Klió 2004/3.

13. évfolyam

A késő antik püspök helyzete a római társadalomban

Miután a keresztény egyházat a római állam legalizált intézménnyé teszi, fokozatosan kialakul a püspöki hatalom késő antik formája, amely a Birodalom különböző területein elég nagy eltéréseket mutat, és nagyban függ az egyes püspökök személyétől, befolyásától. Ezzel kapcsolatban érdemes vizsgálat tárgyává tenni, hogy milyen alapon gyakorolta a püspök politikai funkcióit a városon belül és milyen privilégiumokat adtak neki a császári törvények.

A Codex Theodosianus az összes császári rendelet egy olyan hivatalos összeállítása volt, amelyet a birodalom mindkét felében közzétettek Kr. u. 428-ban, és napra késszé tette a Codex Hermogenianust és a Codex Gregorianust, amelyek a császári leiratokat foglalták magukba egészen I. Constantinus uralmáig. A Codex Theodosianushoz adott későbbi kiegészítéseket Novellaenek nevezték, ezeknek a birodalom másik felében nem volt addig törvényereje, amíg az ottani császár jóvá nem hagyta.

A tanulmány írója az egyházi írókat és a Codex Theodosianust elemezve a késő antik püspök társadalmi helyét vizsgálja, statuson azt a kategóriát értve, amellyel meghatározható az antik polgár politikai, jogi helyzete. Az egyén statusa sokat változott az idők folyamán a római birodalomban: a köztársaság korában a születés, a származás volt az alapvető komponense a civisnek, a római polgárnak, aki egy rendhez (ordo) tartozott, s ez megszabta cselekvési terét. A császárkorban a császári adminisztrációban betöltött hivatalok kaptak nagyobb jelentőséget a polgár statusának meghatározásakor. A status jelentett terheket, polgári kötelezettségeket, de jogokat is egyben. A keresztény pap személye sem maradt ki ebből a szisztémából. Amikor a kereszténységet államilag elismerték, a keresztény papnak olyan statust biztosítottak, amely meghatározta cselekvésének hatáskörét a társadalomban, de idegen maradt az állami funkcionáriusok hierarchiájától.

Constantinus császár volt az első, aki a keresztény kultusz gyakorlóinak javára rendelkezéseket hozott: Maxentius legyőzése után (Kr. u. 312. október 28.) Africa proconsulának, Anullinusnak és Patriciusnak, a vicariusnak azt az utasítást adta, hogy segítsenek Carthago püspökének, Caecilianusnak abban, hogy 3000 follest (rézpénzt) szétosszon az ottani klerikusok között. Ez az Anullinushoz írott levél Euszebiosznál őrződött meg. Érvelése hasonlít egy másik egyházi írónak, Cyprianusnak a III. század közepén írott érveléséhez, amely azt indokolja, hogy miért kell a híveknek az egyháziakat eltartani úgy, mint egykor a leviták is megkapták a föld tizedeit. Mivel a papokat a közösség tartja el, nem maradhatnak távol világi ügyeik miatt a vallásos feladataiktól, mondja Cyprianus.

A császár által adott pénzösszeget úgy fogták fel tehát, mint egyfajta fizetést, díjazást a lectoroknak, diaconusoknak, presbytereknek, ez a díjazás mint más Cyprianus-szöveghelyekből is nyilvánvaló, Kr. u. 250 körül eléggé megszilárdult gyakorlat lehetett. Azt is Cyprianustól tudjuk, hogy ez a klerikusoknak adott díjazás részben természetben, részben pénzben történt, az előbbi alkalmankénti, az utóbbi havi rendszerességű volt. A klérus tagjai tehát fizetést, salariumot kaptak. Ennek a materiális szükségletek kielégítésén túl az a szimbolikus jelentése is volt, hogy elkülönítette az egyszerű hitgyakorlókat az elöljáróktól, az elöljárókon belül pedig a hierarchia különböző fokozatait. Ez egyfajta megtiszteltetés volt, amely a méltóság kifejezésével állt kapcsolatban. A püspök ezt a díjazást nem fizette azoknak a klerikusoknak, akik letértek az igaz hit útjáról, eretnek gondolatokat hirdettek. A tanulmány írója szerint nem igaz W. Liebeshuetz nézete, hogy a salaria, vagyis a fizetés nem volt általános, csak néhány privilegizált egyház kapta volna.

A kutatásban S. Mazzarino munkái már több oldalról feltárták az analógiákat a klérus díjazása és a császári funkcionáriusok javadalmazása között, akik szintén kétféle díjazást kaptak, a salaria militiaet, zsoldot és a sportulaet, ami eredetileg fonott kosárkában ajándékba küldött ételt jelentett. Az állami adminisztráció néhány tipikus mechanizmusa így lett lefordítva a püspöki hatalom nyelvére. Az egyházi hierarchia korhoz kötött és fizetés tekintetében is megkülönböztetett, ugyanúgy, mint a cursus publicusban. Az egyes fizetések nagyságáról a püspök döntött.

Az egyének társadalmi statusát nagyban befolyásolta az is, milyen privilégiumokkal rendelkeztek, ezek közül főleg az adómentességet vizsgálta igen alaposan és több forrás számbavételével a szerző. Nem minden adómentesség volt egyforma, különböztek szociális és gazdasági tekintetben. Bizonyos mentességet kapni a társadalmi status megváltozását jelentette. Abban az esetben, mikor Constantinus kimondta a klerikusok mentességét a munera civilia, a polgári közterhek alól, kijelölte az irányt a municipális arisztokráciához való asszimilálódáshoz, akik hasonló mentességet kaptak, ha militia palatinát töltöttek be (magasabb katonai tisztséget kaptak a császári udvarnál). A Constantinus császár által adott adómentesség és az államilag juttatott fizetés a keresztényeknek csak egy kitüntetett csoportját, a katolikusokat érintette. Euszebiosz szerint Constantinus császárt tanácsadói vehették rá erre a megkülönböztetésre. Míg Galerius 311-es rendelete és Licinius 313-as leirata csak általában a keresztényekről beszél. A Constantinus-féle megkülönböztetést az africai vallási helyzet válthatta ki, ahol Caecilianus és Maiorinus hívei álltak akkoriban egymással szemben, és mindkét párt katolikusnak vallotta magát és igényt tartott Constantinus privilégiumaira. Ezért fordult Anullinus Constantinushoz tanácsért. A császári válasz szerint csak a katolikus egyháznak vannak jogai. Ennek a helyi konfliktusba történő császári beavatkozásnak igen jelentős következményei voltak a birodalom és az egyház későbbi kapcsolatára, mivel az africai szituációra válaszként kiadott dokumentumok később általános érvényű rendelkezéssé váltak.

A megkülönböztetés katolikusok és eretnekek között 313-tól kezdve létezett az adómentesség tekintetében, valószínűleg a katolikus püspököket informális úton kérték meg, hogy állítsák össze a juttatásokra jogosultak listáját. Ezenkívül Constantinus, ha azoknak a javaknak a visszaadásáról volt szó, amelyeket az uralkodását megelőző keresztényüldözéskor koboztak el, arra ösztönözte a császári funkcionáriusokat, hogy a katolikus csoportok javára avatkozzanak be a belső vallási harcokba. Licinius leverése után a constantinusi rendelkezések a birodalom keleti részében is érvényessé váltak.

Ha azt követjük nyomon, hogy a későbbi törvényhozás mit tartott meg, és mit változtatott meg a constantinusi rendeletekből, akkor a következő forrásokat kell kiemelni: 326-ban a Dracilianus-féle rendelet megkülönbözteti az eretnekeket, a skizmatikusokat és az igazi keresztényeket, az előző kettőt kizárták a keresztény kultusz gyakorlásából. A 320-as évektől nagy püspöki székhelyek (Antiochia, Alexandria, Ancyra) kerültek ariánus püspökök kezére. Az adómentességgel kapcsolatban ez sok problémát idézett elő. A katolikusok kitüntetett helyzetére kedvezőtlenül reagáltak az eretneknek mondott csoportokon kívül a városi curiák tagjai is, mert az adóterhek megosztásakor több jutott egy főre.

A császári törvényhozás azt is meghatározta, hogy milyen módon lehet a klérusba felvenni valakit. A törvényhozásban változást jelent a Codex Theodosianus 16,2,6, amelyet a tanulmányíró a 329-es évre datál, ugyanúgy, mint O. Seeck, korábbi kutatásaiban. Ettől kezdve nem lehet megengedni a közterhektől való mentességet bárkinek, aki klerikus akar lenni, hanem csak az elhunyt klerikusokat lehet helyettesíteni másokkal, de csak olyanokkal, akiknek az ősei nem voltak klerikusok, és akiknek nincs a közterhek viselésére alkalmas vagyonuk. A 329-es CTh 16,2,6 jelentős momentum az egyházhoz való császári viszonyban. A klerikusoknak adott privilégiumok érintetlenek maradtak ugyan, a törvény kezdőmondata továbbra is elismeri a klerikusok adómentességét, de intézkedtek az egyházi rendbe sorolás kritériumairól. Már nem elég, hogy az igaz katolikus kultusz gyakorlójának kell lenni, mint eddig, nem elég többé a püspököknek az igaz Istenhez imádkozni, bőkezűnek kell lenni a szegények felé, gazdagságukat az állam rendelkezésére kell bocsátaniuk. Az egyház karitatív funkciója köz-, , azaz állami funkcióként jelenik meg.

Constantinus engedélyezte a klerikusoknak a munera curialia alóli mentességet, ennek az intézkedésnek a magyarázatát Euszebiosz írja le, így akarta elérni a császár, hogy a klerikusokat a világi problémák ne vonják el a szent kultusz gyakorlásától. A munera civilia vagy curialia azokat a szolgáltatásokat jelenti, amelyeket a város érdekében kellett teljesítenie az egyes polgároknak, például ilyen volt az adók beszedése, a hadi ellátmány szállítása és szétosztása a katonák között, a közmunkák felügyelete. Mivel ezek a terhek főleg a curialisokra nehezedtek, munera curialiának is hívták őket. Két csoportot különítettek el a klerikusokon belül: egyrészt azokat, akik a curiához szükséges vagyonnal rendelkeztek, másrészt a vagyontalan, ezért felszentelhető klerikusokat. Ezek az új privilégiumok az V. századig érvényben maradnak.

Ennek a rendeletnek akkor is nagy a fontossága, ha az alkalmazása nem mindig sikerült. 329 után teoretikusan a nem curialisok közül kerülnek ki a klerikusok, és ha ez így van, nekik nincs szükségük arra a privilégiumra, hogy feloldják őket egy olyan szolgálat alól, amelyet – tekintve szociális-gazdasági helyzetüket – nem kellett volna teljesíteniük. A papok azonban a IV. század végéig gyakran a decuriók rétegéből kerülnek ki, amely a városi tanácsok tagjait is adta. 329-től kezdve a törvény nem engedte meg, hogy az egyház a curialisok közül toborozza papjait, noha a munera curialia alóli mentesség érvényben maradt minden katolikus klerikusra, és konkrétan azokra vonatkozott, akik curialis rangúakként 329 előtt lettek felszentelve.

340 után még bonyolultabbá válik az egyház és a császár viszonya. II. Constansban erős volt a vágy, hogy a sok változatban élő kereszténységet egyetlen egyházban egyesítse, ez az intézkedéseiben is megnyilvánul. Egy Kr. u. 346-ban kiadott törvény újra kimondja a klerikusok adómentességét, anélkül, hogy a curialisokra vonatkozó vagyoni megkötéseket említené. Amikor Achaia proconsula a törvény pontosítását kérte, egy 349-es leirat azt mondta ki, hogy a vagyoni korlátozások érvényben maradnak a curialis rangú klerikusok fiaira vonatkozóan, ha azok egyházi rendbe akarnának lépni. (CTh 16,2,9).

346-tól illeti meg a klérust a munera sordidatól való mentesség és a cursus publicusszal kapcsolatos szolgálatok (állami posta és futárszolgálat) alóli mentesség. Ugyanez a határozat egész Keletre nézve megerősítette a lustralis colatio alóli mentességet. A lustralis collatio vagy másnéven chrysargyron I. Constantinus által bevezetett vagyonadó, amelyet a negotiatoresre (városi kézművesek, kereskedők, vállalkozók) vetettek ki. Parasztok és falusi mesteremberek nem fizették. Mentesek voltak alóla az orvosok, tanárok, veteránok, egyházi személyek. Görög neve mutatja, hogy aranyban és ezüstben, a latin neve pedig arra utal, hogy 5 évente kellett fizetni.

A status meghatározása szempontjából a legérdekesebb a lustralis collatio alóli mentesség elemzése. Amikor Constantinus uralmának végén elkezdődik az a folyamat, hogy a curialisoknak a klérushoz való csatlakozását korlátozzák, a negotiatoresre (kereskedők, bankárok) terjed ki a klerikus toborzás. Ezért Constantinus megengedte a kereskedőkre kivetett adók alóli mentességet is a klerikusoknak, Constans ezt megerősítette 343-ban Keletre vonatkozóan is. Nyugaton ez a felmentés 356–57-ben lép életbe.

A lustralis collatiótól való mentesség mögött az a feltételezett szándék van, hogy a klerikusok a kereskedelemből befolyt bevételeiket a szegények javára fordítsák, ez feltűnik minden olyan rendeletben, amelyik ezt említi. Ez az egyházi privilégium elégedetlenséget váltott ki a corporati (a foglalkozások szerinti testületekhez tartozók) körében, mivel rájuk egy kollektíven kivetett összeg nehezedett, amelyet a testület tagjai között osztottak fel. A klerikusok is szerepeltek az adózók listájában, mint negotiatores (kereskedők) és mivel e lista alapján vetették ki az adót, ezzel más tagok fizetendő kvótája növekedett. 360-ban tiltakoztak is emiatt a császárnál, ennek az lesz a következménye, hogy az a klerikus, aki így akar kibújni a munera negotiatorum (a kereskedőkre nehezedő közterhek) alól, és szerepel a listán, meg kell hogy fizesse az adót.

I. Valentinianus minden mentességet elvett a clerici negotiatorestől (azoktól a klerikusoktól, akik a kereskedő réteghez tartoztak), emlékeztetve őket, hogy az ő feladatuk a szegények segítése, nem pedig, hogy hasznot hajtó tevékenységet folytassanak. Néhány évvel később Hieronymus is kikelt írásaiban azon klerikusok ellen, akik kereskedésre adták magukat. Gratianus visszatért II. Constans kedvezménypolitikájához, határt szabva a kereskedelem volumenének és a befektetett tőke nagyságának.

Forrásként vizsgálhatjuk még Sozomenus görög egyházi történész művének vonatkozó fejezeteit, aki egy kilenc könyvből álló ránk maradt munkában a 325-től 439-ig terjedő korszakot dolgozta fel, felhasználva Socratesnek ugyanerről a korszakról szóló munkáját. Sozomenus szerint az egyes városok adóbevételének egy részét adták a klérusnak, hogy abból gondoskodjon szükségleteiről. A klérus eltartását az állam 325 után úgy biztosította, hogy rendszeresen és automatikusan a városi pénztárakra terhelte azt. A juttatás részben gabonában történt. Sozomenus Julianus császárról szólva azt írja, hogy „elvett a klerikusoktól minden mentességet, megtiszteltetést, a gabonajuttatásukat eltörölte, és a gabonajuttatásokat a nyilvános tanácsoknak utalta. Ezeket az egyházi privilégiumokat azonban a Iulianust követő császárok visszaállították.

Theodoretus mint forrás szerint a klérus 329-től törvényileg asszimilálódott az egeni és a pauperes, vagyis a hivatalosan „szegénynek” nevezettek kategóriával. Azonban a püspökök és a klerikusok a császári rendelkezések hatására sem lettek szegények, mint ahogy sohasem voltak azok a szónak abban az értelmében, ahogy mi ma gondoljuk. Valójában hatalmas birtokokat irányítottak, haldoklók is gyakran hagytak rájuk birtokokat. Nagyjából 50 év kellett ahhoz, hogy törvényi reakció szülessen az egyház javára történő végrendelkezésre vonatkozóan. 370-ben I. Valentinianus, hogy védje a családi örökségeket megtiltotta az egyházi embereknek és az aszkétáknak, hogy árvák és özvegyek házát látogassák, és hogy bármilyen adományt vagy örökséget elfogadjanak olyan nőktől, akik nem a rokonaik.

A krisztianizáció terjedése miatt sok új püspöki székhely jön létre, a nagyvárosokban és a kicsiny periferikus központokban is. Nem volt elég klerikus, így nem lehetett ellenőrzés alatt tartani a túl sok püspöki székhelyet. A klerikushiányról több egyházi író is panaszkodik, pl. Augustinus a 22*, 2, 1–2. levelében. Ezzel a folyamattal egyidejűleg következett be a municipális tanácsok lassú gyengülése és fogyása is. I. Valentinianus azt a rendeletet hozta, hogy bármely curialis származású polgárnak, mielőtt egyházi rendbe lépne, vagyonát vagy egy rokonára kell hagynia, aki őt helyettesíti a curiában, vagy ha nincs örököse, a curiára kell átruháznia a vagyonát. Akit úgy szenteltek fel, hogy ezt nem tette meg, visszaadták a laikus élet számára. A gazdag plebejusok számára is meg volt tiltva, hogy egyházi rangot vegyenek fel, ezt a Codex Theodosianus 16,2,17-ből tudjuk (Kr. u. 364. év). Gratianus és Theodosius császárok rendeleteikben követték Valentinianust és Valenset: a curialisok, ha egyházi rendbe lépnek, a curiára kell hogy hagyják a vagyonukat.

Itt lehet kiemelni azt a tényt, hogy Constantinus még azzal az indokkal ad immunitást a klerikusoknak, hogy a világi javak gondozása ne vonja el figyelmüket a szent szolgálattól, Theodosiusnak ugyanez az indok arra szolgál, hogy miért kell a vagyonukat a curiára hagyniuk.

A törvény alkalmazásából azonban sok nehézség adódik. Ezt bonyolította az a tény, hogy a felszenteléskor egy bizonyos összeget kellett fizetni. Sok curialis, hogy elmeneküljön a curia által rá kirótt terhek alól, mint ahogy hajlandóak voltak hatalmas összegeket fizetni, hogy hivatalos írást nyerjenek valamilyen állami funkcióra való kinevezésről, ugyanúgy megvásárolták az egyházi felszentelést is. Néhány esetben ez a törvénytelen aktus nyíltan vállalt volt, annyiban, hogy akiket arra kényszerítettek, hogy térjenek vissza a laikus létbe, követelték a kifizetett összeg visszatérítését.

A püspökök nagy hatalommal rendelkeztek a városban, a városi előkelőkkel együtt. Részben hasonlított státuszuk a decuriókhoz, a városi elöljárókhoz. Ez nem jelenti azt, hogy a klérus tagjai a világi hierarchiába integrálódtak volna. Már kimutatták, hogy a gloriosissimus (dicsőséges) reverentissimus (tiszteletteljes) vagy illustris (tekintélyes) jelző nem volt hivatalosan használatos a püspöknél, ellentétben a császári bürokrácia tagjaival. A püspök messze volt attól, hogy ugyanazt a rangot élvezze, mint azok a császári funkcionáriusok, akiknek megtisztelő jelzőivel olykor felcicomázták őket, ő vir venerabilis maradt. Constantinus, bár állami szerepvállalást is szánt a püspököknek, nem gondolt arra, hogy elősegítse asszimilációjukat az állami hivatalnokok vagy a városi magistratusok irányában. Nem helyezte őket egy szintre a császári katonákkal, noha azok is hasonló adómentességet élveztek. Talán a pogány papok privilegizált helyzete lebeghetett Constantinus szeme előtt rendelkezései megalkotásakor. A püspöknek adott kedvezmények hasonlítottak a grammatikusok, rhétorok, udvari orvosok privilégiumaihoz is. Ezen kategóriákkal való rokonság a püspök tanító funkciójából eredt, amely a püspöki székhely elnevezésében is (prima chatedra) megőrződött, mint ahogy a püspöki beszédek rhetorikai alakzatokban gazdag nyelvezete is párhuzamba állítható a rhétorokéval és filozófusokéval.

Privilegi economici e definizione di status: il caso del vescovo tardoantico, (Gazdasági privilégiumok és a status definiciója, a későantik püspök helyzete) Nota di Rita Lizzi Testa presentata dal Socio Corrispondente L. Cracco Ruggini, Atti della Accademia Nazionale dei Lincei, Rendiconti Serie IX, Volume XI, Roma, 2000. 55–103. o.

Óbis Hajnalka