Klió 2004/3.

13. évfolyam

Francia szemmel a kora újkori európai toleranciáról

 

 

A párizsi Sorbonne Egyetem nyugalmazott professzorának, Jean Bérengernek  Maciej Forycki által lengyelre fordított könyvét azért ismertetjük, mert annak eredetijét a kiadó kérésére kiegészítette a Franciaországról, Angliáról és Németalföldről szóló részekkel. A francia eredeti (Tolérance ou paix de religion en Europe centrale, 1415–1792, Paris, 1999.) csak a közép-európai toleranciát tárgyalta.

A szerzőt – hangsúlyozza előszavában Maciej Serwański – elsősorban a római kereszténység „perifériái” (Közép-Kelet-Európa, a német W. Conze nyomán Ostmitteleuropa) és az erősen központosított Nyugat (Franciaország, Anglia) érdekli, mindenekelőtt pedig Németalföld, Lengyelország és Erdély, amelyekre a szóban forgó időben tényleges vallási türelem volt jellemző. Az összehasonlító jellegű könyv lényegét a különböző társadalmi-gazdasági rendszerű államok különböző hitű társadalmi és etnikai csoportjai közötti politikai konfliktusok történetének vázolása jelenti. Belőle kiderül, hogy – állapítja meg az előszó írója – nemcsak a XVI. századi lengyel–litván államban beszélhetünk Európában kivételes vallási toleranciáról, hanem a korabeli Erdélyben és Németalföldön is.

Bérenger kutatói tárgyilagosságáról sokat elárul, hogy a Bevezetésben leszögezi: „a protestánsok többsége ugyanannyira nem volt toleráns, mint a középkori papság”. Véleménye szerint a (kora- – D. M. I.) újkori Európában a vallás inkább társadalmi vagy politikai jelenség volt, mint magánvélemények tárgya, a mai értelemben vett tolerancia pedig, bár még határozatlan formában, a felvilágosodás korában jelent meg. „Először a tényleges erőviszonyokat vették figyelembe. A hitehagyottaknak tehát hatalmasoknak és elég számosaknak kellett lenniük, hogy ráerőltessék másságukat az uralkodóra és polgártársaik többségére” – írja. A vizsgált sajátosságokat mintegy előre összegzi: Nyugat-Európában csak Németalföld szolgáltatott példát a vallási türelemre. A tolerancia elfogadását illetően, a vallás és a politika közötti viszonyról már itt kimondja: ha az uralkodó osztozott a hatalmon a nemesi klienseik által támogatott hivatalnok arisztokráciával (lengyel vagy magyar mágnások, cseh urak, a Német Birodalom fejedelmei), meg kellett engednie az arisztokratáknak hitük megválasztását.

A szerző könyve Tolerancia Erdélyben című fejezetének első mondataként szükségesnek látja kijelenteni: ez a fejedelemség volt az egyetlen állam, amely de jure négy keresztény vallást ismert el (katolikus, luteránus, kálvinista, unitáríus), sőt megtűrte a pravoszlávokat is. Úgy véljük, románokról lévén szó, az utóbbi szó nem a legmegfelelőbb, jobb lenne a görögkeleti. Bérenger arra is helytelenül utal, hogy a székelyek elmagyarosodott katonatelepesek. Megfontolandó viszont a következő véleménye: „A magyar történészek néha abszolút monarchiaként mutatják be az erdélyi államot. Ez azonban mindenekelőtt patrimoniális jellegű, archaikus szerkezetű állam volt (...) A XVI. és XVII. században Erdély aránytalanul nagy politikai szerepet játszott Közép-(sic!) Európában valóságos hatalmához, gazdagságához, népességéhez viszonyítva.” Észreveszi, hogy a református iskolák mennyire erőteljesen szorgalmazták az európai együttműködést. A XVI. század közepén szinte nem is létező katolikus egyházat jellemezve találóan jegyzi meg: „Báthory István volt annyira bölcs katolikus, hogy toleráns legyen. Erre kényszerítették a politikai erőviszonyok. Hangsúlyozza, hogy a XVII. századi, a Habsburgokkal viaskodó kálvinista fejedelmek által támogatott reformáció jótékonyan hatott a nemzeti nyelvek és kultúrák fejlődésére, köztük a románokéra is. Tisztában van azzal, hogy Bécsben reménykedtek: az ortodox, majd a görög katolikus románság a kálvinista magyarok „hasznos ellensúlya” lesz.

A Tolerancia Lengyelországban című fejezet elején azt olvassuk, hogy a XVI. században a vallási türelem meghatározói egyrészt a tovább élő középkori jelenségek, másrészt a nemességnek a katolikus püspöki kar és a király feletti túlsúlya. Soknemzetiségű, lengyelek, litvánok, ukránok és fehéroroszok, németek, zsidók és más népek lakta államról lévén szó, az az alapelv érvényesült, hogy a katolikus hitre térítésben nem alkalmazható erőszak. Igaz, hogy a pravoszláv egyház szellemi téren lehanyatlott, és a keleti szlávok csak a lengyel nemességgel szembeni ellenszenv miatt fogadták el nehezen a latin gyökerű kultúrát, arról viszont nem tudunk, hogy körükben sikert aratott volna a reformáció. Az evangélikus vallást a városlakók, magas százalékban németek választották. Csak a lengyel (és a gyorsan polonizálódó) nemességet illette meg a vallásválasztás szabadsága, parasztjait – ellentétben a Német Biroda­lommal és Magyarországgal – nem. Érthető, hogy a kálvinizmus is a lengyel nemesség körében hódított, akikhez a Csehországból kiűzött hittestvéreik csatlakoztak. A református egyház azért lett és maradt a XVII. században is Litvánia területén erősebb, mert nagy hatalmú főurak (elsősorban a Radziwiłł család) támogatták. 1573-ban a Varsói Konföderáció jogilag biztosította a nemesek számára a vallásszabadságot és a vallási békét. Érdemes emlékeztetni rá, hogy ugyanekkor (1572) gyilkolták halomra francia földön a hugenottákat, akik egy része Lengyelországba menekült.

A jellemző című (A francia kísérlet, 1562–1685) IV. fejezet után a Tolerancia Magyarországon következik. Csak részben tudunk igazat adni a szerzőnek, amikor azt állította, hogy a hitük megválasztásában is szabadságot akaró katona-parasztok „a kálvinizmus aktív támaszai voltak”, hiszen a hajdúk jelentős hányada görög katolikus lett. Érdekes megjegyzés, hogy a többségében protestáns magyar arisztokrácia a lengyel nemességhez hasonlóan őrizte jogait. A harcos ellenreformáció korában az osztrák vezetéssel sokszor szembeszállva védte a „felekezeti pluralizmust”. A mágnásoknak mint kegyuraknak köszönhe­tően egyházközségük a XVI. században hamar kapott protestáns lelkipásztort, a következő évszázadban viszont, rekatolizálásuk nyomán, katolikus plébánost. Ettől függetlenül, mint például a Rákóczi família, egymás között vegyes házassá­gokat kötöttek. Magyarországon – állapítja meg Bérenger – a reformáció okai olyanok voltak, mint a Német Birodalomban. A német és szlovák vagy ilyen származású népesség nagyobbrészt evangélikus lett, a magyar nemesség és parasztság pedig az itt nem forradalmi jellegű református egyház, a „magyar vallás” híve. „1550-ben Debrecen magyar Genffé vált, innen terjedt szét a kálvinizmus Magyarországon” – írja a szerző, majd hangsúlyozza, a Magyar Királyság területén csak az osztrákellenes függetlenségi harcot követő 1606-os bécsi béke adott a luteránusoknak és kálvinistáknak a katolikusokéval egyenlő jogokat. Magyarországon az ellenreformáció nem aratott teljes sikert. ,,A magyar rendek csak azért védték eredményesen a kultuszt, hogy a katolikus nemesség és mágnások megértsék, (...) szoros kapcsolat van a vallás és a politika között” – szögezi le a francia kutató. Megállapítja: a vesztes Rákóczi-szabad­ságharcot követően a magyarság azért tartott ki a Habsburg-monarchia mellett, mert elismerték politikai és vallási szabadságát. Nem beszélhetünk toleranciáról, csupán vallási békéről, amelyre az osztrák vezetés rákényszerült.

A Tolerancia Csehországban című fejezet szerint ez az állam egyszerre tartozott a germánsághoz és a szlávsághoz. A huszita forradalom révén példát adott a keresztény világnak és modellt a német fejedelmeknek: az uralkodói hatalom itt beleegyezett az első vallásbékét jelentő kompromisszumba, amelyet a világi hatalom „eretnekekkel” kötött. A XVI. században a lakosság többsége protestáns hitre tért, de a „cseh testvérek”, a tulajdonképpeni reformátusok már e század közepén kénytelenek voltak lengyel földre menekülni. A cseh rendek – írja a szerző – a XVII. század elején a magyar protestánsok példájára, erőteljes harcba kezdtek jogaikért, ám a kompromisszumok ellenére, 1620-ban országuk (mert államuk minden tekintetben megszűnt létezni) „a katolicizmus egyik bástyájává vált Közép-Európában”,  amely vallást erőszakkal rákényszerítették a protestánsokra.

A következő két rész (Nem tipikus eset: Anglia, A katolikus ellentámadás kezdetei a Habsburgok birtokain) utáni fejezetet követően, a francia történész ismét a számára érezhetően kedves témával foglalkozik az Ellenreformáció Közép-Európában című fejezetében. Az ún. örökös tartományok közül, hosszas küzdelem után csak Magyarországnak sikerült megtartania felekezeti jogait. A katolikus klérus a Habsburg uralkodó köröktől eltérően, így érvelt: Magyarország Szent István óta keresztény királyság, amelynek uralkodója semmiképpen sem fogadhatja el az „eretnekséget” – vélekedik a szerző. Felsorolja a protestánsok üldözésének és az erőszakos térítésnek a tényeit, majd jellemzi a XVII. század végétől egyre inkább teret hódító vallási pluralizmust. A jezsuitáknak meg kellett elégedniük Lengyelországban a XVI. század végén kitalált és Erdélyben a következő évszázad végén elfogadott kompromisszum megvalósításával – állapitja meg, hozzátéve: 1781-ben a Magyar Királyságban a magyarok egynegyede, Erdélyben túlnyomó többsége volt református. Lengyelországban Bérenger szerint a XVII. század közepének háborúi szükségszerűvé tették a viszonylagos tolerancia fenntartását. Nemcsak a szomszéd nagyhatalmak jelentettek politikai fenyegetést, hanem az állambeli vallási közösségek is. „A bizonytalanságnak a fanatizmusjegyeit hordozó érzete késztette a lengyeleket arra, hogy higgyék: a kereszténység előbástyáját (antemurale Christianitatis) jelentik az eretnekséggel, a szkizmával és az iszlámmal szemben” – írja, távoli franciaként megfeledkezve arról, hogy a lengyel–litván állam (ahogy a magyar) a XV–XVI. században valóban ezt a szerepet (is) játszotta. Abban igaza van, hogy a lengyel nemesség a XVII. század közepén azonosult a katolicizmussal, a katolikus nemzettel – ellentétben Magyarországgal, ahol jelentős volt a plebs és a populus közötti különbség. Az ariánusoknak nevezett lengyelföldi unitáriusokat el is űzték (1658), és ők Erdélyben találtak menedéket. A katolicizmus lassan, de mélyen behatolt a lengyel népi, paraszti mentalitásba – jelenti ki a szerző, majd ismerteti a lengyel–litván állam túlnyomórészt keleti szlávok lakta területein létrejött görög katolikus egyházág térhódítását, amelytől a római katolikusok kezdettől idegenkedtek. Bérenger az addig hatalmas Lengyelország 1772. évi megcsonkítását is közvetlenül a vallási vitáknak, illetve kisebbségeknek tulajdonítja,  amelyek  ürügyet jelentettek  a  három  szomszédos nagyhatalomnak a lengyel belügyekbe való beavatkozásra.

A felvilágosodás kori toleranciát tárgyaló tizedik fejezet elején a szerző leszögezi: a vallási türelem jogi értelemben vett bevezetése ekkor történt Magyarországon (1781), Franciaországban (1787) és a már gyenge lengyel államban (1793) Kiemelésre érdemes Bérenger megállapítása: „A katolikus nemesség és mágnások először magyarnak érezték magukat és csak azután katolikusnak. Vagyis nemzeti érzéseiket olyannyira fölébe helyezték, hogy megingathatatlan szolidaritást éreztek nem katolikus polgártársaikkal „

A szerző a Befejezésben kimondja: teljes tolerancia a minket érdeklő időben az Oszmán Birodalmon kívül tartósan csupán Erdélyben létezett. Megfontolandó gondolata szerint a XVIII. század végéig az erőviszonyoknak köszönhető vallásszabadság fordítottan aránylott az állam erejéhez. A „marginális”, gyenge országok, mint a még önálló Litván Nagyfejedelemség vagy Erdély sok vallás elisme­résére kényszerült. Másutt, mint a Magyar Királyság vagy Csehország  esetében, egy vagy több felekezetnek a katolikus egyházzal való együttlétezése a nemességnek a katolikus vallás megvédésére vállalkozó királyi hatalom elleni győztes felkelésével állt kapcsolatban. Befejezésül így ír: ,,a vallási tolerancia tehát csak szerencsés, a nemesség ádáz ellenállásából következő véletlen volt”.

Szerencsés eset, hogy az Európa nyugati régiójából való, szükségképpen távolságtartóan tárgyilagos szerző a vallási türelem számos, egyik vagy másik országban ismert tényét új megvilágításba helyezte. Pedig magyar szakirodalmat alig használt.

 

Jean Bérenger: Tolerancja religijna w Europie w czasach nowozytnych (XV–XVIII wiek) (Vallási tolerancia Európában az újkorban, XV–XVIII. század). Wydawnictwo Poznańskie, Pozńan, 2002. 238. o.

 

D. Molnár István