Klió 2005/2.

14. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA ÉS TÖRTÉNElemelméleT

A román Unitus Egyház a történelem és a történetírás között

 

 

Mindig jólesik az embernek, ha egy-egy ismerőséről megtudja, hogy megjelent egy új könyve, hisz ebben a mostani anyagias és felbomlott értékrendű társada-lomban igen nagy eredménynek számít, ha egy tudósnak lehetősége van könyvkiadásra. Ez nemcsak a kelet-európaiakat sújtja, hanem ugyanúgy Nyugaton is jelentkezik csak nem ennyire látványosan.

Remus Câmpeanu az egyetemen a tanárom volt, és erre büszke is vagyok. Egyik tudósnak nehezebb szóban kifejeznie magát, másiknak írásban, ez Câmpeanu tanár úrról nem mondható el. Nagy igényességgel és alapos kuta­-tá­sokkal végzi munkáját, és nem kerüli el a figyelmét semmilyen apróság sem.

A könyv a Bevezető gondolatokkal kezdődik, melyben a szerző összehason­lítja a görög katolikus és az ortodox történészeket. Elmondása szerint furcsa, hogy míg az ortodox történészek képesek egységet alkotni a XVII–XVIII. századi, az erdélyi románság életének vallási eseményeiről, addig a görög katolikus történészek mindegyike önállóan próbált tevékenykedni.

A bevezetés után következik öt nagy fejezet, melyben a görög katolikus történetírás negyvennyolcasaival kezdi, mint például Simion Bărnuţiuval – aki szerint nem szabad összekeverni a vallási és az etnikai kérdéseket; Ioan Maiorescuval folytatja, majd August Treboniu Lauriannal, akinek nagy érdeme az volt, hogy azokat a dokumentumokat, melyek a román nép számára fontosak voltak, objektíven felhasználta, és igyekezett, hogy ne politizálja túl az eseményeket; Alexandru Papiu Ilarian és Timotei Cipariu történetírók és George Bariţ nevét említi, aki a Rómával való vallási egyesülésről azt gondolta, a császári udvar azért támogatta, hogy meg tudja gátolni a törökökhöz való vonzódást.

A második fejezetben mérsékeltebb történetírók kaptak helyet, mint például Ioan Micu-Moldovan. Őt nem is a „megtűrtek” politikai és jogi előnyei foglalkoztatták, mint inkább az, hogy milyen katasztrófát jelentett a püspökök mellé kihelyezett jezsuita lelki felügyelők jelenléte; Ioan Ardeleanu; Alexandru Grama, aki egyháztörténész és egyházjogász volt; Nicolae Densuşianu, aki a legellentmondásosabb tudós azok közül, akik a görög katolikus egyházzal foglalkoztak; Augustin Bunea, aki megcáfolta Densuşianu téziseit; Iosif Siegescu szerint minden, ami jó az erdélyi román társadalomban, az a vallási egyesülésnek köszönhető.

A harmadik fejezetben a két világháború közti időszakban tevékenykedő történészekkel foglalkozik a szerző, úgymint Ioan Georgescu, Iacob Radu, Zenovie Pâclişeanu, Nicolae Brânzeu, Ştefan Manciulea. De nemcsak ezeket a történészeket említi meg a szerző, hanem sokkal jelentéktelenebbeket is, akik hol segítették a görög katolikus egyház valódi történelmét megírni és megvédeni, hol pedig csak ártottak.

A negyedik fejezetben azok neveivel találkozhatunk, akik külföldön élve is foglalkoztak a görög katolikus történelemmel, ilyen volt Aloisie Tăutu, aki könnyedén vette azokat az akadályokat, melyeket a dokumentumok hiánya okozott és a jezsuita Vasile Bărbat. Ő az, aki csaknem 12 vallási egyesülésről beszél, mely Rómával történt. Szerinte az erdélyi románoknak a római egyházzal való egyesülése nemcsak politikai, hanem gazdasági vagy anyagi előnyökkel is járt; Octavian Bârlea szerint nem létezik átfogó és egységes történelme a görög katolikus egyháznak, amit „sine ira et studio”-val írtak volna meg.

Az ötödik fejezetben az „újjászületés” kap helyet. Itt következnek olyan történészek, akik a hagyományos felfogást képviselik, vannak akik csak halványan csillogtatják meg szándékaikat, és vannak olyanok is, akik új irány-zatokat képviselnek, illetve maguk próbálnak új iránymutatók lenni. Ioan M. Bota a hagyományos görög katolikus történetírást képviseli; Nicolae Gudea azon történészek egyike, akik a görög katolikus fájdalmas múltba „lehor­gonyoztak”; Anton Moisin; Ioan Marin Mălinaş megpróbál folytonosságot keresni az eseményekben, de olyan elszántsággal, hogy olykor már túlzásokba esik; Francisc Pall nemcsak a hazai levéltárakban volt jártas, hanem a vatikániban is. Stílusa nagymértékben megegyezik a Pâclişanuéval, nem vitte bele az érzelmeit a múlt elemzésébe; és végül Codruţa Maria Ştirban; Marcel Ştirban. A ’89-es események után megváltozott a történészek lehetősége, így már sokkal nyíltabban lehetett beszélni az 1700-as eseményekről; Ioan Chindriş, Maria Someşan, Greta Miron nagy hozzáértéssel közelít a témához; Ovidiu Ghitta szintén kolozsvári történész, ő a munkácsi görög katolikusokkal kapcsolatban bizonyos számú, még kiadatlan dokumentumokat közölt, rávilágított és tisztázott számos olyan kérdést, mely a görög katolikus történelem szempontjából nagyon fontos; Gheorghe Gorun szintén a Kolozsvári Egyetem egyik profesz-szora, az új irányzatok képviselője; Iudita Căluşer, a Körösvidéki Múzeum alkalmazottja; Cristian Barta balázsfalvi teológus, aki nagy odafigyeléssel bánik a kor eseményeivel, s ez pozitív fényt vet munkásságára; Blaga Mihocnál eléggé árulkodó, hogy mindössze két oldalba belefért az 1700-as évek eseményeiről szóló munkássága s ez sokat mond a tudományos­ színvonalról is.

Az öt fejezetet követően az Utószót, a Válogatott könyvészetet és az Indexet találjuk. A könyv stílusában nemcsak a tudósok számára érthető nyelven íródott, hanem nagy segítség lehet egyetemisták számára, vagy olyan „laikusok” számára is, akik kedvtelésből és általános műveltségük gyarapítása céljából szeretnék elolvasni.

 

Remus Câmpeanu, Biserica Română Unită între istorie şi istoriografie (A román Unitus Egyház a történelem és a történetírás között). Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár, 2003, 420 o.  

 

Gorun-Kovács Blanka