Klió 2004/3.

13. évfolyam

Bűvös ásványból gyilkos por – A Turner & Newall cég és a veszélyes azbeszt

 

 

Geoffrey Tweedale  a címben említett könyvét egy per alapján írta meg, melyet a Chase Manhattan Bank indított a Turner & Newall cég ellen New Yorkban az 1990-es évek közepén. A bank elvesztette a pert, de a cég hatalmas iratanyaga nyilvánosságra került. Tweedale végigtanulmányozta ezeket a dokumentumokat, és elkészített egy elemzést az azbeszt termékek gyártásával foglalkozó óriás cégről. A történet egyrészt egy korábban biztonságos tulajdonságairól ismert ásvány sikeréről és bukásáról szól, másrészt egy cég terjeszkedésének és hanyatlásának története is, melyhez orvosi esettanulmányokat és üzleti dokumentumokat is felhasznált a szerző.

Az azbesztet egészen a XIX. század végéig nem értékelték kereskedelmi tulajdonságai miatt. Ebben a könyvben szerzőnk egy olyan brit cégre fordítja figyelmét, amely az ásvány ipari adottságaiból és kitermeléséből hasznot tudott termelni. A Turner fivérek Rochdale-ben, a XIX. századi brit textilipar központjában kezdtek, ahol is pamut szigetelést gyártottak gőzgépek dugattyúihoz. Amint a pamut már nem bizonyult elég jó tömítő anyagnak, volt egy könnyen elérhető és alig ismert nyersanyag, az azbeszt, amely a gőzgép-korszak szinonímájává vált, mert éghetetlennek és rossz hővezetőnek tartották, s e tulajdonságai felbecsülhetetlen értékű szigetelő és tűzálló anyaggá tették. Amikor a szövés, fonás kezdeti nehézségein túljutottak, megkezdődhetett a nagyüzemi termelés, és a társaság kiterjesztette a gyártást azbeszt ruhákra, fékbetétekre és azbeszt-cement építési anyagokra. Az 1920-as évek elejére a Turner & Newall-nak (T & N), mert ekkorra ilyen nagy vállalat lett belőle, már öt nagyobb termelő cége volt. 1931-re a leányvállalatokat összevonva egy sok részből álló struktúrát építettek belőle, s már nemcsak kanadai és dél-afrikai nyersanyag lelőhelyekről dolgoztak, hanem az Egyesült Államokba is behatoltak, és 1945 után kiterjeszkedtek Olaszországra és Indiára is. Mint világcég, „hamarosan egy sereg kartellnek és más titkos (és korlátozó) megállapodásnak a központja lett – állapítja meg Tweedale  –, melynek célja a világ azbesztszál termelésének ellenőrzése és az árak rögzítése volt Észak-Amerikában és Európában”. A két világháború közötti korszak végére az Egyesült Királyság 100 legnagyobb cége között volt, és míg a textilipar nagyrésze még mindig a gazdasági válság hatá­saival küszködött, ez a vállalat egészséges hasznot termelt. Az egészséges  mindazonáltal olyan szó, amelyet igencsak korlátozott értelemben lehet használni a kész azbeszt termékek gyártásával kapcsolatban, és Geoffrey Tweedale könyve éppen azokról a következményekről szól, amelyeket a ún. legveszélyesebb „poros iparágak” anyagai, és gyártási folyamatai okoznak (az azbeszttel, szénnel dolgozók, fazekasok, köszörűsök körében).

A kormánynak már régen, 1898-ban tudomására hozták, hogy az azbeszt veszélyes,  és a gyárak főfelügyelője tudatában volt, hogy az azbesztpor korai halált okoz azoknál, akik bánnak vele, mégis figyelmen kívül hagytak egy 1906-ban indított riportsorozatot, és nem hoztak törvényt a por csökkentésére, nem dolgoztak ki semmiféle kárpótlási rendszert mindaddig, amíg a Gyárfelügylőség nyugtalanító növekedést nem tapasztalt az azbesztózis okozta halálesetek számában az 1920-as évek végefelé. 1930-ban már látták, hogy a betegség a munkások alkalmaztatása időtartamával egyenes arányban gyakoribbá válik. Ez 1931-ben az Azbesztipar Szabályozásához vezetett, amely ellenőrzést írt elő a poros munkahelyeken, átvilágítást az új és régebbi alkalmazottak körében, és kárpótlást az iparág részéről a munkaképtelen dolgozók számára. Jóllehet, az egész világon ez az 1931-es törvény volt az első elismerése annak, hogy az azbesztózis betegség, ez volt az egyetlen biztosítéka Britanniában a munkások egészségének egészen 1970-ig, és egész idő alatt egyáltalán nem változtattak rajta annak ellenére, hogy „emelkedett az azbeszt okozta halálos áldozatok száma”.

Noha az azbesztgyártók maguk sem tagadhatták a szigorúbb környezet-ellenőrzés szükségességét, ellenségesek voltak a kormányzat beavatkozásával szemben, és a szabályozás a gyári részlegek igen kis körére, csak az ún. „jegyzékbe vett területekre” terjedt ki. Ráadásul a T & N menedzserei nem szívesen engedték, hogy az utasítások és a szabályok az alkalmazottak túl széles köreinek kezébe kerüljenek. A kormány szabályait figyelmen kívül hagyták vagy elcsalták, a munkásokat egyik szektorból a másikba irányították, a szárazkeveréses munkafolyamatot átváltották nedvesre, vagy alkalmi munkásokkal dolgoztattak, s ezzel még több emberre terjesztették ki a betegség kockázatát. Amikor ellátták a munkásokat légzőkészülékekkel, azok nem megfelelőek vagy kényelmetlenek voltak.

Önelégültség uralta és megalkuvások jellemezték a biztonsági szabályok kezelését, továbbá súlyosbították a helyzetet 1939 és 1945 között az újrafegyverkezés és a háborús gazdaság szükségletei, amikor az iparág teljes kapacitással dolgozott, és a kormány intézményei a legtöbb esetben szemet hunytak az ellenőrzés és a munkafolyamatok hanyag módszerei fölött.  Meg kell mondani, hogy az azbesztipar terjeszkedését nem követték figyelemmel megfelelő egészségügyi és tudományos ismeretek birtokában, ezt a XX. század első felében hátráltatták a radiológiai vizsgálati technikák, és az, hogy durva és finomítatlan pormintákkal dolgoztak. Maga az ipar egészen az utolsó évekig azt bizonygatta, hogy mindent megtett, amit csak tudott, hogy csökkentse a rostanyag szintjét a munkahelyeken; ezt a szintet hosszú időre a 2 %-os bűvös számban adták meg, bár az 1955-re elkészült első nagyobb epidemiológiai elemzés megállapította, hogy kapcsolat van az azbesztpor és a tüdőrák között. Az orvosi szakma maga is megosztott volt az azbeszt okozta betegséggel kapcsolatban nem utolsó sorban érdekütközések miatt, ugyanis az orvosok közül egyeseknek elfogadhatatlan kapcsolata volt magával az iparággal.

Az 1931-es Egészségügyi Intézkedési Terv értelmében meghatározott részlegek dolgozóinak rendszeres vizsgálaton kellett átmenniük egy kormányzati egészségügyi tanács előtt, amely meghozta a végső döntést az alkalmazottak betegség miatt történő felfüggesztése ügyében. A T & N panaszkodott, hogy az évenkénti vizsgálat túl gyakori, és az alkalmazottak nem szívesen vesznek részt rajta a keresetkiesés miatt (a társaság ugyanis felszámolta a röntgen-átvilágítás költségét a munkásnak). Az egészségügyi tanács által készített feljegyzésekhez sem a munkáltató, sem az alkalmazottak nem fértek hozzá. Ugyan az egészségügyi tanácsnak hatalmában állt kivonni az azbesztózisban szenvedő munkást a munkából, ám gazdasági és politikai tényezők gyakran akadályozták a felfüggesztést. Az egészségügyi szempontok e könyv legemlékezetesebb részéhez vezetnek el, ahhoz, ahogy Tweedale az azbeszt anyag kezelésétől megbetegedett munkásoknak járó ipari kártérítés nehéz problémáját tárgyalja. A beteg munkásoknak járó kártérítési összeg megállapításánál politikai és kereskedelmi megfontolások játszottak közre, és a T & N cég jó sok időt és erőfeszítést fordított rá, hogy minél kevesebbre csökkentse ezt az összeget, s pénzt takarítson meg magának. Tweedale megállapítja: „szinte egyedülálló a fejlett iparú nemzetek között, hogy a brit kártérítési törvény nem biztosított semmi fedezetet az orvosi ellátásra vagy a rehabilitációra; és nem ellentételezte a betegség kevésbé megfogható következményeit, pl. a mozgásképesség csökkenését vagy az állás elvesztését”. A T & N dokumentumaiból fény derül az aljasságnak és a ravaszságnak arra a lehangoló mértékére, amellyel a társaság és biztosítói minden lehetséges módszert megragadtak, hogy visszatartsák a pénzt; arra persze vigyáztak, hogy ne sújtsák az alkalmazottakat oly mértékben, hogy már nehéz legyen új munkásokat toborozni az azbesztipar számára.

Az azbesztgyártás növekedése magával hozta a halálesetek számának növekedését főleg azon munkások körében, akik az azbeszt termékekkel közvetlenül bántak, a probléma azonban az volt, hogy bár akik a gyár bizonyos részlegeiben dolgoztak, nagyobb kockázatnak voltak kitéve, kiderült, hogy az iparághoz közvetlenül nem kapcsolódó más alkalmazottak és munkások is, pl. a dokkmunkások és a hajóépítők is veszélyben voltak. Az 1960-as évekre nyugtalanító bizonyítékokat találtak arra nézve, hogy az azbeszt összefügg a mesotheliomával, egy erősen rosszindulatú mellkasi és gyomordaganattal, sőt ennek egyedüli ismert foglalkozási oka az azbeszt, de a The Times-nak egy, a T & N-sugalmazta 1967-es melléklete még magasztalni is tudta az iparág értékeit. Mindazonáltal ahogy mind több és több egészségügyi felfedezés került napvilágra, ahogy a szakszervezetek, az azbeszt iparágon kívül is, lassan mind hangosabban hallatták a szavukat a termék fölött érzett aggodalmukban, és ahogy más, nem azbesztből készült termékek elérhetővé váltak, az iparág végleges hanyatlásnak indult. Haldoklását „a felfüggesztések és halálesetek emelkedő tendenciája felgyorsította. 1931 után még azt remélték, hogy a felfüggesztések aránya csökkenni fog, mert a kevésbé poros munkahelyi körülmények eredménye képpen az azbesztózis már a múlt betegségének fog számítani, de az 195o-es években és az 1960-as évek elején emelkedni kezdett az új azbesztózis esetek száma az Egyesült Királyságban”. A T & N ekkor aktívan bekapcsolódott az Azbesztkutató Tanácsba és az Azbeszt Információs Bizottságba, de sem ezzel, sem erőszakos eladási kísérleteivel nem tudta ellensúlyozni az azbeszttel szemben a médiában és másutt megmutatkozó ellenérdekeltséget.

A közgazdasági szempontoknak még a mesothelioma felismerésekor, az 1960-as években is nagyobb volt a súlyuk, mint az egészségügyieknek. Mind a Gyári Felügyeletet, mind pedig az egészségügyet rossz színben tűnteti fel ez a tanulmány. Tweedale két problémát hangsúlyoz. Az első az volt, hogy mivel mind a kormány, mind a szakszervezetek csekély érdeklődést mutattak az azbeszt okozta betegségek iránt, az orvosok hajlamosak voltak „inkább együttműködni az iparággal, mintsem vele szemben dolgozni”. A másik probléma az volt, hogy az egészségügy, mint a Gyári Felügyelet is, abban a hiszemben ténykedett, hogy még elfogadható a kockázat mértéke.

A bűvös ásványtól a gyilkos porig lenyűgöző, de nagyon felkavaró tanulmány, amely felbecsülhetetlen értékű nemcsak Britannia társadalom- és politika­történészei számára, hanem mindazok számára is, akiket az ipar és az orvos­tudomány története szélesebb összefüggésekben érdekel. A Chase Manhattan-per megnyitotta a T & N levéltárát, így Geoffrey Tweedale mind részleteiben, mind pedig általában foglalkozhatott a témával. A cég révén, amely Britannia textiliparának központjában jött létre, alapos betekintést nyerünk az egykor fontos ipari városnak, Rochdale-nek társadalmi és gazdasági életébe. Ezzel párhuzamosan, ahogy a társaság nemzeti és nemzetközi téren terjeszkedett, az olvasó részletes tájékoztatást kap a brit kereskedelmi gyakorlatról a XIX. század végétől a XX. század végéig, valamint arról, hogyan kezelték a kormány és a szakemberek a kockázat és az emberi jólét kérdéseit. Ennek a tanulmánynak a fontosságát abban kell látnunk, hogy megmutatja, az üzlettudomány és az orvostudomány története segítségével széles történelmi képet lehet rajzolni pl. az ipar és a kormány kapcsolatáról, a szakmai szempontok és a fejlődés viszonyáról, a munkás és a munkaadó kapcsolatáról. Egy gyilkos ásványról szól a tanulmány, de megismerhetjük belőle a brit közélet múlt századi jellemzőit, ezek: paternalizmus, butítás, haszon és kapzsiság, csalás és önelégültség.

 

Geoffrey Tweedale: Magic Mineral to Killer Dust: Turner & Newall and the Asbestos Hazard. (Bűvös ásványból gyilkos por – A Turner & Newall cég és az azbeszt veszélye.) Oxford, Oxford University Press, 2001.

 

Paul Titchmarsh

(Fordította: Fodor Mihályné)