Klió 2004/3.

13. évfolyam

A Szmirnai (Izmiri) Evangélikus Iskola

 

 

A címben említett, 1717-es alapítású intézményt, bár felsőoktatási szerepe folytán vált ismertté, és e tevékenységét illetően, mutatis mutandis, talán a Sárospataki Kollégiumhoz lehet hasonlítani, helyesebb egyszerűen iskolának nevezni. Elemi és középiskolaként indult, majd fokozatosan kibővült kereskedelmi és más tagozatokkal. 1808-ban nevezték el „Evangélikus” iskolának, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy a végzős diákok jogot kaptak, hogy „az Evangélium igéjét hirdethessék a szószékről”. 1862-től államilag elismert általános és főiskola, és ekkor már konkurált az Isztambulban működő, egyetemnek is nevezhető, a Nemzet Nagy Iskolájával, a török iga alatt élő Görögország, majd a felszabadulást követően még hosszú ideig legnagyobb oktatóintézményével. Fénykorában múzeuma és 50 ezer kötetes könyvtára volt, ahol 180 ritka kéziratot is őriztek. Oktatták többek között a retorikát, a költészetet, a teológiát és számos természettudományi szaktárgyat. Falai között sok későbbi híresség tanult, mint pl. A. Koraisz (1748–1836), aki a török uralom alól felszabaduló görögség egyik szellemi és nem utolsósorban nyelvújító vezérének tekinthető, vagy pl. a klasszikus-filológus J. Szikutrisz (I. Sykoutris, 1901–1937), akit a két világháború között Magyarországon is ismertek. Az iskola 1922-ig, az ún. „kisázsiai katasztrófáig” működött; ekkor a görögök elvesztették minden kisázsiai területüket és befolyásukat. A Szmirnába bevonuló törökök az iskola épületeinek nagy részét is elpusztították.

A jelen íráshoz felhasznált elemzés szerzője,  Szp. G. Krusztalakisz elsősorban az 1809–1819-es évtized eseményeire koncentrál, és ennek négy oka van: 1. 1809-ben rivális oktatóintézmény, a Szmirnai Filológiai Gimnázium, alakult; 2. a Bécsben 1811-től megjelenő, röviden „Ermisz o Lojiosz”-nak (ErmÂz Ý LÝgioz) nevezett folyóirat több ponton betekintést nyújt a kulisszák mögé; 3. a görög szabadságharc kitörése (1821) után az iskola működése öt évig szünetelt; 4. ugyanekkor az osztrák hatóságok olyan feltételeket szabtak az említett folyóiratnak, amelyeket a szerkesztők nem fogadtak el: gyakorlatilag szembe kellett volna fordulniuk a szabadságharccal. Kötelezték őket pl., hogy   jelentessék   meg   az   Isztambulban   működő konzervatív Konstantinápolyi Patriarkátusnak a szabadságharcot elítélő nyilatkozatát. Ezért az 1821. máj. 1-jei számmal a kiadást beszüntették.

E folyóirat nem keverendő össze a hasonló című és célú, 1866-ban indított rövid életű „Lojiosz Ermisz” (LÝgioz ErmÂz) orgánummal. Itt megjegyezhetjük, hogy az adott kor tanult embereit a „lojiosz” (lÝgioz) megjelöléssel illették, amit „literátus”-ként vagy „tudós”-ként lehetne lefordítani. (A „logosz” főnévből képzett szó melléknévként ma is használatos.) Erre utal a Bécsben megjelenő folyóirat címe, míg az „Ermisz” szó Hermész isten nevével azonos mai kiejtésben. A szóhasználatot jobban megérthetjük, ha arra gondolunk, hogy Hermész különböző aspektusai közül az egyik az „oltalmazó”, illetve az „útitárs” volt. Egy ilyen kiadványt tehát a szerkesztők a műveltséget terjesztő útmutatónak és útitársnak szánták az olvasók mindennapjaiban. Valószínű azonban, hogy a közvetlen ösztönzést a kortárs itáliai Mercurio Letterario adta (Mercurius, Hermész római megfelelője nevéből), ahogy a latin nyelvű magyar Mercurius Veridicus (1705–1710) is nyilván itáliai előképre megy vissza.

Az állami lét hiányában elő görögség különböző centrumokban próbálta művelődési igényeit kielégíteni: a nyugati országrészben ilyen volt Janina, majd keletebbre a Szent Hegy, az égei-tengeri szigeteken pl. Patmosz, Kisázsiában pl. Isztambul vagy a Leszbosz szigetével szemben található Aivali (antik nevén Kydóniai) valamint ettől délebbre Szmirna (törökül Izmir) központokkal. Az utóbbi a legfontosabbak közé tartozott. A „Filológiai Gimnáziumot” a Bécsben tanult K. Kumasz (1777–1836) alapította, aki meggyőződésére nézve a felvilágosodás híve, kantiánus és az otthoniak közül Koraisz követője volt.

A bécsi folyóiratnak avatott munkatársa a közvetlen szmirnai tapasztalatokkal rendelkező Koraisz, társalapítója és szerkesztője pedig a tanító és lelkész A. Gazisz. Az 1812-es második számban több cikk és olvasói levél nyújt betekintést a két szmirnai iskola elképzeléseibe, és ad felvilágosítást az azokban megmutatkozó különbségekről, valamint a háttérben meghúzódó ellentétekről – ezeket dolgozta fel a szerző. Bár nevek említését az írások általában kerülik, teljesen világos az alapprobléma, amit mai szóhasználattal a klasszikus valamint az ortodox hagyomány, illetve a nyugati felvilágosodás és a racionalizmus ellentétének lehetne nevezni. A keresztény szellemiség és az ógörög hagyomány együtt mindig is a nemzet alapvető, megkérdőjelezhetetlen összetartó erejének a szimbóluma volt. A szerző rámutat, hogy a nemzeti gondolat valamint a nyugati racionalizmus kettőssége, ha más terminológiával is, már a késő Bizánci Birodalomban, a bukás előtti Konstantinápolyban is létezett. A török hódítás egy olyan fejlődést szakított meg, amely a későbbiekben esetleg az észak-itáliaihoz lett volna hasonlítható. Mindkét szellemi mozgalom, mind a késő bizánci korban, mind a szabadságharc küszöbén álló Görögországban ugyanazt a célt tűzte ki: a nemzeti újjászületést és a török fenyegetés, ill. iga teljes és végleges elhárítását, illetve lerázását. A szabadságharc küszöbén a görögség körében felforrósodtak az indulatok. A konzervatív Evangélikus Iskola átmenetileg háttérbe szorult a közéletben, csökkent a diákjainak a száma is. Polarizáció jellemezte azonban nemcsak a „literátusokat”, hanem az egyházi vezetőket és a városatyákat is. Az erő pozíciójából polemizáló „racionalisták” odáig mentek, hogy Szmirna városának a pedagógiai képességek hiányát vetették a szemére, és úgy nyilatkoztak, hogy valamelyik iskolát be kell zárni. Az adott kontextusban világos volt, kik ellen irányultak a megjegyzések. Az is kiderül, hogy Kumasz eredetileg az Evangélikus Iskolában tanított, de nézetei miatt egy év után az állását feladni kényszerült. Hogy kik is húzódnak meg a sajtóban megjelent különböző megjegyzések mögött, jórészt csak történészi és filológiai munkával lehet megállapítani. A szerző felsorol néhány nevet, amelyek viselőiről tudni lehet, hogy Szmirnában tanítottak, de a további pontosítást elkerüli. Mindezt paradoxonként mutatja be olyan értelemben, hogy egyfelől nagy remények ébredtek a nemzet kiművelését és felszabadítását illetően, másfelől a két fontos iskola párhuzamos működése a destruktív mozzanatokat sem nélkülöző összecsapásokhoz vezetett egy a nemzet számára kritikus időpontban.

Kiegészítésül megemlíthetjük, hogy az összecsapások fényében Gazisz szükségesnek látta a folyóirat közönségének a tudomására hozni, hogy a továbbiakban nem jelentetnek meg névtelen olvasói leveleket, és nem fogadnak el közlésre aláírás nélküli cikkeket. Majd felkérte a munkatársakat, hogy a folyóirat céljainak megfelelően filológiai, régészeti, történelmi, és általában a közművelődést szolgáló írásokat küldjenek a szerkesztőségbe. Azt is hozzáte­hetjük, hogy Kumasz 1817-től már nem tanított a szmirnai gimnáziumban. Először Bécsbe ment, majd Triesztbe költözött, és haláláig ott tevékenykedett annak ellenére, hogy a görög szabadállam ismételten hívta, térjen haza és kamatoztassa otthon a tudását.

Mai szemmel nézve inkább az egészséges versenyszellemre helyezi a hangsúlyt a jelen áttekintésben felhasznált cikk szerzője: úgy látja, az alapvető célt senki sem kérdőjelezte meg. Véleménye szerint a „tudósok” összecsapásai a görög szabadságharcot készítették elő ideológiai oldalról.

 

Sp. G. Krustalˇkhz, H EuaggelikĽ ScolĽ Smârnhz (Szp. G. Krusztalakisz: A Szmir­nai Evangélikus Iskola). Eptˇkukloz (Eptakyklosz, Athén) 14, 2000. 91–96.

 

Katona L. Endre