Klió 2005/1.

14. évfolyam

Portugália – a liberalizmus elleni népi megmozdulások (1834–1844)

 

 

A XVIII. század végén és a XIX. század elején Európában lezajlott ellenforradalmi megmozdulások az utóbbi tíz-tizenöt évben komoly teret hódítottak a portugál történetírásban. Fátima Sá e Melo Ferreira portugál történész itt bemutatott könyve ehhez az irányzathoz tartozik. A monográfia címe tömören, de árnyaltan is fogalmaz, amikor a tizenkilencedik századi antiliberális jelenségekről szólva, fegyveres ellenállást és passzív ellenszegülést különböztet meg. Az 1834–44 között eltelt tíz évben valóban indokolt ezt a megkülönböztetést alkalmazni a liberalizmus ellenes megmozdulásokra Portugáliában. Az antiliberális népi mozgalmak gyakorisága a portugál polgári átalakulás egy fontos sajátossága. Maria de Fátima Sá e Melo Ferreira, a lisszaboni ISCTE (Instituto Superior de Ciencias de Trabalho e Empresa – Munkaügyi és Vállalkozói Tudományok Főisko­lája) történettudományi tanszékének munkatársa ennek a sajátos jelenségnek az okait tárja elénk.

Portugáliában az ellenforradalom a vizsgált időszakban komplex és bizonyos értelemben modern jelenség. Egyetlen európai párhuzam kínálkozik csak a portugál antiliberalizmust a korban megtestesítő miguelizmusra: a spanyol karlizmus.1 Jelentős különbség azonban, hogy Portugáliában a miguelizmus hatalomra kerül, Spanyolországban a karlizmus nem. Miguel törékeny hatalmát csak VII. Ferdinánd spanyol király, az USA és a Vatikán ismeri el 1828–1834 között.

1828-tól 1834-ig, ennek ellenére Miguel ül a portugál trónon. Így a miguelizmus „nemzeti ügynek” tekinti magát. Sorsát az ország, a nemzet sorsával azonosítja, hiszen Miguel az ország királya. Ebben az időszakban a liberalizmus ellenes propaganda igen erőteljes. Pamfletek, sajtótermékek ébresztenek gyűlöletet a liberálisok ellen, miközben igyekeznek legitimálni Miguelt. Klubokban nacionalista beszédek hangzanak el, templomokban miguelista prédikációk. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a liberalizmus-ellenesség nyíltan a politika porondjára lépjen. Aktivizálja a néprétegeket, politikai értelemben is befolyásolva őket. Ezt a folyamatot hívja munkájában a szerző „processo de politizaçăo”-nak, azaz a „politizálódás folyamatának”, a politikában való részvételnek. Portugáliában ebben az időszakban az ellenforradalom a politikai vélemény­nyilvánítás egy formája, persze a maitól némileg eltérö értelemben. A miguelizmus tehát több mint egyszerű „hagyományos válasz” az 1820-as portugál (no meg a francia) forradalomra. A jelenségnek a „proto-politizálás” terminust adja Fátima Sá. Ezen két dolgot ért: 1. a politikai üzenet átadását a tömegeknek, amit főleg a klérus végez; 2. a politikai üzenetek befogadását a falusi vagy városi közösségek által. A két jelenség együtt érvényesül a Miguel távozása utáni „miguelismo popular”-ban, azaz a népi miguelizmusban 1834–44 között. A liberalizmus-ellenes népi megmozdulások nem mélyek és nem tartósak; végül nem is tudnak ellenállni az l85l-tő1 induló regenerációnak, azaz csak a század közepéig maradnak fenn.

Fátima Sá monográfiája a népi rétegek és a politika közötti kapcsolatot a miguelizmus jelenségén keresztül vizsgálja. A liberalizmus-ellenes népi felkelé­seket a politikai megnyilvánulás szintjén kezeli, onnan közelíti meg őket, még­sem politológiát művel, hanem történelmet ír. Munkája alapján nem lehetetlen a miguelizmushoz való népi csatlakozást úgy minősíteni, mint a népi politikai véleménynyilvánítás első, primitív formáját Portugáliában. Ennek a politikai aktivizálódásnak a hatásait, befolyását, földrajzi megoszlását, „morfológiáját”, időtartamát ismerhetjük meg munkájából.

A monográfia szerkezetét a tartalmi áttekinthetőségre való aprólékos törekvés jellemzi. A három részből álló munka első részének négy fejezetében a feudalizmusból a polgári rendszerbe való átmenetről kapunk képet. Ennek a kanyargós útnak a jellegzetességeit ismerhetjük meg: a dél-amerikai portugál gyarmatbirodalom megszűnését, az ország gazdasági helyzetét a XVIII–XIX. század fordulóján és a századelőn, a liberális törvényhozás első lépéseit; az egyház és a liberális állam viszonyát, valamint Mouzinho da Silveira mérsékelt, de fontos reformjait. A második részben, amely a „Népi ellenállás a liberalizmussal szemben” címet viseli, öt fejezetben, földrajzi beosztást követve dolgozza föl a szerző kronologikus sorrendben, a század első felének liberalizmus-ellenes megmozdulásait. Alto Minho (Észak-Portugália), Beiras (az ország középső területei), a déli provinciák – Alentejo és Algarve – tájegységei követik egymást. A második rész következő három fejezetében mindezt tematikus osztásban is megvizsgálja: a vallási kérdésekhez kapcsolódó antiliberális irányzat; a köztemetők megnyitását ellenző népi mozgalom; az adózással kapcsolatos rendelkezések és a létfenntartás nehézségei miatt kibontakozó ellenállás kategóriáit különbözteti meg. A harmadik részben először módszer­tanilag indokolja a kutatott anyag csoportosítását, értékelését, és vonja le következtetéseit. A feldolgozott adatok birtokában tehát kronológiailag, földraj­zilag és tematikusan csoportosítja a népi megmozdulásokat. Ezzel megfelel a szintézis eredetileg kitűzött céljának, azaz az 1834–1844 közötti időszak megmozdulásainak teljes leírását adja. A tematikai felosztásnál fő szempontja a különféle mozgalmak „politizáltságának a foka”. (Ezt jelenti a 480. oldalon használt fogalom: „o grau de politizaçăo das diferentes categorias de movi­mentos”). Fátima Sá a politizáltság fokának megállapításánál a legfontosabb szempontnak azt tekinti, hogy egy adott megmozdulás mennyire hivatkozik a miguelizmusra, mennyire tartozik hozzá. Második szempontja annak a feltárása, hogy egyes esetekben a felkelés nem Miguel-párti és nem is abszolutizmus-ellenes. Végül azt állapítja meg, hogy a politizáltság foka valójában a liberalizmus­ellenes mozgalmak társadalmi hátterét tükrözi.

A felhasznált források a lisszaboni Történeti és Katonai Levéltárból (Arquivo Histórico e Militar), a Tengerészeti Levéltárból (Arquivo da Marinha), a Király-­ság Minisztériumának Levéltárából (Arquivo do Ministério do Reino), a Lisszaboni Nemzeti Könyvtárból (Biblioteca Nacional de Lisboa), a Parlamenti Levéltárból (Arquivo Histórico Parlamentar) és a Közmunkaügyi Minisztérium Levéltárából (Arquivo do Ministério das Obras Públicas) származnak, vagyis a szerző valamennyi fontos portugál levéltárban kutatott. Ezen túl korabeli sajtótermékeket és egyéb dokumentumokat is áttekintett, amelyeket kiegészített a XIX. és a XX. században írt monográfiákkal.

A portugál történettudományban ismert tény, hogy a liberálisoknak a miguelizmus fölött aratott Évora-Monte-i győzelme után (1834) tíz zaklatott, felkelésekkel kísért év következik. A miguelisták oldalán harcoltak ugyan amnesztiát kapnak, de a győztes liberális kormányzat erőteljesen elnyomja és üldözi a korábbi résztvevőket az egész országban. A miguelisták fölötti győzelem után Don Miguel Genovába menekül, ahol kiáltványban visszaköveteli a trónt, újabb támadásra serkentve híveit. A Spanyolországot akkoriban sújtó karlista – a spanyol trónkövetelő által indított – polgárháború (1833–1839/40) morálisan ugyancsak erősíti a szomszédos Portugáliában Miguel táborát.

A portugál polgári és katonai hatóságok a liberálisok számára kedvezőtlen politikai légkörben az alkotmányos önkéntes csapatok fenntartása mellett döntenek. Számtalan provinciát „látens ellenségeskedés” jellemez, amely rövid időn belül a felszínre tör. Már 1835-től zavargásokat észlelnek a hatóságok, amelyek során ismét kikiáltják Miguelt királynak, majd gerillacsapatok alakulnak, amire a liberális táboron belüli viszálykodás intenzitása is ösztönöz. 1834–36-ban a (miguelista) gerilla-csapatok alakulása különösképpen élénk. Ugyancsak nyugtalanítja a portugál liberálisok táborát az északi és a középső határszakaszon a spanyol karlista csapatok jelenléte. 1838-ban Alsó Beirát (az ország középső részének déli területe) Carlos egy csapata át is lépi, és ebben a csapatban számtalan volt miguelista tiszt harcol. Minhóban (észak-keleti rész), a provincia keleti részében ekkor alakul egy gerilla-csapat, amely hosszú évekig nyugtalanítja a portugál hatóságokat, mivel szoros kapcsolatban áll a spanyolországi Galíciában működő karlista gerillákkal. Ebben a provinciában, amelynek különösképpen zaklatott az élete, nemcsak vidéken, hanem a városokban is egymást követik az elégedetlenséget tükröző megmozdulások, zavargások, látszólag eltérő okokból: vallási konfliktusok, a városi hatóságok és az állam adópolitikája, vagy az új törvény miatt, amely tiltja a halottaknak a templomokban való eltemetését. Az elégedetlenség elterjed az egész északon és az ország középső részén is.

Délen az Alentejo és Algarve provinciák nyugalmát felkavaró gerillák már 1836-tól fokozatosan növekvő területet érintenek tevékenységükkel. 1839-ben a Cortesben olyan vélemény hangzik el, hogy polgárháború kitörése várható délen. Mindez egyértelműen jelezi a liberális rendszer ellen forduló hangulat erősödését. Gyakorlatilag a polgárháború befejezése óta (1834) létezik ez a kormányellenes hangulat és aktivitás az országban – állítja a hadügyminiszter 1839-ben. A szerző hangoztatja, hogy a kisebb hatósugarú megmozdulások is fontosak, mert együtt adják meg a liberalizmus-ellenességnek azt a politikai dimenzióját, amely 1834 után jellemző egész Portugáliára.

Érthetővé válik tehát – jelzi Fátima Sá –, hogy miért nincs antifeudális parasztforradalom a liberális politikai rendszer kialakulása során, és miért ellenforradalmi és miguelista beállítottságúak az alsó rétegek már 1823-tól, majd később a polgárháború alatt is.

A szerző megállapítja, hogy a témául választott tíz év – amelynek során a liberalizmus Portugáliában végleg megerősödik, és amelyet a XIX. század egyetlen 1846-ban kitört parasztforradalma, a Maria da Fonte-lázadás zár le – a portugál historiográfiában a „népi miguelizmusnak” nevezett népi ellenforra­dalom, illetve a Maria da Fonte-parasztfelkelés (1846) előzménye címszavakkal szerepel. Szerzőnk azonban felhívja a fígyelmet arra, hogy az 1846-os parasztfelkelés előzményei közül nem felejthetjük ki a klasszikus okokat sem: a hatalmon lévő liberálisok által megvalósított agrárszerkezeti átalakításokat és azok társadalmi következményeit. A néptömegek liberalizmus-ellenes magatar­tását kutatva, arra a következtetésre jut, hogy a politika iránti érdeklődésük ezekben az években jelentősen növekszik. Következtetését jól megalapozza: áttekinti a portugál mezőgazdaság több, alapvetően fontos kérdését, mint pl. a földesúri függés rendszerét, az agrárkollektivizmust, a nemzeti javak eladását. Mindezek a tényezők – mondja Fátima Sá – nem választhatók el azoktól a kimondottan politikai faktoroktól, amelyeket a miguelista elit használ fel arra, hogy a néprétegeket a maga oldalára állítsa. Ugyancsak elválaszthatatlanok attól a ténytől, hogy a háború után a legyőzöttek igen rossz körülmények között élnek, tehát elégedetlenek.

A liberalizmus-ellenes megmozdulások földrajzi elhelyezkedése az országban 1834–44 között érdekesen alakul: a provinciák többségében megtalálhatók, elsősorban onnan indulnak ki, ott zajlanak. (Kivétel ebben Estremadura, ahol a megmozdulások intenzitása kisebb, mint általában; ez talán a főváros, Lisszabon közelségével magyarázható.) Fontos megállapítása a szerzőnek, hogy a kutatások alapján, bizonyos régiókban nehéz, vagy lehetetlen elválasztani a népi akciókat a magasabb társadalmi rétegekbeli miguelisták tevékenységétől. Ilyen a Beira Alta, a Serra da Estrela nyugati részéhez közel eső terület, ahol a helyi elit hoz létre gerilla-csapatokat. Némiképp hasonlók az Alto Minho terület gerillameg­mozdulásai, amelyeket szintén helyi vezetők befolyásolnak.

A kutatások egyik eredménye az a felismerés, hogy az antiliberális ellenállók társadalmi hovatartozása rendkívül változatos. Az elit részvétele annak arányá­ban fokozódik, ahogy nő az ellenállás politikai szintre terelése. Az olyan ösztönös megnyilvánulásokra viszont, mint a temető-rendeletek ellen és az adófizetés megtagadásáért induló tiltakozások, jellemző a társadalmi homo­genitás és a népi részvétel dominanciája. Itt is találunk azonban jelentős kivételeket. Köztük a legfontosabb éppen a Remexido nevezetű gerillamozgalom esete. Egy másik következtetés az, hogy a liberalizmus-ellenes megmozdulások 1834–44 között nagyon sokféle formában, intenzitással és regionális dinamikával, elhelyezkedéssel robbannak ki. Az észak-dél regionális megoszlás itt is megtalál­ható, mint a portugál történelem számtalan más jelenségénél, azon túl, hogy általában országos méretűnek tekinthető a jelenség. A déli provinciák között, ahol szinte csak gerillamegmozdulások figyelhetők meg, és a Douro folyó északi területe között, ahol az elégedetlenség formái főleg zavargások, sokféle és igen eltérő okokat térképezett fel a szerző.

Az észak–dél-eltérés mellett, amit, mint említettük, a sokféleség is felszabdal, megfigyelhető a szembenállás más síkon is: az új liberális rend felborítja a hagyományos rendet a helyi hatalmak között, új jelenségek tűnnek föl a társadalmi viszonyokban és a mentalitásban, ami egyben újfajta – liberálisellenes – elégedetlenség magvait is elhinti, és ehhez a talajt részben a miguelizmus készíti elő.

Nem a véletlen műve – állítja Maria de Fátima Sá –, hogy éppen délen, Algarve belsejében merülnek föl a legegységesebb és legtartósabb liberalizmus­ellenes megmozdulások. Itt csatlakozik a vidéki lakosság a legkitartóbban a miguelisták háborújához. A miguelisták népi támogatása a legsikeresebb és a legerő­teljesebb 1833–34-ben és 1836-ban. Ennek háttere a miguelizmus résztve­vőivel szembeni erőteljes liberális elnyomás. A háború befejezését követő első években a hatalomra kerülő liberálisok gyakorolta elnyomás hatására jelentős számban zajlanak le miguelista megmozdulások. Mégsem lenne helyes azt állítani, hogy ezeket kizárólag a provinciák helyi vezetőinek (egyháziak, elsőszülöttek – akik a majorátus rendszerének számukra hátrányos felszámolása miatt tiltakoztak –, katonai rendek tisztjei, a helyi igazgatási élet leváltott tisztségviselői) elégedetlensége mozgatta. Valóban jellemző a liberális elnyomás elleni tiltakozás a miguelista szervezkedésekben, de az elnyomástól függetlenül is szervezkednek az új liberális rend ellen, különösen, hogy a szomszédos Spanyolországban a trónkövetelő Don Carlos kormányellenes harcai éppen ezekre az évekre esnek (1833–1839/40). Szinte félszigeti méretekben gondolnak az abszolutisták hatalmuk helyreállítására.

A „nem-politizáló” gerillaakciók ugyancsak jellemzők az országban, főleg a középső és a déli provinciákban. Itt a népi ellenállás elsősorban a liberális kormány vallás- és szokás-ellenes intézkedéseinek, valamint az adózással kapcsolatos rendelkezéseinek szól. Ezek táplálják, mint később láthatóvá válik – a Maria da Fonte-felkelést is. Az ország középső részén találjuk az egyetlen olyan régióját Portugáliának, ahol zavargások és gerillaharcok egyforma sűrűséggel fordulnak elő. Trás-os-Montes területét északon „az ellenforradalom szentélyeként” emlegetik, elsősorban 1823-ban és 1826–27-ben vállalt alkot­mányellenes szerepe miatt. Ennek a területnek a szerepe szokatlan a vizsgált szempontból, mert itt nem alakítanak gerilla-csapatokat, és nem találjuk más formáit sem az ellenállásnak. A szerző következtetése az itteni liberalizmus-ellenes jelenségek vizsgálatánál az, hogy a fegyveres gerillaharcoknál általában „politizált” hátteret találunk, míg a tömegek szervezetlen zavargásai mögött – a melyek főleg az ország északi és középső részén zajlanak – többrétű, összetettebb problémák állnak. Általában azonban ezeket is a rendszer iránti elégedetlenség és ellenállás vezeti. A legjobb példa erre a temetőkkel kapcsolatban hozott rendelkezés kiváltotta reakció. Bár a néptömegeket általában a liberális rendszerrel szembeni bizalmatlanság jellemzi, északon nem haboznak felhasználni a liberalizmus nyújtotta lehetőségeket sem arra, hogy pl. a földesúri túlkapások ellen tiltakozzanak. (Douro provinciában kolostorokat támadnak meg, amelyek földesúri szolgáltatásokat akarnak behajtani. Minho vidékén a liberálisok bevezette adófizetést tagadják meg.)

A tipikus földesúr-ellenes felkelésektől eltérnek a Minho vidékén lezajlott felkelések. Ennek feltehetően az az oka, hogy a Minho vidékén lezajlott földesúr-ellenes megmozdulásokban ugyan felhasználják az antifeudális törvényhozás eredményeit, mégsem érzik a résztvevők, hogy a liberális rendszer támogatná őket. Mindenképpen a nép kiábrándultsága figyelhető meg ezen a vidéken, de nem csak itt. A szerző hangsúlyozza, hogy a polgárháború, az azt követő elnyomás tapasztalata hozzájárul ahhoz, hogy átalakuljon az ellenállás formája és dinamikája. Továbbá az ország polgárháború utáni militarizálása is (1834 után a hadsereg országos méretű jelenléte) nagymértékben fokozza a népi ellenszenvet, bizalmatlanságot és ellenállást.

A szerző így összegezi következtetéseit: 1823-tól intenzív propaganda bontakozik ki a miguelizmus mellett, de a polgárháború alatt (1831–1834 között) a miguelista tábor „politizáltsága” egyelőre még felszínes marad. 1834–1844 között érkezik el az az időszak, amikor a politizálás a néptömegek szintjén is tapasztalható, a „nép megvívja saját háborúját, amit komoly liberális elnyomás kísér. Az ebben az időszakban mutatkozó ellenállás, tiltakozás tartósabb, mint korábban délen. Ott ugyanis gyenge a kommunikációs lehetőség, és a háború és az utána megalakuló gerillacsapatok hozzájárulnak ahhoz, hogy nagyon erős, kommunisztikus kapcsolatok jöjjenek létre a politikai affinitás, a konfliktus közös megtapasztalása, a vallásosság új formáinak megjelenése talaján. Az ország északi és középső vidékein, főleg Minhoban, ahol a társadalmi élet, a földhöz való jutás sokféle lehetséges formája élénkebb és változatosabb volt, a társadalmi osztályok szélesebb skálája miatt, nemkülönben a vallásos és közösségi vitalitás következtében az összeütközések területe nagy. Ezzel a szerző nem azt akarja mondani, hogy a népi rétegek az ország északi részén liberálisok vagy még inkább szeptembristák (az 1836. szeptemberi liberális forradalom híveit értik alatta a portugál történetírásban) lettek volna. A liberalizmussal szembeni ellenállás itt is folytatódik 1834 után, és ennek legékesebb bizonyítéka a Maria da Fonte-felkelés 1846-ban, amelyben a miguelisták köztudottan jelentős szerepet játszanak. A Douro folyótól északra fekvő területeken pedig a lázongás sokkal inkább államellenességet, mint rendszerellenességet tükröz.

Maria de Fátima Sá „Lázadók és passzív ellenállók” című monográfiájában az aprólékos szakmai gonddal felépített szerkezetre széleskörű, alapos kutatási anyagot feldolgozó elemzés épül. Korszerű megfogalmazásban és tematikában, a történelem és a politika határán állva tárja elénk azokat az újszerű összefüggéseket, amelyek a XIX. századi portugál történelem 1834–44 közé eső időszakát jellemzik.

 

Maria de Fátima Sá e Melo Ferreira: Rebeldes e Insubmissos. Resisténcias Populares ao Liberalismo (1834–1844). (Lázadók és passzív ellenállók. Népi megmozdulások a liberalizmussal szemben (1834–1844). Ediçoes Afrontamento, Biblioteca das Ciéncias do Homem, Porto, 2002. 583 o.

 

Semsey Viktória

 

1. Carlos Maria Isidro, IV. Károly spanyol király másodszülött fia, VII. Ferdinánd (1784–1833) spanyol király abszolutista trónkövetelő testvére. Párhuzamba állítható a portugál trónkövetelővel, VI. János portugál király (1816–26) másodszülött fiával, Miguellel.