Klió 2005/1.

14. évfolyam

Jakab király Angliája és Jakab király Bibliája

 

 

Adam Nicolson Hatalom és dicsőség című könyve arról szól, hogyan jött létre az az angol nyelvű Biblia, amely nemcsak Angliában, hanem Amerikában is a legfontosabb Szentírás lett. A történet érdemes a XVI. és XVII. századi Angliával foglalkozó történészek figyelmére, mert a téma nemcsak a reformáció idejét követő egyháztörténethez, hanem a monarchia és a Jakab-kor politikájának történetéhez is kapcsolódik.

VI. Jakabról, Skócia királyáról, miután I. Jakab néven elfoglalta Anglia trónját, a legkevésbé sem lehetett feltételezni, hogy összehív majd egy fordítókból álló csoportot, s megbízza őket, készítsenek el egy Bibliát, amely azután az Anglikán Egyház hivatalosan szentesített Bibliája lesz. Magán az egyházon belül viszály pusztított, s ez a XVI. század eleje óta csak erősödött. Jakab trónra lépése idejére súlyos feszültség bontakozott ki a szélsőséges protestáns szárny és azon egyházi személyek között, akiket ezek szinte pápistáknak tekintettek, és úgy vélték, nem tisztították meg eléggé az egyházat a római gyökerektől.

I. Erzsébet 1603 márciusában halt meg. Hosszú uralkodásáról el lehet mondani, hogy stabilitást hozott Angliának Edward bátyja és Mária nővére uralkodásának zűrzavara után, ám ez a stabilitás annak volt az eredménye, hogy Erzsébet vagy nem vett tudomást a problémákról, vagy elfojtotta őket. Az eredmény, ahogy Nicolson találóan állapítja meg: „Anglia katlan volt, melyet nem engedtek felforrni”. A Spanyolországgal vívott véget nem érő háború sok embert bosszantott, különösképpen a kereskedőket, akik utálták az adózást, és a konfliktus befejezését, s a kereskedelem újraéledését kívánták; az öreg királynő fukarsága következtében csökkent a támogatások mértéke, amelyre pedig oly nagy szükség volt  az ország mechanizmusának működéséhez; maga a kormány irányítás nélküli bonyolult labirintussá vált. Ebben az új évszázadban az ország úgy érezte, hogy fiatalabb és erősebb, mint a királynője.

Skóciai VI. Jakabtól azt várták az angolok, hogy friss életerőt hoz magával, Jakab viszont az összetartás (és a pénz) országának látta Angliát. Úgy gondolta, az angol trón nagyobb hatalmat biztosít számára a nemesség felett, és az államegyház struktúrájától és doktrináitól is támogatásra számított. A királyok Istentől eredő jogaiba vetett hite kiteljesedhet, amikor Anglia királya lesz. Nicolson rámutat, hogy Anglia valósággal paradicsom volt Skócia királya számára. Bár katolikusnak született, presbiteriánus nevelők nevelték fel, akik a királyság eszméjét másodrendűnek tekintették Isten igéjéhez, és azokhoz képest, akik azt hirdették. A skót nemesek összeesküvéseket szőttek és veszekedtek maguk között, és figyelmen kívül hagyták a királyt. A vallásos emberek hite és a világi közösségek tettei egyaránt hozzájárultak a megosztott­sághoz és a monarchia tekintélyének csökkenéséhez. Anglia most majd megadja Jakab számára a hatalmat, amit Skóciában lehetetlen volt elérnie, hiszen a skót koronát a leggyengébbek egyikének tartották Európában.

Skócia brutális volt és anarchikus, Anglia pedig – egy skót király szemében – szilárd és rendezett. Jóllehet Jakab idejének nagy részét vadászattal töltötte,  intelligens, olvasott ember volt, és, ahogy maga mondta magáról, „mindenben a középutat szerette”. A szavak megszállottja volt. Nehézkes reneszánsz költészete csak egyik része volt szellemi próbálkozásainak. Mivel beszélt görögül, latinul és skótul, szívesen foglalkozott a Biblia szövegeinek fordításával latinból franciára és franciából angolra. Részben ez lehetett a háttere azon döntésének, hogy létre kell hozni egy hivatalosan elfogadott angol Bibliát. Ezt az  angol változatot Anglia királyaként és az államegyház fejeként betöltött szerepében fontos elemnek tartotta. Sok tekintetben ő volt az, aki a sokféle, egymással vitatkozó véleményből végül összegezte, hogy mit kell célul kitűznie az új fordításnak, ugyanis a fordítás gondolata összekapcsolódott egy sereg, egymással ellentétes teológiai – és ezek tágabb értelmezése következtében – politikai érveléssel.

A puritán újítók számára az új király érkezése újra megnyitotta a vitákat az Angol Egyház reformjáról. Az új uralmat lehetőségnek tekintették arra, hogy megváltoztassák Thomas Cranmer Közönséges Imakönyvét, amely Nicolson szerint „angol kompromisszum volt a protestáns nyelvezet és a katolikus szertartások között”. A nyilvános viták olyan témák köré csoportosultak, mint a miseing viselése és a kereszt használata. Ez odavezetett, hogy a puritánok javasolták, rendezzenek konferenciát, ahol az ilyen vitás kérdéseket kidolgoz­hatják, mely javaslat megrémítette a püspököket. Jakab teljesen nyitott volt a vallási vitákra, a puritánok azonban nem vették észre, hogy a királyi tekintély aláásására egyáltalán nem hajlandó. Az eredmény az volt, hogy a következő Hampton Court-i konferencia az angol egyház helyzetére és tagjainak össze­tételére vonatkozó minden puritán tiltakozást elutasított. A király püspökeinek, azaz az egyházmegyék vezetőinek hatalma csak nem változott. A Hampton Court-i konferencia jelentősége az volt, hogy megmutatta, hogyan nyert teret a királyi gondolatrendszer, mert ebből született a „kíméletlenül püspöki és monarchista Biblia”, amely később az angol templomokban használt egyedüli hivatalos szöveggé vált.

A Hampton Court-i konferencia politikai játszma volt, melyben a szélsőségeseket legyőzte és megsemmisítette a Titkos Tanács, élén Robert Cecil miniszterrel, az ország legfőbb besúgójával. Ügyes módon, „ez a konferencia valójában majdnem konszenzust teremtett”. Mindazonáltal a hitelvekben mutatkozó véleménykülönbségek előtérbe hozták a Jakab király-féle hivatalos Biblia-fordítás elkészítésének gondolatát. Az ötlet a puritán szárny egyik klerikusától, John Reynoldstól származott, aki azt javasolta, vizsgálják át a  Püspökök Bibliájának rossz fordítású szövegét, amely 1568 óta volt alapja az angol szertartásoknak. Ez a Biblia hierarchikus volt, rojalista és puritán ellenes, eltérően a kálvinista Genfi Bibliától, amely iránt a király ellenszenvet érzett felforgató széljegyzetei miatt.

Nicolson megállapítja, hogy Jakab király Bibliájának mély paradoxona és örök értéke, hogy megfelelt mind Reynolds, mind Jakab kívánalmainak. A király „egységes és konszenzust tükröző” Bibliát akart, s ez vezetett a hivatalosan elfogadott változat, az úgynevezett Authorised Version (Hiteles Változat) elkészítéséhez. Politikai szempontból ez azt jelentette, hogy a Genfi Bibliát csak a magánéletben lehetett használni, nyilvánosan egyedül a  királyi változat volt a használható szöveg. Gyakorlatilag a puritánok végül nem azt kapták, amit akartak: a megtisztított, csakis Isten szavát tartalmazó Bibliát; ehelyett az új fordítás szövegébe beleszóltak Oxford és Cambridge egyetemei, továbbá a püspökök – akik mindannyian szintén a két egyetemhez kötődtek (még ha Cambridge-nek erős puritán frakciója volt is) –, s végül a Titkos Tanács is ellenőrizte, ami azt jelentette, hogy a királynak a kormányban jelen lévő képviselői biztosították a királyi utasítások érvényesítését.

Richard Bancroft, a leendő canterbury-i érsek, ötven hittudóst választott ki a munka elvégzésére. Tudásuk a hébertől és a görögtől a modern nyelvekig terjedt, beleértve az arabot is. Ez önmagában is érdekes, és Nicolson jó munkát végzett azzal, hogy dicséretre méltóan feltárta a legfontosabb szereplők életrajzát és személyiségét, és megmutatta, hogyan lepleződnek le ezeknek az embereknek egymás közti viszonyában a Jakab-kori Anglia udvari és egyházi pártfogói kapcsolatai, közülük ugyanis sokan Biblia-fordítási munkájuk révén szereztek később pozíciót az egyházi hierarchián belül. Az Authorised Version szövegén a XVII. század elején elvégzett munka a közös teljesítmény próbája is volt egyben, bár nem szabad elfelejtenünk, hogy a bizottságban végzett munkához kapcsolódó szokásos negatív mellékzöngéket ellensúlyozza a tény, hogy ez olyan korszak volt, amelyben – a drámaírástól a fordításig – gyakran többen dolgoztak egy-egy munkán. „A közös munka hiánya – akár egy beképzelt egyéniség miatt, akár egyszerűen a csoport feloszlatása, széthullása miatt következett be –, megsemmisítő tévedésnek és bűnnek számított.”

Arra nincs mód, hogy teljes leírást kapjunk róla, hogyan készült el az Authorised Version elejétől a végéig, mert sok irat megsemmisült az évek során, nem utolsósorban a Whitehallban 1619-ben pusztító tűzben, amikor sok hivatalos dokumentum odaveszett. Amit viszont tudunk: az történt, hogy hat albizottságot állítottak fel Oxfordban, Cambridge-ben és a Westminsterben, és minden tag bizonyos rész feldolgozását kapta feladatul. Szigorúan véve az Authorised Version nem fordítás a szó szoros értelmében. A fordítók felhasználták a reformáció bibliáit William Tyndale változatától a Genfi Biblián át egészen a Douaiban készített katolikus fordításig, melyek mindegyikéből számos bekezdést vagy mondatot vettek át. A kiadást a királyi nyomda készítette kaotikus körülmények között, és az eredeti 1611-es példányok mind különbözőek voltak, tele hibával, két nyomtatott példány íveit felcserélték, és gótbetűket használtak a latin helyett.

Hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, a kritikusok kezdettől fogva támadták a Biblia angol nyelvét. Az  ellenzőknek úgy tűnt, a nyelvezet majdnem egy évszázaddal korábbról való. Nicolson azonban rámutat, hogy ez a nyelv rendkívül eredeti, a fordítók „ünnepélyt rendeztek a szavaknak”, soha nem veszítve szem elől a szöveg elejétől végig isteni indíttatását. Ez a tudatosság adta meg az Authorised Version jelentőségét a rendkívüli lejtés és ritmus terén, melyek az egész angol nyelvben elterjedtek.

Jakab király Bibliája mint könyv és mint a monarchia üzenetét hordozó eszköz egyaránt kurdarc volt, amikor 1611-ben megjelent. Sokan még a fordítók közül is elutasították tulajdon munkájuk gyümölcsének használatát. Az Authorised Version fogadtatása azonban magában is érdekes, mind Angliában, mind pedig Amerikában. I. Jakab olyan királynak tartotta magát, aki ki akarta békíteni az összeférhetetlen elemeket és frakciókat a birodalmában, ehelyett a század olyan eseményeket hozott, mint az 1605-ös puskapor-összeesküvés, amely elengedhetetlenné tette egy hiteles Biblia elkészítését, azután jött a polgárháború, és végig a korszakban a hit és az uralom egységét erőltető kísérletek, amelyek erőszakhoz és anarchiához vezettek.

Az Amerikába kivándorló szélsőséges szeparatisták a Genfi Bibliát vitték magukkal, az anglikán egyház változatát pedig, mint hitükkel ellentéteset, elutasították. Letelepedésük és politikai folyamataik előrehaladtával a külön szentírás iránt csökkent az igényük. Az amerikai puritánok ugyanakkor, miután eltávolították a püspököket, eltörölték a miseing és a Közönséges Imakönyv használatát, végül arra az elméleti álláspontra jutottak, hogy „egy szigorúan érvényre juttatott államvallásnak (…) sokkal inkább olyan Bibliára van szüksége, amelyet a nemzetépítés szükségleteihez hangoltak hozzá, mintsem bármire, amit a szeparatisták Genfi Bibliája tud nyújtani”.

Adam Nicolson könyve jó könyv, amennyiben bemutatja, milyen kölcsön­hatásban volt egymással a monarchia, a politika, a kultúra és a vallási megosz­tottság egy állam-szentesítette Biblia megalkotásában. Vannak azonban hibái is. Kár, hogy Nicolson számos idézetnél nem adja meg a forrást, és bibliográfiája olykor sajnálatosan hiányos. Bosszantó és kiábrándító, hogy végig kell nézni a könyvet, ha valamilyen utalást meg akar találni az ember. Mint a Jakab-kori kultúrával és vallással való különleges találkozás, a Hatalom és dicsőség mégis hasznos könyv, mert  a XVII. század elejének angol társadalmát sok oldalról, egységben mutatja be.

          

Adam Nicolson, Power and Glory: Jacobean England and the Making of the King James Bible. (Hatalom és dicsőség – Jakab király Angliája és Jakab király Bibliájának elkészítése) London, Harper Collins, 2003. 28l o.

 

Paul Titchmarsh

(Fordította: Fodor Mihályné)