Klió 2005/1.

14. évfolyam

A történelem és a média

David Cannadine a középkorú, de korát meghazudtoló termékenységű, modern történész, a viktoriánus Anglia, a brit arisztokrácia, az Impériummal rendelkező Anglia, a Churchillt tisztelő Anglia történetírója. Számos brit intézmény tiszteletbeli tagja, mint a National Portrait Gallery vezetőségének, kiadó, levéltári tanácsadó. Ő kezdeményezte, adta ki és látta el előszóval ezt az igen hasznos kötetecskét, amely alapját képezte annak a konferenciának, amelyet az újonnan nyílt könyvesboltban, a Brury utcában, a British Museum közelében tartottak szabad részvétellel brit történészek és a média szakemberei. A felismerés, mondhatjuk szükséglet hozta létre e konferenciát, annak felismerése, elismerése, hogy a történelem ma nagyon is jelen van a szigetországban. A tévénézők minden este találhatnak egyik vagy másik csatornán (s van egy történész csatorna is) programot világháborúkról, Churchillről, Kínáról, Sztálinról, a magyar 1956-ról, királyi mistressekről vagy besugókról, Hitler impotenciájáról vagy Wilsonról. De nemcsak a tévé, az újságok bő heti mellékleteit is részben a történelem kisebb-nagyobb alakjai vagy a róluk szóló könyvek ismertetései egészítik ki, és a rádió időzítve a hallgatók ízléséhez reggel, délben, este más és más rétegekhez szóló történelmi ismertetéseket, adalékokat, személyekről szóló jellemzéseket sugároz.

E kötetben – és ez adja sokoldalúságát – megszólalnak szinte a legjobb történészek (hiszen ők részben a legkeresettebbek a médiában), a legjobb és legismertebb újságírók, producerek, és különféle tapasztalataikról számolnak be. Nem minden írás alapos és élvezhető, de mindegyik saját tapasztalatairól és véleményéről ad számot. Egy hasonló konferenciára és kötetre Magyarországon is bizton van igény, mert nemcsak a szigetországban divat a történelem, hanem velünk él Szent Istvántól Rákócziig, a dualizmustól Trianonon át az európai közösségig minden probléma vitathatóan és küzdelmesen.

A kötetben szereplő tizenkét résztvevő mind ismert Angliában, de sokan közülük Anglián kívül is, mint David Puttnam, Jeremy Isaacs, Ian Kershaw, Simon Schama, Melvyn Bragg és a cseh származású John Tusa. Róluk, beosztásukról, pályájukról és műveikről rövid jegyzék található a kötetben.

A szerkesztő, David Cannadine előszavában meg is indokolta azt az ismert tényt, hogy Angliában az 1900-as és korai 2000-es években példátlanul felvirágzott a történettudományi ismertetés, s ebben megegyeztek a kiadók, újságírók, tévé- és rádióriporterek és filmszakértők. Ezt nem tudja pontosan megmagyarázni és azt sem, hogy ez vajjon csak angliai esemény? Találgatja, hogy esetleg az 1997-es új labour kormány közeledtére és megvalósulására vezethető-e vissza, vagy egyszerűen a múlt egyre népszerűbb lett? S feltesz még egy tucatnyi lehetséges kérdést, de megválaszolja mindezeket azzal, hogy a feleleteken dolgozni kell. Maga a londoni Institute of Historical Research is szervezett 2002 decemberében e tárgyban egy konferenciát, amelyen mintegy négyszázan vettek részt, részben tudósok, részben médiaszakemberek, részben olyanok, akik mindkét világban otthonosak s e konferenciából nőttek ki újabb megbeszélések és maga ez a kötet is.

Számomra a kötet esszészerű írásaiból a legsikerültebbek és legtöbbet mondók a legrövidebbek voltak, mivel az alkotó emberek alkotni szeretnek inkább, mint az alkotás módjáról és körülményeiről beszélni. Vannak azután az esszéírók között bőbeszédűek is, akik saját kisebb-nagyobb élményeikbe temetkezve közölnek nem érdektelen részleteket, hogyan küzdöttek a felismert igazságok tömör és képszerű kifejezésével.

A rövid megnyilvánulások közé tartozik David Puttnam Oscar-díjas filmrendező írása Ellopta-e Hollywood történelmünket? címmel, amely utal arra a tényre, hogy brit újságok újabban folyamatosan ezt a problémát feszegetik. Szerinte Hollywood nem lopta, hanem szimplifikálta az angol történeti tényeket. S ez a szimplifikáció romboló hatással volt az egész jelenkori filmgyártási kultúrára. Ezt a saját életén és művészetén keresztül mutatja be néhány oldalon, mégpedig úgy, hogy elmondja, melyek voltak gyermekkorától kedvenc filmjei és miért. Stanley Kramer Inherit the Wind című filmjén keresztül mutatja be azt, amit szerinte minden filmnek ki kellene fejeznie: az álmokat, a tudást és a megértést. S pont ezeket az aspirációkat nem fejezik ki manapság a hollywoodi stúdiók. Puttnam szerint a filmek javarésze nem képes kifejezni, mit jelent a mindennapi életben a szabadság és erő hiánya. Az emberi agyakat elönti a napi realitások sokasága. A filmnek az a dolga, hogy segítsen eligazítani az élet összetettségének megértésében, s ha szükséges, kompromisszumokhoz is folyamodjék. Andrej Tarkovszkijt idézi, aki halála előtt így nyilatkozott: „Meggyőződésem, hogy a világon a harmóniát csak úgy lehet helyreállítani, ha az egyéni felelősséget visszahozzuk”.

Teljesen más típusú írás Roger Smithernek, a londoni Imperial War Museum film- és videoarchívuma vezetőjének írásban rögzített gondolkodása arról, miért van az, hogy a háborúkról szól oly sok történeti adás a tévéműsorokban. Az angol televízió történetében a háborús adások sikere az 1964-ben a BBC által 26 részben sugárzott The Great War (A nagy háború), e programmal kapcsolatos John Terraine könyve, The Great War, 1965 és Correlli Barnett ugyanilyen című, 2003-ban megjelent műve sorozattal kezdődött. Összefoglalása szerint aránylag olcsón voltak elkészíthetők, másrészt a legjobban illusztrálhatók, a legtöbb felvétel maradt meg, harmadrészt a kritika ezekről a filmekről mindig előremozdító volt és a sikerük előrelátható. Azt is feltételezi, hogy szinte terápikus hatásuk is van ezeknek az adásoknak, személyes, családi, közösségi hatásuk közismert.

Ismertetésben lehetetlen és szükségtelen megszólaltatni a többszerzőjű könyvek mindegyikét. Nagyon érdekesek a két történész – mindkettő kitűnő – egyikük hadtörténész, a harmadik történész és szerkesztő író írásai. Az első Simon Schama Televízió és a baj a történelemmel című műve (Schama, aki maga is, A. J. P. Taylorhoz hasonlóan tévésztár is lett, de Taylorral ellentétben, többféle, képes és zenés segédeszközzel is él), a másik, Ian Kershaw a klasszikus, kétkötetes Hitler-életrajzával híressé vált hadtörténész, kis műve: Múlt a dobozban: Erősség és gyengeség címmel, valamint a harmadik, az író-történész Max Hastings kissé személyes véleménye a Bérmunkások és kutatók tárgykörében. Minden írás mond valami újat és gondolkodásra késztetőt a hazai és nemzetközi érdeklődőknek.

History and the Media (A történelem és a média). Edited by David Cannadine. London, 2004. 175 o.

H. Haraszti Éva