Klió 2004/3.

13. évfolyam

Egy londoní kurultáj

Új és jelentős tanulmánykötettel gazdagodott a mongol kori és a mongol kor utáni Eurázsia történetét tárgyaló szakirodalom. A könyv egy Londonban 1991. március 21-23. között zajlott konferencia előadásait fűzi össze. Az előadásoknak helyet adó patinás intézmény a Londoni Egyetemen működő, 1916-ban alapított School of Oriental and African Studies (SOAS). A konferencia maga a Center of Near and Middle Eastern Studies pártfogásában zajlott, melynek professzora David O. Morgan volt a főszervező, és a kötet egyik szerkesztője is. Morgannek, a mongol birodalommal és utódállamaival foglalkozó kutatók gárdájának élvonalából sikerült meghívnia az előadókat. Reuvein Amitai-Preiss a jeruzsálemi Héber Egyetemen, az Institute of Asian and African Studies igazgatója a kötet szerkesztésében működött közre, és egyben az egyik tanulmányt is ő jegyzi.

A konferencia és a kötet koncepcióját megadja a cím. A mongol birodalom örökösei közül egyedül az Arany Horda nem képviselteti magát. Igaz, erre már az előszóban felhívják a figyelmet, az előadások elhangzása óta megjelent legfontosabb könyvek felsorolásával együtt (3–4. o.). A kötetben négy tematika szerint osztották el az írásokat. Az első részben (Early History of the Mongol Empire, 5–38. o.) kettő, a másodikban (The Mongols in the Middle East, 39–199. o.) – ez adja a könyv törzsét – öt, a harmadikban (The mongols in China and the Far East, 200–259. o.) négy, míg a negyedikben (The Legacy of the Mongol Empire, 260–346. o.) hat tanulmányt találunk, összesen 7 térképpel és 1 ábrával.

Robeit G. Irwine a könyv első cikkében (5–11. o.) egy mellőzött arab forrásra hívja fel a figyelmet. A mongol szokásjogról nagy részben a muszlim szerzőknek (pl. Makrizi) köszönhetően van némi képünk. Irwine a XV. század első felében élt Ahmad ibn Muhammad Ibn Arabsah (1392–1450) egyik munkájának (Fakihat al-Khufala’ wa-Mufakahat al-Zurafa’, 1448), egy állatmesékbe bújtatott politikai értekezések gyűjteményének mongolisztikai vonatkozásaira figyelt fel, amely e mongol szóbeli törvénykönyvhöz -jasak, a muszlim szerzőknél yasa szolgáltat új adatokat.

A következő tanulmány (12–38. o.) a nagy-britanniai Keele egyetemén oktató Peter Jackson tollából származik. Ő a Nagymongol Birodalom felbomlásának útját követi végig az ulustól a kánságokig. Jackson arra a következtetésre jutott, hogy csak utólagos bölcsesség az az elképzelés, miszerint Dzsingisz kán négy fia között már a korai időkben hivatalosan felosztották volna a birodalmat. Valószínűbbnek tartja, hogy egyik ulus-tulajdonos a másik három fölé akart kerekedni, de ez nem sikerült. Hogy melyik örökös volt az, azt már nem lehet megmondani. Az viszont biztos, hogy Hülegü iráni pozíciójának megváltoztatására használta fel a távol-keleti konfliktust. Az Ilkhanátus megalapítása, az Arany Horda és Közép-Ázsia mongol uralkodói szemében bitorlásnak számított, Hülegü státuszát Kubiláj nagykán legitimizálta 1264-ben.

A harmadik írást (39–56. o.) John Masson Smith jegyzi. Az ilkhanida hadsereg különböző legelőire fordítja a figyelmét, úgy mint a qishkiqra (téli legelő) és a yaylaqra (nyári legelő). Meghatározza és térképekkel szemlélteti Irán fontosabb történeti legelő területeit, valamint összeveti e legelők eltartó képességét a perzsa forrásokban található mongol tümenek számarányával.

Amitaí Reuven-Preiss tanulmányában (57–72. o.) azt vizsgálja, milyen szerepet játszott a mongol birodalmi hódító ideológia az ilkhanidáknak a mamelukok elleni harcaiban. A szerző bemutatja, hogy az Ajn Dzsalut (1260) utáni mongol támadásokat két erő motiválta, az egyik: revans az elvesztett csata miatt; a másik: az expanzív birodalmi ideológia maradványai.

Charles Melville azt mutatja be (73–125. o.) Gilan tartomány meghódításának példáján, hogy a perzsa források mellett, az arab nyelvű mamluk források mennyire meglepően árnyalhatják ismereteinket. A Kaszpi-tenger dél-nyugati partján lévő tartomány Öldzsejtü (1304–1316) idején történt (1307) elfoglalásának menetét és kronológiáját sikerült finomítania az új forráscsoport segítségével.

A. K. S. Lambton az Ilkhanidák alatt a mezőgazdaság, a fatenyésztés és a kertkultúra iránt feléledt érdeklődést vizsgálja (126–154. o.). Írásában Rashid al-Din Athar wa ahyá’ című, 24 fejezetből álló művének magyarázatát adja. A történetírót, a perzsa udvari kultúra polihisztorát egy újabb oldaláról ismerhetjük meg.

A. H. Morton tanulmánya szintén Rashid al-Dinnel kapcsolatos (155–199. o.). Levelezésének hitelességét eddig, bár fenntartásokkal, de többnyire elfogadta a kutatás. Volt ugyan, aki egyértelműen elutasította azok eredetiségét, most Morton vélhetőleg véglegesen elvitatta azok közvetlen forrásértékét, és bebizonyította, hogy csupán timurida hamisítványok.

Paul D. Buell a Mongol Birodalom konyhai ízlésének szentelte írását (200–223. o.). A Jüan-dinasztia mongoljaira gyakorolt török hatást nem kizárólag politika-, vallás- vagy nyelvtörténeti alapokon vizsgálja, hanem két szakácskönyv receptjei és azok esetleges gyógyászati felhasználása alapján. Buell eredeti tanulmányában bebizonyítja, hogy az eltörökösödésnek sok útja van, ebből a konyhai ízlés megváltozása az egyik.

Elizabeth Endicott-West annak a véleményének ad hangot (224–239. o.) – kínai források alapján –, miszerint a Jüan-udvar Kubiláj halála után igen türelmetlenné vált más vallásokkal szemben. A sámánok és a jövőmondók helyzete a XIII. század közepe és a XIV. század közepe közötti időszakban jelentősen megváltozott. Az eunuchok és a sámánok viszonya az előbbiek javára dőlt el, így mivel az udvarban nem tűrték meg e vallási praktikákat, művelőik inkább vidéken próbáltak szerencsét.

Sh. Bira akadémikus a tibeti források alapján vizsgálta ‘Phags-pa láma és Kubiláj kapcsolatát (240–249. o.). Rövid írásában egyúttal felhívja a figyelmet a Mongol Birodalomra vonatkozó hagyományos források mellett a tibeti források elhanyagolására. ‘Phags-pának a tibeti-mongol buddhizmusban betöltött szerepét -véleményem szerint nem teljesen jogosan – Aquinói Szent Tamásnak a kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlítja, és az időbeni párhuzamra – XIII. század – is felfigyelt.

T. H. Barett professzor szintén Kubiláj kánt vizsgálja (250–259. o.), de nem történelmi szerepét, hanem a kán alakját a későbbi, XV–XVI. századi kínai történetírásban. Írása valójában Morris Rossabi Kubilaj-könyvére reagál, fájlalva, hogy Rossabi nem használt Kubiláj életrajzához nagyobb számban kínai forrásokat, mégha e források – jelen esetben a kínai történetírók munkái – le is kicsinyítik a kán alakját, és torz képet is adnak.

Hidehiro Okada írásában Kínát, mint a Mongol Birodalom utódállamát tárgyalja (260–272. o.). Bemutatja, hogy a Jüan-dinasztia végével (1368) nem tűnt el nyomtalanul a mongol állami ideológia hatása, az mind a mai napig tovább él Oroszországban éppúgy, mint Kínában. Okada szerint a Mongol birodalom azt jelentette Ázsiában és Kelet-Európában, mint a Római Birodalom Nyugat-Európában.

Udo Barkmann a Mongol Birodalom hanyatlásának okait keresi tanulmányában (273–281. o.). Mivel a téma rossz forrásadottságokkal rendelkezik, megoldása sem egyszerű. Barkmann is inkább csak ötletekkel szolgál. A választ a XIII–XVI. századi népesedés és pásztorkodás kapcsolatában keresi a birodalom központi területein.

Rudi P. Linder a korai oszmán történelemre gyakorolt mongol hatást vizsgálja (282–289. o.). Nem tartja elképzelhetetlennek, hogy korai oszmán törzsek is kerülhettek mongol fennhatóság alá. Ebben az esetben valószínűleg Perzsiában, az Ilkánok alá. A kérdés megválaszolását nehezíti, hogy az oszmán történelem e szakasza fehér folt a kutatás számára.

Hodong Kim cikke (290–318. o.) Közép-Ázsia XIV–XV. századi – igen zavaros – történetét vizsgálja a kínai és a perzsa források alapján. Úgy látja, a XIV. század végi Timurida-Mogul háború nem csak birodalmak expanziójáról szólt, de a Csagatáj kánság egyesítéséről is. Mivel ez nem sikerült, a kánság egyesítésének esélye végleg szertefoszlott, de az eszme mindkét államnál még jó ideig fennmaradt.

Junko Miyawaki (319–331. o.) a dzsingisz gondolatnak a kalmükök közötti továbbélését ‘vizsgálja. Ajuki kán sem valódi kereit ősétől, Togril Ong kántól, hanem Dzsingisz kántól származtatta magát. Erre, a hatalom legitimálásához volt szükség. Még a XX. század elején is élt ez a rendszer a volgai kalmükök között, ahol a torgut hercegi ház szintén Dzsingisztől eredeztette magát.

A kötet utolsó írását Nagy-Britannia korábbi nagykövete Thomas N. Haining jegyzi (332–346. o.). Különösen érdekes írásában Mongólia XX. századi megítélését és félreértését tárgyalja a nemzetközi és mongol szakirodalomban. Ez a történetírás – legyen nyugati, vagy keleti – sokszor elavult terminológiát használt (pl. barbár, despotikus...), és nem volt mentes a nemzeti, politikai és ideológiai befolyásoktól sem. A szovjet, mongol és kelet-európai történetírás sokáig nem tudott kitörni a marxizmus szorításából. A történeti materializmus olyan anakronisztikus fogalmakat használt a Mongol Birodalom kapcsán, mint a feudalizmus. Ez a jelenség szerencsére már eltűnt, de még mindig létezik a nacionalista ideológia befolyása. A mongol hódítás történetének tárgyalásakor az egykori alávetett országok (Oroszország, Lengyelország, Magyarország...) medievistái a középkori krónikások hagyományait folytatva ma sem tudják elhagyni a több száz éves toposzokat. A magyar középkorászok összefoglalásaikban és tankönyveikben a mongol hódítás világtörténelmi szerepének értékelésekor tájékozottságukat fitogtatva nem felejtik el megemlíteni, hogy a tatárok Ázsiából jöttek, és ezek a barbár hordák óriási tatárdúlást vittek véghez. Ez a szemlélet, ha nem is objektivitásról, de nagy beleélő képességről tanúskodik, hiszen a magyar diákok (az egyetemisták is) a tatárjárást így egyenesen Julianus barát és Rogerius mester szemével fogják látni. Némely történészek tájékozatlansága pedig már megmosolyogtató. Az ilyen nagyszerű kiadványok – mint a patinás leideni Brill kiadó újabb remeke – nem csak a nemzetközi tudományosság kommunikációjának alapvető eszközei, de a keleti történelemben való tájékozottság elsajátítását is szolgálják.

The Mongol Empire and Its Legacy (???). Eds. Reuven Amitai-Preiss-David O. Morgan. Leiden: E. J. Brill, 1999. xiv+361 o.

Pallag Zoltán