Klió 2004/3.

13. évfolyam

Az orvosi szakma presztízsváltozása a viktoriánus Angliában

Az értelmiségi pályát választók száma tetemesen megnőtt a XIX. század utolsó harmadában, mivel az ipari forradalom következtében végbement demográfiai robbanás miatt ugrásszerűen felduzzadt az angol középosztály, és az idetartozók egyre fokozódó mértékben tartottak igényt az újonnan feltörekvő értelmiség nyújtotta szolgáltatásokra.

A hagyományos értelmiség (orvosok, jogászok, egyházi vagy katonai pályát választók) közül a késő viktoriánus kori orvosközösség jelentős átstrukturálódáson ment keresztül, mivel jelentősek voltak a kor oktatásában valamint írott és íratlan etikai szabályrendszerében végbement változások, és az egészségügyi ellátás területén növekvő mértékben jelentkezett igény a munkamegosztásra, mely viszont új munkakörök kialakulását, együttműködést és nagyobb szervezettséget igényelt.

Neves történészek, pl. M. J. Peterson, Anne Digby, Ivan Waddington, A. J. Youngson vagy Hermann Baas foglalkoztak a viktoriánus kori orvosi szakterület alakulásával, a szakirodalomban mégis viszonylag kevés szó esik az orvostársadalom tagjainak egymáshoz fűződő viszonyáról, illetve annak kapcsolódásáról a szintén jelentős változásokon áteső jogi pályához. Karen M. Odden cikkéből sok mindent megtudhatunk a pálya ilyen jellegű elágazásairól, mely kitűnően beilleszthető a kor társadalmi viszonyait vizsgáló kutatásokba, hiszen sokat árul el mind a szakma művelőiről, mind azok helyzetéről, akik az ő újszerű tevékenységükből profitáltak.

Az orvosi hivatás tekintélye, társadalmi elismertsége elmaradt az egyházi, jogi, vagy éppen a kormányzati tisztviselői pályát választókéhoz képest a viktoriánus kor elején Angliában. Ennek egyik legfontosabb okát abban látja a szerző, hogy a gyógyítást hivatásszerűen végzők nem találtak olyan alkalmas fórumot szakmai hozzáértésük bizonyítására, amilyennek a tárgyalóterem, vagy a szószék bizonyult vetélytársaik esetében. Épp ezért tulajdonít jelentőséget Karen M. Odden annak a ténynek, hogy a XIX. század második felében korjelenségnek számító vasúti baleseteket követő kárpótlási perekben az orvosok mint szakértők fejthették ki véleményüket, s ezáltal olyan publicitásra tehettek szert, amely révén szakmai képzettségüket bizonyíthatták, s ez törvényszerűen emelte hivatásuk elismertségét is. Ezt megkönnyítette az is, hogy ezen pereket – tekintve a balesetek volumenét s az áldozatok korábban soha nem tapasztalt számát, a sajtó szenzációéhségét, s a szóban forgó kárpótlások nagy összegét – a közvélemény élénk érdeklődéssel kísérte.

Az orvosi hivatást gyakorlók társadalmi csoportja semmiképpen sem volt egységesnek tekinthető az 1860–70-es években. A társadalom elitjéhez tartozó londoni konzultáns doktorok egyetemi végzettséggel rendelkeztek, míg az általános orvosok inkább „kézműves” sebészeknek számítottak, nem is beszélve a tanoncként is elsajátítható gyógyszerészi hivatást gyakorlók alacsony társadalmi presztízséről. Az orvosi hivatás semmiféle uniformizált követelményrendszert nem támasztott tagjaival szemben, így annak társadalmi megítélése szinte teljes egészében a laikusok által történt, nyilvánvalóan szubjektív, külső jelek alapján – így a társadalmi összeköttetések, a latin és görög nyelvtudás, a viselkedés, a jómód látható jelei, a feleség és a házvezető voltak a nem szakmabeliek szemében a jó orvos ismertetőjelei. Emellett pedig az orvosi hivatás nem rendelkezett egy, az orvostársadalom minden tagja által egyformán elfogadott tudásanyaggal, s ez lehetett az oka, hogy sokszor jellemezték az orvos–beteg kapcsolatát a „vak vezet világtalant” hasonlattal.

A viktoriánus kor orvosai számos stratégia alkalmazásával próbálták emelni hivatásuk társadalmi elismertségét, amelyek közül a legfontosabb annak hangsúlyozása volt, hogy az orvosok „különleges tudással” rendelkeznek, amit igyekeztek mindenkivel elfogadtatni és terjeszteni is: megszaporodtak az orvosi szakfolyóiratok, megalakult – többek között – a British Medical Association (Brit Orvosszövetség), megkezdődött a szakosodás, s az orvosképzés is öles léptekkel – immár központosítva – fejlődött, a nagy oktató kórházak megjelenésének köszönhetően.

A viktoriánus kor vasúti baleseteket követő kárpótlási perei hasonlóan új, viszont az előzőektől gyökeresen eltérő fórumot képviseltek A szerző párhuzamot von ezen esetek és az 1830–70 között folyt büntetőperekhez kapcsolódó, a tettes beszámíthatóságát megállapítani igyekvő vizsgálatok között. Megjegyzi azonban, hogy az előbbi balesetekben sokkal több ember volt közvetlenül érintve, s a kérdés nem az egyén erkölcsi felelősségre vonhatósága volt, hanem egy-egy vasúttársaság utasok–áldozatok iránt viselt anyagi felelőssége, s ezen esetek során az orvos–páciens egymás iránti bizalma elengedhetetlen volt.

Karen M. Odden nagyító alá vette azokat az 1860-as, 70-es és 80-as években készült orvosi-jogi értekezéseket, amelyek a vasúti szerencsétlenségek során elszenvedett sérülésekkel foglalkoznak, s amelyeket a szerzőknek körültekintően kellett összeállítani és megfogalmazni, hiszen két csoporttal párhuzamosan kívánták szakmai tekintélyüket elismertetni: a jogászokkal és a laikusokkal. Elengedhetetlen volt, hogy bizonyos jogi paradigmákat magukévá tegyenek, ugyanakkor az is, hogy különállásukat hangsúlyozzák a jogi szakma képviselőitől, hogy saját, pótolhatatlan szerepüket kiemelhessék. Mivel a sérülések egy része láthatatlan volt, az orvosnak szorosan együtt kellett működnie páciensével. Az értekezések két műfaj – a jogi előadás és a személyes életrajz – sajátosságainak elegyítésével érhették el céljukat.

A viktoriánus emberek szemében a vasúti szerencsétlenségek újfajta katasztrófát képviseltek, amelyek minden szempontból különböztek a korábbi postakocsi, vagy akár ipari balesetektől. Az áldozatok sérülései is újnak és „modernnek” számítottak, amelyek bizonyos válságjelenséget okoztak mind a jogi, mind pedig az orvosi szakmában. Megjelent az ún. személyes sérülésekhez kapcsolódó jog, amely saját, jól elkülönülő vizsgálati módszerekkel és kárpótlási rendszerrel rendelkezett.

Sok esetben azonban az áldozatok olyan sérüléseket szenvedtek, amelyek nem feleltek meg a létező diagnosztikai kategóriák egyikének sem (szabad szemmel láthatatlan tünetek és ebből fakadó egyéb sérülések stb.). A tünetek egy része a balesetet követően azonnal jelentkezett, mások azonban csak napokkal, hetekkel, talán csak hónapokkal később. Nem csoda hát, hogy az orvosszakértők és az esküdtek nem voltak könnyű helyzetben, amikor az anyagi kompenzálás mértékéről kellett dönteniük. A kárpótlások nagy összege viszont elengedhetetlenné tette, hogy olyan szakértőket is bevonjanak a tárgyalás menetébe, akik képesek a láthatatlan tünetek azonosítására és arra, hogy igazolják azok kapcsolatát magával a balesettel. Az ő szakértői véleményük tette lehetővé az esküdtszék számára, hogy megkülönböztethesse a valódi sérüléseket szenvedőket a csalóktól.

A résztvevő orvosok világosan látták, hogy ezen perek kapcsán megváltozott a hisztéria és az idegbetegség korabeli megítélése is, felismerték továbbá, hogy bármelyik fizetett hirdetésnél jobb publicitáshoz juthatnak azáltal, hogy szerepet vállalnak egy-egy vizsgálatban, hiszen saját szakképzettségükről, eredményeikről, tapasztalataikról is nyilatkozhattak; a páciens vizsgálatát követően át kellett tudásukat adniuk az esküdteknek. Nem utolsósorban pedig megcáfolhatták azokat a vádakat, miszerint az orvosok csak saját érdekeiket nézték, hiszen ezekben a perekben inkább páciensüket (vagy a vasúttársaságot) segítették véleményükkel, mint önmagukat.

Veszélyesnek bizonyultak viszont az orvosi berkekben egyáltalán nem ritka szakmai ellentétek. A felperes és az alperes által felkért orvosi szakértők gyakran teljesen eltérően értékelték az okokat, a sérülés mértékét és súlyosságát. Az orvosok egy csoportja hitt páciensének, mások – akik a vasúttársaságok által felkért sebészek voltak – sokkal kevésbé, s volt egy harmadik csoport is, akik egyfajta „középutat” képviseltek. Azt azonban mindannyian felismerték és elfogadták, hogy feltétlenül valamilyen konszenzusra kell jutniuk, hiszen véleménykülönbségeik az egész orvosi hivatás hitelességét alááshatják. Egyrészt, amennyiben nem képesek egyetértésre jutni abban, hogy az egyes tünetek mit jelentenek és milyen vasúti balesetekhez kapcsolható sérülések vannak, nem állíthatják, hogy „különleges”, más által nem bírt tudással rendelkeznek, másrészt alapot adnak arra a gyanúra, hogy az orvosok elegendő pénzért azt állítják, amit megbízójuk érdeke kíván.

Ezt megoldandó jelentek meg az 1860-as évektől azok az orvosi értekezések, amelyek szerzői arra keresték a magyarázatot, miért szenvedett néhány áldozat súlyos sérülést, miközben mások – akár a közvetlen közelükben ülők – sértetlenek maradtak, illetve arra mutattak rá, hogyan lehet hatással egyetlen sérülés több testrészre is, s hogy a látszólag jelentéktelen elsődleges sérülések miért járhatnak később súlyos, akár halálos következményekkel. Az esettörténetek nyomtatásban való megjelenésétől azt remélték, hogy fejlődik a betegellátás színvonala, ezáltal pedig a közvélemény szemében az orvosi társadalom presztízse is emelkedik.

Emellett természetesen jó lehetőséget láttak a szerzők arra is, hogy saját, személyes szakmai tekintélyüket erősítsék. Az értekezésekben új sérüléstípusokat különböztettek meg („vasút-gerinc”, gerincrázkódás, traumatikus neurózis stb.), amivel lehetőséget nyújtottak arra, hogy egy időben több orvos léphessen fel, mint az új sérülések specialistája, ami által társadalmi elismertségük is megalapozottabbá vált. Mások viszont a törvényszéki orvostan terén kívántak hasznot húzni az ilyen jellegű perekből: az orvostudomány alkalmazásával a tárgyalóteremben, vagy éppen azáltal, hogy elsajátították a jogi képviselet mesterfogásait.

A XVIII. század elején vette kezdetét az a folyamat, amely során az esküdtek érdekelt résztvevőkből sokkal inkább semleges szemlélőkké váltak, s ez az ügyvédek részéről is másfajta stratégiát követelt meg. Sokkal nagyobb mértékben támaszkodtak a közvetett bizonyítékokra a bizonyítási eljárás során, ami azt jelentette, hogy közvetlen bizonyíték hiányában az ügyvédnek közvetett bizonyítékok láncolatával kellett érvelnie, amely képessé tette az esküdtszék tagjait döntéshozatalra.

Azok az orvosok azonban, akik a vasúti balesetek kárpótlási pereiben szerepet vállaltak, világosan elhatárolták magukat a jogi pálya képviselőitől, azzal érvelve, hogy az orvostudomány a tények objektív vizsgálatán alapszik. Értekezéseikben viszont mesterien használták a jogi bizonyítás fogásait, átvéve annak fogalmait és munkamódszereit.

Az esszé befejező szakaszában a cikk írója két értekezést emel ki, amelyek két eltérő irányvonalat képviselnek az orvosi véleményalkotásban, s azt vizsgálja, hogy a szerzők milyen narratív stratégiákkal kívánták elérni céljukat.

John Eric Erichsen az orvosok azon csoportjához tartozott, akik szimpatizáltak páciensükkel. Értekezése az On Concussion of the Spine (A gerinc rázkodásáról) címmel jelent meg 1875-ben, amelyben hat, korábban kiadott előadását foglalta össze. Odden a harmincas számú esetet taglalja részletesen, amely kortörténettel kezdődik, s nem véletlenül jegyzi meg, hogy a XIX. század közepén az „életrajzírás” egyik új műfajaként jelent meg. Erichsen ezt követően egy kollégájával közösen végzett vizsgálatairól számol be, amivel a páciens szubjektív állításait kívánta objektív, tudományos megfigyelésekkel alátámasztani. Erichsen a páciens beszámolóját egészíti ki és teszi teljessé munkájával, amivel is az orvosok közötti véleménykülönbségnek éppúgy megnyugtató véget akar vetni, mint a vizsgált kóresetnek.

Erichsenhez hasonlóan John Charles Hall is aggódik az orvostársadalmat megosztó viták miatt. Ennek okát két tényezőben látja: a felperes orvosszakértői túlzottan „készpénznek” veszik a páciens állításait, míg a vasúttársaságok megbízottjai csak az objektív tényekre koncentrálnak. A konfliktust sokkal kevésbé személyek közötti ellentétként fogta fel, mint inkább a tünetek két csoportja között fennállónak: objektív és szubjektív szimptómák kettősségének.

Erichsennel ellentétben, Hall számára egyedül az objektív szimptómák (pulzus és testhőmérséklet változásai stb.) számítanak elfogadható közvetett bizonyítéknak, s szerinte a tüneteket nem annyira a balesetek okozták, mint inkább az „áldozatok” egyéni kapzsisága. A tucatnyi esettanulmányban, amellyel foglalkozik, csupán egyetlen páciens nem épült fel teljesen betegségéből – miután megkapta a kárpótlást. Megoldásként azt javasolja, hogy vegyék ki a döntés jogát ilyen ügyekben az esküdtszék kezéből és három biztos kapja meg azt; egy ügyvéd, egy orvos és egy sebész. Nem véletlen, hogy többséget biztosít az orvosi végzettségűeknek, hiszen sem a páciensekben nem bízik, sem a jogászok hozzáértését nem találja elegendőnek önmagában.

Odden utalást tesz arra is, hogy az orvosok által ezen peres ügyek során végzett munka néhány szempontból a pszichoanalízis előfutárának tekinthető a XIX. század utolsó évtizedében. Erichsen értekezésében valóban találunk utalást arra, hogy az olyan érzelmek és érzetek, mint a félelem és kiszolgáltatottság, hatást gyakorolnak az idegrendszerre és az egész testre.

Karen M. Odden: „Able and intelligent medical men meeting together”: The Victorian Railway Crash, Medical Jurisprudence, and the Rise of Medical Authority („Tehetséges és intelligens orvosok gyűlnek össze”: A Viktória-korszak vasúti szerencsétlenségei, az orvosi jog és az orvosi tekintély kialakulása). In: Journal of Victorian Culture, Spring, 2003. 8. évf. 1. szám, 33–49. o.

Csinády Judit