Klió 2004/3.

13. évfolyam

A párthadsereg sorsa

 

 

Jugoszlávia háborús felbomlásáról már viszonylag sok publikáció jelent meg, mégis – mutat rá Miroslav Hadžić – ezek a legritkább esetben firtatnak katonapolitikai vonatkozásokat, inkább a politikai szereplők cselekedeteit, helyzetét elemzik. Sőt általában megelégszenek azzal, hogy a szerb félről, vagy rosszabb esetben a szerb-kommunista félről és ellenfeleiről beszéljenek, noha ellenfeleik katonai vezetői is ugyanazokat a katonai akadémiákat végezték el, sőt az egykori Jugoszláv Néphadsereg kötelékéből kiválva lettek az új hadseregek tisztjei. A fentiek figyelmen kívül hagyása leegyszerűsítése a helyzetnek, és így ez a fajta problémafelvetés nem visz el a megértéshez. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük a hadsereg titoizmusból örökölt kitüntetett helyzetét, és érinthetetlen, társadalom felül (de párton aluli) állását. És valóban, a titoizmus korszakában a hadsereg egy hatalmas monstrum volt, amely érinthetetlen, és kritizálhatatlan volt, amolyan „minden jugoszláv büszkesége”. Ezt a helyzetet, mint a kilencvenes években dúló háborúk előfeltételét nem árt kiemelni.

A szerző kiindulási pontja annak a magyarázata, hogyan volt lehetséges az, hogy egy ilyen befolyásos intézmény elveszítse arcát és megszűnjön. A szerző egyik alaptézise az, hogy a Jugoszláv Néphadsereg 1992-ben megszűnt, és ezek után különböző származékai, „lepárlatai” (derivátumai – ahogy a szerző használja) ténykedtek a hadszíntereken. A szerző különböző okokra mutat rá. Szerinte a párthadsereg sorsa egyrészt annak ideológiai meghatározottsága okán pecséte­lődött meg, amely áthatotta a késő titoizmust. A másik ok a kivételezett társa­dal­mi helyzet, az „aranykalitka” – némi túlzással –, a téren és időn kívüli helyzet, ami a társadalmi helyzetet illetően vakká és süketté tette a hadsereg vezetését, de nem csak azt, hanem az alsóbb struktúrákat is. A harmadik csoportja az okoknak a vezetők értelmi és morális hiányosságai. Negyedrészt pedig az volt a gond, hogy a hadsereg helyzetét nem határozták meg megfelelően törvényekkel és az alkotmánnyal sem, ugyanis addig a párt informális impulzusai számítottak, nem a törvények és szabályok. Mindebből kifolyólag, a Jugoszláv Néphadsereg képtelen volt arra, hogy reális célokat tűzzön ki maga elé. Annyira eltompult a hadvezetés, hogy még azzal sem volt tisztában, milyenek lehetnek a meghatározható, megfogalmazható katonai célok.

A könyvet nem jellemzi feszes struktúra. Mégis az egymás után keletkezett, és egymás után szerkesztett tanulmányok folyamában érzékelhető egyfajta egymásra épülés. Az első két komolyabb tanulmány arról szól, hogy a titoizmus elmúlására nem tudott reagálni a hadsereg (a fent kifejtett okok miatt). Nem tudott átalakulni, mert nem tudta a helyzetet sem felmérni, amibe került. Ehhez kapcsolódik az, hogy vezetői – intellektuális hiányuk okán, gondolkodásra való képtelenség, vagy restség miatt – azt sem tudták felismerni, hogy milyen stratégiát dolgozzanak ki, s ebből többek között az is következett, hogy nem tudták sem a saját, sem az egész testület működésének szabályait meghatározni. Sőt a Jugoszláv – akkor még – Néphadsereg nem rendelkezett olyan operatív tervekkel sem, hogy mire hogyan reagáljon, ami elengedhetetlen egy magát komolynak tartó hadseregben. Ráadásul – ezt a kérdést boncolgatja a másik tanulmány – teljesen értelmetlenül és hasztalanul, a hadsereg a „morális-politikai helyzettel” foglalkozott. Magának a kifejezésnek sem volt értelme, még a pártállam kontextusában sem (a pártállam mellesleg tele volt ilyen értelmezhetetlen kifejezésekkel, ezekkel egyfajta szocreál misztikát vittek a közbeszédbe). A „morális-politikai helyzet” végül képlékeny kifejezésnek bizonyult. Lehetetlenné tette azt, hogy a hadsereg érvényes módon felmérhesse a helyzetét, lehetővé tette viszont a vele való manipulációt, ami az összeomlását okozta. Nagyon helyesen mutat rá a szerző, hogy olyasmivel, mint a „morális-politikai helyzet” nem is volt értelme foglalkozni egy működőképes hadseregnek. Összehasonlítva a nyugati modellekkel – mutat rá a szerző – nyilvánvaló, hogy a politikai vezetés parancsait kellett volna, hogy teljesítse. Azonban a politikai hatalom megoszlása, és birtokosa, illetve annak helyzete sem volt teljesen világos Jugoszláviában, hiszen a köztársaságok és a központi hatalom közötti viszony vita tárgya volt (ez a bámulatosan kusza 1974-es alkotmányból következett). Így esett, hogy a háborút megelőző politikai krízisben, a krízist kezelő tárgyalásokban, a hadsereg „köztársasági” státuszban vett részt, sőt egyes pillanatokban a „legfontosabb köztársaság” szerepét játszotta, pontosabban a teljesen alkalmatlan vezetői játszották ezt a szerepet. Adžić vezérkari főnökről még az is kijelenthető, hogy korlátolt, és egyenesen buta ember benyomását keltette, Kadijević, a hadsereg főparancsnoka kevésbé mutatkozott alkalmatlannak, de azok a döntések, amiket meghozott, erre utalnak. A hadsereg feladatai tehát egyrészt „alulfogalmazottak” voltak, mert nem volt egyértelmű, hogy mi is a tényleges feladata, másrészt pedig a hadsereg befolyása jelentősen túlterjedt azon, ami funkcionális lett volna. Arról van ugyanis szó, hogy a Jugoszláv Néphadsereg egyrészt az ország területi integritását védte, másrészt az államberendezkedést, az „önigazgatású szocializmust”. A hadsereg kettős funkciója régi titoista kövület volt, ami abból nőtt ki, hogy annakidején úgy értelmezték a második világháborús eseményeket, hogy azok egyszerre voltak felszabadító (idegen hódítók elleni), és forradalmi (osztályharcos) háború részei. Ha a hadsereg szó szerint tette volna feladatát, akkor már akkor fel kellett volna lépnie, amikor az ország politikai rendszere változott, de akkor ezt nem tette. Másrészt, a szlovén és horvát kiválás esetén nem kellett volna reagálnia, hiszen nem érte támadás az országot. A hadsereg számos ilyen antinómiába került, illetve menetelt bele. A fenti volt a legsúlyosabb, de a terepen is voltak ilyenek, hiszen volt úgy, hogy lőszer nélkül küldték a katonákat a zűrös területekre, pl. abban bízva, hogy jelenlétükkel elrettentően hatnak; a valóságban pedig szánalmasak, és nevetségesek lettek.

Minden tanulmányban, így az első kettőben is kiemeli a szerző: amellett, hogy a hadsereg és a kormányzat között a viszony problémás, a hadsereg és a párt viszonya is tisztázatlan. Fontos megfigyelés az, hogy a titoizmusban a hadseregnek feladata volt a sorkatonaság ideológiai nevelésben részesítése. A tiszti kar kivétel nélkül párttagokból állt, és a hűsége elsősorban a pártnak szólt, pontosabban annak a konglomerációnak, ami abból keletkezett, hogy az állam, a párt, és a hadsereg egybeolvadt. Az 1980-as évek vége a szocialista-kommunista ideológiák ellehetetlenülésének korszaka. Mivel Jugoszlávia viszonya ehhez az ideológiához, így ehhez a folyamathoz sajátos volt, a kommunizmus máshol egyértelmű elvetése nem történt meg. Mégis a hadsereg ideológiai vákuumba jutott, és ebbe a vákuumba nyomult be Milošević, aki új ideológiai szurrogátumot gyúrt össze a már létező elemekből, amit a „patriotizmus” szóval lehet a leginkább körülírni. A miloševići patriotizmus jelentése nem fedte pontosan a valódi tartalmat, ugyanis feltételezte az általa megfogalmazott jugoszlávizmus melletti hűséget, és az általa kijelölt ellenségek gyűlöletét. Ezt egyébként retorikai, ideológiai „hókusz-pókuszokkal” érte el, azaz a valóság, a mitikus-szimbolikus retorika, valamint a populista demagógia nyelvezetének kombinációja által. Fontos, és a Nyugaton kevéssé ismert tény, hogy a katonatisztek nem voltak Milošević feltétlen hívei, de elavult ideológia hívei voltak, ők ugyanis még akkor is titoisták maradtak, amikor a titoizmust, lényegét tekintve (de egyelőre még formálisan nem támadva) már minden oldalról kikezdték, és mint ilyenek, Milošević patriotizmus felfogásának foglyai lettek. Így be kellett, hogy következzen az a pillanat, amikor tehetetlenségük révén elindították a fegyveres akciót Szlovénia ellen. Ez az aktus a szerző meglehetősen új felfogása szerint a jugoszláv hadsereg végét jelentette. De az utóbbi kijelentés is magában hordoz egy paradoxont, ugyanis Milošević először pont a belgrádiak ellen vetette be a jugoszláv hadsereget, amikor azok pluralizmust követeltek 1991. március 9-én (akkor éppen a jugoszlávizmust védelmezte a jugoszlávista katonasággal a szerb nacionalizmus ellen).

A hadsereg útját a háborúba további három tanulmány elemzi. Nyilvánvaló, hogy a fenn vázolt káoszban leledző hadsereg a válságra nem tudott reagálni, és a számszerűen kimutatható katonai erő képtelen volt hatni erejével. E miatt is, és nemcsak a belgrádi és háborús események miatt, szűnt meg létezni a jugoszláv hadsereg. Csak a neve maradt meg, abból az okból, hogy manipulálni lehessen a Jugoszláviához hű polgárokat. Valójában átalakult a Milošević vezette szerb hadsereggé. A szerző ezt az időszakot – nem foglalkozva a hadsereg aktuális nevével – 1992-re teszi. Ekkoriban ugyanis formálisan még Jugoszláv Néphadseregről beszélnek, noha kihagyják nevéből a „népet”. Egészen a Jugoszlávia név hivatalos megszűnéséig (2003 februárja) is Jugoszláv Hadseregről beszélnek. A szerző figyelemre méltóan, és viszonylag meggyőzően bizonygatja tézisét. Azért nem teljesen meggyőző, amit mond, mert már a 80-as évektől összemosódtak a fenti fogalmak, sőt soha sem léteztek szétválasztva. A titoista propagandában ugyanis az egyik vezető szlogen volt, hogy az ember egyszerre jugoszláv és tagja valamelyik nemzetnek. Mégis, mindannak amit Hadžić mond, igenis van értelme, mert a Milošević előtti – nevezzük így, noha sosem volt az – tiszta titoizmusban nem volt értelmezhető az, hogy a jugoszlávizmus csak a szerbséggel legyen szimbiózisban, a többi jugoszláv nép ellenében. Milošević úgy sajátította ki a jugoszlávizmust, hogy azt a többi nép meggyűlölte. A hadseregnek más választása nem volt – legalábbis nem az akkori vezetőkkel, és azok morális, és intellektuális kvalitásaival, illetve e kvalitások hiányával – mint követni a bármilyen, akármilyen jugoszlávizmust, miközben Milošević a másik oldalon a szerb nacionalizmusra kacsingatott.

Nagy értéke a könyvnek, hogy igen meggyőzően ecseteli a hadsereg akkori és későbbi vezetésének intellektuális, morális, szakmai alkalmatlanságát, rámutatva, hogy a titoista kontraszelekcióban csak egy dolog számított igazán – az ideológiai hűség, sőt szinte erény volt, ha valaki nem szokott gondolkodni. Mégis az ideológiai hűség csak egy látható jellemző volt, miközben „feudális módra” csak a felettük álló személyekhez voltak hűségesek, sőt alázatosak. Ez az egyik magyarázata annak, hogy miért vehette át olyan könnyen a kontrollt Milošević. Így ért – ahogy a szerző találóan megfogalmazta – „szerb véget” a jugoszláv hadsereg.

Rendkívül fontos tanulmány az, amely arról beszél, ahogy a hadsereg az embereket ért traumákat használta fel. Szinte gazdálkodott velük. Nagyon helyesen mutat rá Hadžić, hogy már 1945-től ez folyt. A kommunista párt folyamatosan azzal manipulált, hogy a lakosságot traumák nyomasztották, de nagyon. Így bizonyos hívószavak emlegetésével hisztérikus félelmet, és cselekvést lehetett, lehet előidézni. Ezeket a traumákat Jugoszláviában „gondozták”, hogy alkalomadtán használni lehessen. A traumák előhívásának „alapvető mondata” talán az, hogy amennyiben megszűnik Jugoszlávia, a szerbek üldöztetést, és tömeges gyilkosságokat élnek át (ahogy az a második világháborúban volt). Ez a mechanizmus alkalmas volt a harcok gerjesztéséhez addig a pontig, amíg a valóság nem lett fontosabb a „mesénél”, és ameddig az újonnan átélt valódi traumák, és veszteségek átvették a helyet az addig csak retorizált tartalmaktól. Nagy eredménye a munkának, hogy betekintést ad az olvasónak a látszatvalóság manipulálta spanyolfal mögé. Mondani sem kell, hogy ez is megsemmisítő kritika a hadsereg vezetése, és a politikai vezetés számára. Érdekes, és fontos, hogy a szerző nem sokat foglalkozik azzal az egyébként jogos felvetéssel, hogy a szembenálló felek politikai lépései is belekényszerítették a szerbséget, főleg a Szerbián kívüli szerb kisebbséget abba a szerepbe, amit végül is eljátszott, hanem egyenesen a szerbiai manipulációs mechanizmust tárja fel. Ezzel implicit módon azt is állítja, hogy Pandora szelencéjét Belgrádban nyitották fel, és minden más manipuláció alapja is az volt, amit Belgrádban tettek, hiszen mások annak ellenhatására – a nem szerb nemzetiségű polgárokban – építettek, illetve arra tettek még rá (a horvát, illetve muzulmán propaganda).

A könyvben két tanulmány foglalkozik a hadsereg identitáskeresésével, majd három tanulmány azzal, hogy a Jugoszláv Hadsereg hogyan viselkedett a krízis csomópontjain. Főleg az utóbbi témákra vonatkozik, hogy a hadsereg még mindig krízisben van, és a szerző úgy értékeli a helyzetet, hogy még nem értek meg a feltételek a hadsereg civil kontrolljára (ez a könyv megjelenése óta eltelt három év alatt sem változott meg). Az utolsó három tanulmány aktualitása folytán érdekes. Kemény kritikával illeti, hogy a megbukott hadseregről mindenki hallgat. Hallgat a hadsereg, a politikai elit, a pártok, a szakma, holott lenne mit és miről beszélni. Különösen zavarónak tartja, hogy mindazok után, ami történt, még meg sem próbálták szabályozni a hadsereget, így az továbbra is vákuumban van. Érdekes és tanulságos, ahogy kifejti, hogy a Jugoszláv Hadsereg – amit immár nem is így hívnak, de a megírás pillanatában még így hívtak – eredetéről ír. Ugyancsak fontos az, ahogy szakaszolja az elmúlt korszakot, a szerint, hogy milyen a hadsereg állapota: inkubáció (1989–1992), alávetés (1991 májusa–1992 májusa), a megcsonkítás (1992 májusa–1995 novembere), pangás (1995 novembere-1998 márciusa), koszovói visszatérés (1998 márciusa–1999 júniusa). Így jutott végül oda Szerbia, hogy alig van hadra fogható katonai ereje. Mindezért kidolgozta a hadsereg ügyeinek rendezését is. Pontokba szedve közli, ami inkább a szakembereknek, mint a történészeknek érdekes. A könyv utolsó két tanulmánya a hadsereg civil kontrolljáról szól, pontosabban arról, hogy nehéz örökséget cipel magán a hadsereg, és hogy mennyire hiányoznak bizonyos előfeltételei annak, hogy civil ellenőrzés alatti hadsereg jöjjön létre, amely mentes a klientúra állapottól, amiben volt. A könyv megírása óta javult a helyzet, sikerült felszámolni az egyik legmilitánsabb és a civil hatalomra legkevésbé hallgató egységet (igaz már csak a miniszterelnök Đindić meggyilkolása után), mégis a szerző megállapításainak nagy része továbbra is aktuális.

Hadžić könyvével bebizonyította, hogy abszolút ura a témának. Katona­politikát oktatott egyetemi szinten, a könyvben bőséges a jegyzéke a szakiroda­lomnak, és a hivatkozások is gyakoriak (végjegyzet formájában, ami egy kissé zavaró). Mégis néhány komolyabb hiányt érzékel az olvasó. Egyrészt a szerző stílusa nem élvezetes. Ez részben azért van, mert a kötetben szereplő munkák a krízis különböző időszakaiban íródtak, és mert mindben a probléma egészének megragadására törekszik a szerző. Ez nehézségeket okoz a téma megközelítését illetően, és ezekből a nehézségekből az olvasó is sokat érzékel. Sokkal jobb lett volna, ha az összetett problémát részenként próbálja megragadni a szerző. A munka bővelkedik lényegre törő mondatokban, ezek a magvas gondolatok folyamatosan előkerülnek, és kivétel nélkül érdekesek, és fontosak, sőt néha, más-más helyeken újra kifejtve is érdekesek. A magvas gondolatok megfogal­mazásán túl, sajnos a könyv nyelvezetére jellemző az a „korlátolt stílus” ami a katonatisztek megnyilvánulásait jellemezte a titoista Jugoszláviában (önmagukra erőltetett színtelenség, elvont szakmaiság), ezektől az elemektől teljesen meg kéne szabadulni, mert azon felül, hogy nem érnek semmit, zavaróak, és unalmasak is. A megfogalmazást illetően létezik egy komolyabb gond is.

A könyv szövege a vége felé haladva „leül”, átalakul felsorolássá (javasolt intézkedések stb.), sokkal jobb lett volna, ha a könyvet egy szabatos tanulmánnyal zárja le a szerző. A könyv végén mellékelt jegyzetek, a megközelítés igénye arról tanúskodik, hogy az olvasó tanulmányszerű írásokat olvas, mégis a szövegekből sokszor hiányzik a tanulmányokat jellemző szabatosság, a mondanivaló és a tények szervezettsége. Valójában sokszor úgy tűnik, lábjegyzetelt esszéket olvas az olvasó. Sajnos a jó gondolatok általában a rendszerezettség igénye nélkül jelennek meg, sokszor nincsenek végig kifejtve, sokszor olyan gyorsan sorjáznak, hogy az olvasó még az előző gondolatra sem fordított elég figyelmet. Ezért időnként zavaró a gondolatok ismétlődése. Végül hiányzik a könyvből egy olyan tanulmány, ami az olvasót útbaigazítaná arról, hogy milyen erőkkel rendelkezett a Jugoszláv Hadsereg, hogy mennyit, mikor vesztett el belőle, hogy hogyan csoportosította át ezeket az erőket. Annál is inkább így van ez, mert a szerző – nagyon helyesen – mutat rá, hogy az események nagy része alapvetően mégis katonai esemény volt, és nem politikai, következésképpen a megértésükhöz szükséges a katonai vonatkozások minél jobb ismerete. Ezért lenne érdekes megtudni, hány tank, repülő, üteg stb., működött, vagy veszett el, hogy mennyire hatásosan, hatástalanul használták őket. Ezek az adatok nagyon hiányoznak a könyvből.

A könyv komoly hiányosságai ellenére rendkívül fontos munka, felvetései, elemzései részt kell, hogy kapjanak az 1990-es évek jugoszláv válságsorozatról való gondolkodásban, kutatásban.

 

Miroslav Hadžić: Sudbina partijske vojske (A párthadsereg sorsa), Samizdat B92, 2001, Belgrád 340 o.

 

Mészáros Zoltán