Klió 2005/2.

14. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

A görög nemzet története II.*

 

 

XII: A szabadságharc megindulásától 1832-ig követhetjük az eseményeket. A harc kezdetének az isztambuli születésű, de Oroszországból érkező A. Ipszilandisz (Ipsilanti) herceg Iasiban közzétett kiáltványát tekinthetjük, amely 1821 febr. 24-én kelt. A moldáviai-havasalföldi harc azonban, amelynek résztvevőit a török túlerő felmorzsolta, csak egy nagy „elterelő hadművelet” (Žntiperispasmñw) részét képezte, amely mint ilyen sikeres volt. Ipszilandisz, valódi nevén Dimitriosz Paleojenidisz (DhmŽtriow PalaiogeneÛdhw) bár folytatni akarta a harcot, osztrák útlevelet kapott és Ausztriába kényszerült távozni.17 A török megtorlások természetesen azonnal megkezdődtek. Pl., jóllehet ellenállás nélkül bevonultak Bukarestbe, az ott élő szerb, bolgár és görög nemzetiségűeket azonnal üldözni, ill. gyilkolni kezdték. Az alkalmazott halálnemek között szerepelt többek között az akasztás és a karóba húzás. Az igazi szabadságharc egy hónappal később, szimbolikusan az Angyali Üdvözlet napján, március 25-én, kezdődött, és az év végére Görögország déli területein jelentős sikereket ért el. Eredményei tartósaknak bizonyultak. Nincs mód a kötet nyomán évről-évre részletesen bemutatni az eseményeket. Csak a legfontosabbakra szorítkozva: 1822 jan. 1-jén Epidaurosz mellett kikiáltották a függetlenséget. 1823 sikereket, 1824 veresé­geket hozott. 1824–26 mélypontnak tekinthető, majd megmozdultak az európai népek (filhellén mozgalmak), illetve a nagyhatalmak is (politikai stabilitás kieszközlése). 1826-ban angol–orosz egyezmény született, amelyhez 1827-ben Franciaország is csatla­kozott. 1828 elején a később meggyilkolt J. Kapodisztriasz vette át a vezetést, aki alapos általános átszervezés után sikerre vitte a felsza­ba­dító háború ügyét: 1830 februárjában elismerték a független görög államot.

Illik néhány nevet a szabadságharc generálisai, illetve irányítói közül felsorolni, akiket a görög nép ugyanolyan nemzeti hősöknek tekint, mint a magyarok az 1948–49-es szabadságharc részvevőit: Botszarisz, Ipszilandisz, Kanarisz, Karaiszkakisz, Kapodisztriasz, Kolokotronisz, Kunduriotisz, Makrijannisz, Mavrokordatosz, Mavromihalisz, Miaulisz, Szahturisz, Tzavellasz, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A kötetet átlapozva magyar vonatkozásokat nem találtam. Ez azonban igazságtalan, mivel ismeretes, hogy a korabeli filhellén mozgalmak keretében sok helyről érkeztek önkéntesek, és ezek sorában Magyarország sem volt kivétel. Kiegészítésül felhívnám a figyelmet a Budapesten élt és néhány éve Athénban elhunyt Moraiti Ellinek az ELTE Görög Tanszéke idegennyelvű kiadványában megjelent tanulmányára, amely ezt a kérdést elemzi, és megemlíti, hogy a görögök is szolidárisak voltak a Habsburg-uralom ellen harcoló magyarokkal:  MvraÛth,…Ellh,Oïggroi Fil¡llhnew-¤yelont¡w stŽn ¡llhnikŽ ¤pan‹stash (1821–1828) (Filhellén magyar önkéntesek részvétele az 1821–28-as görög szabadságharcban), Homonoia 3, 1981: 137–171.18

XIII. A meghívott bajor Ottó trónra emelésétől kezdve kapunk áttekintést az eseményekről 1881-ig, két részben: az első, az ún. „Ottó korszak” (1833–1862), a második 1862-től 1881-ig tart. A független államban az elvárások nagyok voltak, és a fiatal uralkodó szándékai őszinték. Mégis, részben a közállapotok következtében, a módszerek az abszolutizmus és az idegen gyámkodás irányába mutattak. Egy lázadás nyomán (1843. szept. 3.) a lakosság alkotmányt kapott. Ezzel – a kötet szerzői szerint – az ország az akkori Európa élvonalába került. A sikerek és csalódások közepette a közvélemény egyre kevésbé volt megelégedve az egyébként filhellén Ottó és udvartartása működésével. Polgárháborús hangulat alakult ki, az uralkodó 1862-ben lemondott, majd Velencébe távozott.

Őt a dán származású György követte a trónon. 1864-ben új, demokratikusabb alkotmány lépett életbe, 1871-ben földet osztottak a nincsteleneknek, 1877-ben megreformálták a választási törvényt, és a körülményekhez képest haladásról lehetett beszélni. Ekkor még igen jelentős területek voltak török, ill. idegen uralom alatt: Thesszália, Thrákia, Makedónia, Pontosz, Kréta, Dódekanészosz stb. Az ott élők elsősorban a kereskedelemnek köszönhetően részesültek az anyaországi fejlődés eredményeiből.

Magyarokról annyiban esik szó, hogy a könyv megemlíti az 1848-as francia forradalmat és annak hatását (134. o.) valamint, hogy 1849-ben lengyel, magyar és olasz menekültek érkeztek Görögországba. Bár „bizonyos követségek tiltakoztak”, a közvélemény jóindulattal fogadta az érkezőket, sőt ügyüket egy erre a célra alakult bizottság felkarolta. A fejezet szerzője korabeli párizsi újságból idéz, amely kárhoztatta a Nyugatot, milánói, római, bécsi és budai proskribáltakról írt, és dicsérte Athén és Patra városát, amelyek versengtek az üldözöttek megsegítésében (137. o.).

XIV: 1882-ben nevezték ki miniszterelnökké a reformer Trikupiszt. A személyéhez fűződő pozitívumok többek között a Korinthoszi-csatorna megnyitása, az út- és a vasúthálózat fejlesztése, a hadsereg és a flotta erősítése, míg a negatívumok a túlköltekezés, különadók és eladósodás, országos elégedetlenség, végül államcsőd bejelentése 1893-ban. Az elégedetlenségnek politikai okai is voltak: Kelet-Rumélia (ƒAnatolik¯ RvmulÛa), vagyis a jelentős görög központokkal rendelkező Észak-Thrákia Bulgáriához történt csatolása. A nagyhatalmak tengeri blokádjára volt szükség, hogy a revans­hangulatban az általános mozgósítást megállítsák. 1897-ben egy görög-török háború vereséget hozott ugyan, de a törökök kivonultak Thesszáliából, Kréta pedig autonómiát kapott. 1909-ben a nagyformátumú Venizeloszt tették meg miniszterelnöknek. Nevéhez jelentős sikerek fűződnek, nem utolsósorban az eredményes részvétel a balkáni háborúkban: Görögország visszaszerezte Ipiroszt, Makedóniát, Krétát és az Égei-tengeri szigeteket.

Az osztrák–magyar utalások nem jelentősek, de érdemes Türr Istvánt, a Korinthoszi-csatorna építkezéseinek a vezetőjét megemlíteni. A munkálatok 1882-től 1893-ig tartottak. Az 55. oldalon olvashatjuk Türr nevét és láthatunk egy korabeli ábrázolást a felvonulási területről, míg az ünnepélyes megnyitást a 71. oldalon festmény illusztrálja.

XV: 1914 választás elé állította a görögöket: vagy részvétel a világháborúban a tengelyhatalmak ellen, amire a Szerbiával való hagyományos kapcsolataik és szövetség is ösztönöztek, vagy semlegesség és az addig elért eredmények kiaknázása. A politika és a közvélemény a végsőkig megosztódott, és a kritikus légkört alkotmányellenesnek minősített udvari döntések tovább rontották. A meghasonlás, amely fizikai formát is öltött, legalább két évtizedre meghatározóvá vált, és részben hozzájárult az 1922-ben bekövetkezett kisázsiai katasztró­fá­hoz. A Thesszalonikiben székelő katonai lobby Venizelosz vezetésével végül is a németellenes koalícióhoz csatlakozott. 1917 júniusában eltávolították Konstantin királyt és a háborús kormány Athénba tette át a székhelyét. Az összecsapások befejeződésével Görögország a győztesek oldalára került. Ekkor ki lehetett használni a még az Ottó-korszakban megfogalmazott „Nagy Eszme” (Meg‹lh „Id¤a, vagyis a bizánci állam területének a restaurálása) célkitűzéseit. Szövetségesi támogatással elfoglalták Thrákiát, Szmirnát (Izmirt) és Nyugat-Kisázsia egy részét. E hódításokat az 1920-as Sčvres-i Egyezmény szentesítette. 1920. nov. 1-jén azonban Venizelosz megbukott a képviselő-választásokon. Ezzel egy kulcsfigura veszett el a szövetségesi kapcsolatok tekintetében. Visszatért Konstantin király is. A francia politika a törökök támogatása irányában változott, ami katonai segítségnyújtásban is megnyilvánult. 1922-ben összeomlott a kisázsiai görög front, és ez a törökországi keresztény lakosság számára tragédiával járt. Kitelepítették lényegében a teljes, az ókortól őshonos kelet-thrákiai, pontoszi (trapezunti) és a kisázsiai partvidéki lakosságot, Izmirt is beleértve, ahol hatalmas vérengzést és pusztítást vittek végbe, és atrocitások érték nemcsak a görögöket, hanem az ott élő örményeket is. A várost sújtó tűzvészben több mint 50 000 épület pusztult el. (Az igazsághoz tartozik, hogy a kitelepítések, és a munkaszolgálatra való behívás, amiből esetleg nem volt visszatérés, különböző ürügyekkel, már jóval korábban, a világháború alatt megkezdődtek. A tengerparti Aivali, az antik Kydóniai városát 1914-ben pl. csak az erélyes görög tiltakozás mentette meg. L. minderre nézve a 100. sk. oldalakat). Az 1923-as Lausanne-i Egyezményben népességcserét határoztak el, és Venizelosz képességeinek köszönhetően az adott körülmények között a legjobbat érték el. Görögország megszervezte a menekültek szállítását  és elhelyezését. A milliókat érintő hatalmas tragédiának pozitív következményei lettek: népességi összetétel tekintetében az ország a leghomogénebbek közé került Európában. A menekültek be tudtak épülni a gazdaságba és ez bizonyos fellendülést hozott.19 Hivatalosan feladták a „Nagy Eszmét”, és némi közeledést értek el Törökországgal, aminek mindkét fél hasznát látta.

1924. márc. 25-én kikiáltották a köztársaságot, amely 1935-ig állt fenn; akkor visszatért a király. A viszonylagos fellendülés következtében az 1929-es gazdasági válság hatásai kevéssé voltak érezhetők. 1936-ban azonban Metaxasz vezetésével diktatorikus rendszer került uralomra. 1940. okt. 28-án olasz támadás érte az országot, amelyet imponáló erővel visszavertek. Mussolini kudarca kiváltotta a német beavatkozást, amire 1941 áprilisában került sor. A rendkívül szívós ellenállás következtében Hitler hadigépezetének két hónapra volt szüksége, mire meg tudta szállni az országot. A kötet szerzői úgy látják, hogy ez a két hónap döntő módon késleltette a Szovjetúnió elleni támadást, és befolyásolta annak a kimenetelét. Nézetük szerint ez Görögország hozzájárulása a világháborús nagypolitikához.

A korszakot tekintve, természetes, hogy Magyarország neve többször is előfordul. Megemlítik Trianont (84. o.) és a „bolsevizmus oroszországi és magyarországi terjedésének a rémét”, ami több déli szomszédot mezőgazdasági reformokra ösztönzött (302–303. o.). A legérdekesebb talán az a meglátás, hogy Románia főleg Magyarország Erdély-politikája következtében idegenült el az Osztrák–Magyar Monarchiától, és így lehetőség adódott Oroszország számára, hogy barátként közeledjék Románia felé (9. o.).20

XVI. Az utolsó kötet 1941-től 2000-ig követi nyomon az eseményeket. Három hétig tartó szívós harcok után vonultak be a Wehrmacht első alakulatai Athénba 1941. ápr. 27-én. Hitler folyamatosan hangoztatta, hogy a műveletek nem a görögök, hanem az ott levő angol jelenlét ellen folytak, amelyet közömbösíteni akart. „Védekező hadműveletekről” volt szó: a német hátvédet kellett biztosítani a Barbarossa-terv sikere érdekében. Dícsérte a görögök hősies ellenállását, és „jóindulata jeléül” szabadon engedte a foglyokat. Továbbra is elismerték, hogy az ország az olasz befolyási övezetbe tartozik, mégis felvonták a horogkeresztes zászlót az Akropoliszra. A zászlót Manolisz Glezosz és Aposztolosz Szandasz letépte 1941. máj. 31-én; ez lett az ellenállás szimbolikus kezdete is.

Az ellenkezés a legkülönbözőbb formákat öltötte: pl. a lakosság hirtelen „elfelejtett” németül és olaszul, a megszállók kérdéseire lakonikus angol válaszokat adott és elképesztő méretű volt a Francia Intézetbe történő beirat­kozások száma. A hosszú sor gyakran a közeli rivális Német Akadémiáig ért. A megszállás kitűnő alkalmat adott a baloldali erőknek a szervezkedésre, és a Görög Kommunista Párt nem is késlekedett. Természetesen szabotázscselek­mények történtek a kollaboránsok ellen is: 1942. szept. 20-án felrobbantották az ESZPO (Nemzeti Szocialista Hazafias Szervezet) székházát.

Formálódóban volt a későbbi polgárháború egyik legjelentősebb tényezője: Arisz Veluhiotiszé (igazi nevén Thanaszisz Klarasz) volt a legfontosabb szerep a baloldali ELASZ (Nemzeti Népi Felszabadító Hadsereg) létrehozásában. 1942 novemberében felrobbantották a gorgopotamoszi viaduktot az ELASZ és az EDESZ (Nemzeti Demokratikus Görög Szövetség) közös akciójaként. Az utóbbi szervezet vezetője Napoleon Zervasz tábornok volt, a szabotázs célja pedig a német Afrika-Korps Görögországból történő utánpótlásának a megakadá­lyozása.

A fegyvertelen lakosság sem tétlenkedett: a márc. 25-i nemzeti ünnepet függetlenségi követelések megfogalmazására használta fel, egy német munkaszolgálati rendeletet (1943. jan. 30.) pedig úgy értelmeztek (tévesen), hogy kiszállíthatják őket az országból. Ez dühödt és erőszakos reakciókat váltott ki, amelyek végén elfoglalták a Munkaügyi Minisztériumot. Végül febr. 28-án, a költő Kosztisz Palamasz temetése spontán nemzeti tüntetésbe csapott át. A németek ezek után arra a következtetésre jutottak, hogy az összes megszállt ország fővárosai közül Athén a legellenségesebb. A helyzet vidéken sem volt jó. A számtalan német megtorlás közül, amelyekkel a katonáikat ért gyakran halállal végződő támadásokra válaszoltak, talán Kalavrita és Disztomo elpusztítása a legkirívóbb.

Az ELASZ és az EDESZ szövetsége törékeny volt: 1943 első félévében már helyi összecsapások fordultak elő közöttük. Az ELASZ-szal politikai síkon gyakran együtt fellépő EAM-ot (Nemzeti Felszabadító Front) a nem vagy kevésbé baloldali hazafiak ugyanúgy támadták mint az előbbit, és a hatalom monopolizálásának a szándékával vádolták, amit az többnyire tagadott.21 Az ELASZ (és azon keresztül az EAM) iránti ellenérzés a KP háború előtti politikájából táplálkozott, amelyet a makedón-kérdésben elfoglalt álláspontja miatt nemzetellenesnek minősítettek.

A nem szűnő ellenállás, a szabotázsok, a megtorlások és a németek különböző rendelkezései kimerítették az ország erőforrásait, nem volt ritka az éhínség és az éhhalál, különösen a fővárosban. A Német Szövetségi Köztársaság 1960-ban átutalt egy 115 millió márkás egyszeri összeget, és ezzel a jóvátétel kérdését lezártnak tekintette. A görög fél azonban ezt nem ismerte el, és az ún. „Megszállási Kölcsön” (Katoxikñ D‹neio), vagyis az a pénz, amelyet a megszálló hatóságok „kölcsön” fejében kikényszerítettek, ma is megterheli a két ország viszonyát. A könyv szerint ez az összeg az olaszok vonatkozásában 64 millió 800 ezer dollár, míg a németek tartozása 160 millió dollár. Végül meg kell említeni, hogy a német mellett bolgár megszállást is elszenvedett az ország. Az utóbbiak a tengelyhatalmak szövetségeseként Nagy Bulgária területét próbálták visszaállítani. A bolgár megtorlások és kivégzések egy kb. 150 ezres menekülthullámot váltottak ki: ezek a menekültek a német megszállási zónába jöttek át. A világháborús helyzet hatása alatt 1944. nov. 2-án, Krétát kivéve, az utolsó német csapat is elhagyta Görögországot északi irányban. A megdöbbentően nagyszámú megtorlásképpen lerombolt falu mellett (l. a térképet a 49. oldalon), a megszállás számlájára írandó még a zsidók elhurcolása is. A kb. 73 ezer görögországi zsidónak csak a 17 százaléka tudott megmenekülni (57. o.).22

Különböző okok következtében, pl. a közelgő jaltai találkozóra való tekintettel, a szovjet csapatok nem lépték át a bolgár–görög határt. G. Papandreu vezetésével királybarát kormány alakult. A KP számára kezdetben nem volt világos, hogy az általuk kívánatosnak tartott szovjet behatolásra nem fog sor kerülni: az EAM-mal szövetségben nem járult hozzá az ELASZ feloszlatásához. Köztük és a polgári erők között, amelyek az angol tényező köré csoportosultak, súlyos ellentétek feszültek. 1944. nov. 20-án a Politbüro nyílt összeütközésre szóló döntést hozott (l. 103. o.), s ez közvetlenül az ún. „decemberi eseményekhez” (Ta Dekembrian‹) vezetett. 1944. dec. 1-jén a kormány elrendelte az ELASZ feloszlatását, mire az EAM még aznap visszavonta a minisztereit, 3-ára pedig tüntetést hirdetett a Szintagma-téren. A betiltás ellenére megtartották a tüntetést. Ekkor a tömegbe lőttek, aminek kb. 30 halálos áldozata lett. A másnapi temetésen újabb tüntetést szerveztek, ekkor ismét a tömegbe lőttek, aminek újabb áldozatai lettek. Az ELASZ emberei és az Athénban állomásozó angol szövetségesek között harcok törtek ki, amelyek 1945. febr. 12-ig, az előbbiek fegyverletételéig tartottak. Az egyezményt Varkizában írták alá. A közvélemény jórészt a kommunisták ellen fordult, többek között, mivel az ELASZ sok foglyot kivégzett. Ezzel politikai síkon az EAM vereséget szenvedett. Az 1946. márc. 31-i választásokon a KP és néhány kisebb párt nem vett részt; az eredmény az ország atlanti orientációját erősítette. A legutóbbi időkig úgy hitték, hogy a kommunista ellenállók támadása márc. 30-án és 31-én Litochoron ellen szándékos provokáció volt, hogy megindítsák a polgárháborút. A parancsot N. Zahariadisz főtitkár adta ki. Ma úgy tűnik, hogy véletlen egybeesésekről, félreértésekről és valójában garázdálkodó bandák megfékezéséről volt szó, amelyeket csak 30-án tudtak lokalizálni (l. 119. o.), tény viszont, hogy a támadással négy évig tartó polgárháború vette kezdetét.

Nemzetközi síkon csalódást okozott, hogy Görögország különböző területi és jóvátételi követelései nyomán csak Rodoszt (és a Dódekanészosz-szigeteket) kapta vissza az olaszoktól.

A kiteljesedő belháborúban rengeteg baloldali aktivista került őrizetbe majd koncentrációs táborokba (pl. Lerosz, Jarosz, Makroniszosz), amelyek rossz emléke még ma is él, és hosszú ideig megosztotta a lakosságot. A Nemzeti Hadsereg vezetését végül Alexandrosz Papagoszra, az 1940–41-es olasz–görög háború győztesére bízták, aki 1949 augusztusában kiharcolta a győzelmet. Aug. 28-án Zahariadisz utasítást adott az általános visszavonulásra. Nagyszámú menekült lépte át a határt, közöttük mintegy 28 ezer, ideológiai okokból összefogdosott gyerek23 (l. 165–166. o.), akiket az addigra már szovjetizált kelet-európai országok fogadtak be, Magyarországot is beleértve.

Az 1951. szept. 9-i választások kis különbséggel jobbközép győzelmet hoztak. 1952 februárjában az ország belépett a NATO-ba. A kommunista N. Belojannisz kivégzése egy hónappal később sokkhatásként érte a baloldalt, amely a következő novemberi választásokon nem volt hajlandó együttműködni a centrummal. 1956-ban a koncepciózus Konsztantinosz Karamanlisz lett miniszterelnök, aki különböző módokon próbálta a politikai légkört javítani, pl. hazahívta Koreából a görög kontingenst. Karamanlisz, akinek a viszonya a politikába állandóan beleszóló udvarral sosem volt felhőtlen, 1958-ban elvesztette a választásokat. Ugyanitt előretört az EDA (Egységes Demokratikus Baloldal) és visszaszorult az addig kormánytöbbségben levő Liberális Párt. Az 1961. okt. 29-i választások az ERE (Nemzeti Radikális Unió) győzelmét hozták, vagyis Karamanlisz pártját juttatták hatalomra, azonban mindenki választási rendellenességeket emlegetett. Külpolitikai téren siker született: 1961-ben Görögország társult a Közös Piaccal.

A Centrum Párt alulmaradt vezére, G. Papandreu, „kérlelhetetlen harcot” hirdetett, és később, 1964-ben valóban hatalomra jutott. Karamanlisz, akinek továbbra is ellentétei voltak az udvarral, 1963-ban lemondott, és akkor Pipinelisz24 kapott kormányalakítási megbízást. Az ezt követő időszakot a Centrum és ERE közötti állandó harc, kapkodás, a baloldal radikalizálódása, krónikus politikai bizonytalanság és a közállapotok romlása jellemezte, ami 1967-ben elvezetett az ezredesek puccsához.

A hadsereg 1967. ápr. 21-én vette át a hatalmat. A három legismertebb vezető Pattakosz, Papadopulosz és Makarezosz voltak. A „Prométheusz-terv” keretében a katonai vezetés nagyszámú, korántsem csak baloldali politikust tartóztatott le, és tervükhöz a király meghamisított aláírását is felhasználták. Ő azonban elfogadta a kialakult helyzetet, és még aznap feleskette a „forradalmi kormányt” (269. o.). A tárcákat katonák vagy szélsőjobboldali politikusok vették át. A junta meglehetősen ügyetlenül viselkedett; pl. nem sokkal a hatalomátvétel után, 1967 októberében találkozott Törökország képviselőivel azt kipuhatolandó, hogy megfelelő ellenszolgáltatás fejében a török fél hozzájárulna-e Ciprus és Görögország egyesüléséhez. Az eredmény a két ország viszonyának elhidegülése lett, majd később, 1974-ben, az egyesülés puccsal való megkísérlése vezetett egyfelől a junta bukásához (saját szóhasználatában: „lemondásához”), másfelől Észak-Ciprus és a főváros Nicosia egy részének brutális török megszállásához. Konstantin király hasonló ügyetlenséggel és tehetetlenséggel politizált a katonai vezetéssel szemben, és hamarosan, 1967 decemberében jobbnak látta Rómába távozni. Számos politikus és egyéb közszereplő különböző módokon és időpontokban emigrációba vonult, míg a lakosság ellenállása hasonlított a megszállás alattihoz: a katonai vezetés ugyanis gyakran igen kemény volt a civilekkel szemben. Ilyen tiltakozás volt, pl. G. Papandreu temetése 1968. nov. 3-án, amely monumentális demokrácia melletti tüntetésbe csapott át. Ma mártírként tartják számon Alexandrosz Panaguliszt, aki 1968 augusztusában merényletet kísérelt meg Papadopulosz ellen. Bár nem végezték ki, hosszú börtön és tortúra várta, kiszabadulása után pedig tisztázatlan körülmények között autóbalesetben vesztette életét. A belső és külső nyomás hatására a vezetők liberalizálási kísérletekbe fogtak, így pl. 1973 októberében a viszonylag szalonképes Markezinisz irányításával. A liberalizálással párhuzamosan fokozódtak az egyetemi és főiskolai diákok követelései, majd amikor határozat született a „szabad diákválasztásokról”, ill. ezek néhány hónapos elhalasztásáról, 1973. nov. 14-én a műegyetemisták elfoglalták az egyetem épületét. A zendülésnek a hadsereg és a rendőrség közös akciója vetett véget. Máig vitatják, kik, hol és hogyan vesztették életüket, és ebben mekkora volt a harckocsik és mekkora a rendőrök szerepe. A könyv 23 halottról tud (282. o.). Ez megpecsételte Papadopulosz sorsát, aki radikalizmusa ellenére képtelen volt rendet teremteni. 1973. nov. 25-én újabb erőszakos hatalomátvétel történt Ioannidisz és Gizikisz vezetésével, akik erélyes hangon elítélték az „áprilisi puccsistákat”. A nemzetközi tiltakozás hatása alatt és egy sor további sikertelenség következtében a katonai vezetés végül 1974. júl. 23-án „visszahívta” a régi, egyébként „kompromittálódott” politikusokat, hogy vegyék át az ország irányítását.25

A már 11 éve önkéntes száműzetésben Párizsban élő Karamanlisz nem késlekedett: Giscard d’Estaing magánrepülőgépével 24-én, röviddel éjfél után már Athénban volt, ahol óriási tömeg szó szerint felszabadítóként üdvözölte. A pozitív változás egybeesett a két lépcsőben bekövetkezett ciprusi tragédiával, egy Égei-tengeri konfliktussal Görög- és Törökország között, és nem múltak még el az 1973-as olajválság következményei. Karamanlisz még 24-én hajnalban felesküdött, majd az azt követő napokban Nemzeti Egységkormányt hozott létre. Első rendelkezései között szerepelt a jaroszi fogolytábor bezárása, a politikai foglyok elengedése, az állampolgárság és az útlevelek visszaadása azoknak, akiket a junta ezektől megfosztott. Aug. 1-jén részlegesen vissza­állították az 1952-es alkotmányt. Aug. 7-én rendelet garantálta a személyiségi jogokat, majd visszaállították az igazságszolgáltatás független­ségét. Ugyanekkor meghiúsították a junta-pártiak egy restitúciós kísérletét és eltávolították a gyanús katonai egységeket a főváros körzetéből. Mindezek az események egybeestek a törökök „Attila II” ciprusi hadműveleteivel, amelyek során elfoglalták a sziget 37 százalékát. Karamanlisz katonai lépéseket fontol­gatott, de a vezetők meggyőzték, hogy a hadsereg nem áll készen ilyen típusú bevetésre. Aug. 17-én visszatért Andreasz Papandreu az amerikai emigrációból, és szeptember 3-án megalakította a Pánhellén Szocialista Úniót (PASZOK), amely néhány évvel később hatatalomra is került. Az első szabad választások 1974. nov. 17-én 54,3 százalékkal Karamanlisz Új Demokrácia pártja győzelmét hozták. 1975. jún. 7-én szavazták meg az új alkotmányt. Az államformát parlamentáris elnöki demokráciában határozták meg, első elnöknek pedig a történész Konsztantinosz Tszatszosz akadémikust választották jún. 19-én, aki egyébként a jelen recenzeált mű felügyelő bizottságának is tagja. Aug. 25-én a minisztertanács a junta időközben halálra ítélt vezetői büntetését egyhangú határozattal életfogytiglani börtönre mérsékelte, és ennek jelentős lélektani hatása volt: a demokrácia helyreállítása nem járt együtt vérontással. Ugyanekkor lefolytatták a junta pribékjeinek a perét is. A következő év januárjában oktatási reformot vezettek be, és a „népnyelvet”, a dimotikit tették államnyelvvé az addig hivatalosan kötelező purista nyelv, a „katharevusza” helyett. A számos egyéb intézkedés sorában megemlíthető az athéni Nemzeti Galéria új épületének a felhúzása, a vízellátási rendszer javítása (az avatás 1979 novemberében történt) és határozat egy (a pesti Vigadónak megfeleltethető) Zenepalota (Megaro Muszikisz) létrehozásáról, amely a kilencvenes évek elején fel is épült. Külpolitikai síkon Karamanlisz kivonta az országot a NATO katonai szervezetéből, bár a politikai kapcsolatok továbbra is megmaradtak, később pedig a katonai együttműködés is helyreállt, egyebekben ápolta a külkapcsolatokat Moszkvától Washingtonig.

1979. máj. 28-án aláírták a csatlakozási okmányt, amellyel az ország belépett az Európai Közösségbe. A hivatalos belépési ceremónia 1981. jan. 5-én zajlott le, közben az előző év máj. 5-én Karamanliszt köztársasági elnökké választották. Az 1981. okt. 18-i választásokon a PASZOK győzött 48 százalékkal, az Új Demokrácia a második helyre került 35,9 százalékkal. Papandreu 1981-től 1989-ig, majd 1993-tól 1996-ig volt miniszterelnök.

A jelszavak és célok, amelyekkel a PASZOK győzött, a társadalom „szocialista” átalakítása, a termelőeszközök államosítása, a dolgozók bevonása a munkafolyamatok irányításába, a helyi önkormányzatok decentralizálása, gazdasági reformok, a legrászorultabb rétegek fokozott segítése, független külpolitika, NATO- és Közös Piac-ellenesség, néphatalom, nemzeti függetlenség és társadalmi igazságosság voltak. Ezek közül egyes célokat, pl. ami a NATO-t és az Európai Közösséget illette, szinte a hatalomra kerülés másnapján feladtak. A hivatalos társadalompolitika mindenesetre a „privilegizálatlan” rétegek felé fordult. Az Új Demokrácia irányítását 1984 szept. 1-jén Konsztantinosz Mitszotakisz vette át. A Papandreu-kormány törvényessé tette a polgári házasságot, a megegyezéses válást, eltörölte a kötelező hozományt, a házasságtörés nem volt többé törvénybe ütköző cselekedet, biztosította a nők szabad névválasztását, általában javította a nők helyzetét, stb. Egyes intézkedései azonban irritálták nemcsak a jobboldalt, hanem a klérust is. Ő is különböző oktatási reformokat vezetett be, pl. 1982-ben eltörölték a tanszékeket az egyetemeken. Törvénybe iktatták a mezőgazdasági termelőszövetkezetek intézményét, ami sok problémát okozott, és tizenöt évvel később hivatalosan elismerték, hogy a kísérlet sikertelen volt. Általában elmondható, hogy a PASZOK politika és ideológia vezérelte gazdasági intézkedéseket fogana­tosított, és 1988-tól kezdve már a saját táborán belül is elégedetlenség ütötte fel a fejét. Az állami támogatásra szoruló vállalatok egyre súlyosabb gazdasági és politikai terheket okoztak. Karamanliszt olyan helyzetbe hozták, hogy 1985. márc. 13-án lemondott a köztársasági elnöki tisztségéről, és a következő elnök a Papandreu támogatását élvező H. Szartzetakisz lett. Görögország 1983-ban töltötte be először az EU elnöki tisztét. A kormány külpolitikai síkon nyitott különböző baloldali rezsimek irányában, fogadták pl. Jaruzelskit, Zsivkovot, Tyihonovot, Arafatot Athénban, illetve Gadafit Krétán. Vendégül látták Indira Gandit is. A népszerű színésznő, Melina Merkuri, a Papandreu-kormányban 1994-es haláláig kulturális miniszter volt.

1990 és 1993 között Mitszotakisz és az Új Demokrácia volt hatalmon. Mitszotakisz gazdaságstabilizáló programját, amely magánosításokat is előirányzott, az EU támogatta. 1993-ban ismét a PASZOK győzött a választásokon. A recenzens emlékezete szerint a visszatérő Papandreu, aki ellen vizsgálat és bírósági eljárás is folyt, a parlamentben „lidércesnek” nevezte a jobboldal három éves kormányzását. Mitszotakisz, előzetes ígéretéhez híven, a vereség után lemondott a pártelnökségről, amelyet akkor Miltiadisz Evert vett át, 1997-től pedig Konsztantinosz A. Karamanlisz (az unokaöcs). Mitszotakisz a párt tiszteletbeli elnöke lett, amely posztot mind a mai napig betölti. Papandreut betegsége miatt lemondatták, őt Kosztasz Szimitisz követte 1996 januárjában a PASZOK élén. A Szimitisz-éra végéről a könyv már nem tud beszámolni. E sorok írója véleménye szerint, Szimitisz, aki képzett közgazdász és egyetemi tanár, eleinte jelentős gazdasági sikereket tudott felmutatni, különösen, ha a populista Papandreuval hasonlítjuk össze, az évtized végére azonban a kormányprogram lendülete kifulladt. Ennek különböző korrupciós ügyek, összefonódások, adatok meghamisítása és egy nagy botrány az athéni tőzsdén voltak az okozói. 2004-ben hiába vette már át a PASZOK vezetését a személyében mindenki által elfogadott Jorgosz Papandreu (A. Papandreu fia), a vereséget nem tudta megakadályozni. 2004 márciusában Karamanlisz vezetése alatt kényelmes többséggel a jobbközép Új Demokrácia párt győzött és alakított kormányt. Az ő nevükhöz fűződik az Athén 2004, vagyis a nyári olimpiai játékok kifogástalan megrendezése is.

A kötet utolsó harmada Görögországon kívüli kérdéseknek (Ciprus, diaszpóra) és kulturális témáknak van szentelve. Ciprus különálló alakulat és a kérdése mindig is neuralgikus volt. Részleges vagy teljes megszerzése mind a török félnek, mind a görögnek mindig is célja volt. Az utóbbinak több joggal, mivel a lakossága még ma is, az északi török okkupáció és a Törökországból, illetve Bulgáriából történt ismételt betelepítések után, túlnyomórészt görög. Helyzeténél fogva a nagyhatalmak is érdeklődtek és érdeklődnek a sziget iránt, így a XIX. század második felében brit fennhatóság alá került. Ciprusi önkéntesek együtt harcoltak a görögökkel, szövetségben Angliával, a megszálló németek ellen, ezért nagy csalódást okozott, amikor később Anglia nem járult hozzá az „enosziszhoz”, a  Görögországhoz történő csatlakozáshoz (a gondolatot a görög ciprióták 95,7 százaléka támogatta). 1955 és 1959 között függetlenségi harcot vívtak az angolokkal. Az időközben száműzött államfő, Makariosz érsek, 1959. márc. 1-jén tért vissza, és ez a függetlenség felé tett nagy lépésnek számított. A helyzetet súlyosbította a török tényező. Pl. Ankara buzdítására 1958 június–júliusában súlyos török ciprióta atrocitások történtek. Ankarának ezzel az volt a célja, hogy bebizonyítsa, az egyetlen megoldás a sziget két részre osztása (456. o.). Az athéni junta nagy hibát követett el, amikor puccsot támogatott Makariosz ellen 1974-ben. A török megszállás, amelynek során Nicosiát bombázták is, hatalmas károkat okozott anyagiakban és életekben, mintegy 200 ezres menekülthullámot váltott ki (a sziget lakóinak száma 1986-os adat szerint kb. 680 ezer) és ma is eltűntként tartanak számon 1619 személyt. Az 1974-es tragédiát és a de facto két részre szakadást a görög területen azonban hatalmas gazdasági fellendülés követte, ami részben a Közel-Keletről Ciprusra menekült tőkének köszönhető. Jelenleg a sziget szabad görög része az EU tagja: 2004-ben csatlakozott a többi kelet-európai állammal együtt. Mivel Törökország is EU tag kíván lenni, a helyzet rendezése elkerülhetetlen, és ennyiben Ciprus fontos adu Görögország és az Európai Unió kezében.

A diaszpóra Amerikától Ausztráliáig, a kisebbségek Egyiptomtól és Albániától Taskentig és Magyarországig, a pogromok és kitelepítések (főleg Isztambulban) olyan kérdések, amelyek a történészeket régóta foglalkoztatják, és amelyekről enciklopédikus művet lehetne írni. A kérdés majdnem mindenütt összefügg az ortodoxiával is, amelynek összetartó ereje itt is elvitathatatlan. A 80-as évektől speciális problémát jelentenek Görögország számára a visszatérők (paliggostoæntew), akik beillesztése és nyelvi felkészítése anyagi és szellemi ráfordítást igényel az anyaország részéről.

Utolsó fejezetként az oktatás és a kultúra helyzetéről kapunk rövid áttekintést 1949-től napjainkig. Tény, hogy az oktatásban nagyon sok még a tennivaló. A recenzens véleménye szerint nemcsak az anyagiak növeléséről és szervezési kérdésekről van szó, hanem hozzáállásokat és szemléleteket is meg kell változtatni. A talán többszáz költő, író és művész nevét (pl. Kazantzakisz, Szeferisz, Ritszosz, Elitisz, Moralisz, Tszaruhisz stb., 563–573. stb. oldalak fényképekkel) lehetetlen felsorolni. Ezekről, különösen, ami az irodalmat illeti, elég jó magyarországi tájékozódási lehetőségek állnak rendelkezésre.

Mindössze egyszer, a 312. oldalon említi meg a könyv a terrorizmus problémáját és a „17N”-ként ismert, valószínűleg 1976-ban alakult szélsőbaloldali szervezet nevét (a rövidítés a November 17-e elnevezést takarja). A junta elleni tiltakozó mozgalmakból alakult ki több terrorista csoport, a legismertebb a 17N. Kezdetben a katonai rezsim kiszolgálóit támadták és ez bizonyos népszerűséget hozott nekik, később azonban a társadalmi támogatottságuk erősen csökkent. Ugyanakkor a mai napig is feltételezik, hogy magas helyeken pártfogóik voltak és vannak. A nyolcvanas évek után vált társadalmi problémává a tevékenységük. Számos súlyos merénylet után a kilencvenes években, 2002-ben elfogták a legtöbb terroristát az angol és az amerikai titkosszolgálat közreműködésével, és 2004-ben hoztak ítéletet ellenük. Bebizonyosodott, amit régóta gyanítottak: a tettesek nagyon váratlan helyekről fognak előkerülni. A legismertebb és legvéreskezűbb három, akik jól álcázták magukat, Szavasz Xirosz (ikonfestő, egy ortodox pap fia), Kufodinasz (méhész, környezetvédő), Jotopulosz (gimnáziumi tanár). Az utóbbi következetesen ártatlanságát hangoztatja és minden lehetséges módon tiltakozik, bár több mint száz vádpontban ítélték el; legutoljára, 2004. nov. 21-én  éppen egy hónapos éhségsztrájkját fejezte be, amelyet a fogva tartási körülmények ellen folytatott. Sok jel utal arra, hogy a terrorizmust még nem számolták fel teljesen. Igen valószínű, hogy a két évtizedes eredménytelenség után a hirtelen siker kulisszák mögötti megegyezés eredménye. A „különösen veszélyes” Kufodinasz esetében, pl. azt emlegették, hogy „tűzharcra kell számítani, és élve talán el sem tudják fogni”. Ehhez képest Kufodinasz önként feladta magát 2002 szeptemberében. Ha meggondoljuk, hogy Amerikában, kiadatás esetén ki is végezhették volna őket, érthető a „siker”: az áldozatok között több amerikai is volt. A hazájukban viszont a terroristák élete biztonságban van.

Befejezésként talán érdemes néhány magyar vonatkozást kiemelni. A PASZOK hatalomra kerülése előtt, és különösen a junta idején, a két ország viszonya politikai és katonai okokból hűvös volt. A recenzens tudomása szerint a Papandreu-kabinet, első kormányzása idején, magyarországi emigráns közgazdászokat is meghívott, név szerint Szamaraszt, a MKKE tanárát, és a (nyugdíjas?) Babanasziszt. Mindennek a recenzeált műben nem találtuk nyomát, és nem ismeretes előttünk a két személy további sorsa sem. Papandreut megelőzően azonban már Karamanlisz is nyitott a keleti tömb irányában, így megtudhatjuk, hogy moszkvai látogatása után megállt Budapesten is és találkozott Kádár Jánossal és Lázár Györggyel (330. o.). Egy félmondat megemlékezik az 56-os eseményekről: a Nea Esztia folyóirat kölönszámot szentelt a eseményeknek. A könyv szerint a a cikkírókat nem éppen a hidegvér és a tárgyismeret jellemzi (561. o.).26 Találkozunk még a magyarországi Beloiannisz-falu említésével (166. o.), a magyarországi szovjet beavatkozással nemzetközi kontextusban (451. o.), és a szobrász Makrisz Agamemnosz nevével, aki először Párizsba emigrált, majd Budapesten telepedett le (582. o.).

E sorok írója személyesen ismerte az író Dimitriosz Hadziszt, az ELTE Görög Tanszékének oktatóját, akiről az itt recenzeált mű az 563. és 568. oldalakon emlékezik meg hosszasabb méltatás nélkül. Hadzisz az ELTÉ-n nem tűnt ki különösebben, bár el kell ismerni, hogy a magyar irodalmi életnek – a maga területén – és a tanszéknek is aktív tagja volt. A véletlen úgy hozta, hogy a recenzens, aki hallgatóként köszönhet néhány dolgot D. Hadzisznak, másfél évig taníthatott a Janinai Egyetemen, abban a városban, amelynek D. Hadzisz a szülötte. Eleinte különös volt azt tapasztalnia, hogy az írót a szülővárosában és a hazájában általában mint népe élő lelkiismeretét tartják számon, még ha jó megélhetést nem biztosítottak is számára, és azt olvasnia Eleni Kurmantzi, a Janinai Egyetem oktatója egy tanulmányában, hogy 1979. márc. 29-én oktatókkal és hallgatókkal zsúfolásig megtelt előadóterem várta az írót a Janinai Egyetemen, hogy előadását megtartsa (fentebb idézett mű, 343. o.). Rossz érzés vissza­gondolni arra a közönyre, amely D. Hadzisz búcsúzását övezte az ELTE görög–latin tanszéke szemináriumában 1974-ben egy tucatnál biztosan nem több hallgató részvételével, ahol a recenzens mint egyetemista jelen volt; de annak, aki Magyarországon átélte az akkor haladóknak ítélt vívmányok korszakát, nem kell a légkört megmagyarázni. A baloldali érzelmű Hadzisz és vele mindaz, aki a szovjetizált országokban próbálta eszméit megvalósítani, rossz helyen keres­kedett. Nem nehéz megérteni, hogy az író visszatérése után emberi és alkotói válságba került. Éles ellentétben azzal, ami a Homonoia 5., 1983-as számának a 11. oldalán áll, athéni otthonában és általában is elérhetetlen volt. A recenzens 1975-ben másfél hónapot töltött el Görögországban. Hadzisz athéni lakására háromszor-négyszer is eljutott, de az írót sem személyesen, sem telefonon nem tudta elérni. Ugyanez csak nagyon keveseknek sikerült, a volt hallgatók közül talán senkinek. Nem lehet mindezek mögött nem szándékosságot feltételezni. A recenzens maga is megerősítheti azt a mellbevágó, már-már sokkoló különbséget, amelyet az akkori Magyarország és az akkori Görögország között lehetett tapasztalni, különösen, ha olyan gondolatokkal érkezett az ember, hogy az utóbbi fasizmust élt át, elmaradott, szegény, társadalmi igazságtalanságok sújtják, stb. Az író egy ismert, E. Kurmantzi által is elemzett, művének angol előszavából (The End of Our Small Town, Birmingham 1995) kiderül, ami e sorok írója számára legalábbis, nem volt ismert: Hadzisz háromszor is próbált Budapesten megmaradni; időközben nemcsak Kelet-Berlinnel próbálkozott, hanem Párizzsal is. Azonban a saját hazájában sem volt sikeres, ahova talán túl későn és túl hosszú távollét után jutott vissza, és csak hat év adatott meg neki a haláláig. Az irodalomszerető magyar közönség és a neogrecisztika mégis sokat köszönhet neki: az angol előszó szerint mintegy nyolcvan irodalmi alkotással ismertette meg második hazáját (XXI. o.).

Egy négy-öt évvel ezelőtt forgatott dokumentum jellegű filmből, amely csak címében angol (Lily’s Story), annak ellenére, hogy kb. felerészben Hadzisz életét dolgozza fel, a fentiekből semmi nem derül ki, és a budapesti vonatkozások is jelentéktelenek. A zsúfolásig megtelt előadóterem, amely az írót várta Janinában, a recenzens gyanúja szerint nemcsak az alkotó személyének szólt, hanem annak a ténynek is, hogy egy szocialistának hitt országból érkezett egy szemtanú. A görögök, akik megúszták a szovjetizácót, még ma sem tudják és értik, mi is történt a csatlósállamokban 1948 és 1989 között. Ideálokban hívő közönségnek beszélni valóságról nem éppen könnyű. Hadzisz nehéz helyzetben lehetett, nemcsak ott és akkor, hanem 1974-től 1981-es haláláig folyamatosan. Nem volt ismert az ELTE-n, hogy D. Hadziszt távollétében halálra ítélték, amiért dezertált és a polgárháborúban a kommunisták oldalán harcolt. A recenzens azt is Kurmantzi írásából tudta meg, hogy az 1974-es amnesztia ellenére, ez volt az egyik ok, amiért az író nem kaphatott állást pl. a Patrai Műegyetemen, ahol meghívottként irodalmat tanított. Kurmantzi ezzel a panasszal fejezi be a tanulmányát: Hadzisz nagy külföldi egyetemeken tanított, a hazájában azonban idegen és menekült maradt (i. m. 388–389. o.).

A két ország viszonya ma más: a történelem öntörvényűsége felülről irányított ellenfelekből először katonai (NATO), majd politikai (EU) szövetségesekké tette őket. A kulturális próbálkozások és kapcsolatok szerencsére sosem függnek abszolút mértékben a politikai széljárásoktól. A görög történelem és kultúra talán egy kicsit magyar is.

A görög nemzet története utolsó kötete 2000-rel megáll, de nem az események és velük a magyar vonatkozások sora: Mádl Ferencet, a Magyar Köztársaság elnökét 2004. okt. 11-én az Athéni Egyetem díszdoktorává avatták. A köszöntőt G. Babiniotisz rektor mondta, munkásságát Szp. Vrellisz egyetemi tanár ismertette. A kitüntetett ezek után „The European heritage in the constitutional treaty” címmel beszédet mondott (ld. az egyetem újságját, To Kapodisztriako, 2004. okt. 15, 12. o.). A tény egy remélhetőleg nem évtizedekig készülő újabb kötet kulturális krónikájába kívánkozik.

 

A fentiekből talán kiviláglott, hogy a görögök, legalábbis a saját történelmükkel kapcsolatban, „fordítva” gondolkodnak. Egy modern állam az identitását a megalakulásánál keresi, ez pedig a jelen esetben a török alóli felszabadulás, ami egyébként, Magyarországhoz hasonlóan, nyelvújítással is járt. Következő lépés a gyökerek keresése távolabbi időpontokban: először az ezer éves bizánci–római hagyomány következik, s csak ez után jön a kb. kétezer éves és tovább periodizálandó ókor. Egyéb országok ókortudományát és történet­szemléletét nem korlátozzák hasonló nemzeti megkötöttségek. Jó, ha a kutatás ezt az alternatív megközelítési lehetőséget is számon tartja.

A görög hagyománnyal kapcsolatban, főleg, ami a klasszikus antikvitást illeti, esztétikai és humanista ideálokat szoktak megfogalmazni. Azt a kérdést, hogy a történelem szép-e, jobb nem feltenni, de hogy tanulságos, az biztos. Ha kerekítjük a számokat, és elfogadjuk a délkelet-európai indogermanizációra vonatkozó communis opiniot, azt mondhatjuk, hogy az itt recenzeált munka, a prehistóriát nem számítva, négyezer év viharos, de kontinuitásukban imponáló történéseit ismerteti fő vonásokban. Ezekből kívánt a fenti áttekintés, kihagyá­sokkal-kiegészítésekkel, valamelyes képet nyújtani.

 

ISTORIA TOU ELLHNIKOU EYNOUS Aƒ-STƒ,ƒAy°nai: ƒEkdotik¯ ƒAyhnÇn,1970-2000. Dieæyunsiw ƒEkdñsevw: G. Xristñpoulow,ƒI. Mpastiw k.. (A görög nemzet története I–XVI., Athén: Ekdotiki Athinon, 1970–2000. Felelős kiadók G. Hrisztopulosz, I. Basztiasz és mások).

English Edition: I. History of the Hellenic Wordl. Prehistory and Protohistory (to 1100 B. C.). G.A. Christopoulos Publisher & Editor-in-Chief, J.C. Bastias Publisher & Managing Editor. English translation directed by Ph. Sherrard, Editor of the English Edition G. Phylactopoulos. This edition Š 1974 by Ekdotike Athenon S.A. II. History of the Hellenic Wordl. The Archaic Period. This edition Š 1975 by Ekdotike Athenon S. A. – Heinemann Educational Books Ltd, London etc.

 

Katona L. Endre

 

 

17. Előzőleg azonban az osztrák–török egyezmény értelmében, Munkács várában raboskodott. L. erre nézve Horváth Endre írását (EPhK 66, 1942: 118–119), további bibliográfiával. Ipszilandiszt innen továbbszállították, de rabságából csak 1827 nov. 24-én szabadult. Bécsben halt meg 1828 januárjában.

18. Ide kívánkozik és talán nem közismert Dercsényi Móric főhajtása: 1930. jún. 1-jén előadást tartott a Parthenon-Egyesület ünnepi ülésén a görög államiság 100. évfordulójának a tiszteletére. Beszéde végén az ott jelenlevő görög követet annak anyanyelvén köszöntötte. Az előadás és a köszöntés szövege az egyesület folyóiratában olvasható „A görög szabadságharc” címmel: Parthenon 5, 1932, 5–20.

19. Csak az utolsó, a XVI. kötet említi a hajómágnás Onassziszt (282–3., 311. oldalak) jelentéktelen összefüggésekben. Ő is Szmirnából menekült a szüleivel. Bár odahaza volt vagyonuk, a katasztrófa földönfutókká tette őket. A 23 éves korától önálló fiú módszereit később vitatták ugyan, de tény, hogy hazája sokat köszönhet neki, pl. az Argentinával folytatott diplomácia terén is, ahol Onasszisz hosszú ideig élt. Ő hozta létre a később államosított Olympic Airways légitársaságot. A fia nevét viselő alapítvány a mai napig a közjót szolgálja.

20. A fejezet szerzője G. Leondaritisz az Athéni Egyetem történésze, aki az amerikai Georgia Állami Egyetemen szerzett doktorátust, és ezt követően különböző amerikai egyetemeken is tanított.

21. Az EAM főtitkára Thanaszisz Hadzisz volt, a Budapesten később feltűnő Dimitriosz Hadzisz névrokona, akivel az író Athénban ismerkedett meg. Az itteni élmények vezették el Hadziszt a a baloldali mozgalmakhoz, aki az EAM alapító tagjai között szerepelt (l. Eleni Kurmantzi, Ipirotika Grammata 2003: 354–357).

22. Figyelemre méltó könyvet jelentetett meg minderről Mark Mazower a Sussexi Egyetem tanára Inside Hitler’s Greece. The Experience of Occupation, 1941–44 címmel (New Haven – London, 1993), amelyet az elismerés jeleként hamarosan görögre is lefordítottak. A zsidókkal a 19. fejezet foglalkozik.

23. Ez volt a nemzetközileg kevéssé ismert modern kori „janicsárság” intézménye, az ún. „gyerekgyűjtés” (paidom‹zvma).

24. Érdemes tudni, hogy Pipinelisz a háború előtti Magyarországon diplomáciai szolgálatot teljesített, és kitűnő kapcsolatokat ápolt az akkori Parthenon-Egyesületbe tömörült humanista filológusokkal és filhellénekkel. Közvetlenül a háború kitörése után előadást tartott Humanizmus és politika címmel, amelynek francia eredetije a Nouvelle Revue de Hongrie 1940-es számában jelent meg (T. LXII, XXXIIIe [IXe] année, II., pp. 97–106.), magyar fordítása pedig a Parthenonban (14, 1940: 8–23). Horváth Endre neki dedikálja Magyar–görög bibliográfiáját (Budapest, 1940), a következő szavakkal: „Panajótisz Pipinelisz Rendkívüli Követ és Meghatalmazott Miniszter Úrnak, a magyar–görög szellemi kapcsolatok lelkes barátjának és támogatójának” (3. o.). Dimitriosz Hadzisz viszont, az 1972-ben Bp.-en megjelent A görög diktatúra című könyvében, a maga baloldali beállítottságának megfelelően negatív színben tünteti fel a volt követet. Tény, hogy a királypárti Pipinelisz a junta idején külügyminiszterséget vállalt 1967 és 1970 között, de ez kompromisszumnak számított az udvar és a junta között, amely elutasította, hogy olyan fontos pozíciót, mint a miniszterelnökség, egy nem katonai vezető, mint pl. Pipenelisz kaphasson (recenzeált mű, 269–271. 477. o.). P.-t, aki történész és politikai közíró is volt, következetes elvhű jobboldali politikusnak lehet nevezni, de junta-pártinak aligha.

25. Az a rövidség, amellyel ez a fejezet a történteket áttekinti, jól mutatja, mennyi még a megválaszolatlan kérdés, vagy az olyan, amelyet a szerzők szerint talán jobb nem bolygatni tekintettel a még élő résztvevőkre. Tanulságos a fentebb említett Hadzisz-könyv sorsa is. A recenzens tudomása szerint a munka, bár könyvtárakban hozzáférhető, nem került ki a boltokba. Mai szemmel, és a szerző halála után, nehéz már megérteni, mi volt az az értelmezési ellentét a magyarországi emigráns görögök soraiban, ami megakadályozta a terjesztést. Az egész mű egyébként inkább mint fényképalbum és dokumentumgyűjtemény hasznos (Dokumentum az alcíme is). Van egy másik idevágó magyar munka is: Jannisz Dellagrammatikasz, A fasizmus uralma és bukása Görögországban, Bp. 1977. A vastag könyv adatgazdag, azonban olvasása esetén figyelembe veendő a kiadás éve, és hogy az MSZMP hivatalos kiadója, a Kossuth jelentette meg. Nem célszerű kizárólagos forrásként használni.

26. Ez  a megjegyzés A. Argyriou-tól származik, aki a kontextus alapján irodalomtörté­nésznek tűnik. Magunk is átlapoztuk ezt a kiadványt. Egész pontosan a Nea Esztia 1957 februári első számáról van szó, az egész évi összesített kötet 140–228. oldalain. A címlapon egy gyászoló nőalak látható, amelyet egy antik léküthosz alapján mintáztak meg. A kötetbe neves művészek, színházi rendezők (mint pl. D. Horn), színészek (mint pl. A. Minotisz), egyetemi tanárok, akadémikusok írnak. Több Petőfi-vers is olvasható fordításban. A legismertebb név talán Panajotisz Kanellopuloszé, aki egy sok kötetes műben megírta Az európai szellem történetét. Kanellopulosz akadémikus Mi történt Magyarországon? (146–149. o.) című tanulmánya a következőképpen kezdődik: „Ami Magyarországon történt néhány hónappal ezelőtt, az nemcsak megtörtént, hanem folyamatosan történik. Magyarországon a jövő történetét kezdték el írni, a jövő története történik.” A recenzens úgy gondolja, ezzel, különösen korunkban, csak az nem ért egyet, aki nem akar tudomást venni a történelemről. – Ami a magyar nevek helyesírását illeti, sajnos az áll, amit fentebb, már a XI. kötet kapcsán megfogalmaztunk. Szerencsésebb azonban, ha egy ilyen felismerésre egy magyarul jól tudó jut.