Klió 2005/1.

14. évfolyam

Ember és történelem Új-Kaledóniában

 

 

A cikk szerzője, Bernard Brou, 1950 óta él Új-Kaledóniában és 1969 óta az ottani Történelemtudományi Társaság elnöke, ez utóbbi minőségében számol be a társaság Új-Kaledóniában elért eredményeiről, amelyeket a következőkben foglal össze: 1. Közzétették az 1841–1853 között Új-Kaledónia szantálfaerdeit kiirtó, Sydney-ből származó „előgyarmatosítók” pusztító tevékenységét, akik puskákkal is fizettek a bennszülötteknek ezért az értékes fáért, így ezekkel a fegyverekkel szították a helyi törzsi háborúkat. 1853-ban az odaérkezett franciák vetettek véget e titkos, a fő gyarmatosító vonalat kikerülő üzletelésnek; 2. Amszterdamban megszerezték a híres Scheler-gyűjteményt, amely a párizsi kommün négyezer kommünárdjáról és az Új-Kaledóniába deportált kommü­nárdokról tartalmaz adatokat; közöttük olyan nevek is szerepelnek, mint Louise Michel, H. Rochefort. Jelenleg 300–400-ra tehető a kommünárok Új-Kaledóniában letelepedett utódainak a száma. Új-Kaledónián fegyenctelep is működött, ahová kommünárdokat és bűnözőket is telepítettek. Ma igen fontos sokak számára, hogy őseik raboskodtak-e ezen a fegyenctelepen; ha igen, most nagyon büszkék rá. Sajnos, összekeverik a telepre deportált kommünárdok és bűnözők státuszát, és azt hiszik, aki itt rabként megfordult, az csak kommünárd lehetett... 3. Hozzájárultak a helytörténeti kutatásokhoz az ún. „tumulusok” rejtélyének megfejtésével, ezek egy ma már kihalt nagy madár által épített, különböző anyagokból összeszedett halmok, amelyekben az eltűnt ‘du’ nevű madár költötte ki tojásait. Melanéziai hagyományok az embert is megölni képes óriásmadárról tesznek említést. 4. Hihetőnek tűnő magyarázatot adtak az Új-Hebridákhoz tartozó Vanikoro nevű sziget partjainál 1988-ban elsüllyedt két hajó esetéről; 5. Segítséget nyújtottak a Csendes-óceánon a XVI–XVII. század­ban a spanyolok által megtett hajóutak történetének kiegészítéséhez. E szerint a Csendes-óceánon 1770-ben a Húsvét-sziget már Peru fennhatósága alatt állott, 1772-ben a spanyolok felfedezték Tahitit, amelyet 1774-ben el is foglaltak. A legújabb kutatások alapján úgy tűnik, hogy a Csendes-óceán szigetlakóinak evangelizálásában a spanyolok 1772-ben megelőzték az 1797-re datált első ilyen irányú angol kezdeményezéseket. A déli féltekén Peru és Callao kikötőjének meghódítása, illetve elfoglalása három csendes-óceáni spanyol hajóutat tett lehetővé: a. Mendańa eljutott a Jésu (ma Gilbert)- és a Salamon-szigetekre; b. Mendańa és Quiros eljutottak a Marquesas(Marquises)-szigetekre; c. Quiros és Torres is eljutottak ezekre a vidékekre – ez  utóbbi nevéhez fűződik a Torres-szoros felfedezése. Ezek az utak a XVI. század második fele és a XVII. század első évei között zajlottak.

Ugyancsak a történeti kutatások új eredményei alapján bizonyosra vehető, hogy már Cook előtt jártak felfedezők Hawaiban, Tuamotun, Új-Zelandon, a Fidzsi-szigeteken, de ma még nem eléggé feltárt utazások is történtek a Tonga-szigetekre, ’Uveába és máshová...

A kaledóniai művészeteket sziklarajzok és az ún. Lapita-stílusú edények képviselik, amelyek közül a legrégebbiek Nouvelle-Bretagne-ban és Nouvelle-Irlandon találhatók, de amelyek biztos eredetét ma még homály fedi; lehet, hogy az ókori Japán Jómon-korszakából származnak. Ezen edények fellelése érdekében sok archeológiai feltárást végeznek, ugyanis a Csendes-óceán legszebb rajzai díszítik őket. Korukat illetően i. e. 2000-től újabb korokig datálhatók, bár legtöbbjüket i. e. 2000. és a 0. év között alkothatták mestereik. A Lapita-stílusú edények feltalálási helye minden esetben édesvíz-forrás közelében, tengerparti szirtekkel szemben leledzik.

A kaledóniai törzsi társadalomban megkülönböztetnek főnököket és földbirto­kosokat; az előbbiek képviselik a hatalmat, amely parancsol, az utóbbiaknak bizonyos privilégiumaik vannak, ugyanis ők az „első megszállók” leszármazottai; azután van a nép, a törzs és más „szegregációk”. A föld az „első megszálloké”, akik valószínűleg az előttük ott talált lakókat űzték el. Új-Kaledóniában ma algériaiak és vietnamiak is vannak; az előbbiek között csak férfíak voltak, amikor odakerültek, s akik aztán nehéz körülmények között olvadtak be a helyi lakosságba, elsősorban házasságok során: helyi származású feleségeik keresztények voltak, gyermekeiket is keresztény vallás szellemében nevelték-nevelik. Nouméában – Új-Kaledónia fővárosában – már áll egy mecset, egy másik most épül. Az itt maradt és letelepedett vietnamiak–franciák(!), ők illeszkedtek be legjobban a helyi viszonyok közé.

A „szokások csatája”: furcsa kifejezés, amely napjainkban a melanéziai ember fejlődésének globális visszautasítását jelenti a Csendes-óceán déli részén. Új-Kaledónia Franciaország Tengerentúli Területe (T. Ü. M.), ahol a tradíciók fenntartásáért, a francia republikánus eszmék ellen vívnak csatát a helybéliek, akik számára a tradíciókat és a helyi szokásokat elutasítók többé nem számítanak „bennszülöttek”-nek, melanézeknek, jogaikat és javaikat elveszítik, ezek visszaszállnak a törzsre. A harc keménységére és megalkuvást nem tűrő jellegére utal, hogy az új-kaledóniai egyetem igazgatója nyíltan a tradicionalisták mellé állt, szakadékot idézve így elő az intézményen belül, és hozzájárulva a dél-csendes-óceáni szigetvilág Ausztráliához való közeledéséhez. A kaledóniai identitástudat ellen még a francia alkotmány sem tudta fölvenni a harcot. A „szokás” szó ma már divatossá vált, kollokviumok témája, az egyetemen a „szokások tanulmányozása”, a „személyiséghez való jog”, az „individuum identitása” számos dolgozat témája, ami a mai feszült kaledóniai kontextusban kimondottan politikai irányultságot rejt magában. Igaz, maguk a melanézek nem nagyon tudják pontosan meghatározni, mit is értenek alatta, hiszen Új-Kaledóniában nem egyetlen „szokás” van, hanem ahány völgy, annyi, és „völgyből mintegy száz van”, és ezen kívül kb. negyven különféle nyelv. Problémát jelent, hogy még ma sincs rögzített szokásgyűjtemény a sziget­világban.

Új-Kaledónia gazdaságában ma jelentős szerepet játszik a helyben kitermelt nikkel, ismert az Elf cég, amelynek helyi igazgatóira „nem vagyunk igazán büszkék” – vallja be a szerző. Virágzanak a kisüzemek, és általában véve látványos gazdasági fellendülés színhelye Új-Kaledónia, bár – jegyzi meg Brou – minden  nagyon drága arrafelé.

 

Bernard Brou: L’histoire, la coutume et l’homme en Nouvelle-Calédonie (Történelem, szokás és ember Új-Kaledónián). In: Mondes et Cultures. Tome XL –2 – 3 – 4 – 2000. Académie des Sciences d’Outre-mer, Párizs, 2002. 520 o., 4–24. o.

 

Kun Tibor