Klió 2004/3.

13. évfolyam

 Egy korszak végén

Az 1946 óta külföldön élő, magyar származású, kiváló amerikai történésznek, John Lukacsnak már több könyve jelent meg magyarul, többek közt az 1900-as Budapestről, és Churchill és Hitler 1940-es párharcáról. Mintegy húsz éve publikált először egy mondhatni elméleti munkát a történeti tudatról, ezt nemrégen átdolgozva újra kiadta. Ez a könyve most talán még szokatlanabb műfajt jelent számára, mert bizonyos mértékig történetelméleti úgyszintén, de azon túlmenően, valójában kissé személyes számadás is egy történészi pályáról, és kitekintés a tudomány néhány alapvető kérdésére, a természettudományokat is beleértve.

Elsőnek a korszak végére vonatkozó véleményét fejti ki. Az újkor (angolul jobban hangzik: Modern Age) nagyjából az 1500–2000 közti időszakot jelenti. Az ókor, középkor, újkor beosztás már a XVII. században tudatosodott, de ez is elmúlhat. Az 1900 körüli századfordulóra már a haladás fogalmát is megkérdőjelezték. Ez a „modern kor” Európa korát is jelenti. Ez viszont 1945-ben vagy talán már 1917-ben véget ért.

Azt, hogy egy korszak végén vagyunk, Lukacs a modern kor néhány alapvető jelenségének az eltűnésével bizonyítja. A modern kort nevezhetjük a burzsoázia korának is, az állam kora volt. De ez az addig sokféle formát öltött állam mára meggyöngült, tekintélye inog (gondoljunk az 1991 utáni Oroszországra). A pénz kora volt, de most infláció van, szemben a korábbi biztos pénzzel, mely egyre absztraktabb, a mindennapos forgalomban már alig szerepel. A modern korban növekedett a népesség és a termelékenység. De manapság a lakosság lélekszáma, legalább is a vezető országokban, már inkább csökken, a társadalom nagy többsége nem a termelésben dolgozik, hanem a szolgáltatásokban, a demokrácia inkább bürokráciát jelent. Az iparcikkek szállítása ma többe kerül, mint előállításuk. A város kora – de manapság a lakosság egy része már menekül a városokból. Persze ez is mutatja, amit a szerző több ízben is kijelent, hogy érdemben az európai vagy európai jellegű országokról van szó. (A harmadik világban még ugyancsak növekszenek a nagyvárosok.) A modern kor a magánszféra kora volt (itt is, mint manapság mindenben, az angol kifejezés a pontos: privacy), ez alapvetően a lakóhely és a munkahely különválását jelentette, de a női munkavállalással ennek is bealkonyult. A kötelező iskoláztatás kora is volt, de manapság az iskolák túlzsúfoltak, színvonaluk csökken, még az egyetemeken is, és a bürokrácia ott is eluralkodik. És végül a könyv kora, de ma már egyre kevesebben olvasnak, a modern kommunikáció száműzi a könyvet. A modern művészet is más, mint a régi.

A modern kor persze még tovább terjed a harmadik világban, amely mindig több évtizedes késéssel ér Európa nyomába. A rövid XX. században (1914–1989) a változás már szembetűnő, különösen az Egyesült Államokban, amely éppen a modern kor derekán jött létre. Az egészségi viszonyok kétségkívül jobbak, mint régebben, az életkor magasabb (már ahol). Persze aranykor sohasem volt, a változás mellett van bizonyos kontinuitás is. Semmi sem tűnik el teljesen. A régi ma már nem „elavultat” jelent. A modern kor egészében olyan nagy jelentőségű, mint volt a nála dupla hosszúságú, egy évezredig tartó görög–római kor. A reneszánsz ezt az ókort kritikátlanul idealizálta, modern korunkkal ez nem történik meg. A törvényesség ma már a magánéletre is kiterjed. Az osztály- és etnikai különbségek csökkenőben vannak, az állami beavatkozás megnő, miközben tekintélye csökken. A betegségek manapság többnyire a test belsejéből származnak, nem külső fertőzésből. A női egyenjogúság kialakult, de az emberek egyre magányosabbak. Az információ nő, de egyre kevesebb a haszna. A kommunikáció lehetőségei szélesre tárultak, de az emberek közti párbeszéd egyre ritkább. Az USA az egyetlen nagyhatalom, de tekintélye világszerte csökken. Ma először fenyegethetik katasztrófák az emberiség egész létét, a tudományos kutatások olykor nagy veszélyeket idézhetnek fel, szinte be is kellene tiltani. A „zöldek” természetvédelmükkel ki akarják iktatni az embert a tájból.

A „posztmodern” fogalom is a kor végének bevallása, mert egyébként bizonytalan értelmű. A „modern” jelző az 1895–1925 közti korban született, és kissé arra is vonatkozik. A jazz modern, a rock posztmodern. Manapság még kevesen tudatosítják a modern kor végét, de egyre többen fordulnak szembe a technikai szenzációkkal. Az amerikai űrhajós Holdra szállása kevesebb lelkesedést váltott ki, mint annak idején Lindbergh, amikor először átrepülte az Atlanti-óceánt. Újra kell gondolni a haladást, a történelmet, a tudományt és a tudás határait, helyünket a világmindenségben. Erről szólnak a könyv következő fejezetei.

Előbb a történeti tudatról esik szó. A tudomány ma egyre inkább csak a természettudományokat jelenti, pedig az emberről szóló tudomány is lehet fontos. Minden elmúlt esemény beletartozik a történelembe, minden ember is. Ezért fordult a történettudomány a politikai történet mellett más aspektusok felé. A történetiség még a természettudományok esetében is fontos, a dolgok történetük révén érthetők meg. A történetiség a gondolkodás elengedhetetlen formája. Persze a történelemből nem ismerhető meg a jövő. De hiszen a H2O jel esetén is tudjuk, hogy valójában csak 99,99 százaléka víz. A történeti szemléletben is kellenek korrekciók, nemcsak új források megjelenése miatt. A megértés minőségi kérdés. A történeti tényeknek többféle értelmezésük lehetséges. Lukacs itt az angolban a truth és justice (vagyis igazság és igazságosság) különbségére utal. A motiváció és a cél megkülönböztetése is fontos, az előbbi a múltból jön, a cél a jövőre irányul.

Itt néhány kutatási és módszertani kérdés is előkerül. Az újabb korok vonatkozásában már alkalmazhatatlan a régebbi elv, hogy minden forrást fel kell kutatni. A mennyiség növekedtével ugyanis csökken a minőség, az elsőrendű és a másodlagos forrás különbsége is eltűnik. Nem az anyagi környezet a fontos, hanem amit az emberek erről hisznek. Nincs objektivitás és determinizmus, de az emberek nagy többsége mégis ezekben hisz. Szerb Antalt idézi itt a szerző, aki jó néhány évtizede már megjósolta, hogy lesz pszichohistória. E. A. Carrt és Robert Collingwoodot Lukacs szubjektivistának tartja (hogy ti. a történész származását és környezetét kell figyelembe venni értékelésnél). A történésznek az igazságot kell keresnie, nem az igazságosságot. Lord Acton több mint száz éve úgy látta, hogy már lehet a waterlooi csatának mindenkit kielégítő értékelését adni. Valójában még most sem. A történésznek az igazságot kell keresnie. Ma nagy az érdeklődés a történelem iránt, pedig annak nincsenek olyan szenzációs új eredményei, mint a természettudományoknak. Az érdeklődést mutatja a népszerű történeti folyóiratok nagy száma.

A következő fejezet a tudományos ismeretek korlátait járja körül, érdemben a természettudományok körében. Rámutat arra, hogy a Heisenberg-féle bizonytalansági tényező csak egyik tünete annak, hogy a természettudományokban sem egyértelmű minden igazság. Az atomi részecskék növekvő elnevezése voltaképpen egyfajta új (középkori) nominalizmus. A matematika csak önmagában véve egzakt.

A továbbiakban a XX. század négy nagy idólumát elemzi és kimutatja, hogy tekintélyük már megtépázódott. Marxnál ez egészen nyilvánvaló, Darwin megállapításait sokan már korábban megsejtették, és az evolúciót istenítő saját kora hatásával magyarázható. Marx is kora hatása alatt volt materialista. Tévedése, hogy hitt a homo oeconomicusban és nem vette figyelembe a nacionalizmust, amely ugyancsak az emberi elme („mind”) szülötte. Nem a tőkefelhalmozás az érdekes, hanem a vélemények felhalmozódása. Freud a harmadik, hibája a szexualitás túlhangsúlyozása, a determinizmus, a logikai gondolkodás alábecsülése a tudatalatti javára. A negyedik, Einstein: relativitáselméletének is voltak előzményei másoknál, de ma már ezt is kezdik megkérdőjelezni. Heisenberg tételét Einstein nem fogadta el, megmaradt a determinizmus mellett. Végül is egyikük sem volt próféta. Az anyag egyre inkább függ attól, amit Lukacs angolul spirit-nek mond. Példája: Svájc a maga hegyeivel a XIX. század elején Európa egyik legszegényebb országa volt, aztán felfedezték a hegyvidék előnyeit, és jött a turizmus. A számológép korában jóformán mindenki egyetértene La Mettrie felfogásával az ember-gépről, de a „mindről” nem vesznek tudomást. Nem azonos az aggyal. A megértés fontosabb a tudásnál, különösen az emberi kapcsolatokban. Lukacs a minőséget tartja fontosabbnak a mennyiségnél, ezt realista idealizmusnak nevezi.

Illusztrációként Hitler példáját mutatja fel. Több mint a német történelem puszta epizódja. Nagyon titoktartó volt, így voltaképpen nem tudjuk, valójában mit gondolt és mit akart. Amit tett, az nincs benne mind a Mein Kampfban, viszont ő maga mondta nem egyszer, hogy azt nem szabad betű szerinti értelemben venni. Azt írta, hogy Bécsben 1908-12-ben lett antiszemita, valójában ekkor még sok zsidó ismerőse volt, antiszemitizmusa 1919-es müncheni élményeiből származik, addig nem található nála nyoma. Hogy a zsidók elpusztítása volt-e fő célja, nem tudjuk, a haláltáborokkal nem törődött. Lehetetlen objektívnek lenni vele szemben. Kétségtelenül voltak jó tulajdonságai is. Az objektivitás távolságtartó, hűvös viszonyt jelent, szűkítő megfigyelés, a historicitás ezzel szemben kitágítja a perspektívát. Zsidó nem lehet vele kapcsolatban objektív, de törekedhet megértésére. (Persze itt a veszedelem a francia közmondás szerint: mindent megérteni, annyi, mint mindent megbocsátani.) Lehet, hogy 60 év után egy zambiai történész jobban meg tudja majd érteni. Elválaszthatatlan a német nacionalizmustól, nem kisiklás. Nem totalitárius (a kifejezést sohasem használta), a szó szoros értelmében ilyen állam nem is lehetséges. Sok régi német szokást meghagyott. Megvetette az államot, helyette a népet (Volk) állította a központba. Nem fasiszta, mint az államban hívő Mussolini, hanem posztfasiszta. Nem vethető össze_egyetlen más német államférfivel sem. Sztálin viszont hasonlítható IV. Ivánhoz. Hitler hatása Sztálinra és Mussolinira nagyobb volt, mint ezek hatása rá. Hitlernek sok minden sikerült, a hatalom megragadásától kezdve, mert akarta. Ez 1932 előtt nem volt előrelátható, de a végső német vereség sem 1940-41 tájékán. Hazájában népszerű volt, bármit is mutassanak egyes statisztikák. A kvantifikálás a történettudományban az 1960-as években vált divatossá, de a mennyiségek verifikálása problematikus.

A német gazdaság fejlődése az ő uralma alatt bámulatos. A gyűlölet nagyobb volt benne, mint saját népe szeretete. Híveit nem tartotta sokra, ellenségeit megvetette. 1938-tól beteg volt, úgy számította, nem sokáig él már, ezért sietett. Determinista idealista volt, mint sokan mások. Az amerikai típusú materializmus ma inkább elriasztó. Az értelem („mind”) behatolása az anyagba ma fokozódik, de ebből hamis idealizmus is kikerekedhet. A 186–187. lapon a szerző nagy táblázatba foglalja Hitler jellemvonásainak megfelelését a szerző által felvetett megfontolásokkal, ezért illusztráció.

Az utolsó fejezetben az ember helyét keresi az univerzumban. Az eddig idézett fizikusok mellett itt sokat hivatkozik Pierre Duhemre, aki katolikus felfogása miatt nem futott be nagy karriert, de fontos felfedezéseket tett a termodinamikában. Ő is utalt arra, hogy a természettudományi törvények csak közelítések. Itt is fontos a történetiség. Persze létezik tőlünk független anyagi világ, de az anyag és a szellem („mind”) két különböző dolog. Már Vico látta viszont a kettő közti kapcsolatot. Mi a világegyetem központjában vagyunk, mert tudunk róla. A megfigyelő és megfigyelésének tárgya elválaszthatatlan egymástól. Descartes mondását meg kell fordítani: sum, ergo cogito, ergo sum. Az ember minden esendősége ellenére a legbonyolultabb organizmus. Az imaginationnak (képzelőerőnek) fontos szerepe van, de ennek is vannak határai. Istenről eddig kevés szó esett (a szerző olykor utalt rá, hogy egyik vagy másik megállapítását az istenhívők is elfogadhatják). Itt viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy maga is az. Isten a teremtő. Istenhitünkben is van bizonyos fejlődés, néhány emberi tulajdonság nélkül nehezen tudjuk elképzelni. Persze a spiritualista determinizmus is hibás, sajnos, vannak jelenkezésének első jelei. A világ eddigi legnagyobb eseménye Krisztus születése volt. A modern kor végén újból át kell gondolni a haladás, a progresszió fogalmát.

A hosszú tartalmi ismertetés végére már csak néhány szó juthat. Lukacs műve lélekzetelállító könyv. Azért is, mert nagy humán műveltsége mellett azzal egyenrangú természettudományos műveltségről is tanúskodik. Meg sok mindent megfontoló és meggondoló felfogásról. Egy több évtizedes történészpálya tapasztalatai is állnak mögötte, meg egy önállóan gondolkodó „mind”. Lélekzetelállító könyv nemcsak ismeretanyaga, hanem felfogása és annak következetessége miatt. Érdemben voltaképpen minden megállapításával egyet tudunk érteni, kételyeinket olykor zárójelben jeleztük. De még azok számára is, akik egyáltalában nem értenek vele egyet, érdemes ezt a ragyogó könyvet elolvasni.

John Lukacs: At the End of an Age (Egy korszak végén). 2002. Yale University Press, X, 230 o.

Niederhauser Emil