Klió 2005/1.

14. évfolyam

Harcban az egyházzal. Vallási non-konformizmus a tizenhetedik századi Oroszországban

A szerző a XVII. századi, Nyikon-féle egyházreform (1653–1657) nyomán bekövetkezett egyházszakadás, (oroszul) a raszkol problémáját vizsgálja és helyezi az eddigiektől teljesen eltérő megvilágításba. Georg Bernard Michels álláspontja az, hogy az egyházreform korabeli fogadtatásáról mindeddig alapvetően téves képet alkotott a történetírás: eszerint ugyanis a liturgiában és a vallási szövegekben történt változtatások azonnal általános társadalmi elégedetlenséget szültek. Azaz már Nyikon pátriárka első, 1653-ban bevezetett liturgiai reformja – a korábban (1551) egyházi átokkal sújtott, három ujjal történő keresztvetést tette kötelezővé a két ujjal való keresztvetés helyett–miatt széles körű tiltakozás bontakozott ki, és a régi hithez ragaszkodók vezérét, Avvakumot még ebben az évben száműzetésbe is küldték a szibériai Tobolszkba, az elégedetlenséget leszerelendő. Nos, amint arra Michels az Avvakummal foglalkozó korábbi kutatások alapján utal, Avvakum nem száműzöttként érkezett Tobolszkba, hanem éppen a reformok bevezetése céljából: tehát az 1650-es években nemhogy nem szakított a hivatalos egyházzal, hanem ő volt ennek képviselője Tobolszk katedrális templomában! Csak később, és nem vallási meggyőződésből, hanem sokkal prózaibb ok miatt, egy személyes sérelem folytán történt meg ez a szakítás, amikor nem kapott olyan pozíciót Moszkvában, amilyet szeretett volna. Ha pedig így áll a dolog az óhit emblematikus alakjával (aki végül is máglyán fejezte be életét), akkor a raszkol kérdése márcsak ezért is új megközelítést igényel.

A szerző szerint az egyházreform hatásáról és az egyházszakadásról alkotott képünk mindeddig döntően az óhitűek írásain alapult, azaz a történetírás az eseményeknek az óhitűek által képviselt nézőpontját vette alapul. Eszerint pedig a kortársak a reformokat az orosz egyház végzetének, Nyikont pedig az Antikrisztus előfutárának, vagy magának az Antikrisztusnak tartották. Michels azonban joggal véli úgy, hogy az óhitű írások pártossága miatt csupán ezekből nem lehet rekonstruálni a reform társadalmi hatását.

Művében a következő főbb kérdésekre keresi a választ: Mi volt a kortársak nagy részének reakciója a reformokra? Ha volt ellenállás, akkor miért volt? Kik voltak a reformok ellenzői, és mennyire voltak népszerűek? A válaszok megadásához új, és más típusú források vizsgálatára volt szükség. Michels ezért a püspökségek, kolostorok, prikázok disszenterekkel foglalkozó anyagait kutatta, vallatások jegyzőkönyveit, memorandumokat, jelentéseket stb. tanulmányozott át.

Módszertanilag fontos lépés, hogy megkülönbözteti a disszentereken belül az óhitűeket. Az előbbieken ugyanis azokat érti, akik valamely oknál fogva a hivatalos egyháztól eltérő álláspontot vallottak valamely kérdésben, de az ellentét okát nem a liturgiában és a vallási szövegeken eszközölt változtatások, vagy nem kizárólagosan ezek képezték, és ezért ők nem is definiálták magukat óhitűekként. Az óhitűek viszont éppen Nyikon ilyen irányú reformjai miatt álltak szemben a hivatalos egyházzal, tehát a disszentereken belül olyan csoportot alkottak, akik Nyikon reformjaihoz viszonyítva határozták meg magukat, és nyíltan a régi vallási rend, az óhit visszaállítását akarták. Michels ugyanakkor fontosnak tartja megjegyezni, hogy a XVII. században az óhitűek döntő többségének nem volt önelnevezése: csak néhányan használtak olyan megnevezéseket, mint pl. a régi hit, a régi pravoszlávia védelmezői, a régi hit szeretői. Az általánossá váló óhitűek (sztaroverci) elnevezés csak a XVIII. században terjedt el szélesebb körben, s képviselői az 1720-as évektől használták a régi szertartás(osság) (sztaroobrjadsztvo) terminust saját mozgalmukra. Ez is azt bizonyítja Michels szerint, hogy a XVII. századi óhitet mind teológiailag, mind társadalmi szempontból az alacsony fokú szervezettség jellemezte: nem volt teológiai munka az óhitről, nem definiálták, miben áll annak lényege. A raszkol csak a XVIII. század első felében kezdett alakot ölteni, főként az óhit intellektuális központjainak számító stabil közösségek kialakulásával. Ezek a közösségek terjesztették a XVII. századi szövegeket, az óhit szellemében nevelték a gyerekeket, akik pedig nem vallották az ő elveiket a közösségen belül, azokat büntették. A szisztematikus tanításból nőttek ki a missziók, s a missziós munkát végzők közül számosan sokkal képzettebbek és fegyelmezettebbek voltak, mint a hivatalos egyház papjai: azt a jezsuita képzési modellt követték, amely a kijevi akadémián keresztül jött be Oroszországba. A korábban amorf, koordinálatlan mozgalom így a XVIII. században jól szervezetté vált, és ezzel új jelentőségre tett szert: Max Weber nyomán ezt a disszenterizmus „rutinizációjának” hívja a szerző.

Michels legfontosabb következtetései az alábbiakban foglalhatók össze: 1. Nyikon idejében elenyésző visszhangot váltottak ki a reformok! 2. Ami kevés tiltakozás volt, azt legtöbbször olyan, a reformokat megelőző, illetve egyidejű események váltották ki, amelyeknek alig volt közük a liturgia és a szövegek megváltoztatásához. 3. Csak kevesen védelmezték az óhitet: az óhit izolált jelenség volt, képviselői főként nem az alsóbb társadalmi rétegekből, hanem az egyházi hierarchia tagjai közül kerültek ki, és az óhit védelmezésében a személyes (azaz nem vallási) indíttatás fontos szerepet játszott (mint pl. Vjatka püspökénél). 4. Ugyanakkor az óhitűek nem voltak népszerűek a XVII. században, sőt ellenkezést váltottak ki, mivel a vallási közömbösség ellen léptek fel beszédeikben.

Az első két pontot jól megvilágítják az 1653–54-es év eseményei, ugyanis az első nagy tiltakozás Nyikon ellen 1654 nyarán volt. 1653 húsvétja előtt a pátriárka körlevelet adott ki a keresztvetés új módjáról. Ebben nem bocsátkozott magyarázatba, csak annyit közölt, hogy a három ujjal történő keresztvetés a norma a görögöknél és az egész ortodox világban, és egyszerűen utasításba adta a változtatás azonnali alkalmazását. Semmi jel nem utal azonban arra, hogy a pátriárka templomában, az Uszpenszkij katedrálisban ne látogatták volna a hívek továbbra is nagy számban az istentiszteletet, és rendbontásról sem történik említés a reform miatt. A reakció leginkább a közömbösség volt a keresztvetés új módjára. Az első nagy társadalmi elégedetlenség Nyikonnal szemben 1654 nyarán bontakozott ki, amikor Moszkvában és Oroszországban másutt is pestis dúlt. A moszkvaiak ránk maradt panaszlevele Michels szerint szimptomatikus, kifejezi az elégedetlenség okait. Megemlíti ugyan a liturgiát tartalmazó könyvek felülvizsgálatát és ennek kapcsán azt, hogy megrontják a szövegeket, valamint, hogy ezzel Nyikon végső veszedelembe sodorja az oroszokat! De a panaszlevél ír a pestisről és arról is, hogy Nyikon emiatt elhagyta Moszkvát. A moszkvaiak kérik Nyikont, hogy térjen vissza, mert a papok követik őt, és így papi áldás nélkül fognak meghalni! Michels szerint, ami e forrásban fontos, az nem a reformok miatti tiltakozás, hanem az, hogy e reformok ellenére Nyikont az egyház vezetőjének tartották, akinek azonban az volt a legfőbb bűne, hogy nem törődött kötelességével, papi hivatásával. Tehát nem annyira a reformok generálták a társadalmi elégedetlenséget, sokkal inkább Nyikon reakciója a pestisre. A későbbi óhitű szövegekben viszont Nyikon már kezdettől halálos ellenség, mégpedig a liturgiai változtatások miatt! Sőt, ami még fontosabb: a pestist a kortársak nem a liturgiában és a vallási szövegekben történt változtatások következményének tartották, hanem annak tudták be, hogy Nyikon a pestist megelőzően még 1654-ben frontális támadást intézett az ún. frank ikonok ellen. Ezek olyan ikonok voltak, amelyek nyugati hatásra a realista ábrázolás jegyeit viselték magukon. Nos, az ilyen ikonokat Nyikon emberei összeszedték mind a templomokból, mind a magánházakból, majd összetörték és elégették. Ezt megakadályozandó a moszkvaiak később is hazamentettek ikonokat a moszkvai templomokból.

Michels azt is bizonyítja, hogy az új liturgiát és a javított szövegeket tartalmazó könyvek igen kelendőnek bizonyultak, annak dacára, hogy sokszor pontatlanok voltak: maguk az íróik jelzik a bevezetőkben mentegetőzésképpen, hogy a gyorsaság miatt biztos vannak benne hibák! Az elsők vásárlók közt volt, pl. a moszkvai Szent Miklós templom papja (1655); két évvel később ez a templom egyike volt azoknak, ahol nagy felfordulás volt az ikonok elkobzása miatt! Ugyanakkor vidéki papok, kolostorok is vásároltak a könyvekből, pedig azok ráadásul még drágák is voltak. Alapvetően fontos tehát az elégedetlenség és a reformok szétválasztása: a reform után néhány évtizeddel író óhitűek egyáltalán nem foglalkoztak Nyikon kapcsán az ikonok ügyével, holott az ikon az ortodoxia lényegéhez tartozik. Michels szerint, az óhit az Avvakumtól és Nyeronovtól örökölt szövegekre épült, de ezek csak a XVIII. században kezdtek terjedni az egyszerűbb emberek körében. Michels úgy véli, hogy az egyik ok, ami az 1666-os zsinat idején még szinte alig létező és szervezetlen óhit megerősödéséhez hozzájárult, az nem más volt, mint az óhit erejének túlértékelése a hivatalos egyház részéről: egy nagy tömegbázissal rendelkező konspiráció létét feltételezték a reformokkal szemben.

Szimeon Polockij a raszkol nevet adta e konspirációnak, s ezzel egyben megadta azt is, hogy az egyházzal való szembenállást miként kell értelmezni. A raszkol elnevezést ugyanis Fehér-Oroszországban az unitus egyházra használták! A másik okot pedig abban látja, hogy a reform bevezetésével párhuzamosan az egyház egyre jobban igyekezett beavatkozni a mindennapi életbe, a bevett szokásokba. Az embereket nem a liturgiában és a szövegekben történt változtatások érdekelték elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy már nem vihettek húsvéti tojást a templomba. Ilyen okok miatt utasították el egyre többen a tiltásokkal párhuzamosan bevezetett reformokat is. Az egyház azonban válogatás nélkül mindenfajta ellenállást a raszkol jeleként értékelt, és ennek nyomait kereste. A reformokat a XVII. század végére mindenütt bevezették, amit a nyomtatás egyházi monopóliuma is segített.

A szerző a mű végén rövid összehasonlítást tesz a raszkol és a reformáció közt, és ennek során az előbbi sajátosságaként megjegyzi a pamfletek hiányát (ez részben a nyomtatás oroszországi helyzetével, részben az írni-olvasni tudás alacsony fokával magyarázható), a teológiai retorika ritkaságát, valamint az önmegsemmisítésre való hajlamot (mind egyéni, mind csoportos öngyilkosságok előfordultak önfelgyújtás formájában). A mű következtetéseit a témára vonatkozó bő bibliográfia és kiváltképp az igen terjedelmes jegyzetapparátus teszi még meggyőzőbbé.

Georg Bernard Michels: At War with the Church. Religious Dissent in Seveneteenth-Century Russia (Harcban az egyházzal. Vallási non-konformizmus a tizenhetedik századi Oroszországban). Stanford, Stanford University Press, 1999. 354 o.

Sashalmi Endre