehet leírni? Mekkora a szerepe a két Bonaparte katonai jellemének abban, hogy a hadsereg segítségével szerezték meg a hatalmat, s agresszív külpolitikát folytattak? Megszüntette, vagy megőrizte a két Bonaparte a forradalom vívmányait? Milyen uralom volt ez? Engedte-e beleszólni a polgárokat a döntésekbe, mennyire tartotta ellenőrzése alatt a politikai és társadalmi életet, stb. Végül: a különbség vagy a hasonlóság volt-e a nagyobb a két Napóleon rendszere között?

A fenti kérdésekre részben e bevezetőből, részben a kötet tanulmányaiból kapunk választ. Az első tanulmány szerzője Isser Woloch, a New York-i Columbia Egyetem professzora. Azt a folyamatot követi nyomon, hogy hogyan jött létre a brumaire 18-i államcsíny után az örökletes, új típusú monarchia. 1802-ben, az amiens-i békekötés után ugyanis felmerült, hogy vissza kellene térni a monarchiához, hiszen, úgymond, a forradalmároknak maguknak sem volt szándékukban eltörölni a korábbi rendszert, másrészt felvetődött, hogy a nemzetnek ki kellene fejeznie Napóleon tábornok iránt a háláját. A szenátus megszavazta számára újabb tíz évre a konzuli címet, Napóleon azonban nem volt megelégedve, és kijelentette, azt szeretné, ha az egész nép ratifikálná a döntést.

A szerző részletesen és igen érdekesen beszámol róla, hogyan, milyen cselekkel szerezte meg Napóleon végül a császári koronát, hogyan éledt újjá a monarchia, és mi volt mindebben a szerepe a szenátusnak, az államtanácsnak, a tribunátusnak, a hadseregnek, a sajtónak és a közvéleménynek, valamint a népszavazásnak.

T. C. W. Blanning, a Cambridge-i Egyetem professzora a két Bonaparte és Németország viszonyát vizsgálja. Nagy Frigyes idején Franciaország és Poroszország még szövetségesek voltak. Akkor romlott el igazán a kapcsolatuk, amikor Napőleon Jenánál és Auerstedtnél legyőzte a poroszokat, és seregei brutálisan bántak a legyőzöttekkel. Iszonyú mértékű fosztogatást vittek végbe, amit 1811­–12-ben megismételtek. Kegyetlen békét kényszerítettek Porosz­országra Tilsitnél, területi veszteséget, óriási jóvátételt. Napóleon emellett még csúnyán meg is alázta III. Frigyes Vilmost. Ráadásul sorozatban taszította le az európai uralkodókat a trónjaikról, és mindenfelé a saját embereit, testvéreit, sógorát ültette a helyükbe.

Szerzőnk ezeknek az elkeserítő és kényszerítő körülményeknek tulajdonítja, hogy III. Frigyes Vilmos utat engedett az 1806-ban kibontakozó porosz reform­mozgalomnak. Az 1819-ig tartó időszakban mind az intézmények, mind pedig a porosz állam erkölcsi felfogása megújult, átalakult. Új típusú, modern, 280 ezer főből álló hadsereget szerveztek, minden állampolgárra kiterjesztették a törvény előtti egyenlőség elvét és a polgári szabadságjogokat. Felszabadították a parasztokat, városi, községi önkormányzatokat hívtak életre. Wilhelm von Humboldt megalapította a Berlini Egyetemet, ahol Fichte, Hegel, Ranke és Meinecke tanítottak. A reformmozgalomra nagy hatással volt Kant erkölcs­filozófiája és Adam Smith gazdaságtana, bár a szerző véleménye szerint elsősorban saját, belső hagyományokból fakadtak az újítások.

Mindez az újítás azonban nem valósult volna meg – eléggé ironikus helyzet – Napóleon támadásai nélkül. A poroszokban addig megvolt franciaimádatot Napóleon változtatta gyűlöletté, melynek eredménye az lett, hogy megszerezték a Rajna balpartját és Westphaliát, majd az Aachen-Cologne-Krefeld három­szöget, a Saar- és a Ruhr-vidéket. Ezzel teremtődött meg a későbbi Németország hatalmas területe.

A munka befejezése III. Napóleonra várt. Miután 1852-ben államcsíny révén megszerezte a legfőbb hatalmat, az európai nemzeteket Franciaország patronátusa alatt akarta tömöríteni. Ehhez azonban össze kellett volna fognia II. Sándorral, hogy megakadályozzák Poroszország terjeszkedését, de a krími háború, a lengyel kérdés, majd a Fekete-tenger semlegességének ügye szétvá­lasztotta őket. Így történt, hogy Napóleon Sedannál hatalmas vereséget szen­vedett a brit-porosz seregtől (l870. szept. 2.), maga a császár is fogságba esett, majd két év múlva száműzetésben halt meg Angliában.

A szerző végül Bismarck jellemét mutatja be arra összpontosítva, miben különbözik a két Napóleontól: Bismarck nem volt autokrata, hiszen a királytól függött. Mindig egyensúlyba tudta hozni a régit az újjal, míg ez nem mondható el a két francia császárról. Éppen ezért nem tudott pártot alapítani maga köré. Nem voltak megvalósíthatatlan céljai, reálpolitikus volt. Soha nem volt katona, számára a politika előbbre való volt a hadviselésnél. Emiatt állandó volt a nézeteltérés közte és von Moltke között, de mindig ő kerekedett felül. Végül Robert Tombsra hivatkozva, szerzőnk megállapítja, hogy a bonapartista „aktív hatalom és passzív demokrácia” elv nem volt alkalmazható német területeken.

David E. Barclay, a michigani Calamazoo College professzora azt követi nyomon, hogyan vélekedtek a porosz konzervatívok a bonapartista rendsze­rekről, illetve, hogyan bomlott fel a konzervativizmus a bonapartizmus hatására. Maga IV. Frigyes Vilmos (1840­–61) és konzervatív tanácsadói, a Gerlach-fivérek, Carl Ernst Jarcke, C. von Voss-Buch, J. M. von Radowitz, F. Julius Stahl, M. Niebuhr és H. Wagener gyűlölték a Bonaparte-okat.

A konzervatívok mindannyian ellenezték Stein és Hardenberg reformjait és mind harcoltak Napóleon ellen. Isteni elrendelésen alapuló, patrimoniális, decentralizált, organikus, rendi monarchiát akartak, nem pedig szerződésre, parlamentáris intézményekre épülő államot. Szemükben a trónbitorló Napóleon maga volt a gonosz: a forradalom, a centralizált despotizmus. Ugyanakkor felismerték a propaganda és a nyilvánosság jelentőségét. Kreuzzeitung című lapjuk volt az első igazi modern politikai újság Poroszországban.

A konzervatívok vezére maga IV. Frigyes Vilmos volt. Keresztény monarchiát akart, amelyben nincs szükség alkotmányra, népképviseletre. Nagy energiával élesztette újjá az igazi német hagyományokat, támogatta a német egyesítés gondolatát. Barclay azonban megállapítja, hogy IV. Frigyes Vilmos állama éppen is az észen alapult, bürokratikus, centralizált, katonai állam volt. Az 1848-as forradalom lidércnyomást jelentett Frigyes Vilmos számára, és elkeseredetten látta, hogy a forradalom után az elvei ellen való alkotmánnyal az ország a parlamentarizmus felé tart. Ekkor megpróbálta a korona hatalmát érvényesíteni az alkotmánnyal szemben. Új tanácsadói 1848 után Otto von Manteuffel belügy­miniszter, majd miniszterelnök, és Carl Ludwig von Hinckeldey, Berlin rendőr­főnöke. Az ő elveik ellentétesek a konzervatívokéival. Manteuffel stabil mon­archiát akar, ezért úgy véli, az államnak foglalkoznia kell mind a parasztság, az arisztokrácia, mind pedig a polgárság gondjaival. Így elkerülhető a forradalom. Hinckeldey ravasz, kreatív karrierdiplomata. Megszervezi a modern politikai rendőrséget, ellenőrizteti ellenfeleit, az újságokat, különösen a Kreuzzeitungot. Átépíti Berlint, akár Haussman báró Párizst. Nyilvános fürdőket, vízvezetéket épít, megszervezi az egészséges élelmiszer-ellátást, takaríttatja az utcákat. Keveréke ő a durva autoritarizmusnak, populizmusnak és a jóléti paternalizmusnak. Vagyis Poroszország a konzervatívok törekvései ellenére 1848 után „megadta magát a bonapartizmusnak”: forradalmi amoralitás, despotizmus, bürokrácia és az elvek hiánya jellemezték. A konzervatívok szomorúan nézték ezt, különösen azt, hogy maga Bismarck is hajlandó volt tárgyalni III. Napóleonnal. A konzervativizmus ekkorra meggyengült, szétmorzsolódott Poroszországban.

Melvin Richter Tocqueville felfogását kutatja: mi volt a véleménye a két Bonaparte-rendszerről, s változtak-e nézetei három évtizedes politikai elemzői karrierje alatt. A szerző Tocqueville-nek Az amerikai demokráciáról és Az ancien régime és a forradalom című munkái alapján dolgozott.

Tocqueville szerint mindkét Bonaparte-rezsim különösen modern volt, és közös volt bennük, hogy forradalmak és az azokat követő demokratikus rendszerek után jöttek létre. A forradalmakból nem felszabadulás, hanem a korábbiaknál sokkal elnyomóbb rezsimek következtek. Nem volt ugyan törvényszerű, hogy így legyen – Tocqueville nem hisz a történelmi determinizmusban –, ám a demokratikus forradalom mindig veszélyeket rejt magában. Mindkét Bonaparte az általános férfi szavazati jogra alapuló népszavazást használta fel császárságának legitimizálására, és a forradalmakra hivatkozott, amely számára előkészítette az utat. Tocqueville már nem élte végig III. Napoleon uralkodását és bukását, de így is igen értékesek az észrevételei, amelyeket munkája közben változtatott, csiszolt.

A két Bonaparte-rezsimről sok vita folyt: teljesen újfajta rendszerek voltak-e, vagy volt előzményük a történelemben. Akik bonapartizmusnak, napóleoniz­musnak nevezték, azok úgy vélték, új rendszerrel állnak szemben, akik viszont cezarizmust, imperializmust mondtak, azt gondolták, egy ókori eseménynek – a Római Köztársaság megdöntésének és a principátus létrehozásának – újkori ismétlődéséről van szó. Marx szerint az ó- és újkori rezsim teljesen különböző, mert egészen más termelési módokról van szó, nincs bennük közös.

Tocqueville egyik elnevezést sem használja, hanem despotisme impérialról beszél. 1835-ben még „egyetlen személy korlátlan hatalmától” óvta a modern egyenjogúságra törekvő társadalmakat, 1837-ben, a francia viszonyok láttán viszont már nem a tirannust látja fenyegetőnek, hanem a materializmust, az individualizmust, a politikai apátiát, és az adminisztratív despotizmust. Úgy látja: ha egy modern egalitáriánus társadalomban totális uralom alakul ki, az sokkal súlyosabb, mert kiterjed a társadalom minden rétegére, míg az ókori cezarizmusnak sokkal szűkebb volt a hatóköre. A modern, centralizált adminiszt-ráció behatol mind a magánéletbe, mind a társadalom életébe, és elszigeteli egymástól az egyéneket. Igaz, eszközei szelídebb, mint az ókoriak.

1856-ban Tocqueville a leveleiben már elutasítja az összehasonlítást az ókori Római Köztársasággal: a francia nép nem korrupt, nem retteg, s nem él az alávetettség olyan fokán, mint a római tömegek.

Tocqueville szerint Napóleon centralizált adminisztratív államot hozott létre, amelyben kodifikálták a polgári jogokat, biztosították  az egyéni meggazdagodást, de súlyosan korlátozták a sajtó és a közösségek szabadságát, a helyi vezető testületek autonómiáját, és a szabályosan választott képviseleti kormányzás helyett a népszavazásos diktatúra módszerével éltek. Tocqueville úgy látta, a két Bonaparte uralma következtében a franciák bizonyos politikai kultúrára, politikai moeurs-ra tettek szert: elfogadták, hogy az erőszak normális dolog; hogy az állam félresöpörheti egyének és csoportok jogait; hogy kizárhatja a polgárokat a döntéshozatalból; hogy az erőskezű vezetés összeegyeztethetetlen a képviseleti intézményekkel. Rendszerüket, módszereiket a Második Biroda­lomban és más európai rezsimekben is követték.

Tocqueville elemzéseit ugyan a francia rendszerről mondta el, de a demokrácia elméletére és gyakorlati megvalósítására másutt is tanulsággal alkalmazható.

Terrel Carver, a Bristoli Egyetem politikaelméleti tanszékének professzora Marxnak Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című munkája alapján szól hozzá a bonapartizmus jelenségéhez. A gondolatokban igen gazdag tanul­-mányból két témát emelünk ki itt. Marxot sokat foglalkoztatta az emberek történelmi illúziók iránti  fogékonysága. Louis Bonaparte történetében ezt a megtévesztő politikát, és a kollektív és egyéni önbecsapás jelenségét követte nyomon. Ironikusan állapította meg, hogy az a rendpárt készítette elő Bonaparte 1851. dec. 2-i államcsínye számára az utat, mely rendpárt azzal bolondította sajátmagát, hogy Louis Bonaparte az a bolond, akinek látszik. Marx úgy látta, a demokrácia forradalmi doktrina és gyakorlat, amely szélesíteni akarja a hatalomból részesedők körét, ki akarja terjeszteni a törvények uralmát még a törvényhozók fölé is, és rá akarja kényszeríteni őket, hogy elszámoljanak az alattvalóknak. Amint azonban a demokrácia kiteljesedik, a helyzet megfordult, és a diktatúra lép fel forradalmi cselekvésként azzal a céllal, hogy megsemmisítse, vagy legalábbis akadályozza a demokrácia érvényesülését.

Marx másik fontos és érdekes megállapítása a Brumaire tizennyolcadikában – ellentétben azzal, amit a marxizmus tanított róla –, hogy a felépítmény bizonyos értelemben fontosabb a politikai események  előre megjóslásában és magyarázatában, mint a lét társadalmi feltételei, vagyis a gazdasági aktivitás. Marx a gazdasági értelmezést ugyan mindig fontos „vezérfonalának” tartotta – de a történelem eseményeit szerinte sokszor inkább meg lehet magyarázni a következő fogalmakkal: a múlt emlékezete, személyi ellenszenvek, remények és félelmek, előítéletek és téveszmék, meggyőződések, hűség és elvek. Marx távolról sem állítja, hogy az ember gazdasági értelemben racionális, de úgy véli, politikai értelemben határozottan illúziók, téveszmék áldozata. Így érthető, hogy „a francia parasztság hitt a csodában, abban, hogy egy ember, akit Napóleonnak hívnak, vissza fogja hozni számára a régi dicsőséget”. Marx egyébként gengszternek tekintette Louis Bonaparte-ot és a December Tizedike Társaságot fizetett gazembereknek.

Más szempont szerint közelíti meg III. Napóleon rezsimjét Sudhir Hazareesingh, az oxfordi Balliol College professzora. Ő ezt a rendszert a demok­rácia előzményének tartja, véleménye szerint ekkor alakult ki Francia­országban a demokratikus közigazgatás szerkezete és gyakorlata. Marx és a republikánusok antidemokratikusnak vélték az 1851–70 közötti éveket, és a bonapartizmus kényszerítő, elnyomó, kirekesztő  vonásait hangsúlyozták. A szerző nem vitatja ezt, de nem ezek jelentették a rendszer lényegét.

III. Napóleon 1858-ban erős, centralizált államot hozott létre. A városi polgármestereket maga a császár nevezi ki, a főtanács tagjait szintén. A kisebb városok vezetőit a prefektus helyezi a posztjukra. A rendszer hierarchikus: legfelül az államtanács áll, alatta a törvényhozó testület és a szenátus, a prefektorátus pedig a kerületi és városi közgyűlések fölött rendelkezik. A centralizációt eleinte mindenki elfogadta, mert egyrészt a rend biztosítékát látta benne, másrészt a napóleoni polgári egyenlőség elvének megőrzését várta tőle. Hamarosan megmutatkoztak azonban a központosítás hátrányai: a kinevezett és a választott tisztviselők között konfliktusok keletkeztek, a 60-as évekre azután eluralkodott a bürokrácia, az ügyintézés lelassult, a helyi gondokért a nép a központi kormányt hibáztatta.

Látva a hibákat és az elégedetlenséget, 1863-ban Napóleon levélben jelenti be, hogy intézményi liberalizációt és reformokat vezet be. Nagyobb beleszólást adnak a helyi adminisztrációnak a költségvetésbe, kiterjesztik a sajtószabadságot, és megadják a lehetőséget az interpellációra a törvényhozó testületben.

A decentralizációs intézkedéseknek politikai céljai is voltak: elébe mentek az ellenzék követeléseinek; kijátszották a vidékieket a városiakkal szemben; és a kormány maga felé fordította a royalisták rokonszenvét. Az eredmény: közeledtek egymáshoz a bonapartisták és a legitimisták; a decentralizáció bátorította a közösségi aktivitást, a szolidaritást, az egyéni kezdeményezést, a szülőföldön maradást, vagyis helyreállította, megteremtette az autonóm polgári társadalmat. Igaz, mindezt ellentmondásos módon tette, pl. távol akarta tartani a tömegeket a politikától, ugyanakkor megadta az általános szavazati jogot.

Végül a Második Császárság összeomlott, de Hazareesingh úgy látja, III. Napóleon rendszerének jelentős eredményei voltak a későbbi demokratikus közigazgatási rendszer megteremtésében, és az 1852–70 közötti bonapartista időszak a demokrácia-elmélet ma is fontos kérdéseit vetette fel.

Peter Baehr tanulmánya Max Webernek a cezarizmussal kapcsolatos munkáiról szól, és igen sok megvitatni való problémát vet fel. Terjedelmi okokól ezeknek csak kis részét tudjuk érinteni.

Weber másokkal ellentétben és L. von Gerlach-kal egyetértően kategorikusan megkülönböztette a bonapartizmust a cezarizmustól. Bismarckot cezaristának tartotta, ám bonapartistának semmiképpen sem. Weber szerint Bismarck cezarizmusa két tényezőre vezethető vissza: a gyenge, gyáva, felelősséget nem vállaló burzsoáziára, és a politikai nevelésben nem részesült, éretlen proleta­riátusra. Max Weber tehát a szokványos felfogástól eltérően nem egyedül a tömegeket okolja, hanem a burzsoáziát is. Márpedig ha egy nép politikailag éretlen, nem tudja saját ügyeit választott képviselői útján intézni (azaz nem Herrenvolk, hanem cezarizmusban él), akkor a külvilágban sem képes érvénye­síteni az akaratát. Ha pedig Németország összeomlana, akkor a vákuumba Oroszország és Anglia benyomulna – állapítja meg Weber.

Mi volt az akadálya, hogy Németország „az együtt uralkodók államává”, Herrenvolkká váljék? Weber a bismarcki cezarizmus politikáját elítélte, de a cezarizmust kiiktathatatlannak látta. Ebben megegyezett A. Shäffle és W. Roscher véleményével, azaz konvencionális felfogást képviselt. Abban viszont jelentősen eltért másoktól, hogy szerinte a cezarizmus jól tud működni parlamenti rendszeren belül is. A cezarizmus – mondja – lehet normális uralkodási forma, ha a polgári kormányzati elemek dominálnak benne, nem a katonaiak. Shäffle és Roscher ciklikus történelem-felfogásával ellentétben kijelenti: a modern államban egyszerre jelen lehet a cezarizmus és a parlamentarizmus. Úgy látja, a parlamentben felelős cezarizmus működhet, amely képes mozgósítani a nemzetet a saját érdekeiért. Az ilyen parlamentben a hatalomvágyókat korlátok között tarthatják a bizottsági procedurák, a demagógiát ellensúlyozhatják a hivatalnoki munka során megszerzett képességek; az effajta parlament stabilitást nyújt, és békés átmenetet biztosít arra az időre, amikor a diktátor elveszti a tömeg bizalmát. (Felmerül az emberben a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt a rendszert cezariz­musnak.)

Weber mindezt 1918–19-ben, a háborús vereséggel, kommunista felkeléssel és a forradalom elfojtásával küszködő Németországban írta. A kiutat a pozitív cezarizmusban látta, amelyre példát Gladstone rendszere és általában az angol parlamentarizmus szolgáltatta. Weber megpróbálta a cezarizmust beilleszteni szociológiai kutatásaiba is. Az uralkodás minden modern formáját karizmának (a vezetni tudás adományának) nevezte, és a cezarizmust a karizma egyik változatának tekintette.

Benedetto Fontana, a politikatudomány professzora (Baruch College, Cuny, New York) azt vizsgálta, hogyan látta  Gramsci  börtönben írt Jegyzetfüzetében 1929–36-ban az olaszországi fasizmus előretörését, és az előzményeket, a forradalmi baloldal és a liberalizmus összeomlását.

Gramsci szerint a fasizmus kibontakozását az tette lehetővé, hogy az uralmi, hegemóniai viszonyok már a risorgimento óta nem voltak megfelelőek. Az uralkodó csoportok nem voltak képesek gazdasági-korporatív szerepükből hegemón szerepbe átlépni, azaz morális, szellemi vezetővé is válni.

Marxistaként a cezarizmust osztályjelenségnek tartja, amely a következő­képpen jön létre: a szembenálló erők harca katasztrofális kiegyenlítődéssel, vagyis egymás megsemmisítésével végződne, de jön valaki, akit esetleg maguk a harcoló felek kérnek fel választott bírónak a konfliktus megoldására – és az leigázza őket. Ez többször megtörtént Itáliában Lorenzo il Magnifico óta. A kialakult cezarizmus lehet progresszív, ha a haladó erőket támogatja, és reakciós, ha a reakciós erők mellett avatkozik be. Az előzőre példa Julius Caesar, Bonaparte Napóleon, az utóbbira Louis Napóleon és Bismarck.

Gramsci dichotómiával, kettősséggel dolgozik. A progresszív/regresszív cezarizmus mellett megkülönböztet minőségi és mennyiségi cezarizmust is. Az elsőnél oly sok újítást vezetnek be, hogy már maga az állam típusa is megváltozik; a második esetében formálódik, de nem válik új típusúvá az állam. Minőségi cezarizmust képvisel Julius Caesar és Bonaparte Napóleon, mennyiségit Louis Napóleon.

Cezarizmus előállhat a modern államvezetés körülményei között is – állapítja meg Gramsci. Mussolini és Hitler rendszere például a burzsoá állam egyenes fejlődésének a következménye volt. A risorgimento ugyanis a nép részvétele nélkül következett be, és az uralkodó elit később sem integrálta magába a társadalom többi rétegét, így nem válhatott erkölcsi és szellemi vezetővé. Ezért hegemónia helyett dominancia alakult ki. Gramscinél a hegemónia olyan erkölcsi és intellektuális vezetést jelent, amelyben szövetségessé válnak a vezetettek, ellentétben a dominanciával, amely erőszakos uralmat hoz. „Az integrált államban”, a modern liberális államban az erő és az egyetértés – „a diktatúra plusz a hegemónia”, „a politikai társadalom plusz a civil társadalom” – kiegyensúlyozottan együtt van jelen. Például Keleten az állam erős, a civil társadalom gyenge, Nyugaton viszont a civil társadalom struktúrája erős.

A cezarizmusban mindig jelen van az erőszak, vagyis a hegemóniával szemben a dominancia kerül előtérbe, és felerősödik a rendszer rendőri jellege. Olaszországban a fasizmus úgy bontakozhatott ki, hogy megroppant a vezetés és a civil társadalom közti egyensúly, az állam válságba került. A válság megoldása lehet forradalom és lehet cezarizmus. Attól függ, mennyire erős a civil társadalom struktúrája. Gramsci a morális és szellemi vezetés mellett tör lándzsát, Marx és Lenin viszont a proletárdiktatúrát hirdették. Egyébként Pláton, Machiavelli és Marx óta tudott dolog, hogy minden állam vegyesen alkalmazza az erőszak és a megegyezés elemeit. Gramsci Marx és Engels nyomdokain halad, hiszen ő is osztályok harcáról beszél, de mivel megkülönböztet dominanciát és morális, intellektuális vezetést, ezzel eltér a pusztán gazdasági, társadalmi értelmezéstől és politikai szemponttal tágítja a téma elemzését. Kissé zavaró, hogy Fontana, miközben Gramscira támaszkodva fogalmakat tisztáz, azonos vagy hasonló értelemben használja a dominancia, diktatúra, cezarizmus szavakat.

John P. McCormick, a politikai tudományok előadója (Chicagoi Egyetem) Carl Schmitt nézeteit vizsgálta. Schmitt a weimari köztársaság körülményeiből indult ki A diktatúra című, 1921-ben megjelent könyvében. Ekkor szükséghelyzet és gazdasági válság volt a köztársaságban. Ilyen körülmények között diktatúra alakul ki. A liberálisok diktatúrának csak a szuverén diktatúrát tartották, amikor is egy egyén uralkodik egy központosított adminisztráció segítségével. Ezt autoritarizmusnak, cezarizmusnak, bonapartizmusnak, katonai kormányzásnak is nevezték. Schmitt azonban a szuverén mellett megkülönböztetett komisszárius diktatúrát, olyat, amelyben a kormánybiztost a szuverén alkotmányozó testület ruházza fel teljhatalommal, egyúttal ideiglenesen felfüggesztve az alkotmányos rendet. A komisszárius-változat rendkívüli helyzetekben áll elő, meghatározott időre és bizonyos feladat elvégzésére: a diktátornak helyre kell állítania az előző rendet, a status quo ante helyzetet. A szuverén diktatúrának korlátlanok az intézkedési lehetőségei,  és teljesen új rendet akar létrehozni. A komisszárius diktatúrának arra kell törekednie, hogy mielőbb helyreállítsa a régi rendet, s ezzel fölöslegessé tegye magát, a szuverén diktatúra ellenben hosszú távra, véglege­sen igyekszik berendezkedni. Az előzőre példa a római köztársaság és Machiavelli elképzelése, az utóbbi a modern abszolutizmusokban, forradalmakban ölt testet.

Schmitt szerint a kommunisták proletárdiktatúrájában keveredtek a vonások: ideiglenes volt, mert a kommunizmushoz vezető átmenetnek szánták, azonban nem az előző rendszert akarta helyreállítani. Schmitt – mivel szerinte a francia forradalom hazai terrort és kontinentális háborút jelentett – a kommunistákat a francia forradalom örököseinek tartotta.

Schmitt felfogása az idő előrehaladtával sokat változott. 1922-ben írott munkájában (Political Theology) már a weimari birodalmi elnök diktatúráját kívánta igazolni. A korábbi elképzelésével ellentétben már nincs szükség testületre, a diktátor maga döntheti el, rendkívüli helyzet van-e, és ugyanő mondja meg, mi a teendő. Már nem állít korlátokat a diktátor elé sem időben, sem a feladatokat illetően: „kompetenciája szükség szerint legyen korlátlan”- mondja. Vagyis Schmitt ekkor már nem a komisszárius, megbízásos, hanem a korlátlan diktatúra szószólója. A diktátornak – a weimari Reichspräsidentnek – a törvényhozás jogát is megadja, lemondva a hatalmi ágak szétválasztásáról. Úgy véli, mivel a nép választotta az elnököt, annak intézkedései legitimek. Ez „a nemzeti diktatúra”. A „proletárdiktatúra” viszont illegitim, mert nem áll mögötte a nép akarata.

Schmitt 1932-ben a válság megoldására adott tanácsában meg sem említi a komisszárius diktatúrát. 1933 májusában Carl Schmitt belépett a Nemzeti­szocialista Pártba, és a náci propaganda szószólójává, Hitler védelmezőjévé vált. Nem lehet tetten érni pontosan, mikor vált fasiszta gondolkozásúvá – állapítja meg McCormick. A továbbiakban még nagyon sok gondolatot, kérdést vet fel a tanulmány, pl. Locke, a felvilágosodás és a liberalizmus felfogása a rendkívüli helyzetről és a törvényességről, az Egyesült Államok alkotmánya és a politikai válság viszonya,  Bruce Ackerman véleménye a politikai krízisről és az alkotmányozásról, az ebben való helyeslő és  valódi népi részvételről, stb. A cikk fontos lehet a történészek mellett az állam- és jogtudománnyal foglalkozók számára is.

Jack Hayward, az Oxfordi és a Hulli Egyetem tanára a XX. századi degaullizmus felől közelíti meg a XIX. századi bonapartizmust, és bár azt mondja, hogy a régebben történteket akarja megérteni, szemmel láthatóan sokkal jobban érdekli de Gaulle rendszere, mint a két Napóleoné. A fő kérdése az, hogy miért volt sikeres a gaullizmus, ha a hasonlóan a népszuverenitás mítoszára alapított bonapartizmus viszont elbukott.

Miután néhány más elemző (René Rémond, S. Hazareesingh, Olivier Duhamel) nézeteivel polemizál, Hayward megállapítja, hogy de Gaulle mind a republikánusoktól, mind a royalistáktól, mind a bonapartizmusból a legjobb vonásokat vette át, így rendszerében az államhatalom eggyé vált a demokratikus legitimitással, ami azután a közvetlenül válaszott köztársasági elnök személyében testesült meg. Hayward úgy véli, a két Napóleon saját önkényuralma szolgálatába állította a központosított állami bürokráciát, de Gaulle azonban a nemzet érdekeit vette figyelembe. Max Weber ezzel szemben azt mondta, ők mindhárman klasszikus példái a karizmatikus hatalomnak, kihívták a fennálló intézményi rendet, és küzdöttek az országért (háborúval, mint Napóleon), vagy megmentették a káosztól (mint III. Napóleon).

Stanley Hoffmann azt a kérdést vetette fel, hogy egy válság idején fellépett vezető  hogyan tudja később megteremteni saját legitimitását a válság elmúltával? A nyugtalan legitimitás-hajszolás után időnként szükség van a rutin vezetési rendszerhez való visszatérésre – ezzel magyarázza szerzőnk, hogy az 1969-es népszavazás már elutasította de Gaulle-t.

1789 óta 21 alkotmányt készítettek a franciák, ebből azonban csak 14 működött. Maga de Gaulle 1958-ban, hatalomra kerülése előtt kikötötte, szabadkezet kér a politikai intézmények megreformálására, és élt is ezzel. Viszont mind a négy referendum alkalmával volt egy kérdés a saját személye iránti bizalomról, így, amikor 1969-ben vesztett, azonnal lemondott, holott erre nem kötelezte törvény.

Hayward tanulmányában a bonapartizmussal összehasonlítva de Gaulle rezsimje és személye kerül ki pozitív fényben. Néhány a megállapítások közül: Napóleon abszolút hatalomra tört – de Gaulle-t visszatartotta a diktatórikus uralkodástól a népszuverenitás elvének és a nemzet érdekeinek tisztelete. Az előzőé individualista felfogás volt a törvényes hatalomról, az utóbbié a francia nemzet fenntartását szolgálta, „és nem süllyedt személyi kultuszba”. Napóleon célja a despotikus egység megteremtése volt háborúi megvívásához, de Gaulle pedig az állam korszerűsítését akarta elvégezni más államokkal való ellensé­geskedés nélkül. A két Napóleon felébresztette és kiteljesítette a német nacio­nalizmust, XX. századi utóduk a francia-német közeledést akarta erősíteni. Míg Napóleon rákényszerítette a francia gyarmatokra a rabszolgaságot, addig de Gaulle lebontotta a francia gyarmatbirodalmat, és segítette a volt kolóniákat.

Ma – állapítja meg Hayward professzor – Franciaország ismét szürke hétköznapjait éli, sem a két Napóleon, sem de Gaulle hősiessége nem zavarja a mai politikusokat.

Margaret Canovan (Keele-i Egyetem) tanulmánya Hannah Arendtnek a totalitarizmussal kapcsolatos megállapításaival foglalkozik a The Origins of Totalitarianism (London, 1967.) című és más egyéb munkái alapján. Hannah Arendt másoktól eltérően azt mondja, e fogalmat kizárólag a hitleri és sztálini rendszerre lehet alkalmazni. (Hozzátehetjük: a maoista, polpotista és más ázsiai diktatúrákat nem, vagy alig ismerte.) Nem számít ide Mussolini rezsimje sem, holott ez magát totalitáriusnak tartotta. Teljesen új minőségű diktatúráról van tehát szó.

Arendt úgy látja, a szokványos önkényuralmi rendszerek valamely cél érdekében működnek, a totalitarizmus ellenben teljesen céltalan, értelmetlen. Gigantikus mozgósítás magáért a pusztításért. Ha megsemmisítette az ellenállást, újabb megsemmisítendő csoportokat keres. Tömegmozgalom s nem párt, amely a rombolás örökös folytatására szerveződött. Lényege az állandó mozgás.

E rendszerben fontos a vezető szerepe. Hitlernek például mindig volt véleménye, fanatikusan következetes volt. Óriási önérzetével el tudta hitetni a környezetével, hogy géniusszal van dolguk. Ő volt a középpontja és megteste­sítője a mozgalomnak. Rászorultak egymásra a tömegekkel, egyikük sem létezett volna a másik nélkül. Nem hagyományos tirannusszal van tehát dolgunk, hatalmának forrása nem valamiféle rend, hanem a vezér képlékeny, állandóan mozgásban lévő akarata. A rendszerben élők úgy érzik, hogy a természet és a történelem törvényeinek engedelmeskednek. A pusztítás és rombolás állandó mozgásában mindenki sodródik, még a vezetőnek sincs fölötte hatalma, csak rálátása, s ezért fel tudja gyorsítani a végrehajtást. Gigantikus pusztító energia a totalitarizmus – abszolút értelem nélkül.

Mussolini rendszere azért nem tekinthető totalitáriusnak, állapítja meg Arendt, mert nem maradt mozgásban, megmerevedett, a mozgalom párttá vált. A totalitariz­mus viszont állandó támadást jelent minden intézményi struktúra, és minden területi határ ellen. Nincs olyan célja, amelynek elérése véget vetne a mozgalom­nak. A nácizmus soha nem vált volna higgadt, megállapodott bürokratikus rendszerré, ahogyan Sztálin rezsimje sem. A totalitarizmus lerombolt minden régi intézményt, és helyébe nem hozott mást, csak koncentrációs táborokat és titkosrendőrséget.

A totalitarizmusban kulcsszerepük van a tömegeknek. A tömegek kívül rekedtek a társadalmon, de nem egyénenként, hanem nagy csoportokban, amikor a társadalom struktúrája összetört, pl. az I. világháború után, forradalmak, háborús veszteségek, infláció közepette, vagy Oroszországban a forradalom és a polgárháború után. A csoportok tömegszervezetekbe menekültek, ahol az elveszített világ helyébe a propaganda fiktív világot kínált. E hamis világnak hagyma-szerű a felépítése: kívül a szimpatizánsok vannak, ők érintkeznek a külvilággal, egyúttal védik a valósággal érintkezéstől a belső rétegeket. Befelé haladva rétegenként minden tag ugyanazon felfogást valló emberekkel van körülvéve, védetten a külső valósággal való ütközéstől. A középpontban a vezér –, bár ő képviseli a külvilág előtt is a mozgalmat. Ez a vallási kultuszhoz hasonló mozgalom nem alkalmazkodik a külső valósághoz, hanem azt saját fikciójához akarja hozzáalakítani. Módszerei: orwelli információ-ellenőrzés, rendszeres hazudozás, a történelem meghamisítása, stb. A fikciót azután erőszakkal valóra váltják: itt a nem árjákat, ott bizonyos osztályokat semmisítenek meg.

Canovan összegezésként megállapítja: H. Arendt végül nem tisztázta a kérdést, miért alakulhatott ki a rombolás őrülete, és miért vett részt benne annyi ember. Elgondolásai olykor ellentmondásosak. Arendt sötét képet fest az emberiség elé, de némi vigaszt is nyújt: mivel az ember képes szabadon kezdeményezni, ezért nincs feltételenül totalitarizmusra ítélve.

Claude Nicolet, a Sorbonne tiszteletbeli tanára a római diktatúrákról értekezik, hiszen a modern diktatúrák valamilyen mértékben ókori előzményeikre emlékeztetnek. A szónak kétféle értelmezése alakult ki. Klasszikus, eredeti jelentése: rendkívüli helyzetekben pontosan meghatározott szabályok közepette egy magisztrátusra, kormányra vagy köztestületre a közjó nevében ráruházott hatalom. Mommsen tömör meghatározása szerint: rendkívüli helyzetben a polgári törvények felfüggesztése. Újabb értelme a francia forradalom után alakult ki, despotizmust, tirannizmust jelent. Rendszerint egy ember – olykor egy közgyűlés, szekta vagy párt – erőszakkal vagy csalással megszerzi a hatalmat, és semmibe veszi a politikai és egyéni jogokat, terrorral, szélsőséges erőszakkal uralkodik.

Rómában két teljesen különböző időszakra, politikai rendszerre alkalmazták a diktatúra elnevezést: i. e. 501 és 202 között, majd i. e. az I. században Sulla és Julius Caesar uralmára. A korábbi időszakban mintegy 76 diktatúra működött. Ezek szabályos, szigorú formalitások között beiktatott diktátorok voltak, kisebb feladattal bízták meg őket, nem a nép választotta, hanem a konzul nevezhette ki őket. Nem érvényesítették a collegialitas elvét, azaz egyedül gyakorolták a hatalmat, egy meghatározott feladat elvégzésére, legfeljebb hat hónapra szólt a kinevezésük, a feladat teljesítése után le kellett mondaniuk.

I. e. 82-ben Sulla élesztette fel a diktatúra intézményét. Hidegvérrel megszervezte ellenségeivel szemben a proscriptiót, a tárgyalások nélküli kivégzéseket, és a kollektív büntetéseket még a gyerekekkel szemben is. Hatalma korlátlan volt, még a törvényhozásra is kiterjedt. Tudni kell azonban, hogy Sulla uralma rövid ideig tartott, egy vagy másfél évig, utána lemondott, konzul lett, majd visszavonult a közélettől. 79-ben tehát visszaállt a törvényes rend.

Sulla uralma után felmerült, hogy vajon válságok idején valóban szükséges-e egy erős ember kezébe adni a hatalmat, és ha igen, el lehet-e kerülni a „sullanizálódást”, a kegyetlen terrort.

Julius Caesar diktatúrája ismét más volt. Ő módszeresen építette fel a hatalmát: nagy baráti társaságot, nagy hadsereget szervezett maga köré, a törvénykezés folyamán figyelembe vette a közvéleményt, hódításai révén komoly anyagi forrásokat szerzett, megegyezett Crassusszal, Pompeiusszal – miközben négy évig polgárháborúk folytak, és Rómában szétesőben volt a közhatalom. Törvényessége eleinte bizonytalan, emiatt kétséges volt a helyzete, de 46-ban már 10 évre kapta meg a diktátorságot, 44-től pedig élete végéig szólt a kinevezés. Ekkor már mindenre, a törvényhozásra is kiterjed a hatalma, azonban erőszakos halála mindennek véget vetett.

Nicolet szerint valójában királyság volt az ő uralma, tulajdonképpen erre vágyott, de ezt a közvélemény nem fogadta volna el. Rengeteg politikai és vallási címet, rangot szerzett, követelt ki magának, bár azt hirdette: ő soha nem válik Sullává, ő az erőt az igazságossággal egyesíti. Cezarizmusának néhány vonása: erős katonai hatalma volt, legyőzte a fél világot. Katonai klientúrát vont maga köré. Széles körből szerzett „barátokat”, ezeket a szenátusban, hivatalokban helyezte el, de nem szervezett pártot. Népszavazással erősítette meg a táborát, adományokkal, kinevezésekkel növelte népszerűségét.

A szerző által elemzett két ókori diktatúra-kísérlet felfüggesztette Rómában a törvényes rendet, és megingatta a kialakult egyensúlyi helyzetet, még ha ideiglenesen is, és a közjó nevében tette is.

A történelmi Caesartól a cezarizmus szelleméig a címe a következő tanulmánynak. Julius Caesar i. e. 49 januárjában Itália határán, a Rubicon folyónál állt hadseregével. El kellett döntenie, hazatér-e Rómába, miután galliai helytartói tiszte lejárt, és a szenátus hazahívta. Arthur M.Eckstein történész professzor (Marylandi Egyetem) két dilemmát mutat be: miért döntött úgy Caesar, hogy hazamegy ugyan, de nem békésen, hanem  rátámad Rómára, és hogyan alakult ki az az érzés az otthoniakban, hogy a távoli provinciákban uralkodó hivatalnokok – Caesar esetében és általában – fenyegetést jelenthetnek a birodalom politikai rendszerére nézve.

A szerző részletesen nyomon követi Caesarnak Pompeiushoz fűződő viszo­nyát, amelyre eleinte együttműködés, kölcsönös függés, sőt rokoni kapcsolat volt a jellemző, végül mégis háborúba torkollott. A többféle ok közül a leglé­nyegesebb: Caesar nagyon hozzászokott Galliában a parancsoláshoz, a nagy hatalomhoz, a szavára mozduló nagy hadsereghez. Számára a hatalom szenvedéllyé vált.

A továbbiakban a cezarizmustól való félelem a téma abban az értelemben, hogy egy parancsoláshoz szokott, provinciát irányító birodalmi tisztségviselő veszélyt jelenthet a birodalom központjára. Erre a történelmi helyzetre hoz példákat a szerző. Gaetulicus római konzul volt Felső-Germániában i. sz. 26–39-ig, Tibériusz császár idején; Julius Agricola  Britanniát kormányozta 77–84 között, Domitiánusz császár idején. Ők ketten Caesartól eltérően, végül nem szálltak szembe Rómával.

A további példák a brit birodalomból valók, Bengáliából és Brit-Afrikából. Angliában eluralkodott a félelem, hogy a gyarmatokról a brit kormányzók kényúri viselkedést, óriási vagyont hoznak magukkal, és erkölcstelenséget, szexuális szabadosságot, könyörtelenséget, korrupciót terjesztenek, sőt akár fegyveres rablásra is vetemednek. Ilyenféle vádakkal vizsgálatokat is indítottak, pl. a Kelet-Indiai Társaság tisztségviselői, vagy Warren Hastings, Sir Wellesley és Lord Mornington ellen. E félelmek eltúlzottak voltak, véli Eckstein professzor. Voltak ugyan a gyarmatokról hazatért hivatalnokok, akik szélsőséges szervezetekhez csatlakoztak, pl. Oswald Mosley fasiszta csoportjához, de ezek soha nem váltak számottevő erővé.

A legfélelmetesebb cezarista prokonzul Douglas MacArthur tábornok volt. Már az I. világháború idején sem engedelmeskedett Hoover elnöknek, és Roosevelt őt tartotta a legveszedelmesebb amerikainak. Kemény katona volt, harcolt a Fülöp-szigeteken, Délnyugat Csendes-óceánon, végül 1945–51 között Japán kormányzója lett. Óriási volt a hatalma, reformjaival felbolygatta az évszázados hagyományokat, önálló katonai manőverekbe kezdett, védelme alá helyezte pl. Csang-kai-seket Taiwanon, támadással fenyegette Kínát, fényes győzelmet aratott Észak-Koreán. Washington már régen békét szeretett volna kötni, MacArthur még újra támadni akart, és atombombát kívánt dobni Mandzsú­riára. Látva, hogy nem engedelmeskedik, Truman elnök végül visszahívta, s bár óriási tömeg várta a repülőtéren és tüntetett Truman ellen, az ő sorsa is a vissza­vonulás lett.

Egy recenzió keretében nem lehet visszaadni, csupán érzékeltetni, a szóbanforgó kötet gondolati gazdagságát. Különösen nem egy ennyire alapos, sok szempontú tanulmánykötet sokfelé ágazó elemzéseit. Nagyon sok mindent megtud az olvasó az önkényuralom, diktatúra, cezarizmus, bonapartizmus, tirannizmus, totalitarizmus jellemzőiről, e fogalmak tartalmának történelmi változásairól; végül azonban valószínűleg azt szűri le, hogy e szavak nem mindig, nem mindenki számára jelentették ugyanazt –, ám éppen ezzel késztet a tanulmánygyűjtemény a téma továbbgondolására.

 

Baehr, Peter és Richter, Melvin (szerk.): Dictatorship in History and Theory – Bonapartism, Caesarism, and Totalitarianism (Diktatúra a történelemben és az elméletben – bonapartizmus, cezarizmus és totalitarizmus) German Historical Institute, Washington – Cambridge University Press, 2004. 308 o.

 

Fodor Mihályné