Klió 2005/2.

14. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

A Fekete-tenger története

A szerző, Charles King a georgetowni egyetem docense a külügyi szakon, egyúttal az Ion Ratiuról elnevezett, román stúdiumokat folytató tanszék vezetője, tehát román szakértő is, forrásai közt nem egy román nyelvű kiadvány is szerepel.

A Bevezető a szokásos angolszász ismertetés a köszönettel a kollégáknak és az útmutatással a földrajzi nevek használatához. Már itt felveti a tenger nevének magyarázataként, hogy mély, ettől látszik sötétnek. A hét fejezetre és számos alfejezetre felosztott könyv az 1. fejezetben (A hely régészete) néhány általános tudnivalót közöl, utal arra, hogy a nem itt lakók számára jóformán ismeretlen terület, átmeneti jellegű, minden szellemi áramlat és technikai újítás ide későn jött. Az itt lakóknak nincs regionális identitásuk. A régió oszcillál elmaradottság és integráció közt (Eurázsia!). A nemzeti mozzanat persze itt is komoly szerepet játszott. Ennek megkülönbözteti analitikus, normatív és profetikus változatát, a normatív a teljes odaadást jelenti, a profetikus a nemzet-állam létrehozására irányuló törekvést. Az első variánsnak az identitás, a máso-diknak az önrendelkezés joga, a harmadiknak a nacionalizmus felel meg.

A Fekete-tenger gyakrabban volt híd, mint elválasztó határ (a szerző élesen megkülönbözteti a bounderyt és a frontiert, az utóbbi nem pontos vonal). Eredeti görög neve Axeinos, ami sötétet és sombert jelent. Később az Axenos nevet kapta, ami barátságot jelent, és csak még később az Euxeinos jelzőt, amely viszont barátságosat és vendégszeretőt. Az ókoriak szerint eredetileg tó volt, de a belefolyó vizektől túlcsordult. 18–20 ezer év előtt a mainak csak a 2/3-át tette ki. Kr. e. 1263-ban volt a vízözön, amely számos ókori forrásban előkerül. Kr. e. 5500 körül jött létre a tenger vízi kapcsolata a Földközi-tengerrel. A Fekete-tenger vízszintje alacsonyabb. Itt a kontinentális és a szubtropikus klíma találkozik. A víz függőleges irányban alig cserélődik, szemben más tengerekkel. A víztömeg mintegy 90 százalékában nincs oxigén. Az állatállomány 80 százaléka melegvízi fajta.

A továbbiakban a fejezetcímek úgy alakulnak, hogy a tenger neve azon a nyelven szerepel, amely akkor az uralkodó. Egyúttal a szokásos angolszász módon kerek évszámokra osztja a történetet, ezt minden fejezetnél jelezzük. Az alfejezetek nem egyszer eléggé enigmatikus címűek, de a szövegből minden kiderül.

Az 1. fejezet (Pontus Euxinus, Kr. e. 700–Kr. u. 500) idején a görögök és a barbárok kettőssége határozta meg az eseményeket. A régiót a világ végének tartották. Ez derül ki a hátországban élt törzsek mondáiból is. A parton jó néhány görög gyarmatváros volt. Szókratész szerint úgy ültek ott, mint békák a tó partján. A gabonával (az északi sztyeppéről) és hallal folytatott kereskedelem élénk volt. A görög anyavárosokkal a kulturális kapcsolat végig megvolt, de az itteni görögök bizonyos mértékig szimbiózisban is éltek a barbárokkal. A hátországi törzsek közt a szkíták voltak a legfontosabbak. Közülük került ki az az Anacharsis, aki a szkíták közt a görög szokásokat akarta elterjeszteni, de megölték. A későbbi szépirodalomban is felbukkan majd. Barthélemy 1788-as könyve az ifjú Anacharsis utazásairól, amelyek során Athénba tett utazását írja le, az akkor ismert antik világ összefoglalása volt, ezért sokáig használták később is. Itt zajlott le az argonauták utazása, akik az Aranygyapjúért indultak el és meg is szerezték, Apollonicus írta ezt meg a Kr. e. III. században.

A gabonaexport azonban egy idő után az egyiptomi gabona miatt már elvesztette a fontosságát, az északi barbár törzsek pedig egyre több pénzt követeltek a békés viszonyok fenntartásáért. A kalózok is egyre több nehézséget okoztak. A nyugati parton a géták jelentősége nőtt meg. Ovidius itt halt meg száműzetésben. Kr. e. 62-ben a rómaiak meghódították a tenger dél-keleti sarkán fekvő Mithridates-féle birodalmat. A dákok ekkor jelentkeztek, Burebista, majd Decebal volt a királyuk, de Daciát a rómaiak Kr. u. 100 körül meghódították, 275-ben viszont kiürítették. A román szakértő, King, természetesen utal arra, hogy a romanizált dákok közül sokan megmaradtak az egykori provincia területén. A görög származású római hadvezér, Flavius Arrianus Hadrianus alatt irodalmi tevékenységet is fejtett ki, és ezen a területen is járt. A császárnak küldött jelentésében sok a mondai elem. Kr. u. 150-ben Abonoteichus városban elterjedt a híre, hogy Aszklépiosz isten jön majd ide, egy kígyó képében csakugyan meg is jelent. Egy Alexander nevű férfiú „menedzselte” a kígyót, a város fontos jóshellyé vált, nagy jövedelmet is szerzett, de Alexander 70 évesen gangrénában meghalt.

A 3. fejezetben (500–1500, Mare Maggiore – így nevezték az olasz utazók a Fekete-tengert) természetesen Bizánc, a város és a birodalom áll a központban, amelynek megint az északi nomád törzsekkel kell valamiféle viszonyt kialakítania, ezt a bizánci diplomácia sokszor fölényesen megoldja. Itt volt valamelyes kontinuitás. Európa és Ázsia közt a Don folyó jelentette a XIX. századig a határt. A bizánciak hosszú ideig a besenyőkkel álltak szövetségben. Itt esik szó a görögtűzről, ezt a kaukázusi kőolajból állították elő. King itt áttekintést ad a hajótípusok fejlődéséről is. Azután a kazárok, a rhoszok, a bolgárok és egyéb török etnikumról esik szó. Anatóliában 1000 után megjelentek a szeldzsuk, majd az oszmán törökök. Ekkor terjedt el a híre annak, hogy valahol messze keleten létezik egy János pap királysága, tehát egy keresztény hatalom. 1204 után a város (Konstantinápoly) és a birodalom európai része a velenceiek uralma alá került, később Genova váltja fel, ők alapították Kaffát, a kereskedelem egyik fontos központját. A mongol birodalom létrejötte az északi partvidéken egy ideig békés állapotokat teremtett (Pax Mongolica). Ennek kapcsán kerül elő Julianus utazása. Kb. 1350-ig ennek nyomán az utazás itt biztonságos volt Kínáig. De 1343-ban Kaffában egy velencei megölt egy arabot, ezek után megindult a roham a „frankok” ellen (így neveztek minden európait). Innen indult el egy Genovába tartó hajón a pestisfertőzés, ebből lett az 1348-as nagy európai pestisjárvány.

A régi bizánci dinasztia, a Komnenoszok a tenger délkeleti sarkában, Trebizondban hoztak létre egy bizánci utódállamot, amely néhány évvel még túl is élte Konstantinápolyt. Ott 1057-től a Palaiologosz dinasztia volt az uralkodó. Trebizondot a grúz Tamar királynő (1184–1213) őrizte. Ez volt az itteni császárság fénykora. Lakossága túlnyomó részében görög volt. III. Elek császár uralkodása is nagy kora volt a császárságnak (1349–1390). De a XIV. században Anatóliában már megjelentek az oszmán-törökök, a XV. század elején már volt flottájuk. Egy Firenzei Ludovico nevű szélhámos hirdette, hogy ő majd megmenti a területet az oszmán veszélytől, II. Pius pápa küldöttének mondta magát. Az oszmánok Konstantinápolyt 1453-ban, Trebizondot 1461-ben foglalták el.

A 4. fejezet (1500–1700. Kara Deniz – ez a Fekete-tenger török neve) a török túlsúly jegyében telt el, a tenger az oszmánok beltengere lett (eddig még sohasem volt egy hatalomé!). Nagyon alapvető a tengerszorosok feletti abszolút uralom. Az isztambuli francia követ szerint a szultán inkább a háremét nyitja meg, mint a szorosokat. A hátországok most már általában a szultán vazallusai voltak. Isztambul (most már ez Konstantinápoly török neve) a XVI. században már 700 ezer lakosú város volt. 1538-ban a Budzsak elfoglalásával vált teljessé a part feletti uralom. Az ismert török utazó, Evlija Cselebi szerint a tenger a birodalom központja. Az olasz közigazgatást elkergették Kaffából, a várost Kücsük Isztambulnak, kis Isztambulnak nevezték, gazdasági jelentősége miatt. Kereskedelmében a legjelentősebb az emberekkel folytatott rabszolga-kereskedelem volt. A vámjövedelem 29 százaléka innen eredt. Egy rabszolga ára 20–40 arany közt mozgott. Évente mintegy tízezer rabszolgát adtak el. Elvben csak hadifogolyból lesz rabszolga, vagy rabszolga gyerekéből, de egyéb módozatok is adódtak. A nagyon későn itt járó porosz Haxthausen írta, hogy az eladott rabszolgákat Isztambulba irányították. Bizonyos mértékig a szociális felemelkedés útja is ez volt. King még ebben a korszakban is Magyarországot komoly hatalomnak mutatja be, ami persze legkésőbb a Jagellók kora óta már nem igaz, nem is beszélve a Mohács utáni helyzetről. King felsorolja a vazallus államokat, a két dunai fejedelemséget, a Krími Kánságot, a Kaukázust – persze ez volt a legnehezebben tartható terület. Nyugat-Grúzia, Imereti még török befolyás alatt állt, de Kelet-Grúzia (Kartlia és Kahétia) már a perzsa övezethez tartozott. A török törzsterületen a helyi nagyurak kezében volt a hatalom, de ez inkább csak a korszak végére volt jellemző. Anatóliában a derebey-ek, valóban helyi hadurak terpeszkedtek. A szerző utal itt Lengyelország és Oroszország ebben a korban végbemenő előretörésére. A Fekete-tenger szilárdan török kézben van, itt nem került sor Lepantóra emlékeztető vereségre. Az oszmán flotta olyan jól kézben tartotta, hogy itt nem voltak kalózok. A szerző megvizsgált egy sajátos műfajt, a tengerészek grafittijait, rajzait. A mai bulgáriai Neszebarban maradt fenn sok, összesen 180.

Minthogy a tengerészek főképp hajókat rajzoltak, nyomon követhető a hajótípusok fejlődése, az egy vitolás Kogge-típusútól a karavellán át, amelynek már háromszögű vitorlája volt, a carrackig, amelynek három árbóca volt, de megint négyszögletű vitorlája. Az evezősök által hajtott gálya is előfordult még. A lepantói csatában még gályák harcoltak egymással, de ez volt az utolsó ilyen alkalom. A jelentős államok ekkor már nagy vitorlás hajókat tartottak hadiflottájukban, hiszen itt jóval kevesebb volt a legénység, mint a gályákon. Szóba kerülnek a kozákok is, akik 1550-1650 közt még kis gályákon járták a tengert, gyakori rabló betöréseik során egészen a déli parton fekvő Szinopig is eljutottak.

A kozákok igazi határvidéki lakosok voltak, tengeri fellépésük csak a sztyeppei rabló hadjáratok kiegészítése volt. A folyókon csajka (sirály) elnevezésű, hosszú csónakokban jártak. Ezek könnyűek voltak, szükség esetén egy darabon szárazföldön is lehetett őket hordozni. Általában 70 fő volt a legénységük. Alacsony felépítésűek, tehát messziről nem voltak láthatók, könnyen tudtak lecsapni. Akár 300 ilyen csajka is részt vett egy-egy hadjáratban. 1637-ben, amikor az oroszok Azóvot ostromolták, a kozákok is segítették őket. A kozákok fellépésével az eddigi helyzet alapvetően megváltozott, már nem oszmán beltengerről van itt szó, a tenger most már megint határ (frontier értelemben).

Az 5. fejezet (1700–1860, Csornoje more) mint az alcímből sejthető, a térség orosz hegemóniájának a kora. Oroszország a tengertől északra eső sztyeppét először csak határnak akarta meghódítani, a végső cél a bizánci birodalom feltámasztása volt. Ezt szolgálták a 20–30 évenként kirobbant orosz–török háborúk, az elsőkben még Ausztria is részt vett az oroszok oldalán. A továbbiakban már csak Oroszország hadakozott, és egyre több új területet szerzett. Majd csak az 1877/78-as háború után állítják meg az orosz előrenyomulást Anglia és Franciaország. (King nem szereti a Habsburg-birodalmat, ezért itt is kihagyja, Franciaország nem játszott döntő szerepet a berlini kongresszuson.) King itt felveti a sztyeppe szerepét az orosz történelemben. Oroszországban katonai-bürokratikus hatalom jött létre, a sztyeppe déli részén kis iszlám államok. Ez a terület valóban határvidék volt, Kraj, ezért nevezték később Ukrajnának és lakóit ukránoknak. Az orosz kormányzatnak nincsenek civilizációs elképzelései előretörésével kapcsolatban, csak biztonságra törekszik. Nagy Péter Azóvot akarta elfoglalni, ezért építette fel a flottát, a hadihajók egyenkint 58 ágyút szállítottak. Nagy Katalin már egyértelműen imperialista hódító politikát folytatott, az 1774-es Kücsük-Kajnardzsija-i békében a balkáni ortodox lakosság védnöke lett. 1787-ben végigjárta az egész udvar és a diplomáciai testület részvételével az újonnan szerzett területeket, jórészt a Dnyeperen hajózva, a terület főkormányzója, Potyomkin herceg szervezésében. Katalin külföldről hozatott telepeseket az új szerzemények benépesítésére, de ez összeütközésbe hozta őket az eredeti lakossággal. Az utazásról de Ségur francia követ írt színes naplót. Misszionáriusokat is küldtek ide, hogy orosszá vagy németté varázsolják a lakosságot. A kalmükök a sztyeppe felszántása miatt vissza akartak menni kínai eredeti hazájukba, 1770-ben Ubasi kán kezdte ezt szervezni, 1771-ben mintegy 300 ezer fő el is indult, ünnepi díszbe öltözve. Más nomádok is csatlakoztak hozzájuk, a kazahok pl. Katalin nem tudta őket feltartóztatni. A menetelés során a kivonulók kétharmada meghalt, Kínában határőröknek tették meg őket. Mintegy 50 ezer Oroszországban maradt. A Fekete-tenger most már orosz beltenger lett, az idegen hajóknak is orosz zászló alatt kellett járniuk.

Az északi part gabonájával és egyéb termékekkel nagy kereskedelem bontakozott ki, a Dnyeper deltájánál lévő Kherszon lett a központja. Egy Anthoine de Saint Joseph nevű francia vállalkozó látott először fantáziát az itteni kereskedelemben, 1784-ben Marseille-ből három hajó érkezett ide, a következő évben már húsz. Csakhogy a kikötő nem volt elég nagy, a vidék egészségtelen, az angolok is ellenezték a francia behatolást. 1787-ben kitört az újabb orosz-török háború, még mindig Ausztriával szövetségben, bár az utóbbi számára a háború rosszul ütött ki. Anthoine hazatért Marseille-be, de megírta az itteni hajózás történetét, még vállalkozása előtt térképeket és metszeteket készíttetett a területről. Most már modern vitorlások hajóztak itt, négyszögletű vitorlákkal. J. P. Jones, aki részt vett az amerikai függetlenségi háborúban, 1788-ban orosz szolgálatba lépett. Ő lett az orosz hadiflotta parancsnoka az 1787–92-es, orosz részől győztes háborúban. Az egymástól 3 km távolságra lévő Kinburn orosz erődítmény volt, Ocsakov török. Az oroszok végül is elfoglalták, a többi erődítménnyel együtt. Ezután a harc már a nyílt tengeren folyt, de gályák már nem szerepeltek. A későbbi háborúk már csak a szárazföldön folytak. Az újonnan szerzett déli partvidéket Új-Oroszországnak (Novaja Rosszija) nevezték el, be is telepítették. Az újonnan alapított városok ókori neveket kaptak, mint Odessza. A Krím-félsziget birtoklása azért volt fontos az oroszoknak, mert itt keresztelték meg Vlagyimir kijevi nagyfejedelmet. Katonailag csak az oroszoknak volt fontos a Krím. A korban még gyakoriak voltak a járványok, ezért az utasokat karanténbe kellett zárni, akár negyven napra is, ezeket az intézményeket pedig ki kellett építtetni. Ezt Marseille mintájára tették meg, az volt akkor Európában a legmodernebb. Az utolsó nagy járványok 1840–42 közt pusztítottak. Az északi partot már 1850-ben bekapcsolták az európai távközlésbe, a déli, török part ebből kimaradt. A tenger délkeleti szögletében lévő Trabzont (az egykori Trapezunt) mint a Perzsiába vivő út kiindulópontja volt fontos, ezért itt működött is angol konzulátus. 1836-ban az orosz hatóságok lefoglaltak egy Vixen nevű angol hajót kémkedés gyanújával, ebből majdnem háború is támadt. És két évtized múlva be is következett, ez volt a krími háború, az egyetlen, amely a tenger feletti uralomért folyt. Az angol és francia haderő 11 hónapon át ostromolta Szevasztopolt, ahol a kikötőben az oroszok maguk süllyesztették el egész flottájukat, nehogy az angolok kezére kerüljön. Az orosz beltengernek ezzel vége lett. King itt téved, amikor azt írja, hogy a Monarchia is bekapcsolódott a háborúba, csak csatlakozott a fegyverszünetet követelő ultimátumhoz.

A 6. fejezet (1860–1990, Fekete-tenger), mint a cím is mutatja, már egyetlen hatalom dominanciáját sem hozta magával. Szevasztopol majdnem teljesen romváros lett, ezért még sokáig turisztikai látványosság. A tenger maga most már nem ázsiai jelenség, hanem európai. A XX. századra már a közlekedés is átalakult, a Volga–Don-csatorna építésével, amely közvetlen vízi utat nyitott a Fekete- és a Kászpi-tenger közt. Ebben a korban váltak mindennapiakká itt is az olyan modern fogalmak, mint állam és nemzet. De sok itteni lakos esetében még megmaradt valamiféle plurális identitás. Rengeteg változás következett be, már a víz is egészségtelenné vált. A nagyhatalmaknak persze továbbra is voltak itteni igényeik, a tenger nemzetközi megállapodások tárgya lett, nem kizárólag az oroszoké és a törököké. 1870 után viszont az újonnan kiépített orosz flotta már modern volt, páncélozott és gőzzel hajtott, ez szinte napjainkig így maradt. A part menti államok, az újak is, igyekeztek a vasúti hálózatot is kiépíteni, a tengeri járatokhoz kapcsolódva. Az orosz kikötők közel feküdtek a feketeföldes övezethez, ezért a gabonakivitel itt bonyolódott le. A világ búzakivitelének a felét a századforduló táján az oroszok szolgáltatták. A századfordulón került elő az új, fontos nyersanyag, a kőolaj, egyszerre a Kaukázusban és Romániában. A Fekete-tenger divatba jött, megindult a turizmus, közelebb került Európához, de a nagyszámú „jegyezgető látogató”, vagyis az amerikaiak elviselhetetlenek voltak, mert kiábrándítóan modernek. A kor híres orosz festője, Ajvazovszkij szorgalmasan gyártotta a tengert ábrázoló képeit. Henry Barkley, eredetileg mérnök, egy vasútépítő céget alapított családi segítséggel, öt év alatt, igen nehéz körülmények között felépítette a Köstence, a mai Constanţába vezető vasútvonalat. Ez a XIX. század vége felé történt, Barkley szemtanúja volt annak, hogy a krími tatárok nagy létszámban vándoroltak be Dobrudzsába, kerültek összeütközésbe a helyi lakossággal, halottak is voltak. Az első világháborúig egymást érték az egész népességeket érintő kényszerkitelepítések vagy áttelepítések, a cél büntetés volt (egész etnikumoké) vagy demográfiai növekedés. A közlekedés fejlődése miatt ez most már könnyebben ment. A nacionalizmus is játszott ebben szerepet. A mindig rebellis kaukázusiakat az oroszok Törökországba küldték erőszakkal. Másfél millió emberről volt itt szó az ő esetükben, 2,5 millió muzulmán halt meg ezeknek az etnikai tisztogatásoknak a során. Az örmények ekkor próbálkoztak felkeléssel (1894–96), 80 ezer örményt öltek meg az oroszok, más források szerint 300 ezer volt az áldozatok száma. 1915–23 közt aztán a törökök irtottak ki rengeteg örmény lakost. Az örmény áldozatok számát 800 ezer–1,5 millió közt becsülik. Az első világháború idején itt kevés volt a harci cselekmény. Egyik flotta sem volt még ehhez elég erős. Oroszországban az első világháború után a déli területeken a súlyos éhínség miatt haltak meg sokan. 1922-ben kötötték meg a görög–török békét, ennek értelmében kicserélték a kisebbséghez tartozó lakosságot, másfélmillió görögnek kellett elhagynia Kisázsiát, helyükbe 300 ezer muszlim érkezett török területre. A második világháborúban a németekkel való együttműködés címén a krími tatárokat deportálták Szibériába. Ekkor mindegyik parti állam, az újak még inkább elhatárolták vízi felségterületüket, olyannyira, hogy 2000-ben egy ukrán hajó elsüllyesztett egy törököt, mert az ukrán vizekre tévedt. 1922-ben a lausanne-i békében újra szabályozták a tengerszorosok használatát, az addiginál szigorúbban. 1936-ban a montreux-i egyezmény visszaállította Törökország teljes szuverenitását (addig a parttól 15 km-es távolságban demilitarizált zónát kellett fenntartani. Ezen a szabályozáson a törökök hajtottak végre az 1990-es években néhány változtoztatást. Már a XIX. század óta divat lett a partiak közt, hogy büszkék voltak „tengerükre”, a jeles orosz történész, Szolovjov már az 1860-as években emlegette, hogy Oroszország visszaállította itteni jogait. Az itteni népeket az egykori rabszolgák utódainak tekintették, tehát négerekről beszéltek, holott valójában persze nem voltak itt négerek. A múlton is össze lehet veszni. Az oroszok és az ukránok egyszerre tartják őseik közt számon a rhosokat (ruszokat). A századforduló nagy ukrán történetírója, Hrusevszkij az ukránokat a Rhos tenger felé igyekezett orientálni. A különböző béketárgyalások idején mindig megnövekedett az egymással perelő röpiratok száma. King itt az ökológiai szempontokat is felveti. A Dardanellákban két tengeri áramlat van, az egyik fent észak felé, a másik a tengerfenékhez közel dél felé. A nálunk is jól ismlert Marsigli már 1679-ben a két tenger különböző sótartalmában látta a két ellentétes irányú áramlat okát. Azóta is sok tudóst foglalkoztat a kérdés. Az óceanográfiai kutatások az 1820-as években indultak meg, persze békeidőkben. Az oroszok megfelelő intézményeket is építettek ki, 1832-ben megkezdték a tengeri atlaszok szerkesztését. Az 1840-es években az orosz szolgálatban álló Manganari készítette az első teljes térképet a tengerről. A század végén Nyikolaj Andruszov már a mélyvizeket kutatta. A román Grigore Antipa a tenger halállományát vette számba. Andruszov egyébként a Tróját feltáró Schliemann lányát vette feleségül. Antipa 1941-ben próbálta összekötni a tudományos kutatást a nemzeti feladatokkal, így már egységes szemléletben tárgyalta a tengert. Fő gondja az volt, hogy ne legyen orosz tenger. 1918 után négy parti állam maradt, valamilyen szempontból mindegyik új államnak is számíthatott. A török, a bolgár és a román összefogtak a bolsevik Oroszország ellen. Eredetileg orosz emigránsok kezdeményezésére indítottak egy Prométhée című folyóiratot, az 1920–30-as években ez megjelent, és a három állam összefogásán dolgozott. Idővel Piłsudski Lengyelországa is érdeklődést mutatott a szervezkedés iránt. 1926 novemberében jelent meg a folyóirat első száma, a harmincas évek végén már csak a Szovjetunió elnyomott népeinek a sorsa érdekelte, sürgette összefogásukat az orosz imperializmus ellen. 1940-ben megpróbálkoztak a folyóirat újraindításával, de ekkor már nem ment.

A szerző röviden sorra veszi a második világháború itteni fejleményeit, a német előrenyomulást a Kaukázusig és a visszavonulást. Most is a szárazföld volt a fontosabb hadszíntér. Mindkét oldalon folytatódtak az etnikai tisztogatások. 1942 telén a Sztruma nevű gőzös 800 zsidót vitt Palesztina felé, de a Boszporusz közelében egy szovjet tengeralattjáró elsüllyesztette, török halászok egy embert tudtak kimenteni. 1944 májusában 189 ezer tatár menekült el a Krímről a szovjet csapatok elől, 45 százalékuk az úton meghalt. A világháború egyik sorsdöntő konferenciáját is itt tartották, a jaltait. Az északi és a nyugati parton gyors ütemben ment végbe a szovjetizálás. Az északi és a déli part kettőssége tehát továbbra is megmaradt. Az olajipar növekedése a környezet szennyeződését gyorsította fel. A román területen megépített Duna–tenger-csatorna, amely a gyorsabb kijutást biztosította a nyílt tenger felé, kényszermunkaerővel és iszonyatos emberi veszteségekkel járt. A kikötők fejlődése is hozzájárult a szennyeződéshez, a tenger szenvedte meg, túl sok szerves anyag kerül be a tengerbe, ez megnöveli a planktont, az pedig elzárja a halakat az oxigéntől, a tenger alacsony oxigéntartalma miatt számos halfajta kihalt. A Földközi-tenger felől jövő hajók viszont elterjesztettek egy mnemiopsis nevű halat, az 1990-es évek végén ez a fajta már 900 millió tonnát tett ki, ez több, mint a Föld évi lehalászásának az eredménye. A halászat új, modern technikájával is rombol. Az 1960-s években még 26 fajta halat fogtak, az 1990-es évekre már csak hat fajta maradt. Itt környezeti katasztrófa fenyeget.

A 7. fejezet (Szemben a tengerrel) már nem jelez itteni új hegemónt címével, érdemben a jelen problémáit tekinti át. Az 1990-es években új parti államok jelentek meg (Ukrajna, Grúzia). De a parti államok továbbra is elzárkóznak egymástól. King úgy látja, hogy az állami központúságot meg kell haladni. Toynbee már az 1920-as években egy cikkében óvta az itteni lakosokat a nagyhatalmaktól, és valami nemzetközi szervezetet sürgetett. Ma itt nincsenek nagy konfliktusok (de Karabah mégis okoz ilyet). A nagy probléma a lakosság szegénysége. Nagy az illegális bevándorlás, különösen a balkáni háborúk miatt, de a Kaukázusból is sokan menekülnek. Dél-Oszétia, Abházia, Nagorno-Karabah és Transnistria továbbra is problémák. A kölcsönös kapcsolatok terén jelentős lépés történt, amikor török kezdeményezésre megszületett a Black Sea Economic Cooperation (BSEC, Fekete-tengeri Gazdasági Együztműködés). 1992-ben Isztambulban 11 állam csatlakozott a szervezethez. 1998-ban nemzetközi szervezetté nyilvánították. Elsődleges célja a környezetvédelem, a nagyüzemek leállítása, ennél tovább azonban nem jutottak, az orosz–görög–török ellentétek továbbra is fennállnak. A szervezet tehát nem helyettesíti se az EU-t, se a NATO-t. Az olajvezetékek telepítése is állandó konfliktusok forrása. 2009-re egy újabb vezeték épül Baku és a török Ceyhan földközi-tengeri kikötő közt, ez a fekete-tengeri kikötőket mind elkerüli. Nagyon sok a sex-workers létszáma. Van érdeklődés a régészet iránt. A tengerpartról a lakosok nagy része továbbra is emigrál.

Toynbee emlékezetes cikkében azt írta, hogy a kereszténység és az iszlám, Európa és Ázsia, a civilizáció és a barbárság közt az ellentét – közelről megtekintve – nem is olyan nagy. A régi Fekete-tenger a maga színességével, számos etnikumával, sokféle életformájával, vallásával, ruházatával – a sort még hosszan lehetne folytatni – már csak az innen amerikai emigrációba távozottak szívében él, vagy legalább is főképp ott. Manapság az egymást ismerő személyek, a szomszédok összetartása az alapvető.

A kötet minden fejezetéhez tartoznak lábjegyzetek, van néhány jól áttekinthető térkép a tenger történetének különböző korszakaiból, meg jó bibliographie raisonnée a továbbvivő olvasmányokról, meg az angolszász könyvekben kötelező index.

A tartalmi ismertetés túl hosszúra sikerült, pedig a kötet gazdag tartalmát alig tudta visszaadni. Mint azért látható, a szerző nem ad valami folyamatos történetet, hanem válogat a témákban, a hagyományos diplomáciatörténet épp úgy előkerül, mint azok a részek, amelyek talán a mikrotörténelem híveit is kielégítik. A szerző részéről nem mutatkozik semmiféle elfogultság bármelyik szereplő mellett vagy ellen. A minden téma kapcsán a lényeget világosan összefoglaló angolszász gyakorlat nagyon jól sikerült példája ez a könyv. Végül is az ismert nagypolitikai eseménysorokra csak röviden utal, vagy akár ki is hagyja, elbíbelődik olykor a részletekkel. És végeredményben nagyon jól olvasható munkát írt meg, amelyet érdemes a kutatónak saját könyvtárában megtartani, mert roppant instruktív.

Charles King: The Black Sea. A History (A Fekete-tenger története). Oxford, 2004, Oxford University Press, XX. 276 o.

Niederhauser Emil