Klió 2004/3.

13. évfolyam

 Mitteleuropa a német politikai gondolkodásban és földrajztudományban

Közép-Európa fogalmát németföldön szövegezték meg, kétszáz évvel ezelőtt, de a fogalom tartalmában a német gondolkodó társadalom sem akkor, sem később nem tudott egyetértésre jutni. Másképp merült fel 1848–49-ben a frankfurti parlament szenvedélyes vitáiban, mást jelentett az egységes Németország megvalósulását követően, megint mást a vesztes I. világháború után, a nemzetiszocialisták értelmezésében.

Közép-Európáról sokan szőttek terveket az elmúlt két évszázadban: akadtak közöttük megfontolt gondolkodók és javíthatatlan ábrándkergetők. Egyikük nyugat és kelet közé helyezte Közép-Európát, észak-déli irányban, az Északi-foktól Szicíliáig. A másik észak és dél között képzelte el helyét, így Közép-Európát nyugaton az Atlanti óceán, keleten a Fekete tenger határolta. Mások Európa középső részét nevezték Közép-Európának, melybe nemcsak a német nyelvterületet, hanem a környező, nem németajkú peremvidékeket is beleértették. De nemcsak szerzőnként találunk jelentős eltéréseket a fogalom használatában, hanem egyazon szerző műveiben is. A német földrajztudós, Zeune 1808-ban megjelent geográfiájában Észak-, Közép- és Dél-Európára osztotta a kontinenst, az 1811-es kiadásban Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa között tett különbséget, az 1833-ban kiadott munkájában már Északnyugat- és Délkelet-Európa között találjuk Közép-Európát. De az egymással homlokegyenest ellenkező elképzeléseknek is van egy közös pontjuk: a tudat, hogy Közép-Európa határait a természet jelölte ki, és ez akkor is feltétlen bizonyosság, ha e hatalmas térség, a kortársak képzeletében, a Rajnától a Duna-deltáig és a Visztuláig terjedt… vagy még tovább, Rokitno messzi, mocsaras vidékéig.

Német földrajztudósok és politikusok – függetlenül attól, hová helyezték a térképen – egyet értettek abban, hogy Közép-Európában születni, közép-európainak lenni nemcsak természeti vagy közjogi állapot, hanem küldetés is, melynek teljesítésére mindenekelőtt a német nép hivatott. Úgy vélték, bármiféle tartalmat adunk a közép-európai hivatás eszméjének, bárhol húzzuk meg fogalmi és földrajzi határait, egy európai rangú politikai egység Franciaország és az Orosz Birodalom között nem valósítható meg a terület fókuszában élő német nemzet cselekvő részvétele, igen, vezető szerepe nélkül. És 1848-hoz közeledve a német nemzeti mozgalom követelései között felbukkan, az egységes Németország utáni vágy mellett, az európai német nagyhatalom ábrándja. Így lett a földrajzi fogalomból politikai eszme: Közép-Európából Mitteleuropa.

Az első, részleteiben kidolgozott Mitteleuropa-terv a német vámuniós tárgyalások idején látott napvilágot, Friedrich List1 megfogalmazásában. A német vámunió – fejtegette List – nem tekinthető befejezett alkotásnak, amíg nem öleli fel a Rajna torkolatától a lengyel határig terjedő teljes területet, Hollandiával és Dániával együtt. Elképzelése szerint a vámunióhoz csatlakozó országok – ha önként nem, hát fegyveres kényszer hatására – mind belépnek a Német Szövetségbe. List terveiben számolt a Habsburg Birodalommal is: a civilizáció terjesztőjének szerepét szánta a dunai monarchiának Délkelet-Európa elmaradott területein. Német telepeseket kívánt az Al-Duna vidékére csábítani, ami – meggyőződése szerint – célszerűbb irányba terelheti az Amerikába tartó német kivándorlás hullámait. List Mitteleuropája egy erős német-magyar birodalom volt, az Adria és a Fekete-tenger között, melyet a német és a magyar szellem éltet. Magyarország az ő számára egyszerre volt Németország kapuja kelet felé és védvonal az orosz terjeszkedéssel szemben.

List Mitteleuropa-tervével nem számított magányos gondolkodónak, nem ő volt az egyetlen, aki hasonló jövőt vázolt fel Németország és Közép-Európa számára. Számtalan könyv, tanulmány, fejtegetés látott napvilágot Mitteleuropáról, sűrű egymásutánban, az 1840-es években, melyek Németországot már az európai nagyhatalmak sorában látták: elkövetkezik az idő, amikor Németország hódítással vagy politikai szövetségekkel egyesíti Közép-Európát – vélekedtek a jövőn tűnődő szerzők. Ezek az írások mélyreható erővel mozgatták meg a német közvéleményt és hozzájárultak 1848 hangulati előkészítéséhez.

A frankfurti össznémet nemzetgyűlés izgatott légkörében sok minden elhangzott: olyan tervek, vágyak, melyek még akkor is hatottak, amikor már felbomlott a Habsburg Birodalom, megszűnt a Német Császárság és a német hadsereg a II. világháborút vívta. 1848-ban, a Szent Pál székesegyházban lett először Mitteleuropa olyan politikai cél, melyet a küldöttek egy része, az izzó atmoszférában, kézzelfogható közelségben érzett. A német politika célja – érvelt egyikük – nem lehet más, mint egy erős, egyesült és szabad Közép-Európa, mely egyedül alkalmas arra, hogy – ha kell, erővel – fenntartsa az egyensúlyt Kelet és Nyugat, egyeduralom és köztársaság között. Ezért Németországnak kell uralnia a szárazföldet a Balti- és a Földközi-tenger között, Ticinotól a Visztuláig, a Rajnától a Balkánig. Moering Magyarország jövőjét a Német Szövetségben képzelte el, mert a német területek számára a Duna volt a legfontosabb közlekedési útvonal a Fekete-tenger és Ázsia felé.

Egy másik küldött, Constantin Frantz azon véleményét hangoztatta, hogy Németország, Európa közepén, sokféle néptől körülvéve, nem maradhat nemzetállam, hanem e földrajzi okok miatt arra hivatott, hogy egy közép-európai nemzetszövetségnek vagy nemzetközösségnek legyen szervező középpontja. Képzeletében felrémlett egy Dunai Államszövetség, Ausztria vezetésével, egy Balti Államszövetség, élén Poroszországgal és egy Német Államszövetség, Hollandia, Belgium, Elzász-Lotaringia és Svájc részvételével. Ausztria és Poroszország úgy kapcsolódna a Német Államszövetséghez, hogy megtartaná tagságát a továbbélő Német Szövetségben.

Egy német politikatudós, Lorenz von Stein, 1856-ban közzé adott munkájában, Nyugat- és Kelet-Európa közé helyezte Mitteleuropát, melyet további, földrajzi és történelmi lényegükben összetartozó egységekre osztott. Így kijelölt egy északi, skandináv térséget, meghatározott egy déli, olasz-török és egy középső, osztrák-német területet. Nézete szerint Mitteleuropa küldetése elhárítani a veszélyt, hogy a Nyugat vagy a Kelet egész Európára kiterjessze uralmát. A középső, osztrák-német terület feladatát, Mitteleuropa egyesítése helyett, abban látta, hogy Észak és Dél területi épségét védelmezze Nyugat és Kelet ellenében, egész Mitteleuropa javára.

Kétségkívül a XIX. század volt Németországban a Mitteleuropa-eszme virágkora, és ebben az időben, a század derekán kaptak hangot azon ábrándok és elképzelések, melyek egészen a második világháborúig hatottak a német politika terjeszkedni vágyó, „nagynémet” irányzatára. 1871-ben a versailles-i palota tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot, de akadtak német gondolkodók, akik nem tudtak beletörődni abba, hogy németek milliói rekedtek az egységes Németország határain kívül. Ők Bismarck Németországát csak első lépésnek tekintették egy nagy, közép-európai német állam felé.

A XX. század legnagyobb hatású Mitteleuropa-tervét Friedrich Naumann dolgozta ki, könyve 1915-ben jelent meg Berlinben, Mitteleuropa címmel. Képzeletvilágában a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia alkotta Mitteleuropát, mely az Északi- és a Balti-tengertől az Alpokig, az Adriától a Keleti-Kárpátokig terjedt, és amely a földrajzi adottságokból következően, a katonai szövetség mellett gazdasági közösséget is jelentett. Naumann a kisebb közép-európai országok – Románia, Bulgária, Szerbia, Görögország, Hollandia és Svájc – csatlakozását elkerülhetetlennek vélte, és különösen hasznosnak tartott egy Törökországgal kötendő szövetséget, bár elismerte, hogy az Oszmán birodalmat még (!) nem kötik elég erős szálak a többi közép-európai országhoz. Olaszországot szintén Mitteleuropához sorolta, igaz, csak gazdasági értelemben, szövetségről nem ejtett szót. Naumann nem mondott le Franciaországról sem, számolt a lehetőséggel, hogy egy napon – a nem is olyan távoli jövőben – Mitteleuropa részének tekinti majd magát.

A II. világháborút követően a győztes hatalmak a legyőzött Németországot négy megszállási övezetre osztották, Európa és a világ történetében új korszak kezdődött, a hidegháború. Ilyen geopolitikai helyzetben Mitteleuropa eszméjének nem volt többé ürügye tovább élni. Eltűnt a köztudatból, talán örökre. Hiszen Mitteleuropa, mint minden más eszmei alkotás, nem ragadható ki önkényesen a korból, melyben született.

Közép-Európa fogalmát földrajztudósok alkották meg a XIX. század kezdetén, később politikai tartalommal telítődött, mint a jelentkező német nemzettudat egyik megnyilvánulása. A különféle Mitteleuropa-tervekben évszázadon át a német műveltég európai küldetéstudata öltött formát, ami általában összekapcsolódott a német nagyhatalom ábrándjával. A kérdésre, hol találjuk Mitteleuropát, koronként és szerzőnként sokféle választ adtak. Számba véve másfél évszázad válaszait, megmutatkozik az elképzelések egy közös vonása: a felismerés, hogy egy terület, főként egy politikai egység határait, bár szüntelen hangoztatták, elsődlegesen nem a természeti adottságok, hanem az emberi képzelet jelöli ki.

Hans-Dietrich Schultz–Wolfgang Natter: Imagining Mitteleuropa: Conceptualisations of „its” space in and outside German geography (Mitteleuropa a német politikai gondolkodásban és földrajztudományban). European Review of History, Volume 10, Number 2, Summer 2003. 273–292. o.

Goreczky Tamás

1. Friedrich List: Schriften, Reden, Briefe. Eds.: Erwin von Beckerath. Vol. V., Aalen, 1971. 211., 405. és 499–502. o.