Klió 2005/1.

14. évfolyam

Palmerston, „A nép kedvence”

 

 

Talán személyes megjegyzéseknek is helye lehet egy könyvismertetésben, én így ezzel is kezdem. Első nagy kutató munkám és első szellemi gyermekem Palmerston lord, brit külügyminiszternek Magyarországgal kapcsolatos 1849-es politikája volt, amelyre egy Sproxton nevű fiatal történész 1919-ben Cambridge-ben megjelent könyve hívta fel a figyelmemet. Az én könyvem pedig az MTA Történettudományi Intézetének első tudományos műveként, Az angol külpolitika a magyar szabadságharc ellen címmel jelent meg több mint fél évszázada, 1951-ben. Én azon három kutató egyike voltam, akit a Széchényi Könyvtár egyik vezető munkatársa, Dezsényi Béla választott ki angliai, a magyar szabadságharc és forradalom sajtóvisszhangjának összegyűjtésére, amelyet több mint egy éven át végeztem, és közben összegyűjtöttem kandidátusi disszertációm témájának anyagát is. Így alkalmam nyílt a Public Record Office (Angliai Állami Levéltár) és a British Múzeum, valamint számos magán­gyűjtemény anyagába betekinteni és a korabeli sajtó- és memoár-anyagot is feldolgozni. Munkámat megkönnyítette Londonban, hogy előzetesen otthon feldolgoztam a vonatkozó levéltári anyagokat, a nélkülözhetetlen Blackwell-iratokat és a Londonban 1950-ben kiadott hivatalos, Magyarország 1847–49-es éveire vonatkozó, a parlamentben bemutatott külügyi iratokat. Ezeket azután Londonban, összevetve az eredeti külügyi iratokkal, és közzétéve az Anglia különböző részeiről Palmerstonhoz küldött magyarbarát beadványokat, teljesebb képet nyerhettem és adhattam közzé, mint amely eleddig ismert volt. Palmerstonról magáról jelentései, válaszai és a róla szóló feldolgozások tükrében kialakult bennem egy kép, amely egy nagyon szórakoztató, önhitt – Lord Cupidónak csúfolták korában –, ma azt mondanák szexis, eléggé művelt és eléggé önfejűen felületes ír arisztokrafa államférfi, aki jól helyezkedett, manipulált és játszott az államvezetők világában, és annyira angol volt, hogy amikor egy francia diplomata udvariasan azt mondta neki, hogyha nem franciának született volna, angol lenne, Palmerston kijelentette erre, hogyha nem angolnak születik, akkor is angol maradna. Palmerston nagy vadász, jó lovas, kitűnő sportoló volt, még hetvenéves korán túl is, ha nem gyötörte a köszvény, a palotája előtti védőrácson gyakorlatként át-átvetette magát, és még idősen is jó külsejű, a szép nem iránt fogékony férfiú volt.

Ami a Magyarország irányában kimutatható 1848–49-es politikáját illette, az az egyéniségéből és helyzetéből (csupán 46 évesen lett külügyér) fakadt. Ő valójában, bár konzervatív politikusként indult, whig-érzelmű, Canninghez közelálló, és élete utolsó másfél évtizedében csaknem liberális vagy preliberális politikusnak mutatkozott. Bár távol állt tőle a Metternich-vezette osztrák külpolitikai vezetés, a Habsburg-birodalom fenntartását elsőrendű brit politikai érdeknek tekintette, és ez szabta meg magatartását a magyar szabadságharc irányában. Közismert, hogy az orosz beavatkozást követően, orosz diplomata kollégájának sürgetőleg azt mondta, hogy végezzenek mielőbb. Palmerston nem volt magyar- vagy Kossuth-ellenes (számára éppen olyan fontos volt a sajtó és a népszerűség, mint Kossuth számára), sőt, amikor Kossuth 1851-ben partraszállt Southamptonban, már várt rá Palmerston meghívása, és ekkor is, Haynau londoni, csúfos véget ért látogatása idején is, Palmerston, Viktória királynővel ellentétben, az osztrák abszolutizmussal szemben a személyes szabadság védelmezőjeként lépett fel. Ezért volt mint kutatónak az a tehetetlen­ségi érzetem, ami akkor lép fel, amikor egy történeti helyzetben végigkísérheti az emberi mulasztások vagy felületességek hatását, sőt annak elferdített bemutatását. Ugyanis az akkori helyzetben Palmerstonnak, ha nem olyan, amilyenné helyzete, származása, neveltetése és egyénisége alakította, látnia kellett volna, hogy a magyar szabadságvesztés helyett volt egy másik alternatíva is. Ugyanis már az 1840-es évek elejétől volt egy jó képességű angol ember, A. J. Blackwell, aki hosszas időt töltött Magyarországon, számos magyar politikus­sal, reformerrel barátságot kötött (Kossuthot nem kedvelte, bírálta), és az volt jól alátámasztott véleménye, hogy egy független Magyarország kiváló kereske­delmi és politikai partnere lenne Nagy-Britanniának, és jobban megfelelne a palmerstoni egyensúlypolitikai elvnek, mint a különböző népességű, despota osztrák birodalom. A bécsi angol nagyköveten keresztül Blackwell számos okfejtése Palmerston elé került, akit azonban azok nem befolyásoltak, sőt az ezeket ismertető, már említett hivatalos kiadásban Blackwell okfejtéseinek számos fontos része kimaradt.

Persze ha Palmerston általános, pl. Olaszországgal, Lengyelországgal kapcsolatos politikáját is mérlegeljük, nem volt elvárható, hogy Palmerston Nagy-Britannia legjobb érdekeit szolgáló politikai nézete mást diktáljon, mint azt, hogy ha országa nem nyerhet egy beavatkozás által, ne kockáztasson.

Palmerston életét és munkásságát általában úgy jellemezték a múltban és a jelenben is, hogy népszerű volt hazájában és népszerűtlen külföldön. Életének főbb eseményei a következők: Palmerston, Henry John Temple (3. ír vikomt – báró és gróf közötti rang), 1784–1865. 1802-ben örökölte rangját és 1807-ben lett képviselő. 1809-től az admiralitáson dolgozott, majd hadügyminiszter, külügyminiszter (négy alkalommal), belügyminiszter, két alkalommal miniszterelnök (1855–58, 1859–65). Családszerető fiú és testvér volt, nősülésre csak 55 éves korában szánta rá magát, amikor régi szeretőjét, akitől már több gyermeke is született, Lord Melbourne volt miniszterelnök testvérét, Lady Cowpert vette el, aki még ötvenes éveiben is gyönyörű nő volt, nagy szalont tartott, és politikailag okosságával és nagy társadalmi rutinjával, valódi és hasznos társa volt a különben korábban és házassága után is csélcsap Palmerstonnak.

Palmerstonról az utolsó évtizedekben mintegy tucatnyi mű jelent meg, ezek közt van a Lady Palmerston levelezéséről és Palmerston liberalizmusáról szóló, valamint a neves szerzőnek, P. R. Zieglernek 2003-ban megjelent életrajza.

Jelen munkának igen sok az érdeme, viszont számos a hiányossága is. Fő érdeme e hosszú életű és igen aktív politikusnak, ténykedésének sorba vételével, működésének részletes leírása annak bemutatásával, milyen volt munkamódszere (rendkívül szorgalmas, részletekre figyelő, pragmatikus), milyen volt tevékenységének hazai és külföldi hatása, értékelése és hogyan mutatkozott meg személyisége döntései során. S ez nemcsak Palmerstonra vet fényt, módszere révén a szerző megjeleníti az angol establishment jellegzetességeit, a vezetők és feleségeiknek, szeretőiknek befolyását, a nagy társadalmi és sportéletet, amelyek keretében fontos politikai kapcsolatok, döntések, vélemények is születtek, és az egész felső, uralkodó rétegnek annyira jellemző egyediségét, szabadosságát, amely messze távol esett a kontinentális államférfiak és környezetük gyakorlatától.

A szerző nagyon sok vonatkozásban megérti Palmerston világát és korát, mint egy felvilágosult liberális, kidomborítja mindazt – Palmerston politikájában, az ír kérdésben, a katolikusok, rabszolgák kérdésében –, amely, úgymond pozitív vonás, ugyanakkor nem ítéli el a választójogi kérdésben kétségtelenül retrográd nézeteit. Objektív, tudományos igényű, jó történész munka, de ugyanakkor értetlenül áll – és ezért hiányos az összkép – az akkori valóságos angliai problémák előtt. Ő Palmerston világából nézi és értékeli az eseményeket, ez remekül megmutatkozik a magyar szabadságharccal, Kossuthtal, a chartistákkal kapcsolatban. Úgy láttatja a dolgokat és személyeket, bizonyos eseményeket, ahogy Palmerston látta, ami sok vonatkozásban a mű érdeme, ugyanakkor a teljes valóság feltárásának hiányát érzékelteti. Nekem és valószínűleg az olvasók és hozzáértők többségének is sok újat és szórakoztatóan, sokrétűen újat adott az ördögi Palmerstonról, akit főleg német nyelvterületen, majd angol radikális körökben úgy jellemeztek, mint „Hat der Teufel einen Sohn / So ist er sicher Palmerston?”

Nagyon szórakoztató módon írja meg szerzőnk Viktória királynő és Palmerston nem problémamentes viszonyát, Palmerston ír virgoncságát, mondanivalójának sokszori élességét, sznobságellenességét.

Annak latolgatása, hogy mennyiben volt népszerű diplomata hazai és külföldi körökben, saját társadalmi osztályában vagy a nép előtt Palmerston, a múltban és jelenben, nem történészfeladat, mert nem mérhető fel tudományosan. Mindenesetre érdekes olvasmány halálának híreiről olvasni, hiszen itt önmagá­nak mond ellent időnként a szerző. Azt tudni illik, hogy Florence Nightingale-nek milyen jó véleménye volt Palmerstonról, míg Viktória bizalmasához, Leopold királyhoz írott levelében bevallotta, hogy bár veszteség halála, ő sohasem kedvelte. A szerző szerint, Palmerston magának ártott sokat dandységével, kirívó sportemberi viselkedésével, de halálakor más államfér­fiúknál népszerűbb volt. Reményei szerint, érdemei szerint értékelése helyére kerül majd, és a mai angol fiatalság, Churchill mellett – ezt én mondom – mint emberről és politikusról talán róla is tudomást szerez.

 

James Chambers: Palmerston “The People’s Darling” (Palmerston, „A nép kedvence”). London, 2004. 564. o.

 

H. Haraszti Éva