Klió 2004/2.
13. évfolyam
Szlovákia és a Bene-dekrétumok
A Bene-dekrétumok több mint 58 évvel ezelőtt születtek Csehszlovákiában, amelyeket a németek magyarok ellen hoztak meg. A második világháború befejezése után a vezető csehszlovák politikusok úgy vélték, hogy az új államot a csehek és szlovákok nemzeti államaként a nem szláv kisebbségek kizárásával kell felépíteni. A történelem érdekes paradoxona, hogy azóta Csehszlovákia felbomlott, ennek ellenére az utódállamok, a Szlovák Köztársaság és a Cseh Köztársaság tovább cipeli jogrendjében a benei dekrétumokat. A kollektív bűnösség vádjával sújtott németeket és magyarokat az elnöki dekrétumok megfosztották állásuktól, ingó és ingatlan vagyonuktól, állampolgári és emberi jogaiktól, és ezáltal a legmélyebb létbizonytalanságba és kilátástalanságba taszították emberek millióit. A győztes nagyhatalmak 1945 nyarán a potsdami konferencián csak a németek egyoldalú kitoloncolásához járultak hozzá, a magyarokéhoz nem.
A második világháború idején a Csehszlovák Köztársaság háború utáni megújulását előkészítő cseh és szlovák politikusok a nemzetállam megteremtésében látták az ország megmaradásának legfőbb garanciáját. Bene dekrétumaival próbálta meg elérni a magyar etnikum felszámolását. Ennek jegyében született az 1945. április 5-én Kassán meghirdetett kormányprogram, amelynek VIII. fejezete gyakorlatilag a magyar nemzetiséget egészében tette felelőssé Csehszlovákia felbomlasztásáért. A kollektív felelősség jegyében a magyar nemzetiségű lakosság nagy részét hontalanságra ítélte, s ezzel együtt a jogvédelmen kívülre helyezte. Magyar- és németellenes intézkedésekre már a kormányprogram megszületése előtt sor került. Közülük említésre méltó a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) 1944. szeptember 6-án elfogadott rendelete, amely Szlovákiában megszüntetett minden magyar és német tanítási nyelvű iskolát, kivéve azokat az elemi népiskolákat, amelyeket 1938 novembere előtt létesítettek. Ugyanez a törvény megtiltotta, hogy az államilag elismert egyházak német és magyar nyelven tartsák istentiszteleteiket mindazokon a helyeken, ahol azokat az első bécsi döntés után vezették be.
A dekrétumok előkészítése már korábban megtörtént, és az első magyarellenes intézkedéseket már 1944-ben a Szlovák Nemzeti Felkelés alkalmával meghozták. A magyar kisebbség helyzete 1945 áprilisa után folyamatosan romlott. Az SZNT belügyi megbízottjának rendelete alapján el kellett bocsátani állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd a magánalkalmazottakat is. A magyar nemzetiségűek tulajdonában lévő üzemeket és a magyar kisiparosok műhelyeit is állami gondnokság alá vették. Vezetőknek szlovákokat neveztek ki. Internáló táborok jöttek létre Pozsony-Ligetújfalun, Kassán, Losoncon, Léván és más helyeken, ezekben a magyar kisebbség tagjait őrizték. Ezzel egy időben megkezdődött a csehszlovákiai magyar kisebbség menekülése Magyarországra, illegálisan több mint 40 000 magyar lépte át a határt. A városokban és a vegyes lakosságú településeken a magyar nemzetiségű lakosság saját otthonain kívül nem beszélhetett magyar nyelven, mert ezzel különböző atrocitásoknak tette ki magát. A későbbiek során a magyar lakosság elesett az egészségügyi ellátástól és a nyugdíjtól is. 1945 szeptemberétől a 88/1945. sz. elnöki dekrétum alapján több tízezer felvidéki magyart vittek közmunkára Csehországba. A németek kitoloncolása után ugyanis a cseh országrészben óriási munkaerőhiány alakult ki.
Az 1945-49 közötti korszak feltárásában az elmúlt egy évtized alatt komoly munkát végeztek a történészek, s ez idő alatt komoly szemléletváltozás is megmutatkozott. A szlovákiai történészek közül Vadkerty Katalin és Stefan Sutaj munkásságát kell megemlíteni a témával kapcsolatban. Mára a szudétanémetek kitelepítésének folyamata eléggé feltárt, noha a kitelepítettek számáról még mindig heves vita folyik. A Bene-dekrétumok körül ismét fellángolt vita elsősorban azok jogosságáról, a mai jogrenddel összeegyeztethetetlen voltáról, esetleges megszüntetésük következményeiről szól. Szlovák és cseh oldalról is csak azt bizonygatják, hogy a dekrétumok már a történelem részei, és a történészek feladata azokat értékelni. A fenti állítással egyet is lehetne érteni, ha a szlovák és cseh történészek valóban objektíven írnák le a történteket.
Jozef Beňa könyvét kezdetben nagy érdeklődéssel vettem kezembe, hiszen a szerző nem történész, hanem jogász a pozsonyi Comenius Egyetem jogi karán. A könyv első fejezeteinek elolvasása után csalatkoznom kellett, korábbi optimizmusom hamar elmúlt, és az a meggyőződésem alakult ki, hogy az események elhallgatásának és elkenésének vagyunk tanúi ebben a könyvben.
Beňa könyve szakmainak álcázott propagandisztikus hozzászólás a Bene-dekrétumok körül kialakult politikai vitákhoz. Beňa könyve négy fő fejezetre oszlik, a kötet korabeli dokumentumok közzétételével zárul.
Az első fejezetben a szerző bemutatja az elnöki dekrétumokat és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteit, és ezek erkölcsi és jogi érvényességét igyekszik bizonyítani. (614. p.) Megismerhetjük a dekrétumok előzményeit és létrehozásuk sajátos történelmi okait. 1939-ben Bene Londonban megalapította a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, amelyet a nagyhatalmak legitim állami képviseletnek ismertek el ideiglenes állami berendezkedés megnevezéssel. Az ideiglenes állami berendezkedés a köztársasági elnökből, a kormányból és az államtanácsból állt. A köztársasági elnök 1940. október 15-én kiadott rendelete alapján, az 1920-as alkotmány II. fejezete szerint a törvényhozói hatalmat a kormány beleegyezésével a köztársasági elnök gyakorolja. Ennek értelmében a köztársasági elnök törvényerejű jogszabályokat, ún. dekrétumokat adott ki, melyeket a kormány vagy annak egyik tagja ellenjegyzett. A köztársasági elnök az alkotmány szerint szabadon megválasztott parlament összeüléséig gyakorolhatta ezt a jogot.
A szlovákiai magyar kisebbség II. világháború alatti és közvetlen utáni jogi státusát nemcsak a köztársasági elnök rendeletei, de az 1943-ban Szlovákia területén megalakult Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei is szabályozták. Beňa nézete szerint e jogszabályok teljesítették küldetésüket, több mint 40 éve nem alapoznak meg új jogviszonyt, tehát nincs konstitutív jellegük, így ma nem lehet ezek alkotmányellenességét, illetve a nemzetközi joggal való ütközésüket vizsgálni.
A második fejezetben (1571. o.) a benei dekrétumok törvényességével, a büntetőjogi felelősség, a németek és magyarok kitelepítésének, illetve vagyonuk elkobzásának kérdéseivel foglalkozik a szerző. A második fejezet első mondatában kimondja, hogy a csehszlovák államjog folytonossága 193839-ben nem szűnt meg. Csak annyi történt, hogy az állam nem tudta gyakorolni tevékenységét saját országában, mivel területe a megszálló hatalmak uralma alá került. Csehszlovákia kontinuitása és megújulása a benei dekrétumoknak köszönhetően jött létre. Beňa nem tekinti érvényesnek Bene lemondását és a Szlovák Köztársaság létrejöttét sem. Beňa a benei dekrétumokat úgy értékeli, hogy a fasiszták eltávolítására és Csehszlovákia szuverenitásának helyreállításaként volt indokolt. A dekrétumok jogi normáját adták Csehszlovákia nemzeteinek, jogokat és szabadságot adtak nemzeteinek. Beňa szerint csak azok kaptak a törvények alapján büntetést, akik a háborút kirobbantó hatalmakat támogatták, és akik elfogadták a területi változásokat és nem léptek fel ellene. Beňa megnyilvánulása mellőzi a történelmi tényeket, mivel a Szlovák Nemzeti Felkelés alakulatai között sok felvidéki magyar harcolt, tehát passzivitásukról nem lehet beszélni.
A fejezet további részeiben a könyv szerzője összegyűjtötte azokat a törvényeket, amelyek a vitákat okozzák a németek, csehek, magyarok, osztrákok és szlovák politikusok, történészek és jogászok viszonyában. Ő tíz-tizenkét dekrétumot és három törvényt tart vitásnak, amelyek a problémákat képezik az érintett államok között.
A szerző Bene dekrétumait három fő kategóriába osztja (büntetőjogi, konfiskációs, állampolgársági jogok rendezéséről és a munkakötelezettségről.) (2069. o.)
Sajátos véleményt képvisel a magyarok és németek állampolgárságával kapcsolatban. Eszerint a csehszlovák államban élő magyar és német nemzetiségiek nem a Bene-dekrétumok következtében veszítették el csehszlovák állampolgárságukat, hanem akkor, amikor a megszálló hatalmak: Németország és Magyarország állampolgáraivá váltak. Azok az állampolgárok, akik kérték, illetve elfogadták az idegen ország állampolgárságát, jogi kapcsolatba léptek a megszállókkal, Csehszlovákia háborús ellenségeivel. A fentiekből következik: a magyarok és németek önként mondtak le állampolgárságukról, így a 33/1945. számú dekrétum csupán jóváhagyta a korábbi döntésüket. A 12/1945. a németek, magyarok, valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról szóló törvény a történelmi igazságtétel miatt volt fontos. Az utóbbi törvényt az 1620-as fehérhegyi vereség jóvátételével indokolja a cseh országrészre vonatkozóan, köztudomású, hogy akkor a cseh rendek elvesztették birtokaik nagy részét, helyükbe német urak léptek, akik a Habsburgok szemében megbízhatóbbak voltak. A szerző véleménye szerint a törvénnyel a történelmi jóvátételen kívül orvosolni akarták a gazdasági és az agrárkérdés problémakörét is. Bene elgondolása szerint, azzal, hogy a föld szlovák és cseh tulajdonba került, az ország integritását is bizonyítani tudták a közvélemény előtt.
A harmadik fejezetben (7196. o.) a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteinek következményeit vizsgálja Beňa. Ebben a fejezetben a termőföldek államosításának menetét és következményeit elemzi. Kifejti, hogy azoknak a magyar nemzetiségű közalkalmazottaknak, akik 193948 között állandó lakhellyel rendelkeztek Szlovákia területén, és akiknek földjét elvették, véleménye szerint kárpótlási igényeit a magyar államon kellene behajtaniuk. A szerző külön részben foglakozik a szudétanémetek kitelepítésével. Egyetért a kitelepítéssel, mivel az USA, a Szovjetunió és Nagy-Britannia már 194243-ban elvi jóváhagyásukat adták hozzá, így az összhangban van a nemzetközi jogrenddel. A fentiek miatt bírálja Václav Havelt, aki képes volt egyéni és a nemzeti sérelmeken felülemelkedni, és bocsánatot kérni és megbocsátani. A harmadik fejezet záró részét a szlovákiai magyarok helyzetének bemutatásával, valamint a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény, a reszlovakizáció, valamint a magyarokat sújtó népbírósági ítéletek elemzésével folytatja. Ebben a részben szívesen hivatkozik Gustav Husákra mint forrásra annak bizonyítására, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség tagjai jogosan vesztették el állampolgárságukat. A modern kori történetírás Husák írásait nem tudja objektívnek elfogadni ezzel a kérdéssel kapcsolatosan. A fejezet nyelvezetén érződik, hogy a korabeli politikusok szemléletét vette át a magyar kérdésben. A történelmi Magyarország rabszolgaságának sötét korszaka kitétel például már nem tartozik a modern történetírás szóhasználatai közé. Beňa okfejtése szerint a benei dekrétumok általánosságban nem voltak kisebbség-, illetve magyarellenesek. A csehszlovák állampolgárságot azok a csehek, szlovákok és más szlávok is elvesztették, akik a megszállás alatt kényszerhatás nélkül, szabad akaratukból kérték a magyar állampolgárságot.
A cseh területekre elvitt 41 640 magyar Beňa kutatásai alapján 25 százaléka nem tért vissza Szlovákia területére. Így a csehesítési akciót sikeresebbnek ítéli meg, mint a reszlovakizációt Szlovákiában.
A negyedik, záró fejezetben (99108. o.) a dekrétumok és a jogszabályok alkalmazási feltételeivel és érvényességével foglalkozik Beňa a Cseh és a Szlovák Köztársaságban. Ebben a fejezetben kifejti, hogy ha a Cseh Köztársaság elnöke az Európai Parlament kérésének eleget téve felülvizsgálná és érvénytelenítené a benei dekrétumokat, az azt jelentené, hogy Csehszlovákia a II. világháború után nem győztes hatalomként szerepelne, hanem vesztesként, s ennek következtében kárpótlást kellene fizetnie. Az elkobzott földeket és a magánszemélyek tulajdonát vissza kellene adni, aminek következtében az 1945 előtti tulajdonviszonyok állnának elő a Cseh Köztársaságban. Okfejtéséhez hozzáteszi, hogy ez megkérdőjelezné a jogbiztonság elvét, amely a demokratikus jogrendszerek egyik alappillérét képezi, és ellentmondana a történelmi igazságosságnak is.
A kötet pozitívuma, hogy közzéteszi a témával kapcsolatosan megjelent iratanyagot, a korábbiakat valamint a közelmúltban kiadottakat is, így az 1991-ben a szlovák kormánynak a németek kitelepítésével foglalkozó nyilatkozatát és a Cseh Köztársaság képviselőházának a dekrétumok kérdésével kapcsolatos 2002. áprilisi nyilatkozatát is. Másik pozitívuma, hogy különveszi a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteit és az elnöki rendeleteket, így áttekinthetőek maradtak és nem keverednek, ami az olvasó számára jelent könnyebbséget.
A könyv negatívuma, hogy nem jelzi azt: az 194548 között a magyar és a német kisebbségek ellen elkövetett intézkedések jelentős része teljesen jogtalan volt, ezeket nem lehet a dekrétumokkal igazolni, valamint ellentmondanak minden humánus értékrendnek. Beňa könyvének legnagyobb melléfogása abban van, hogy a csehszlovákiai magyar és német kisebbséget úgy mutatja be, mint akik elárulták a csehszlovák államot 1938-ban, és az ötödik hadoszlop szerepét töltötték be. Így büntetésük jogos, azt korábbi cselekedeteikért kapták kollektíven. Véleményem szerint ez az álláspont a XXI. századi történetírásban már nem tartható tovább.
Európa nem hunyhat szemet a benei dekrétumok, illetve a ma is tovább élő diszkrimináció felett. A szlovák bíróságok napjainkban is ítéleteket hoznak a jogfosztó dekrétumok alapján. A törvények annulálása és az illetékesek kárpótlása nélkül Szlovákia magyar nemzetiségű állampolgárainak újabb jogfosztásáról van szó. Ami 1945 és 1949 között a szlovákiai magyarokkal történt, az a XX. század szégyeneinek egyike. Ilyen-olyan magyarázatot lehet rá adni, mentséget azonban nem. Tarthatatlan morális szempontból. Ha az egyén bűnt követ el, felelősségre kell vonni. Az igazságszolgáltatás során azonban még az egyén esetében sem lehet a bosszú a vezérmotívum. A magyarokat és németeket 1945-ben Csehszlovákiában sújtó diszkriminációnak a bosszú volt az egyik indítéka. Háborús bűnösök voltak a magyarok és a szlovákok között is. A csehszlovákiai hatóságokat vezérlő bosszú azonban nem tett különbséget bűnös és bűntelen egyén között. Az 1945 után hatalomra került csehszlovákiai politikai elit a háborús bűnösség bélyegét egy egész közösségre rásütötte, s ezzel a rendszer demokratikus és civilizációs alapjait rendítette meg.
Időszerű lenne, hogy a szlovák kormány határolja el magát a kollektív bűnösség elvét megtestesítő dekrétumoktól, valamint nyújtson anyagi kárpótlást az érintetteknek. A törvények utólagos eltörlése igazi elégtétel volna mind a Csehországból embertelen körülmények között elűzött szudétanémetek, mind a felvidéki magyarok számára. A Bene-dekrétumok kollektív bűnösségre vonatkozó passzusainak megítélése nem jogi, hanem politikai kérdés, így ezek visszavonása a szlovák parlament által nem jogi, hanem erkölcsi gesztus lenne. Az európai uniós csatlakozás után nehéz lesz a népek együttműködését az új Európában elindítani a dekrétumok jogi rendezése nélkül, örökre tövis maradhat a népek szívében. A szlovák-magyar közös múlt újragondolásának is ez kell, hogy legyen a kiindulópontja...
Jozef Beňa: Slovensko a Beneove dekréty. (Szlovákia és a Bene-dekrétumok) Bratislava, Belimex, 2002, 252 p.
Janek István