Klió 2004/3.

13. évfolyam

A spanyol köztársasági polgárság történelmi pályarajza

 

 

A nagy elfeledettek címet viseli ez a könyv, nem véletlenül. A republikánus polgári baloldal Spanyolországban közel másfél évszázadon át igen jelentős szerepet töltött be a progresszív jövőképek kialakításában, és – ha nagynéha a történelem ezt lehetővé tette – megvalósításában is. Paradox, bár nem megmagyarázhatatlan jelenség, hogy mind a tőlük ,,balra” mind a hozzájuk képest „jobbra” elhelyezkedő szellemi-politikai táboroknak már-már áttekint­hetetlen bőségű historiográfiai feldolgozása gyűlt föl az évtizedek során, míg a köztársasági polgárság szabadgondolkodó balszárnyának a történelmi hagyatékát nagyobb munkák egy-egy alfejezete őrzi. Ezt persze nem kell szó szerint érteni. A politikai utódok és a leszármazottak, no meg az általuk alapított és fenntartott intézet, a Köztársasági Kutatások és Tanulmányok Intézete (CIERE) munkatársai gondoskodtak róla, hogy teljesen azért ne merüljenek feledésbe a republikanizmus nagyjai és történelmi tetteik. Ne felejtsük, Spanyolországban jött létre Európa harmadik köztársasága (1873–1874), ha – francia pendant-jával ellentétben – nem is tudott talpon maradni. Az 1931-1939 közötti II. Köztársaságban pedig szinte minden legfelső szintű közjogi méltóságot az ő képviselőik gyakoroltak. A konzervatív republikánus Niceto Alcalá-Zamora köztársasági elnök után a tisztséget az előzőleg hadügyminiszteri, majd miniszterelnöki poszton működő Manuel Azańa, a Baloldali Köztársasági Párt (Izquierda Republicana – IR) vezére töltötte be. Az egykamarás cortes elnöke Diego Martínez Barrío, a Köztársasági Szövetség (Unión Republicana – UR) vezetője volt. Az 1936-os katonai lázadás utáni első kormányt Dr. José Giral, az IR politikusa vezette. A későbbi emigráns köztársasági kormányokat, egy kivétellel ugyanezeknek a pártoknak a politikusai irányították. Mindazonáltal a nagyobb példányszámú történelmi munkák és dokumentumközlések mostohán bánnak velük. Csak egy-egy csemegének számító kiadvány törte át ezt a „plafont”. (Az egyik ilyenről, Azańa elnök francóisták által 1936-ban ellopott, majd 1977 után Franco hagyatékából előkerült naplófeljegyzéseinek megjelen­tetéséről szerencsém volt beszámolni a Klió 1999. 2. számában.)

Nos, az intézet most nagy lélegzetet vett. Két széles körben ismert történész, Ángeles Egido León és Matilde Eiroa San Francisco szerkesztésében megjelentette tizenkilenc szerző közös munkáját a spanyol republikanizmus történetének egy nagyon kevéssé vizsgált szakaszáról, a fent említett címen; és A baloldali köztársaságiak a száműzetésben alcímmel. Szerencsére a szerzők és a szerkesztők nem tartották magukat szigorúan az alcímben jelzett (értelemszerűen 1939-ben induló) időkerethez. Az 530 oldalas könyvből 133 oldal azt mutatja be, hogyan jutottak el a köztársasági polgárság nagy politikai képviselői oda, hogy 1939-ben vándorbotot kellett ragadniuk. S ez a száműzetés hosszú és keserű volt. Mire véget ért, a világ már felismerhetetlenül átalakult. Céljuk: a köztársaság visszaállítása időszerűtlenné vagy legalább kivihetetlenné vált. (Ezt a kérdést a szerzők, nagy tapintattal, nem boncolgatják, inkább sugallva, mint kifejtve, hogy a baloldali republikanizmus öröksége nem veszett el: a spanyol alkotmányos királyság sok tekintetben nem a régi monarchia értékeire, hanem a II. Köztársaság általuk lefektetett elvi alapjaira épül. És ebben sok az igazság. Mindenesetre az előszó szerzői – a szerkesztők – leszögezik: „Az emlékezés nem a tüzek felszítását célozza”.)

A könyv az IR 1934-es megalakulásának 70. évfordulóján jelent meg. A bevezető szerzői utalnak a köztársaság kikiáltásának (1931. április 14.) közelgő, 75 évfordulójára is. Ez olyan dátum, amelyről a népes emigrációban a spanyol baloldal minden áramlata, ha néha nem is közösen, de évről-évre megemlékezett.

A kötet négy nagyobb részre tagolódik. Az első A köztársasági hagyomány címet viseli, és négy tanulmánya, nagy forrásanyaggal megalapozva, a föderalista republikanizmus 1808–1939 közötti röppályáját vázolja föl. Érdekes már a kiindulópont is: Juan Sisino Pérez Garcón a szálakat az 1812-es cádizi alkot­mányig gombolyítja vissza. Ez nem túlzás. Az alkotmány ugyan a francia fogságban lévő VII. Ferdinánd visszavárása jegyében született, de alapelvei nagyon kevéssé kötődtek a Borbónok korábbi rendszeréhez (antiguo régimen): a nemzet, mint a szuverenitás fő letéteményese, a rendi gyűlés népképviselettel való helyettesítése, általános (férfi) választójoggal, általános közteherviselés – nos, mindez (ha a király 1814 után nem borítja föl) valami koronás köztársaság-félét hozhatott volna létre. Így viszont Cádiz a meghiúsult kivívnivalók egy és egynegyed évszázadra szóló, kis részletekben megvalósuló programját hagyta hátra: a republikánusoknak sokáig volt miből gazdálkodniuk. Ám a régi viták nyoma megmaradt: a szerző szükségesnek tartja, hogy védekező állásba helyezkedjen: hangsúlyozza (talán a mai baszk szélsőségesek szeparatizmusa miatt?), hogy a köztársaságiaknak a merev Borbón-centralizmussal szembe­szegezett föderalizmusa sohasem irányult az ország egységének a szétrom­bolására.

A gondolatmenetet  Manuel Suárez Cortina folytatja, aki „a két köztársaság közötti korszak’’ (1874–1931) demokratáit és republikánusait mutatja be. Legérde­kesebb mozzanata a szélesebben vett korabeli liberalizmus és a republi­kanizmus közötti határ meghúzásának a kísérlete. Eszerint az eredeti liberalizmus programja és tevékenysége a nemesség és a polgárság szövetségén, az állam központosított és felekezeti jellegének elfogadásán, illetve a monarchia érinthetetlenségén alapult. Ezzel szemben a republikanizmus vállalta a rendszeren kívül rekedt széles és tarka társadalmi rétegek igényeinek a képviseletét; az állam laikus arculatát és decentralizált igazgatási szerkezetét hirdette, és a demokratikus köztársaság megvalósításáért küzdött.

Nigel Townson  a republikánusok politikai újjászerveződésének 1931–1933-as történelmi pillanatát ábrázolja. Látszólag merő szakkérdés ez, valójában az 1931 utáni nagyrészt vadonatúj spanyol pártszerkezet formálódásának egyik legizgalmasabb mozzanata. Sokakra ráférne Juan Avilés Farré fejezetének az olvasása is, aki a baloldal 1936. februári választási győzelme utáni hónapokban vizsgálja a látszólag hegemón szerephez jutott, de a jobb- és baloldalról egyaránt meglódult áradat által mindinkább megbénított köztársasági baloldal mozgását. Fölidézendő egy mázsás megállapítása: úgy látja, Azańa miniszterelnök, azzal, hogy májusban engedte magát rábeszélni köztársasági elnökké választására, kiadta kezéből azt a lehetőséget, hogy a végrehajtó hatalom birtokában szálljon szembe a közelgő lázadással. Ángel Bahamonde fejezete azután tükrözi a polgárháború sajátos hatását: számos betöltött közjogi pozíciójuk dacára kívülről a hadiesemények, belülről pedig a hatalmas tömegmozgások átcsapnak a köztársasági pártok, vezetőik és bázisuk fölött (személyek felsorolásain kívül alig jelennek meg a fejezetben, kivéve Azańa elnök 1939. februári, már francia földön bejelentett, következményekkel terhes lemondását.

A második fejezettel (Menekülés és elnyomás) már valóban a száműzetés kezdődik. Ángeles Egido León, a kötet egyik koordinátora a menekült köztársa­ságiak sorsát követi nyomon a polgárháború utáni, hadviselő, majd megszállt Franciaországban. A sebtében fölállított rémítő táborokból 55 ezren jelentkeztek szerződéses munkacsapatokba (magyarán: munkaszolgálatra), 40 ezer fő tudott egyénileg ipari vagy agrármunkát szerezni, hatezer pedig a francia Idegenlégióhoz szerződött. A háború kitörése után a külföldi önkéntesek franciaországi katonai osztagaiban is több ezren szolgáltak. Csak 3000 fő maradt jobb híján a táborokban. S jött a német megszállás: 12 ezer spanyol került náci internáló táborokba a Reich területén, talán ha 1500-an élték túl a megpróbáltatást. Franco pedig – a vichy-i rendőrséggel és a Gestapóval együttműködve – elérte, hogy kiadják neki vezető republikánusok egy csoportját, akiket (élükön Luis Companys katalán kormányfővel) kímélet nélkül kivégeztetett. Toborzott és elhurcolt a német Todt-szervezet is. Másrészt spanyolok részt vettek a nyugati szövetségesek afrikai és európai hadműveleteiben, és nagy számban a francia ellenállás hadseregében. Egy másik szerző, Benito Bermejo külön fejezetben is foglalkozik a náci táborokba kerültek sorsával. Itt újdonság annak a bemutatása, milyen szerepet játszott Franco kormányzata annak a Führer-parancsnak a kiadásában, amelynek alapján „a megszállt francia területen tartózkodó vörös spanyol katonai személyeket” a Birodalom területén lévő koncentrációs táborokba kell szállítani. Ez a lépés bizonyítottan Ramón Serrano Súńer külügy­miniszter 1940. szeptemberi berlini látogatásához, Himmlerrel és Heydrich-kel folytatott tárgyalásaihoz köthető.

Az emigrációba került magas rangú republikánus vezetők sorsával  Manuela Aroca Mohedano foglalkozik, közvetÍenül Juan Hernández Saravía tábornok, főparancsnok esetét vizsgálva, aki Azańa elnökkel együtt lépte át a francia határt. Érdekesen írja le, hogyan bomlott meg a polgári köztársasági tábor kohéziója az elnök 1940. novemberi halála után. A republikánus asszonyok kálváriáját tárgyalja otthon és a száműzetésben Conchita Mir Curcó. A polgárháború alatti és utáni represszióról szól emlékezések alapján Mirta Núńez Díaz-Balart, bemutat több, erről alkotott rendeletet, többek közt azt, amely a besúgók jutalmazását szabályozta.

A harmadik rész, Az intézmények újjáépítése. Ennek első tanulmányát a CIERE elnöke, Manuel Muela írta, bemutatva, hogyan működtek (amennyire és amikor ez lehetséges volt) a Köztársaság legitim intézményei az emigrációban. Ebben a fejezetben sokat tudunk meg az IR és az UR vezetőinek személyes sorsáról és tevékenységéről a vereség utáni évtizedben. Rövid kitekintést olvashatunk az általuk vezetett emigráns kormányok helyzetéről, ezek 1977. júniusi, Mexikóban kimondott önkéntes önfeloszlatásáig.

Ha némely fejezetek szerzői a republikánus szót tágabb értelemben, valamennyi köztársasági emigránsra vonatkoztatják, nem mondható ez Abdón Mateos fejezetéről, amely kifejezetten az IR vezetőinek és szervezeteinek kiterjedt mexikói tevékenységével foglalkozik. A szerző figyelemre méltó megállapítása, hogy a II. világháború után Mexikóban újjáélesztett, majd dr. Giral vezetésével Párizsba telepített köztársasági kormányban az IR nem tudta ellensúlyozni a nagy súlyú szocialista Indalecio Prieto, illetve az Azańa lemondása után köztársasági elnökké elölépett Martínez Barrio, no meg, eleinte, az igen aktív kommunisták tevékenységét.

Miguel Ángel Yusta de Paz arról a kiábrándulásról és reményvesztésről számol be, amelyet a republikánusok a hidegháború kibontakozása után éltek át. Az a reményük, hogy Franco rendszere nem élheti túl a kialakulásánál bábáskodó nagy diktatúrák bukását, mintegy öt év alatt eloszlott. Az ENSZ alakulásakor megfigyelőként jelen volt egy mérsékelt köztársaságiakból álló spanyol küldöttség is. (Mellesleg, ugyanilyen státusban, ott volt Franco küldötte is, aki nem volt más, mint Ángel Sanz Briz, az 1944-es budapesti zsidómentő akciókat elindító ügyvivő – H. I.) Megelégedéssel nyugtázták az ENSZ-közgyűlés 1946. decemberi Franco-ellenes diplomáciai szankcióit, amelyek azonban, a rendszer hidegháborús fölértékelődése nyomán, mindinkább vesztettek a jelentőségükből, majd 1950-ben vissza is vonták őket. A szerző hangsúlyozza, hogy ez a fejlemény kifejezetten rombolta a száműzött köztársaságiak aktivitását, amelyet a nyugati államok nem néztek jó szemmel, maguk a résztvevők pedig mind kevésbé látták az értelmét.

A Kelet-Közép-Európába szakadt köztársasági emigránsok sorsáról a kötet másik koordinátora, Matilde Eiroa de San Francisco fejezete szól. Szinte minden országba jutottak száműzöttek, a világnak ezen a részén persze zömmel kommunisták és más irányzatok velük együttműködő tagjai. Érdekes ez a fejezet azért is, mert az emigráns kormányok képviselői ezekben az országokban is zömmel a polgári republikánus karrierdiplomaták közül kerültek ki. Mint bemutatja: ebben a szférában fordított előjellel játszódott le az, amiről nyugati változatában az előző fejezet adott számot: a nyugati hatalmak kegyeit keresni kénytelen emigráns kormány megbízottai lassan elszigetelődtek, még a keleti blokk országaiban menedéket kereső honfitársaiktól is. Külön szól a spanyol kommunisták prágai képviseletéről, amely koordináló és információszerző szerepet játszott Enrique Líster vezetésével, 1959-től pedig a térségben tartózkodó kommunista emigránsok egyfajta központjává lett. Megemlíti azokat a gondokat is, amelyeket mind a republikánus diplomácia, mind a kommunista emigránsok számára a Tito vezette Jugoszláv KP kiátkozása és kiközösítése okozott. Fölidézi a paradoxont, hogy t. i. a nyugati világ, amelytől a demokrácia visszaállítását várták, Francóval tartott kapcsolatot, a keleti blokk viszont, amely elismerte őket, számukra idegen értékek alapján állt. Érdemes idézni, amit erről ír: a Köztársaság „”a kard és a fal közé szorult”, a kapitalista világ közé, amely úgy vélte, hogy a szovjet blokkhoz kapcsolódik, és a kommunista világ közé, amely mint burzsoá jelenséget elutasította.”

Igen értékes vállalkozás  Alicia Alted Vigli  életrajzi vázlata a köztársaságiak egy második vonalbeli, de nem jelentéktelen személyiségéről, Virgilio Botella Pastorról és terjedelmes emlékiratairól (Emlékek között).

A negyedik rész a száműzött republikánusok szellemi tevékenységéről szól. Ezt nem lehet lebecsülni, mert közel másfélszáz kiemelkedő szellemi alkotó hagyta el 1939-ben az országot. Csak a történészek legnagyobbjait említve, ilyen volt többek közt Rafael Altamira y Crevea, Claudio Sánchez Albomoz, Américo Castro, az akkori fiatalabbak közül  Manuel Tuńón de Lara. José Luis Abellán, a spanyol emigráció kiemelkedő kutatója és María Ángeles Nadal de Uhler  Manuel Azalńa politikai hagyatéka címmel értékes áttekintést ad a háború utáni első évek nagyszabású republikánus programkészítő tevékenységéről, amelynek fő hordozója az Emigrált Egyetemi Professzorok Spanyol Szövetsége volt. Ennek megnyilvánulásaiban a fő vonal az 1931-es köztársaság legitimitá­sának elismertetése volt. Programok egész sorát ismerteti, az 1943. októberi „Havannai Nyilatkozatot” teljes szövegében. Ha szabad a recenzensnek a partvonalon kívülről beleszólnia, ez a dokumentum, közel négy évvel a mérsékelt szocialisták és a Francóval (mérsékelten) szembenálló monarchisták híres Saint Jean de Luz-i megállapodása előtt, amelyet ma sokan a spanyol megbékélés első megfogalmazásaként fognak föl, lényegében (a monarchia restaurációjától eltekintve) már megalapozta az ezt megvalósítani képes politikai tervet.

María Fernanda Mancebo az emigrációban működött, iskolateremtő egyetemi tanárok és az általuk alapított vagy vezetett intézmények igen jelentős teljesítményeit mutatja be. Igazán ebből érthető meg, mekkora kár érte száműzetésük révén Spanyolországot. Roger González Martell a spanyol köztársasági emigráció kubai pályafutását dolgozta föl a száműzetés első éveiben, Pedro Luis Angosto Vélez  pedig egy nagy republikánus vezető, Carlos Esplá ragyogó életpályáját az 1920-as évektől. Befejezésként idézi egy 1962-es mondását: „Ha nem volnánk mi, száműzöttek, ha nincsenek a mi emlékeink és reményeink, Spanyolország már minden nagyságát elvesztette volna.”

Epilógus címmel Isabelo Herreros egy szinte tökéletesen érintetlen témát dolgoz föl: a Baloldali Köztársasági Párt otthoni föld alatti tevékenységét. Ennek nagy érdeme, hogy alaposan ismerteti a fellelhető bibliográfiai és egyéb forrásokat. A szerző maga is 125 interjút készített az IR és más szervezetek tagjaival a témáról. Részletesen közli a párt illegális szervezetének egyszerre elemző és mozgósító jellegű 1945. júliusi kiáltványát, amely az ENSZ alakuló közgyűlése utáni hetekben született, amikor kimondták, hogy Franco kormányzatát nem engedik be a szervezetbe. Ez talán az egyetlen fejezet, amelynek szerzője záró mondataiban utat enged a monarchia visszaállítása feletti elkeseredésének. „Mister Bevin, Sir Winston Churchill és Indalecio Prieto nyugodtan pihenhet a sírjában” (utalás az 1947-es szocialista-monarchista egyezmény kovácsaira).

De hogy ne ezzel zárjuk a recenziót, a világért sem szabad megfeledkeznünk a kiválóan tagolt, 34 oldalas bibliográfiáról, valamint az abszolút nélkülözhetetlen rövidítésjegyzékről és a gazdag (és pontos) névmutatóról. Ha valamit hiányolni lehet: ebben a kötetben alkalom nyílt volna arra, hogy közöljék az emigráns köztársasági kormányok tudtommal semmilyen publikációban nem szereplő teljes névjegyzékét is. Ez most még elmaradt. (A miniszterelnökök névsora elérhető.)

A szerzőket Spanyolország számos neves egyeteméről hozták össze a szerkesztők; együttesen valóban hézagpótló (és persze újabb hézagokra fényt vető) munkát alkottak, nagyjából egységes, de korántsem uniformizált szemlélettel és stílusban.

 

Ángeles Egido León y Matilde Eiroa San Francisco (Eds.): Los grandes olvidados. Los republicanos de izquierda en el exilio (A nagy elfeledettek. A baloldali köztársaságiak a száműzetésben). Centro de Investigación y Estudios Republicanos, Madrid, 2004. 530 o.

 

Harsányi Iván