Klió 2005/1.

14. évfolyam

A görög nemzet története I.

Az Ekdotiki Athinon (Athén) könyvkiadó tizenhat nagy alakú kötetben megjelentette a görög nemzet átfogó történetét a legkorábbi időktől egészen a múlt század végéig. A sorozat 1970-ben indult. Az évtized végére az áttekintésben eljutottak 1941-ig, az ország német megszállásáig. Ehhez 2000-ben még egy kötetet csatoltak, amely 1941-től a kiadás évéig követi az eseményeket.

Hasonló című és célkitűzésű történet görög szerzőtől volt korábban is. Ilyen pl. az Athéni Egyetem rektoráé a XIX. század végén,1 de az utókor csak egyet tart említésre méltónak: az isztambuli születésű K. Paparigopulosz (K. Paparrhgñpoulow, 1815–1891) azonos című munkája 1860 és 1872 között jelent meg 7 részben, amelyhez 1877-ben a szerző még egy részt csatolt „Epilógus” címen. Ez többek között bibliográfiát és indexeket tartalmazott. Az ilyesfajta vállalkozásoknak volt egy, mára feledésbe merült külön rugója is: a XIX. sz. első felében fogalmazta meg a német J. Ph. Fallmerayer a görög félsziget és lakói teljes elszlávosodásáról szóló nézeteit, amelyeket nyelvi tényekkel is alátámasztani vélt.2 Érthető az ellenkezés, és valóban, a következő évtizedekben Fallmerayer nézetei fokozatosan háttérbe szorultak. A kutatás a szláv elemet természetesen nem tagadja; a kérdések a szláv hatás százalékos aránya és hatása körül fogalmazódnak meg. Hamarosan második, javított Paparigopulosz-kiadás következett (1885–1887), majd 1932-ben, a görög államiság századik évfordulóját követően már a hatodik javított és bővített, színes képeket is tartalmazó kiadás látott napvilágot, végül a hatvanas években eljutottak a nyolcadszori publikálásig. A későbbiekben nyelvileg is átdolgozták, hogy a mai olvasó számára élvezhetőbb legyen. Az Ekdotiki Athinon vállalkozása után azonban a jelentősége csökkent.

Az új áttekintés minden szempontból más: a kötetek száma tizenhét (amennyiben a 3. kötet két részből áll), ha pedig a sorozat első két darabjának az angol fordítását is figyelembe vesszük, tizenkilenc. Az oldalszámuk átlagosan meghaladja az ötszázat. Mindegyiket színes és fekete-fehér fényképek, rajzok, térképek, bibliográfia és mutatók egészítik ki. A szerzők és közreműködők száma, akik között külföldiek is vannak, megközelíti a háromszázat. A kiadás minden darabját akadémikusokból álló szerkesztőbizottság felügyeli. A neveket felsorolni az itt adott keretek között célszerűtlen; elég talán a felelős kiadóét és a főszerkesztőét megemlíteni: G. A. Hrisztopulosz (G. A. Christopoulos) és J. Basztiasz (I. Bastias), valamint azt a tényt, hogy a nevek hosszú sorában magyarokat is találunk: a közelmúltban elhunyt Szabó Árpádot az 5. kötetben, aki ott társszerzőként ír a görög matematikáról, valamint a Heidelbergi Egyetem tanárát, az 1965 óta Németországban élő Alföldy Gézát a 6. kötetben, aki a római állam átalakulását vizsgálja i. sz. 235 és 284 között .

Az elegáns és igényes külsőhöz hasonló nyelvezet járul: a kiadó dicséretére legyen mondva, hogy a mű nyelve, ha az ortográfia az utolsó kötetet leszámítva konzervatív is, a harminc-harmincöt évvel ezelőtt még, legalábbis hivatalosan, erőltetett nehézkes purista nyelv helyett, a köznyelvhez közel álló igényes értekező próza. Ez a tény lehetővé teszi azt, ami a mű egyik meghirdetett célja: legyen segédeszköz nemcsak egyetemisták és egyetemi oktatók, hanem a középiskolai tanulóifjúság és annak oktatógárdája számára is.

A mű recepciója általában jó, a bibliográfiák idézik, mind a tudományos, mind a laikus közvélemény elfogadja, 1980-ban megkapta az Athéni Akadémia különdíját is.

A sorozat darabjai nem az egyes kötetek sorrendjében jelentek meg. Ezenkívül, úgy látszik, a piaci igényeknek megfelelően utánnyomás is történt, és ezeket a köteteket ugyancsak kiadói copyright védi. Az első négy kötet címoldala valamint az első kötet előszava 12 részes mű előirányzását említi. Az előszó angol, francia és német fordítást is kilátásba helyez. Az ambiciózus vállalkozás azonban elakadt: megjelent az első és a második kötet angol fordítása (1974, illetve 1975), az előbbi egyedül az Ekdotiki Athinon gondozásában, az utóbbi kooperációban a londoni Heinemann Educational Books kiadóval. Ezt követően csak a görög nyelvű kiadás folytatódott. Az okokról nem történik említés, de logikusan financiális és koncepcióbeli különbségekre lehet gondolni. 1974-től kezdve, amely év politikai változást is hozott az országban, már nem esik szó 12 kötetes vállalkozásról, de a tervek megváltoztatása talán korábbra nyúlik vissza, hiszen eredetileg a harmadik kötetet (1972) is csak egy részesre tervezték. Legutoljára azt hallani, hogy a Pennsylvaniai Egyetem vállalta az angol nyelvű megjelentetést. Remélhetőleg ezúttal sikeresebb lesz az együttműködés, ugyanakkor feltételezhető, hogy ez több esetben alapos átdolgozást is fog jelenteni, hiszen 35 év alatt rendkívül sokat fejlődött a történeti kutatás, különösen talán éppen ami az ős- és az ókortörténetet illeti. A jelen keretek között csak nagyon vázlatosan lehet a sorozat egy-egy darabjáról képet adni. A következőkben, a kötetek sorrendjében, megkísérelek néhány fontos részletet kiemelni.

I: Újszerű és érdekes, hogy a mű „több százmillió évvel ezelőttről”, a geológiai ókorral indít, amikor a „görög szárazföld még ki sem alakult”, majd gyors lépésekkel eljut a mezozoikumhoz, az oligocénhoz (kb. 30 millió évvel ezelőttre helyezi a szárazföld kialakulását) és a pleisztocénhoz. Az ember, és konkrétan a Homo habilis megjelenését a görög szárazföldön hagyományosan kb. egy millió évvel ezelőttre datálja. Ezt követően foglalkozik a kő-, a réz- és a bronzkorral, majd az ismert kikladikus, minószi és mükénéi kultúrával. Megjegyzendő, hogy a tudományos közvélemény általában keveset tud a görög félsziget paleolit-kori leleteiről, azonban, ha nem nagy számban is, ilyenek szintén vannak (találtak pl. szakócákat és egy női koponyát, ahol a felső fogsor is megmaradt).3

Az Előszó és a Bevezetés kiemeli, hogy a szerzők teljes egészében hazai szakembergárdából kerültek ki, és hogy azt az álláspontot, miszerint a mitológia kronologikus áttekintése helyett (Paparigopulosz még ezt teszi) az őskorral indítsanak, a kontinuitás gondolata indokolja, valamint az ős- és történeti korok „talán naiv” kettéválasztása mások által. Azt próbálják bizonyítani, hogy a későbbi kulturális fellendülés lényegében helyi hagyományokon alapult.

Bár ezzel a nézettel lehet vitatkozni (az angol kiadásban enyhébb a megfogalmazás!), kétségtelen, hogy a korai görög kronológiában állandó módosulásokkal lehet számolni. A történelemkönyvek már régen nem a trójai háborúval és Homérosszal kezdik a mondandójukat. A communis opinio jelenleg i. e. 2200–2000 körülre teszi a félsziget indogermanizációját északi irányból, de más, gyakran erősen eltérő nézetek is vannak.4 Mivel a probléma összefügg az indogermanisztika szintén erős mozgásban lévő alapkérdéseivel (az „őshaza” lokalizálása, expanzió(k) datálása, mikéntje stb.), a legésszerűbb, amit mondani lehet, hogy az „időmélység hátrálását” (backslip of the time-depth), amellyel az indoeurópai kutatás permanensen számol, nem szabad kizárni a görög őstörténetből sem, valamint azt sem, hogy az „érkezés” esetleg nem egyszeri, hanem hosszantartó bonyolult folyamat volt.5

Az angol fordítás több ponton átdolgozott szöveget ad. Így pl. az egész sorozat koncepciójának a kidolgozásában is aktív M. B. Sakellariou, aki más munkáiban a „bevándorlók” lehetséges útvonalát, etnikai összetételét és migrációjuk kronológiáját vázolta fel, itt a bronzkori nyelvi és az etnikai csoportokról ír.6 Ha a kontinuitás az „érkezés” tekintetében problémákat vet is fel, az kétségtelen, hogy az indogermanizáció lezárultával és a mükénéi birodalom és kultúra kialakulásával (durván i. e. 1600-tól kezdve) a folyamatosság, minden viszontagság ellenére, mind a mai napig megvan, s ez talán éppen nyelvi szempontból a legnyilvánvalóbb.

II: Ez a rész már a „történeti kor hajnalától” követi az eseményeket a perzsa háborúkig, konkrétan i. e. 479-ig. Az eseménytörténettel párhuzamosan áttekinti a korai vallást, a mitológiát, a költészetet és más művészeteket is. Az angol fordítás, amely Előszót nem, csak egy rövid Bevezetést ad, lényegében azonos az eredetivel.

III, 1: A klasszikus kor ismert tényeivel találkozunk: Athén és Spárta viszonya, a perzsa háború lezárása, az athéni demokrácia kiteljesedése, a periklészi kor nagy vívmányai, a peloponnészoszi háború, Thébai hegemóniája, a pydnai vereség, stb.

III, 2: Az egyik legvaskosabb kötet. Egyharmad részben politikatörténettel foglalkozik (Thébai, Athén, Makedónia adottságainak elemzése, Philipposz mint a görögök „hégemónja”, Kréta, Kyprosz, Pontosz stb. szerepe), míg a fennmaradó rész a kultúrának (mitológia, művészet, színház, történetírás stb.) és a görög nyelvnek van szentelve.

IV: A téma Nagy Sándor hatalomra jutása, expedíciója, a diadokhoszok és a hellénisztikus kor, a nyugati (Szicília, Dél-Itália) és a keleti görög városállamok, valamint a láthatáron első ízben feltűnő Róma szerepének elemzése.

V: A hellénisztikus államok valamint a kor kultúrájának az áttekintését kapjuk, továbbá Makedónia hanyatlásáról és római fennhatóság alá való kerüléséről esik szó. A szerzők hangsúlyozzák, hogy Róma elsősorban a diplomáciájának, és csak másodsorban köszönhette a katonai erejének a görögökkel szembeni sikereit, amennyiben számos döntő ütközetben a római erőket helyi zsoldosok is segítették. A görögök vereségének az oka jórészt a megosztottságukban keresendő; a kulturális fölényük a hódítóval szemben mindenesetre mindvégig megmaradt.

VI: A tárgynak megfelelően itt találjuk a legtöbb külföldi szerzőt, főleg franciákat. Téma: a Római Birodalom kiteljesedése és kiépítése, gazdasága és társadalmi összetétele és ezekben a keretekben a görögség helyzete általában és területek szerint (Kisázsia, Kyprosz, Egyiptom, a tulajdonképpeni Görögország stb., beleértve a kultúrát is). A szerzők úgy látják, hogy ez az igen kényes időszak a politikai függetlenségük elvesztése mellett azzal a pozitívummal járt a görögök számára, hogy nemcsak nyelvüket, hagyományaikat és kultúrájukat tudták megőrizni, sőt terjeszteni, hanem kulturális fölényüket is, amit a rómaiak elismertek, ezenkívül be tudtak épülni az államapparátusba is. A Diocletianus és Nagy Konstantin közöttre tehető rendkívül válságos periódus (megközelítően i. sz. 235–324) tekinthető az ókori és a középkori görögség közötti átmenet időszakának.

VII: A görög szempontból különösen fontos kötetben első ízben tüntetik fel az Előszó (A. Deszpotopulosz) és a 26 oldalas Általános Bevezetés szerzőjét (Eleni Glykatzi-Ahrweiler).7 Maga az anyag a különböző császárok (Constantinus, Iulianus, Theodosius stb.), a „keleti keresztény állam”, a „nyugati német (germán) államok” (i. sz. 476 és 518 között) bemutatása, valamint Iustinianus, a iustinianusi mű, kor és kultúra taglalása. Glykatzi-Ahrweiler színvonalas bevezetője önálló tanulmánynak is tekinthető. A talán legfontosabb tény, amelyre rámutat, hogy a „bizánciak” sohasem használták ezt a jelzőt önmagukra – a megjelölés XVII. századi francia történészektől származik –, és mindannak a negatívumnak a gyökerei, ami az „egyházszakadással” (schisma) vádolt Bizáncra tapadt, a katolikus történetírásban lelhetők fel, amely az első időkben a hanyatlás sötét birodalmának tekintette a keleti államalakulatot.8 A „bizánciak” önmagukat következetesen ‘rómaiaknak’ hívták, és a latin részlegesen hivatalos nyelv is volt. Másik fontos tény, a kontinuitás a Római Birodalommal minden törés nélkül, amelyet az ún. translatio imperii fémjelez (6–7. o.). Ehhez hozzátehetjük Moravcsik Gyula meglátását, aki viszont az ógörög és a bizánci hagyomány között lát törés nélküli átmenetet (Studia Byzantina, Bp. 1967, 16. o.).

Szó esik Attila hódításairól, a hun fennhatóság alól felszabaduló germánokról, és ebben a kontextusban Magyarországról és Erdélyről (120. o.).

VIII: Ebben a részben a szerzők a rövid életű „aranykort” tekintik át, amelyet azonban 642-ben már egy veszteség vezet be: a bizánci flotta elhajózott Alexandriából, és ez Egyiptom feladásával volt egyenlő; 1071-ben pedig a szeldzsuk törököktől elszenvedett vereséggel az örményországi Manzikert (Malazgert) mellett a birodalom elvesztette Kisázsia nagyobb részét. Ezt a veszteséget az állam többé már nem tudta teljes mértékben kiheverni.

A magyarokról több helyen szó esik. Így pl. azzal kapcsolatban, hogy a 927 utáni konszolidációt csak a magyar betörések zavarták meg. Annak ellenére, hogy minden esetben visszaverték őket, hagiográfiai szövegek arról tudósítanak, hogy a ma Szterea Ellasznak (StereŒ „Ell‹w,Stere‹ „Ell‹da) nevezett központi területekről, beleértve Attikát is, a lakosság rendszeresen két-három évre lemenekült a Peloponnészoszra vagy áthajózott a szigetekre, hogy elkerülje a betörések következményeit. Ezt követően diplomáciai sikerként ábrázolja a könyv a támadók krisztianizálását. Bulcsú (Boultzoèw,Boulosoud®w) és Gyula (Gulw) vezérek Konstantinápolyban megkeresztelkedtek. Egy (H)Ierotheosz („Ierñyeow) nevű szerzetes velük ment, akit azután felszenteltek „Turkia (= Magyarország) metropolitájának” (mhtropolÛthw TourkÛaw). A könyv megjegyzi, hogy a magyarok a kereszténység felvétele és a 959 és 961 között elszenvedett súlyos vereségek ellenére sem szüntették be a támadásaikat (116. o.).9

A bizánci zománctechnika igen magas színvonalát a könyv két Budapesten őrzött korabeli korona példájával világítja meg. Az egyik IX. Konstantin bizánci császár ajándéka Oroszországi Anasztáziának, I. András magyar király (1046–1061) feleségének,10 a másik a magyar „szent korona”, ahol bizánci uralkodók mellett I. Géza (1074–1077) látható. A könyv szerint a császári ajándék világosan arra a csatlósszerepre utal, amelyet az udvar az idegen királynak szánt.11

IX: 1071-től Bizánc végleges bukásáig (1453) követhetjük az eseményeket. Az utóbbit, amelyet a görög források „halószisz”/„aloszi” (†Alvsiw,€Alvsh) néven ismernek, megelőzte egy másik, nem kevésbé drámai bukás 1204-ben a „latinok” által.12 Az ún. „latinokrácia” (latinokratÛa) 1261-ig tartott. A hódoltsági időszakban egyes keleti és nyugati központokban ellenállási gócok működtek, amelyek jelentős területeket szabadítottak fel, ezenkívül keleten Trapezunt (Trapezoèw,Trapezoênta, törökül Trabzon), nyugaton pedig Épeirosz/Ipirosz (…Hpeirow) független államokként léteztek. A könyv szerzői úgy látják, hogy ezekben a felszabadító küzdelmekben alakult ki az újgörög nemzeti tudat. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy 1453 ne csak a bizánci görögség végét jelentse, hanem az újkori görögség megszületését is.

A magyarokról itt is esik szó, így pl. egy bizánci–magyar szövetség tervéről (12. o.), a szoros kapcsolatokról 1104 körül (25. o.), a II. Géza elleni sikeres hadműveletekről és az 1156-os békekötésről (30. o.), végül II. Murad magyarországi hadjáratáról és a várnai csatáról (201–204. o.).

X: A tárgyalt időszak az 1453 és az 1669 közötti évek eseménytörténete és kulturális krónikája, valamint a török berendezkedés elemzése. Az utóbbi évszám a krétai küzdelmek vége. Ezzel az ottomán törökök az Ión-szigetek kivételével minden görög területet elfoglaltak. Ma is használatos kifejezéssel az adott periódust, beleértve az 1821-ig terjedőt is, „turkokráciának” (tourkokratÛa), „török uralomnak” nevezik. A terminust, úgy tűnik, Ioannisz Filimon (�Iv‹nnhw Fil®mvn)13 használta először. Mivel azonban párhuzamosan „venetokráciával” és „latinokráciával” is számolni kell, a szerkesztőség az „idegen uralom” (j¡nh kuriarxÛa) megjelölést javasolja. Ezen időszak alatt a görögség meglepően eredményes túlélési stratégiát mutatott fel. Ennek összetevői az ortodox egyház és az ökumenikus pártriárka szerepe és tisztelete, illetve mindennek összetartó ereje, a mitizált múlt emlékének az ébrentartása, a Szent Hegy kultúrális kisugárzása, igen aktív jelenlét a kereskedelemben és a gazdaságban, helyi felszabadító mozgalmak, a lehetőségekhez képesti művelődés a leigázott területeken (nem ritkán illegálisan, éjszaka), Kréta kiemelkedő szellemi élete (irodalom, festészet, művészetek általában) a bukásáig, az elmenekült tudósok (lñgioi) kulturális aktivitása (könyvkiadás, tanítás), a felszabadulási gondolat állandó ébrentartása.14

Magyarokkal és Magyarország nevével itt is találkozhatunk: II. Mehmed szultán már három-négy évvel Konstantinápoly eleste után albán, szerb, bolgár és magyar hadifoglyokat hozatott az elfoglalt hatalmas földterületek megművelésére (68. o.), a XVI. század közepétől Thesszália, Ipirosz (Épeirosz) és Makedónia lakossága szerbiai, magyarországi és erdélyi központokban próbál jobb megélhetést találni (16. o.), Hunyadi Mátyás említése egy esetleges török-ellenes európai összefogás kontextusában (254. o.), Mohács történelmi és geopolitikai áttekintésben (292–294. o.), Montecuccoli győzelme és a vasvári béke (348. o.), stb.

XI: Candia (Handax) elestével 1669-ben, amit az előző kötet (348. o.) részben a vasvári békének tulajdonít, amennyiben a törökök át tudták és kényszerültek csoportosítani az erőiket, Velence politikai jelenléte Görögországban majdnem teljesen megszűnt. Ez viszont azzal járt, hogy úgyszólván az összes görög egyesült az ottomán államban. Miközben az ottomán állam a hanyatlás bizonyos jeleit mutatta, alattvalóik fokozatosan lényeges pozíciókba jutottak: pl. ők voltak a Magas Porta és a flotta tolmácsai; kialakult a Fanarióták rétege, akik fontos politikai tapasztalatok birtokába jutottak. Az 1718-1768-as békés periódus nagy fellendülést hozott. A viszonylagos gazdagsággal párhuzamosan és az ottomán hadvezetés rossz megszervezése következtében kialakult a kleftarmatolizmosz (kleftarmatolismñw), egyfajta szegénylegényekből álló „betyárvilág”, amelynek „martalócai” (a szó eredete talán az „armatoloszban” – armatolñw = kb. ‘hajdú’ –, keresendő)15 a szabadságharcban majd fontosakká válnak. Nem kevésbé készítette elő a szabadságharcot a kereskedelmi flották felfegyverzése a kalózok ellen. Külpolitikailag a görögök a franciáktól és az oroszoktól próbáltak segítséget kapni.

Ami a magyar vonatkozásokat illeti: e sorok írója már régen tudomásul vette, hogy nincs olyan nem magyarok által írt, magyar neveket és szavakat tartalmazó cikk vagy tanulmány, amelyben zavaró hibák ne fordulnának elő. Nem kivételek a precíznek tartott németek és nem kivétel a nyelvészeti szakirodalom sem, pl. a finnugrisztikával is foglalkozó francia BSL, ahol annak idején A. Sauvageot is publikált. Általános tapasztalat szerint legalább egy hiba cikkenként előfordul. Felfelé a határt csak a mindenkori írásmű terjedelme szabja meg. A fő felelősség mindig a cikkíróé. A magyarok és a görögök azonban nem arról ismertek, hogy egymás nyelvét és kultúráját jól megtanulnák, illetve elsajátítanák. A XI. kötet bibliográfiáját átnézve nem találkoztam egyetlen magyar nyelvű tanulmánnyal sem, csak Horváth Endre és Füves Ödön szerepelnek egy-egy görög nyelvű munkával. Így az a következtetés adódik, hogy a szerzők a különböző világnyelveken, valamint még szerbül, bolgárul és más nyelveken írt munkák hibáit vették ét, és toldták meg, alighanem, a sajátjaikkal. Egy mutatvány a leglehangolóbbak közül érzékeltetheti, hogy mi történik a világban a teljes közömbösség benyomását keltő magyarországi kutatók háta mögött: „Nagy, Enyved”, „Nagy sink”, „Nagy varantz”, „Radnoth”, „Szamos-uswar”, „Vasarhely” (234. o.), „Szegedin”, „Kesckemet”, „Karcag kecsket”, „Miscolc”, „Bekes ungvar”, „Gyongyos”, „Dioszen”, „Kaninza”, „Nagyyszombat”, „Pesth”, a pesti „Tzattner” és „Karolyi” Nyomda (235. o.) stb.16

Egyebekben megemlékeznek az ország „két részre szakadásáról” és Erdély különállásáról (9–10. o.), Buda visszafoglalásáról és Magyarország felszabadításáról (16–17. o.), a karlócai békéről (35. o.), az ország területén élő görögökről (234–235. o.) stb. (Vége az első résznek)

ISTORIA TOU ELLHNIKOU EYNOUS A�-ST�,�Ay°nai: �Ekdotik¯ �AyhnÇn,1970-2000. Dieæyunsiw �Ekdñsevw: G. Xristñpoulow,�I. Mpastiw k.�. (A görög nemzet története I–XVI., Athén: Ekdotiki Athinon, 1970–2000. Felelős kiadók G. Hrisztopulosz, I. Basztiasz és mások).

English Edition: I. History of the Hellenic Wordl. Prehistory and Protohistory (to 1100 B. C.). G.A. Christopoulos Publisher & Editor-in-Chief, J.C. Bastias Publisher & Managing Editor. English translation directed by Ph. Sherrard, Editor of the English Edition G. Phylactopoulos. This edition © 1974 by Ekdotike Athenon S.A. II. History of the Hellenic Wordl. The Archaic Period. This edition © 1975 by Ekdotike Athenon S. A. – Heinemann Educational Books Ltd, London etc.

Katona L. Endre

1. Szp. Lambrosz rektor, aki 1916-ban miniszterelnök is volt, történeti munkája mellett, amely azonban csak 1453-ig követi az eseményeket folyamatosan, több írásában figyelmet szentelt a magyarországi, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia-beli görög kisebbségnek is. E publikációk azonban tárgyi, és különösen nyelvi pontosság tekintetében nagyon sok kívánnivalót hagynak hátra.

2. Ugyanerről magyarul, pl. a folklór szempontjából, ld. D. Hadzisz Utószavát A lány, aki rózsát nevetett című válogatásban, Bp., 1964. 193 skk.

3. Ezt a könyv Neander-völgyi típusúnak minősíti, újabban azonban a korát magasabbra becsülik.

4. Ld. pl. J. E. Coleman „forgatókönyvét”, aki éppen ezer évvel korábbra, i.e. 3200-ra datálja „a görögök érkezését” (JIES 28, 2000: 101–153). Ugyanitt radikális, nem feltétlenül elfogadandó, i. e. 5–6000-ig felnyúló elgondolások is szerepelnek. Annak taglalása, hogy a szóhasználat („érkezés”) mennyire helyes vagy helytelen, meghaladja a jelen áttekintés kereteit.

5. Legutoljára M. Meier-Brügger a berlini Freie Universität oktatója az egyetem által 2004 augusztus utolsó napjaiban rendezett Indo-European Sommer School keretében fenntartás nélkül i. e. 2500 előttre tette az „érkezést” és csak atekinetben látott nyitott kérdést, hogy kik voltak pontosan azok, akik a félsziget indogermanizációját végrehajtották. A jelenlevő recenzens idevágó kérdésére azt válaszolta, hogy a datálással az ősrégész Bernhard Hänselt követi, akit szaktekintélynek ismer el.

6. Sakellariou 1970-es eredeti és az 1974-es némileg módosított nézeteiről ld. bővebben JIES 28, 2000. 85–90. S. röviden újrafogalmazza az idevágó nézeteit az UNESCO által támogatott kultúrtörténeti sorozat 2. kötetében (History of Humanity II, Ed. by A.H. Dani – J.-P. Mohen, 1996): 145., 152–154. (az áttekintést Chr. Doumas folytatja a 154-158. oldalakon), valamint a 159–166. oldalakon, ahol az i. e. 1100–700 közötti korszakról ír.

7. Az utóbbi a Sorbonne történész professzora és volt rektora, az Athéni Akadémia levelező és számos más bel- és külföldi intézmény tagja. Az előbbi történész és jogász, az Athéni Egyetemen doktorált.

8. Itt érdemes emlékeztetni arra, hogy amikor II. János Pál hosszú egyeztetés után 2001 májusában elzarándokolt Athénba, hivatalosan bocsánatot kért az Ortodox Egyháztól azért, amit a Nyugati Egyház a múltban elkövetett ellene. A hosszú beszéd, amelyet Hrisztodulosz athéni érsekhez intézett, különböző nyelveken, a Vatikán honlapján olvasható. Konstantinápoly keresztesek általi kifosztását katasztrofálisnak nevezte, és a katolikusok mély sajnálatát fejezte ki. A bocsánatkérés angol fordításban így hangzik: „sons and daughters of the Catholic Church have sinned by action or omission against their orthodox brothers [...] may the Lord grant us the forgiveness we beg of him”.

9. A fejezet szerzője N. Ikonomidisz (Nikñlaow OÞkonomÛdhw), a Montreali Egyetem Párizsban doktorált bizantinológusa. Ugyanerről magyar szempontból l. pl. Bertényi I. – Gyapay G., Magyarország rövid története, Bp. 1993: 40 (a portyázásokról itt nem esik szó, de l. ezekkel kapcsolatban a 35–37. oldalakat). Valószínű azonban, hogy a két vezér nem egyszerre keresztelkedett meg, ezenkívül „Gyula megmaradt a hitben” (Hierotheoszt vele küldték Magyarországra), míg Bulcsú akasztófán végezte a Lech-mezején (vö. Moravcsik Gy., Byzantium and the Magyars, Bp. 1970: 104–107).

10. L. mindehhez Végh Gábor, Magyarország királyai és királynői, Bp., Maecenas, 1991, 1993: 23–24.

11. A fejezet szerzője Manolisz Hatzidakisz régészeti főfelügyelő, a Bizánci Múzeum igazgatója, aki az Athéni Egyetemen tanult és doktorált, a Brüsszeli Egyetem díszdoktora és a Princeton Institute for Advanced Study tagja.

12. Ez volt „Bizánc megvétele”. Geoffroy de Villehardouin egykorú krónikáját ilyen címen fordították magyarra (Budapest, Európa 1985). Az akkori világ legnagyobb városának az elfoglalását és kifosztását hagyományosan a világtörténelem legbarbárabb hadi cselekményének tartják. Amint egy történetíró megjegyezte, „ezeknél az állítólagos keresztényeknél még a szaracénok is irgalmasabbak és kedvesebbek”. (A pusztításra és a forrásokra nézve l., pl. G. Ostrogorsky könyvét, History of the Byzantine State, Oxford, 1968. 417., illetve a pusztításra még – igen érzékletesen – A.P. Kazsdan – G.G. Litavrin, Bizánc rövid története, Bp., Gondolat, 1961. 218–219. oldalait). Erre utalt II. János-Pál is 2001-es athéni látogatása során.

13. 1789 v. 1799–1874, szabadságharcos, a felszabadító háborút előkészítő Filiki Eteria társaság tagja, újságíró, történész.

14. Az itt írottakat és az összes következő kötet problematikáját nagyon jól kiegészíti K. Amantos német nyelvű tanulmánya. A filológus történészt a Budapesti Philologiai Társaság hívta meg előadást tartani, ami 1936. ápr. 23-án hangzott el. A szöveg a társaság folyóiratában olvasható: Aus der Geschichte und Geographie Neugriechenlands, EPhK 61, 1937. 305–313. A Magyarországra és Romániába kivándorolt görögökről a 311–313. oldalakon esik szó. (Amantos akadémikus munkásságának rövid méltatását az EPhK 54. számában találjuk (1930. 65–66).

15. Vö. Moravcsik Gy., Byzantium and the Magyars, Bp., 1970. 122.

16. Ezek az adatok a könyv szerint a „Rákóczi-Archívumból” (�ArxeÝa Rakñzh) származnak (235. o.), és a görögök magyarországi elterjedéséről adnak tájékoztatást. A szerző Konsztantinosz Dimarasz (K. Dhmarw) a Sorbonne irodalomtörténésze, akinek jó szava is van: a magyarok általában liberálisak voltak a nemzetiségiekkel szemben, és ez lehetővé tette, hogy sok honfitársa még egyetemet is végezhetett (235. o.). A felsorolt mintegy 20 névből a Kecskeméten élt Jeorgiosz Zaviraszé a legfontosabb, akinek a hagyatékát Graf András és Horváth Endre gondozta. Az előbbi 1935-ben, az utóbbi 1937-ben monográfiát jelentetett meg róla. Az „Új Hellasz”, Zavirasz főműve, Görögországban is megjelent, először 1872-ben, majd 1972-ben fakszimilében ismét, új bevezetéssel és mutatóval. (L. Füves Ödön írását, AT 21, 1974: 108–109).