Klió 2004/3.

13. évfolyam

A visegrádi együttműködés cseh szemmel. II. rész.*

Közép-Európa történeti jellegű értelmezésének cseh szempontjai után következnek a magyar szempontok. A Közép-Európa magyar felfogását elemző két tanulmány (az egyik az 1989 előtti, a másik az 1989 utáni elemeket teszi elemzés tárgyává) szerzője Eva Irmanová történész, aki a magyar viszonyok kitűnő ismerője. Ő a szerzője egy csehül frissen megjelent, a versailles-i békerendszert magyar szempontból elemző, tekintélyes monográfiának is. Azon kevés cseh tudósok egyike, akik arra törekedtek, hogy a magyar álláspontok és érvrendszer ismertetése, elemzése, értelmezése mellett, ezeket meg is értsék, és amit lehet, el is fogadjanak belőle. Irmanová a Visegrádról szóló kötet magyar tanulmányában áttekinti a XIX–XX. század magyar politikai gondolkodását abból a szempontból, hogy mikor, miért és hogyan képzelték el a magyarok a térség politikai rendezését. Nemcsak a tervekről, szellemi próbálkozásokról ad hírt, hanem ezekkel szembeállítja a megvalósított politikai gyakorlatot is.

Rögtön az első mondataiban megállapítja, hogy a magyar politikai és kulturális gondolkodás a kelet-közép-európai népek együttműködésének gondolatához hagyományos nosztalgiával kötődik, aminek az a lényege, hogy más a gondolat, és más a megvalósított állami politikai gyakorlat. Vagyis gondolatban elképzeltük az együttműködést, a gyakorlatban pedig más nemzetekkel, népekkel szemben kemény, önérdek-érvényesítő politikát folytattunk. Állítása illusztrálásaként a Nyugat folyóirat legjelesebb szerzőit sorolja fel.

Irmanová úgy értékeli, hogy az európai integráció a magyar társadalom számára olyan új reményt jelent, amely a magyar XIX. és XX. század két kulcsfontosságú és stratégiai problémájának megoldását biztosíthatja: a „visszatérés Európába” a modernizációs nehézségek leküzdését és Magyarország európai helyének megtalálását, valamint a magyarság védelmének biztosítását jelentheti. Az 1990-es évek magyar külpolitikájának hármas prioritása a magyarokról szóló mérlegelések központi eleme. A szerző szerint a magyar politikai gondolkodásban élő maradt a közép-európai együttműködés gondolata, amiről az is tanúskodik, hogy a magyarok elkötelezetten kezdeményezték a visegrádi együttműködés kialakulásának folyamatát.

A kötet terjedelmileg leghosszabb tanulmánya a közép-európai együttműködés gondolatának magyar reflexióival, annak történetileg kialakult folyamataival foglalkozik. A jakobinusok térséget szervező föderalizáló elképzeléseinek ismertetésével kezdi, és egészen az 1980-as évek végéig sorra vesz minden ilyen gondolatot, elképzelést. A soknemzetiségű Monarchiát átalakító kossuthi konföderációs tervektől Jászi Oszkár tervein keresztül az 1980-as évek magyar szamizdat-irodalmában megjelenő gondolatokig és Bibó elképzeléseiig minden fontos eszmefuttatást és politikai tervet felvázol. A magyar problémákat megértő szemmel és szándékkal ismerteti a magyar politikai gondolkodás történeti ívét, és ugyanilyen alapállásból elemzi a Trianonból származó magyar problémákat is. Kevés olyan cseh történész van, aki erre képes és hajlandó.

Nem marad ki a XIX. század második felének jellegzetessége, a szlávoktól és a pánszlávizmustól való félelem, az 1868-as nemzetiségi törvény elemzése és Teleki László „föderális bátorságának” elemzése sem. Nem kerülte el a figyelmét a nemzetiségi törvény kapcsán az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok megadásának illetve tagadásának „örök” politikai és jogi dilemmája sem. A magyar politikai gondolkodás 1940-es évekig jelen lévő „vörös fonalát”, a magyar politikai, illetve kulturális szupremáciát és a területi integritás elvét úgy mutatja be, mint ami dogmává vált, és a magyar történeti fejlődésből logikusan következett. Ezzel kapcsolatosan is az objektív történész megértő jóindulatát tanúsítja. A folyamatok felvázolása közben nem feledkezik meg arról, hogy a jelentős cseh-magyar viszonyulásokat felemlítse. Ilyen például az, amikor Jászi utólag elismeri Masaryk elnök azon igazát, hogy Európában az integráció előfeltétele a kis nemzetállamok létrehozása.

Az új nemzetállami berendezkedést, a versailles-i rendszer kialakulását abból a szempontból tekinti át, hogy milyen változásokat eredményezett a térségben. Ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy az antant vezetői világosan látták, hogy kisebb szövetségeseik követeléseit nem lehet a magyar nemzeti érdek megsértése nélkül teljesíteni, ezért nem is törekedtek arra, hogy a magyarokkal a békekonferencia végéig tárgyaljanak. A konferencia döntéseit pedig készek voltak erőszakkal is érvényesíteni. Ezzel függ össze, hogy az utódállamok határai a magyarokkal szemben, a magyarok kárára alakultak ki, és így, paradox módon, nem nemzetállamok jöttek létre, hanem olyanok, amelyek mindegyike nagy tömegű (28-34 százaléknyi) nemzeti kisebbséget kapott. Így a térséget továbbra is etnikai feszültségek határozták meg, amelyek nem voltak enyhébbek, mint a Monarchia és a többi birodalom feloszlatása előtt.

Ez a helyzet eredményezte, hogy a magyar külpolitika új „témával” gazdagodott: a határokon kívül rekedt magyarok sorsáért való aggódással és felelősségérzettel. Ez a téma máig a magyar külpolitika prioritásainak egyike. Így került a régióra irányuló magyar mérlegelések közé a magyar kisebbség kérdése, amire a magyar társadalom mindig érzékeny maradt. Ez okozta a két háború közötti magyar revíziós törekvéseket is, melyeknek lényeges elemeit, ezek variációit Irmanová gondosan körüljárja. Fontosnak tartja Teleki Pál és Szekfű Gyula ide vonatkozó nézeteinek, politikai programjának vázolását, és közben néhány olyan megállapítást is közbeiktat, amelyekkel világossá teszi a cseh olvasó előtt azt, hogy miért volt ez jellemző a két háború közötti magyar politikai gondolkodásra.

Az egyik az, hogy ezt az állapotot az egész magyar politikai közélet és társadalom ideiglenesnek tekintette (ami érvényes a csehországi németekre is ebben az időszakban). Ekkor kezdtek a magyarok mélyen és behatóan foglalkozni a kisebbségi kérdéssel, és ekkortól kezdtek igazi megoldásokat keresni erre a megoldhatatlan problémára. Irmanová levezeti a térségre vonatkozó magyar szupremácia eszmei fejlődését és indoklását is. Ehhez a Szent István-i Közép-Európa-felfogást látja legmegfelelőbbnek, és hangsúlyozza, hogy ezt annak bizonygatására alkalmazzák, hogy a térség vezetésére a magyarok hivatottak. Ezt vallja Teleki és Szekfű mellett Bethlen István is. A revizionista elképzelések fokozatainak felvázolásakor fontosnak tartja, hogy ki és mikor vallotta a „mindent vissza” elvét, és ki volt az, aki – időben előre haladva – csupán a magyarok által lakott etnikai területeket követelte vissza. Azt is megemlíti, hogy csak kevesen voltak, akik az egész Monarchiát visszakívánták. A legtöbben a magyar államot tekintették a revízió céljának. Érdekesnek tartja, hogy a magyar politikai gondolkodásban sem korábban, sem később nem volt jellemző, hogy a Monarchiát föderalizálva vissza kívánták volna állítani.

Az 1930-as évektől a magyar revíziós gondolatok a biztonságra összpontosítottak, és egyesek a németekkel való szövetségben láttak megoldást. Közéjük sorolja Gömbös Gyulát, aki a Berlin–Róma–Budpest-tengelyben gondolkodott. Szekfű, Jászi és Németh László térségrendező elképzeléseivel részletesen foglalkozik, és mindegyikben meglátja a pozitívumokat és a tévedéseket is. Elmagyarázza, hogy az integrális revízió mellett és ezzel párhuzamosan léteztek részleges, etnikai alapú revizionista elképzelések is. Hangsúlyozza, hogy Jászi később, az 1940-es évek elejétől, valamint Németh László voltak azok, akik már nem elsősorban a revízió (és a szupremácia) segítségével képzelték el a térség demokratikusabb és igazságosabb elrendezését, hanem föderális, illetve konföderális formában. Jászinál kiemeli, hogy a „dunai monarchiát” az USA és a demokratikus Németország részvételével lehetne egyben tartani, és hogy az integrációban nem lenne szükség revízióra. Így Jászi azon elsők egyike, akik felismerték, hogy a szélesebb integráció nagymértékben megoldaná a határon kívül rekedt magyar kisebbségek ügyét. Németh László pedig (csakúgy, mint Szekfű) kultúrára és erkölcsiségre is apellál, amikor a magyaroknak a térségben betöltött helyét és szerepét mérlegeli. Irmanová szerint Németh László a Magyarság és Európa című művében az irredentizmus helyett a közép-európai feladatokat kínálja fel a magyaroknak. Eközben közös hagyományokra és a nyugati kihívásokra adható közös válaszokra hivatkozik, amiket a közös, sorsszerű érdekek diktálnak. Így ad Jászi és Németh a magyaroknak új közép-európai programot. Ők ketten egyúttal abban is hasonlítanak, hogy határozottan felvetették a magyarok felelősségét azért, ami addig történt, és azért is, ami azután fog történni.

A magyarokról szóló tanulmány szerzője áttekinti a kommunista, Közép-Európára és a magyarok sorsára vonatkozó elképzeléseket is, közöttük elsősorban Révai Józsefét. Megállapítja, hogy mindenki, még a kommunisták is diktátumnak és igazságtalannak tekintették a trianoni békeszerződést és határokat, de a kommunisták elsősorban azt hangoztatták, hogy ez imperialista békediktátum volt. Révai 1945 előtt részleges területi revíziót és határmódosítást követelt. A munkásság feladataként jelölte ki a magyar nemzeti érdekekkel való azonosulást. Célja ezzel az volt, hogy bizonyítsa: a magyar nemzeti ügy egyetlen védelmezője a kommunista párt, és annak megbízható szövetségese, Szovjet-Oroszország. 1945 előtt a nácizmus elleni szolidaritás jegyében nemzetközi összefogást sürgetett a térségben, de 1945 után már nem akart etnikai határmódosítást, hanem a határon túl maradt magyar kisebbségek védelmét hangoztatta. Nézetei tehát a kommunista és a szovjet politikai irányvonal mindenkori módosulását követték.

Közvetlenül az 1945 utáni elképzelésekről szólva Irmanová megállapítja, hogy addigra (nyilván a háborús fejleményeknek és eredményeknek köszönhetően is) a magyar szellemi és politikai elit lemondott az integrális vagy teljes revízióról, és már csak az etnikai határok közötti revíziót, illetve a kívül rekedt magyarok autonómiáját tűztek ki célként. Az ezeréves határok követelését már a magyar nemzetre nézve káros sovinizmusként ítélték el. Bibó István gondolatait elemzi a legrészletesebben. Ő mind a revíziót, mind a kisebbségek elnyomását meg kívánta tiltani, és beszélt stabilizálható, azaz jó határokról, amelyekkel együtt lehet élni, amelyeket el lehet fogadni. Ám a magyaroknak Irmanová szerint (is) meg kellett tanulniuk, hogy sem az optimális határ, sem az etnikai revízió programja nem reális. A magyar politika számára csak az maradt, hogy megtanulja: a határokon kívül rekedt magyar kisebbség sorsa Magyarország számára nem lehet közömbös.

Az 1950-es évektől kezdve Magyarországon tilos volt Trianonról írni és beszélni. A nagyobb magyar történeti összefoglalók áttekintésével Irmanová megállapítja, hogy csak a tízkötetes megfelelő kötete szentelt Trianonnak elég teret. Az 1980-as évek második felében már egy-két önálló mű is megjelenhetett erről a témáról. Bár csak a 80-as évek végétől számít nyílt vitatémának, a magyar társadalom folyamatosan átélte ennek sokkját, az ún. Trianon-sokkot. A látens feszültség máig jelen van, különösen a határon kívül rekedt magyarok kérdését illetően, és nem is annyira a Magyarországon belüli társadalomban, mint a szomszédokkal való viszonyban. 1989-ben végzett felmérések is igazolják, hogy a magyar társadalom tudatában ez a legérzékenyebb pont.

Azt is leszögezi, hogy Trianont a magyar társadalom egyértelműen elutasítja, de a jelenség befolyásolja a magyarországi légkört, befolyásolja az állam bel- és külpolitikáját, és összefügg az integrációs folyamatokkal is. A trianoni békeszerződéssel függ össze a három legfontosabb problémakör: az állam határainak kérdése; a határon kívül, és így elsősorban a szomszédos államokban élő magyar kisebbségek ügye; a magyar nemzeti érdek mibenléte is. Ennek áttekintésénél adja meg Irmanová a pontos adatokat arról, hogy mekkora területi és emberveszteség érte Magyarországot (Horvátország nélkül területének 67 százaléka, lakosságának 58 százaléka). A történelmi Magyarország vagyonának az új, kis Magyarország mindössze 38 százalékát kapta meg. Megemlíti a gazdasági veszteségeket és káoszt is. Úgy véli, hogy ötven évig tartott, amíg ezen a megcsonkított területen emberi életkörülményeket lehetett teremteni. A veszteségek számbavételénél Hajdú Tibor történész szavait idézi, aki szerint Trianon tragédiája nem abban áll, hogy elveszítettük történelmi határainkat, mert erre előbb vagy utóbb úgyis sor került volna, hanem hogy a lehető legrosszabb határokat kaptuk. Azt is hozzáteszi, hogy ma Magyarországon a határok revíziójáról csak az éretlenek és a demagógok beszélnek.

A határrevízióval kapcsolatosan Irmanová elmondja, hogy ezt nemcsak a magyar értelmiségiek utasítják el, hanem a magyar politikai pártok és a magyar közvélemény túlnyomó része is. A mai generációk Magyarország helyzetét józanul és reálisan ítélik meg, de ez nem jelenti azt, hogy a békeszerződéseket ne tartanák igazságtalannak. Ezért is tekintettek várakozással a magyarok az 1980-as évek végén az európai területi változásokra (Németország egyesítése, a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia szétesése), és ezektől a szerződések átértékelését várták.

Irmanová szerint Trianon elutasításának okai között van annak felismerése is, hogy a két háború közötti revíziós követelésekkel a politikusok rossz terápiát választottak a magyar problémák megoldására. Trianon a magyarok számára már nem határkérdés, hanem a kisebbségi jogok kérdése. Tehát nem a történelmi területek és határok elvesztése a fő probléma, hanem az, hogy magyarok is a határokon kívül rekedtek, és más nemzetállamok fennhatósága alá kerültek. Azok azonban nem azzal foglalkoztak, hogy mi a jó a magyar kisebbségeknek, hanem hogy mi a jó e kisebbségekkel szemben az illető államoknak; e magyar kisebbségek sorsát alárendelték saját bel- és külpolitikai érdekeiknek. A magyar kisebbségekkel szembeni elnyomó politika csak 1975 után, a Helsinki Záróokmány aláírása nyomán váltott ki állami szintű politikai elégedetlenséget Magyarország külpolitikájából.

Viszont a magyar ellenzéki (szamizdat-) irodalomban az 1980-as évek második felétől a kisebbségi tematika új reneszánszát éli, és ma is vitatéma. A tanulmány cseh szerzője áttekinti ezt az irodalmat is. Elsősorban Kis Jánosnak a témában írott gondolatait (pl. a Beszélőben megjelent Társadalmi Szerződést) osztja meg a cseh olvasóval. Irmanová felhívta a figyelmet arra, hogy e magyar kisebbségek nem töredékek, hanem a magyarság egyharmadát teszik ki a térségben. Rámutatott, hogyan fosztják meg őket anyanyelv-használati jogaiktól, s milyen ellenséges velük szemben az adott politika. Azt is megfogalmazta, hogy meghatározott nemzeti államok e magyarokat kollektív bűnösöknek tartják, és folyamatosan az irredentizmus előkészítésével vádolják őket. Irmanová szerint mindez azért van, mert az illető nemzetek nem érzik magukat biztonságban azok között a határok között, amelyeket nekik a győztes hatalmak kijelöltek a két háború között, ezért akár erőszakosan is megpróbálják asszimilálni a magyarokat.

A kisebbségi jogok a magyar demokratikus ellenzék számára összefüggtek az általános emberi jogokkal, állapítja meg Irmanová. Ez az ellenzék nem tartotta helyesnek a határrevízió felvetését, sőt kifejezetten veszélyesnek, károsnak ítélte meg azt. Szerintük csak a kisebbségi jogok teljesítésére kell koncentrálni. A határokon kívül rekedt magyarokkal való törődés eszerint erkölcsi kötelessége és felelőssége az országnak. Ezeket a gondolatokat Irmanová úgy ítéli meg, mint amelyek a magyar politikai gondolkodás magyarság-felfogásának Trianon óta folytonos részét képezik. Ezen az alapon fogja fel ennek szerves részeként Antall József 1990-es kijelentését arról, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Az ellenzéki elképzelések között fontosnak tartja azt, hogy közös nemzeti stratégiát sürgettek, és úgy ítélték meg, hogy a kisebbségvédelmi politikának demokratikusnak kell lennie. Ezek egyik legfontosabbika, hogy a kisebbségben élőket kollektív (kulturális és nyelvi) jogok illetik meg, különben nem elég demokratikus az illető berendezkedés. (Irmanová ezt feltehetően azért is hangsúlyozza, mert saját társadalma, és a szlovák is, mindennél határozottabban elutasítja, hogy a kisebbséget kollektív jogok illetnék meg.) A magyar ellenzék szerint a kisebbségi jogok védelme nemcsak anyaországi, hanem nemzetközi közösségi feladat is. Tehát hangsúlyozza, hogy a magyar demokratikus ellenzék a kisebbségi jogok védelmével kapcsolatosan a határmódosítás gondolatát elvetette, és a demokratikus egyéni és kollektív jogokat követelte. Kiemeli, hogy a magyarországi kisebbségeknek is hasonló jogokat követeltek.

A magyar ellenzék térségre vonatkozó elképzelései között számon tartja, hogy azok a reformok kérdését összekapcsolták a belső demokratizálás kérdésével, sőt a magyar külpolitika jellemzőinek és feladatainak felvázolásával is. Eszerint a magyar külpolitikának nemcsak keletre, hanem nyugatra is nyitnia kell, és mindkét irányban jó kapcsolatokra kell törekednie. Ebben fontos szerepet játszott az eladósodás is. Már az 1980-as évek közepétől felmerült annak kérdése, hogy e kis közép-európai ország hogyan fog viszonyulni az egységesülő Európához, az integrációs folyamathoz. Irmanová nem véletlenül hangsúlyozza, hogy az ellenzéki elképzelés szerint Magyarországnak a német hegemónia alatt álló, integrálódó Európába való belépés legyen a fő célja, és hogy a hagyományos partnerekkel való együttműködés elmélyítését tartják fontosnak.

A térségre vonatkozó elképzelések között az ellenzékiek közép-európai terveit is ismerteti. A térség kis országai közötti közép-európai (ide tartozott az NDK és Jugoszlávia is) együttműködés politikájának gondolata az 1980-as évek második felében megszületett, amiben Magyarországnak a koordinátor szerepét szánták. Az együttműködést illetően közös intézményeket is elképzeltek, hogy ezzel segítsék az integrált Európába való bejutást.

Az ellenzéki térségrendező álláspont után ismertet egy másikat, egy „hivatalosabbat”, Berend T. Ivánét. Hangsúlyozza, hogy ő e térség kis országait kelet-európaiaknak tartja, mert a fejlődésben való lemaradásukat tekintve a keleti régióhoz kötődnek. Ez a lemaradás a térségben több évszázados, és (az állami fejlesztési támogatások által) intézményesített is, ezért nem lehetnek a fejlett Nyugat részei vagy partnerei. Berend T. Iván álláspontjában tehát a lemaradásban jellemző kontinuitást emeli ki. Egy másik magyar elképzelés szerint (Bihari Mihály) a nyugati irányú modernizálás és fejlődés kontinuitása megszakadt, és most annak lehetőségét kell megteremteni, hogy ez folytatódhasson. Az 1980-as évek végének magyar politikai átalakulását Irmanová úgy tekinti át, hogy a kialakult pártok térségre vonatkozó programjainak rövid áttekintését adja.

Jirí Vykoukal a kol.: Visegrád. Možnosti a meze středoevropské spolupráce. (Visegrád. A közép-európai együttműködés lehetőségei és határai.) Dokořán, Praha, 2003. 405 o.

Hamberger Judit