Klió 2004/3.

13. évfolyam

Elias Lönnrot és kora eszméi

 

 

Elias Lönnrot születésének 200. évfordulójára jelent meg Pertti Karkama munkája, amelyben a szerző a népdalgyűjtő, népnevelő és tudós férfi életművének legjelentősebb alkotásait, szellemi horizontját és a korszak meghatározó eszmei vonulatait állítja egymással párhuzamba, és megpróbálja új szemszögből értékelni azt. Kiindulási alapnak olyan szempontot választ, amelyben a modern nacionaliz­mus-kutatás jelenkori, árnyaltabb vizsgálatát és megítélését javasolja. Mivel minden kornak megvannak a saját történelmi igazságai és idoljai, egy nemzeti panteon összetétele és megítélése változó, az utókor szemében negatív is lehet. A finn történelmi arcképcsarnok összeállítása is többször megváltozott, de viszonylag állandó tagjának tekinthetjük Elias Lönnrotot. Legfontosabb munkái, a Kalevala és a Kanteletár egyaránt kiállták kora és az utókor kritikáit, sőt újabb és újabb lehetőségeket rejtenek magukban, a tudományok és a diszciplínák változásaival megjelenő kérdésekre válaszokat tartogatva. Elias Lönnrot olyan tudós, akit egyszerű nacionalistaként jellemezve egész munkásságát, személyét és eszmei alapjait hamisítanánk meg, elfedve azt a sokoldalú, felvilágosult orvosként és újságíróként végzett tevékenységet, amelyekben az újhumanizmus, a protestáns etika és a felvilágosodás gondolati egységet alkotva jelentek meg. Társadalmi és személyes kapcsolataiban is a nép embereként élő Lönnrot a korszak elvárásainak és a finn nép fejlődésének alázatos kiszolgálója, ugyanakkor magas szintű tudományos színvonalának képviselője. Karkama Lönnrot munkás­ságát párhuzamosan vizsgálja, viszonyla­gossá teszi, az európai és a finn eszmei, irodalmi élettel. Ezzel az összehasonlítással szándékozik olyan átfogó jellemzést adni, amelyből megismerheti az olvasó a korszak legfontosabb eszmei kérdéseit, de egyúttal Elias Lönnrot határozott, vagy burkolt állásfoglalásait az egyes problémákkal kapcsolatban. Természetesen a szerző is tisztában van azzal, hogy a finn nemzeti eszme (kansallisuusaate) jelenti a tájékozódási alapot a kortársak számára, így Elias Lönnrot munkáit és munkásságát is ehhez az emberi és eszmei viszonyokat tájoló gondolathoz képest helyezi el. Lönnrotot olyan gondolkodóként mutatja be, akinek a teoretikus kérdések nem okoztak komoly problémát, mert nem foglalt állás egyik filozófiai irányzat mellett sem, de mégis, ahogyan Karkama jellemzi, eszményként az újhumanizmust és a felvilágosodást tekintette irányadónak, gondolataiban és céljaiban pedig korának embere volt.

A könyv öt fejezetre tagolódik. Az első fejezetben az autonómia korának nagy eszményeit és a kor tudományos, filozófiai irányzatainak hatását ismerhetjük meg. A hangsúly az állami és a nemzeti státusz megváltozása utáni eszmei kérdéseknek és válaszoknak a jellemzésén van. A szerző kiválóan érzékelteti a korabeli finn szellemi horizontot, amelyben az európai hagyományok és a modern eszmei irányzatok egyaránt megjelentek, de akárhány irányzat is versengett egymással, mindegyik a finn nemzeti eszmét szolgálta. A század első évtizedében ez az eszme a finn nyelv tudományos igényű nyelvtani rendszerbe foglalásával, a népi kultúra rejtett forrásainak megismerésével, összegyűjtésével/megőrzésével és egy viszonylag egységes nemzeti ideál, a finn nemzeti tudat, nemzeti identitás megteremtésével volt azonos. A népi hagyományokat és az értelmiség európai szintű eszmei ideáit kellett egymással összeegyeztetni, hogy mindkettő alkotóeleme és kiegészítője legyen a nemzeti identitásnak. Lönnrot eszmei álláspontja a herderi újhumanizmussal mutat a legtöbb rokonságot, az egyén és a közösség (nemzet) viszonya olyan, mint az egyes nemzetek és az egyetemes emberiség viszonya. Az egyének, akárcsak az egyes nemzetek, egy ideális állapot felé törekednek, melynek eléréséhez csak saját erejükre támaszkodhatnak. A történelem során végbemenő fejlődés egy egyetemes ideál felé vezető út, amelyben minden nemzetnek megvan a maga helye. Lönnrot magáévá tette ezt a nézetet és eszerint értelmezte a finn történelmet és a nemzetiség erősítését. Ahogy Pertti Karkama jellemzi Lönnrotot, olyan realista volt, aki ideákat keresett, de nem akart azokhoz visszatérni (mint a romantikusok), hanem a jelenkor feladataihoz mérten használta fel azokat.

Lönnrot munkássága két nagyobb részre bontható. Egyrészt a svéd nyelvű, teoretikus és elemző jellegű írások, amelyekben a szerző a korszak vitáiban foglalt állást, másrészt a finn nyelven megjelent, elsősorban a nép életviszonyait elemző és felvilágosító célzatú hírlapi cikkek. E cikkek fontos szerepet játszottak a lönnroti gondolatban, a parasztság életviszonyainak modern, polgári társada­lomba való beillesztésében. A két fontos csapás között helyezkedik el a Kalevala és a Kante­letár, amelyek egyszerre képviselték a felvilágosító és ismeretterjesztő munkákat, ugyanakkor az értelmiség számára alkalmas alapot biztosító népi elemeket a nemzet és a nép kategóriák megfogalmazásához. Karkama összeha­sonlítja a snellmani és a lönnroti nemzeti eszmé(ny)t, s utóbbiban a szülőföld szeretetét, a helyi (lokális) élet körzetét tekinti a személyes identitás legfontosabb  tárgyának, míg Snellman a patriotizmust a társadalom hármas osztásában (család–polgári társadalom–állam) és az állam iránti lojalitásban jeleníti meg. Ebben a fejezetben jelöli ki Karkama azokat a szempontokat, amelyek Lönnrot munkás­ságának sarokpontjai voltak, és egyben a saját vizsgálódásainak is mértékét adják.

A második fejezetben Karkama olyan adatokat közöl, amelyek a finn tudo­mányos élet korabeli állapotát és a század első harmadában uralkodóvá váló tudományos diszciplínák kialakulását részletezik. Kiemelten foglalkozik Lönnrot tanulmányaival és a Turkui Akadémia falai között elsajátítható ismeretek gyökere­ivel, s a kortársak, elsősorban Adolf Ivar Arwidsson és Johan Gabriel Linsén romantikus szemléletével, valamint Johan Jakob Tengström újhumanista gondolataival. Karkama szerint ezek hatása meghatározó volt Lönnrot kora fiatalságának éveiben, mégis nagyobb figyelmet érdemel a XVIII. század végén működő Henrich Gabriel Porthan öröksége, amelyből Lönnrot a legtöbbet merített. A szellemi paletta rövid bemutatása után az első gyűjtőútról és annak kiemelkedő fontosságáról olvashatunk, amelyet az ifjú tudós lélektani és szellemi fejlődése egyik meghatározó pontjának tart. Az 1828-ban tett első gyűjtőút során Elias Lönnrot két szimbolikus világ között tesz utazást, elhagyja a turkui értelmiség tudományos szintjét és megismerkedik a nép – eddig csak idealizált formában megismert – világával. Naplója elárulja, hogy fokozatos átalakuláson megy keresztül, nem csak a paraszti kultúrát ismeri meg, de kritikusan tud viszonyulni a vidék gazdasági és társadalmi valóságához is. A nép ekkor lesz Lönnrot számára egy sajátos, sok eredetiséget és a történelmi folyamatosságot hordozó csoport, és egyben a turkui értelmiség számára alkalmas kutatási tárgy, amelyre szilárd nemzeti öntudatot lehet alapozni.

A harmadik fejezetben megismerkedhetünk Lönnrot orvosi tevékenységének részleteivel, és az orvosként végzett munkája során felfedezett néppel kapcsolatos gondolataival, melyeket a paraszti társadalom felvilágosításának terve, szüksé­gessége és folyamatosan, lelkiismeretesen végzett munkája követett. Ennek előzménye volt az 1832-ben megírt orvosi disszertációja (A finnek mágikus gyógymódjairól), amelynek tudományos értéke vitatható, de témája – az ősi gyógymódok hatása és jelentősége a korabeli finn orvoslásra – bemutatja, hogy Lönnrot múlt és jelen kapcsolatát a népi ismeretek továbbélésében kereste. Az orvosi pálya lehetőséget kínált számára, hogy közvetlenül kapcsolatban legyen a vidéki emberekkel, mindennapos gondjaikat és örömeiket, szokásaikat és hagyományaikat, erényeiket és bűneiket is megismerje. Karkama elemzése szerint ennek a szoros kapcsolatnak lett az eredménye az a reformgondolat, hogy Lönnrot a felbomló agrártársadalom értékeit észrevéve, azok megőrzésére, továbbvitelére tesz kísérletet. Ugyanakkor a modern, kapitalista társadalom hatását is érezte, amelyre szerinte fel kell készíteni a finn parasztságot. Karkama kiváló elemzést ad a korabeli társadalmat és annak átalakulásával együtt járó problémákat elemző irodalmi és tudományos munkákról, bemutatja a finn értelmiségre tett hatásukat. Mindezek mellett Lönnrot publicisztikai tevékenységét tárja fel, a legapróbb részleteket is megvilágítva az olvasó számára. Ennek alapját a szerző abban a köztes helyzetben jelöli meg, amiben Lönnrot orvosként működött. Megismerte a népi világot, és éppen annak megkövesedett maradványait tartotta a legnagyobb akadálynak a vidéki lakosság életfeltételeinek javításában, ugyanakkor felvilágo­sult és tanult emberként a kor elvárásait is közvetíteni tudta. Voltak olyan problémák, amelyek megnehezítették e két pillér közötti kapcsolatot: a népi babonák, a finn nyelvű közvetítő csatorna hiánya (azaz a finn nyelvű ismeretterjesztő sajtó), a finn nyelv fejletlensége a modern ismeretek közlésére és a nép analfabétizmusa. Ezek legyőzéséhez a finn nyelvet és a finn irodalmat kellett kiemelten erősíteni, hogy alkalmas legyen a műveltség (az egyén kulturális ismereteinek összessége, amelynek birtokában a munkája értékét meg tudja becsülni), illetve a felvilágosítás (a gyakorlati ismeretek, amelyek a hétköznapokat könnyítik meg) közvetítésével. Mind fontosabb szerepet játszik a népnevelés, aminek alapelveit Lönnrot számos cikkében tárgyalta. Karkama ezekben is a kor eszméit, a kortársak véleményét és a kitapintható párhuzamokat vizsgálja. Úgy véli a szerző, hogy a Max Weber által tárgyalt protestáns etika, valamint a herderi újhumanizmus és a felvilágosodás adták Lönnrot számára a morális és a haszonelvű megközelítés magját. 1836–1840 között Lönnrot majd minden folyóiratban publikált gazdasági, egészségügyi és nevelési kérdésekkel kapcsolatban. Írásainak tárgya a nép betegségei és bajai, valamint ezek okai voltak. Megoldásokat, de nem ideákat javasol. Lönnrot parasztja a munka embere, akinek morális tartása és a protestáns etika olyan vérteket kölcsönöznek, amelyekkel tisztességes résztvevője maradhat a kapitalista gazdaság versenyének. A szerző figyelmet fordít arra is, hogy Lönnrot elfogadhatatlannak tartotta az „Ébredők” által képviselt szigorú aszkézist, s azt, hogy ők elsősorban az egyének munkamorálját csökkentették, s a modern gazdasági és társadalmi követelményeket utasították el. Orvosként ezt a vallási irányzatot lelki betegségnek diagnosztizálta. Az egyén és a közösség viszonyát Lönnrot a családban vizsgálja, amit harmonikus munkaegységnek tekint, amelyben minden tagnak pontos és hasznos szerepe van. Az egyént Lönnrot minden korban saját urának, saját szerencséje kovácsának tartja, így a lustaság és az iszákosság nem a társadalom bűne, hanem az egyéné. Ugyanakkor a Lönnrot által megismert nép éppen azokkal a gyengeségekkel bír, amik a modern társadalom legnagyobb bűnei lehetnek, a restség, iszákosság és tudatlanság. Karkama megállapításai szerint a felvilágosító írások ezeket voltak hivatva javítani.         

A negyedik fejezet három nagyobb egységre tagolódik, amelyekben a szerző a nyelv–nemzetiség, a népi runók és a nemzetiség, valamint a nagy elbeszélő eposz, a Kalevala körüli problémákat járja körül. A nyelv Lönnrot számára a nemzeti felvilágosodás és a nemzeti egység egyik legfontosabb eleme. A finn nép korabeli viszonyait a kétnyelvűség jellemezte, amelyhez kapcsolódott még a nyelvi határokat átjárhatatlanná tevő társadalmi szakadék is. A svédnyelvű nemesi réteg és a finn parasztság nemcsak nyelvében, de kultúrájában és szokásaiban is nagyon eltérő volt. Karkama nagyszerűen világít rá arra a problémára, hogy milyen társadalmi törésvonalak jellemzik a korabeli finn nemzetet. Világossá válik, hogy a hagyományos társadalmi életfeltételek széttöre­dezésével a finn nemzet egységességének kulcsa olyan köznyelv létreho­zásában rejlett, amely mindenki számára érthető (tehát a nyelvjárásokban gazdag finn nyelvet egységessé kell tenni), az ismeretek és a tudás azon keresztül elérhetővé válnak (nemcsak a nemesi és az akadémiai értelmiség számra lesznek elérhetők az új ismeretek) és a modern követelményeknek megfelelő ismeretanyag közlésére is alkalmas. Olyan demokratikus alapelvek tükröződnek vissza ebben a gondolatban, amelyek Lönnrot egész munkássását jellemezték, s amiben a nemzeti identitás a nyelvben fejeződik ki a legmarkánsabban. A nyelv lehetőséget biztosít az egyénnek, hogy szabad választással azonosuljon a nemzeti (anya­nyelvi, finn) kultúrával. A finn nyelv tudományos szintű ápolása és korszerűsítése Lönnrot számára is kiemelt feladat volt, ezért hamarosan ő is bekapcsolódott az oktatással és a neveléssel kapcsolatos vitákba. A nyelvet, akárcsak J. G. Herder, Lönnrot is antropológiai, történeti szemszögből vizsgálta, saját kora feladatának a nyelv egyszerűsítését és ápolását tartotta.

A finn nyelv kérdése még hosszú évekig foglalkoztatta a kortársakat, s majd csak az 1863-ban kiadott nyelvrendelet hoz átmeneti nyugalmat a finn elit köreibe, amit rövidesen az oktatás kérdése zavar újra meg. Az 1830-as években azonban még nem feszültek egymásnak olyan heves indulatok, és a kortársakat is más foglalkoztatta. A lönnroti életmű két fontos darabja jelent meg ezekben az években. A Kanteletár, népi énekek, a mindennapi élet legapróbb részleteit is tükröző dalok, amelyeken keresztül egy nép szellemi, lelki fejlődését ismerheti meg az olvasó. Karkama kiemeli, hogy a Kanteletárban nagyon zárt határokat találunk, így a külvilággal, vagy más csoporttokkal való kapcsolat teljesen idegen. Ennek értelmezését úgy adja, hogy ez mikrotörténet, csak egy zárt közösség viszonyaiba enged betekintést. Lönnrot az 1840-ben megjelenő Kanteletár előszavában1 foglalta össze azokat az elvi alapokat, amelyek szerint a gyűjtött anyagot összerendezte. A Kanteletárban megjelenő finn népet egy sajátos kultúra hordozójának tekintette, amely kultúra alkalmas alapot képezhet egy magasabb szintű, az értelmiség elvárásainak is megfelelő nemzeti műveltség és öntudat felépítéséhez. Karkama szoros összefüggést fedez fel a szexualitás és a népi dalok kapcsolatában. A korszak és Lönnrot protestáns etikai nézete szerint (ebben a kérdésben Lönnrot egy álláspontot képviselt Johan Vilhelm Snellmannal) a nemiséget ugyanis tabunak kellett tekinteni, ezért ennek megjelenése a Kanteletárban egyáltalán nem jellemző.

Az eposz körül kialakult nemzetközi tudományos vita a finn értelmiség körében is éreztette hatását. A szerző Friedrich August Wolf eposz-elméletét emeli ki, amelynek legfontosabb állításait is magyarázza. A finn múlt értelmezésekor a kortársak ezek szerint a hősi kor és a nyugodt, melankolikus finn lelki alkat közötti ellentmondást kifogásolták, és a Kalevala első (1835) megjelenése utána legfontosabb kérdésnek az eposz történeti és néprajzi valóságát vizsgálták, vagy kérdőjelezték meg. Karkama alapos ismertetést ad a század 40-es éveiben lezajló vitákról, amelyekben a nemzeti eposz-műeposz, líra-epika viták domináltak. Lönnrot és kortársai egyaránt kifejtették véleményüket ezekben a kérdésekben. A Kalevala második kiadása (1849) eszerint egy hosszú, termékeny párbeszéd eredménye, amelyben Lönnrot is a kollektív állásfoglalás megnyilvánulásait követte, majd így dolgozta fel a Kalevalát újra. A szerző úgy foglalja ezt össze, hogy olyan nemzeti eposz született Lönnrot munkája nyomán, amely régi vágyakat elégített ki a finnek körében, és alkalmas terepet adott olyan kérdések tisztázására, mint a finn őstörténet (eredet és honfoglalás), a finn történelem és a nemzetiség, s ezekhez kapcsolódva a történelmi valóság, igazság értelmezése. Lönnrot is foglalkozott a finn őstörténettel, de tervét, hogy önálló finn történelmet ad ki, nem sikerült végrehajtani.

Lönnrot szándéka szerint a Kalevala olyan történeti valóságot mutat be, amelyben a hősi kor jelenik meg, de nem romantikus értelemben vett hősökkel, akik a nép fölött állnak és vezetik azt, hanem egy több szintből álló, komplex mitikus világ. Ezzel az állásponttal Lönnrot Robert Tengström és Hegel nézetét teszi magáévá. A finn nép hősi korszakában a „hősi” jelző egy nép és a természet közötti harc jellemzője, nem pedig egy személyes, szubjektív történeté. A Kalevala allegorikus tolmácsolás a finn nép mitikus világáról, és nemzeti, történeti abban az értelemben, hogy a finn nép történetéből merít, nem lépi át annak kereteit, ugyanakkor alkalmas lehetőséget vázol az azonosuláshoz, értelmezéshez.

Az ötödik fejezetben megismerhetjük Lönnrot 1850–60-as években végzett munkásságát, amelyben a zsoltáros könyv szerkesztése és viszonylag szerény politikai aktivitás volt jellemző. 1862-ben nyugdíjba vonult, de a munkát tovább folytatta. Elkészítette az első finn-svéd szótárat (1866–1880), és felvilágosító, ismeretterjesztő munkákat továbbra is kiadott.

Pertti Karkama munkája betekintést enged a finn szellemi élet legfontosabb vonulataiba, miközben Lönnrot munkáit folyamatosan kiváló szakmai és tudományos igénnyel dolgozza fel.

 

Pertti Karkama: Elias Lönnrot ja ajan aatteet. Kansakunnan asialla. (Elias Lönnrot és kora eszméi. A nemzet dolgában), Suomen Kirjallisuuden Seura, Helsinki, 2001. 402 p.

 

Nagy Vince Róbert

1. Sajnos a magyar fordítások ezt a részt nem közlik. Magyarul olvashatunk az előszóban megfogalmazott elvekről: Väinö Kaukonen: A Kanteletár születése. Debrecen, 1990.