Klió 2004/2.

13. évfolyam

Szlovákia és Kárpátalja tartományi határa a két világháború között (1919–1939)

 

 

A határ kettős tendenciát kifejező jelenség, egyrészről összekapcsolja a belül lévőket, másrészt elválasztja azokat a rajta kívül élőktől. A Magyar Királyságban élt ruszinok és szlovákok között nem létezett semmilyen határ. Más helyzet állt elő Csehszlovákia megalakulásával, amikor elsősorban külső tényezőknek következtében a szlovák és ruszin területek a magyar államtól elszakadtak. A két világháború között a Csehszlovák Köztársaságban a történeti Magyarország ruszin etnikumú területei közigazgatásilag két részre oszlottak: egy részén megalakult Podkarpatszka Rusz – Ruszinszko – Kárpátalja, más részét – Ung megyének az Ung folyótól nyugatra eső területeit, Zemplén, Sáros és Szepes vármegyék északi részeit – Szlovákiához csatolták. Így mintegy 100–120 ezer görög katolikus ruszin került Kárpátalja határain kívülre. A Saint-Germain-i szerződéssel az újonnan alakult Csehszlovákia kötelezte magát, hogy a Kárpátoktól délre lakó rutének (ruszinok) területét a szövetséges és társult főhatalmak által megállapított határok között a Csehszlovák Államon belül autonóm egység alakjában fogja megszervezni. Látjuk, a Párizs környéki békekötések a ruszin területeket egy mesterséges államalakulathoz kénysze­rítették, melyről a XX. században a történelem kétszer is ítélkezett, mely államalakulatnak sem történeti, se népességi, sem gazdasági vonatkozásban nem voltak történelmi, természetes alapjai. Ez vezetett széteséséhez is. Kárpátaljának a cseh uralom nem hozta meg az oly annyira kívánt autonómiát, Prága a területet centralisztikus rendszerrel, a helyi értékek lerombolásával, számos esetben deklaráltan monarchia- és magyarellenes szellemben kormányozta. Tehette, hiszen a Sain-Germain-i szerződés a csehszlovák diplomácia nagy győzelme volt: Kárpátalját nagyobb erőfeszítés nélkül, csupán ígéretek útján szerezte meg, biztosítva magának a királyi Romániával való szomszédságot. Kárpátalja első kormányának, az Amerikából hazatért Zsatkovics Gergelynek lemondása is összefüggött a ruszin–szlovák határ megoldatlanságával.

Csehszlovákia fennállása során a ruszin–szlovák határt nem véglegesítették. A nagyhatalmak sem foglalkoztak a szlovák–ruszin határ kérdésével. A cseh kormányzat pedig egy ideiglenesnek nevezett demarkációs vonalat húzott meg Szlovákia és Kárpátalja között, mely Csap–Ungvár és Uzsok vonalban húzódott, Ungvártól kissé nyugatra az Ung folyása mentén. Ezt a demarkációs vonalat azonban két évtizeden át sem a cseh kormányzat, sem a ruszin, sem a szlovák politikai körök nem tekintették véglegesnek. 1920-ban Beneš elnöklete alatt egy külön bizottság foglalkozott ugyan a tartományi határ kérdésével s jelentős zempléni, sárosi, szepességi területekről elismerték és rögzítették ruszin jellegét, a vitás kérdéseket azonban nem oldották meg. A két világháború között a kárpátaljai politikai pártok egyik legfőbb követelése a ruszin–szlovák határ nyugatabbra való helyezése volt, amit a szlovákok élesen elutasítottak. A szlovák politikai körök minden eszközt megragadtak, hogy a kárpátaljai és szlovákiai ruszinok kapcsolatait izolálják. A ruszin területek egyesítését követető ruszin politikai pártok tevékenységét pedig a központi, prágai politikai pártoknak igyekeztek alárendelni, így is semlegesítve a területi kérdésben elfoglalt egyetértésüket. (Erről l. Botlik József Kárpátalja igazgatás- és nemzetiség­története. Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok. 1918–1945. Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 7. Nyíregyháza, 2004.)

A cseh és szlovák politikai erők, közöttük Beneš külügyminiszter is a szlovák–ruszin határt igyekeznek minél keletebbre tolni, számos alkalommal kifejezve, hogy Kárpátalja Csehszlovákiához való tartozása ideiglenes, az vagy Orosz­országhoz kerül, vagy visszatér Magyarországhoz.

A Szlovákiába szorult ruszinok lélekszáma évről-évre csökkent. A szlovákok száma jelentősen nőtt viszont azáltal, hogy a szepességi, sárosi, zempléni ruszinok körében nyelv-, majd identitásváltás történt. Már a Magyar Királyságban elkezdődő nyelvcsere jelentős részben önkéntes volt, mert a nyugatabbra élő szlovákok és nyelvük presztízse magasabb volt, mint a ruszinoké. A szlovák hatóságok és iskolaügyi szervek tudatos szlovakizálást végeztek a ruszin falvakban. Ez egyebek mellett megmutatkozott abban is, hogy azokban a görög katolikus iskolákban, melyekben a tanítás nyelve az I. világháborúig magyar volt, az államfordulatot követően szlovákul tanítottak.

Švorc könyve következetes, olykor elfogult csehszlovák és szlovák pozícióból tárgyalja a ruszin–szlovák határkérdés alakulását. Áttekinti, milyen elképzelései voltak a szlovákoknak a saját maguk által lakott területek határairól; hogyan tekintett a szlovák és ruszin elit az eperjesi egyházmegyében élő görög katolikusok nemzeti hovatartozására; milyen szerepet játszottak az amerikai ruszinok a ruszin területek Csehszlovákiához való csatolásában; ír az USA-ban létrejött Szlovák Ligának a határkérdésben elfoglalt álláspontjáról; stb.

A szerző fejtegetéseit azzal zárja, hogy 1939. március 14-én megalakult a Szlovák Állam, és a következő napon Volosin Ágoston deklarálta a senki által el nem ismert Kárpát-Ukrajna függetlenségét, melyet a magyarok felszámoltak. A tartományi határ egy-két napra, úgymond, országhatár lett, melynek megvan a maga keserű története – írja az eperjesi szerző.

Mára az egyházi-vallási tekintetben megosztottá vált szlovákiai ruszinság lélekszáma jelentősen lecsökkent, iskoláit teljesen elveszítette. Ebben szerepe volt a II. világháború után az erőszakolt ukrainizálásnak, a görög katolikus egyház szovjet mintára történő likvidálásának. (Erről l. Udvari István: Ruszinok a XVIII. században. Történelmi és művelődéstörténeti tanulmányok. Nyíregyháza, 1992. 20–23.) A görög katolikus egyház szinte teljesen elszlovákosodott, az eperjesi egyházmegye püspöke szlovák nemzetiségű. A rendszerváltást követően az igen vékonyra zsugorodott ruszin értelmiségi réteg heroikus küzdelmet folytatott a ruszin művelődési élet feltámasztásáért, a ruszin iskoláztatás helyreállításáért. A kitekintés kedvéért idézzünk fel néhány statisztikai adatot: Vaszil Latta ruszin–ukrán nyelvész az 50-es évek végén, a 60-as évek elején nyelvatlaszához összeállított kérdéseit 267 ruszinok lakta településen kérdezte ki. (Erről l. Udvari István: Tallózások ukrán, ruszin, és szlovák könyvek körében. Nyíregyháza, 1995. 143–153.; l. még uo. 77–82., 143–148.). A 2001-es szlovákiai népszámlálás szerint a ruszinok száma: 24 000; az ukránoké pedig: 9000. A magukat ruszin anyanyelvűnek vallók száma: 54 000. Egyházi források ugyanekkor a görög katolikus hívek lélekszámát 200 000 főben, a pravoszlávokét pedig 38 000 főben határozták meg.

A Szlovákiában mára megmaradt ruszinokat az vigasztalhatja, hogy kárpátaljai testvéreiktől eltérően, bekerültek az Európai Unióba, ahol kisebbségvédelmi küzdelmüket kedvezőbb kontextusban folytathatják.

 

Peter Švorc: Krajinská hranica medzi Slovenskom a Podkarpatskou Rusou (1919–1939) (Szlovákia és Kárpátalja tartományi határa a két világháború között, 1919–1939). Eperjes, 2003. ??? o.

 

Udvari István