Klió 2004/2.

13. évfolyam

Lloyd George, a háború győztese

 

 

David Lloyd George (1863-1945) a huszadik század első felének legdinamikusabb politikusa volt. Ő volt a jóléti állam pionírja, az átlagemberből lett miniszterelnök, az első világháború győztese. Az ő idejében érte el a Brit Birodalom fénypontját, ő közelítette meg legjobban az ír kérdés megoldását, s ha nem volt kormányfő, véleménye, befolyása gyakran bizonyult döntőnek, és még a második világ­háborúban is sorsdöntő szerepre vágyott. Az első volt a miniszterelnökök közül, aki saját, jól működő titkársággal rendelkezett, s amikor lemondott, magával vitte hivatalához tartozó valamennyi iratát, amelynek alapján utóbb megírta Háborús emlékiratait, és beszámolóját a párizsi békekonferenciáról. Iratait második feleségére (korábban évekig volt szeretőjére, titkárnőjére, Frances Stevensonra), Countess Lloyd George-ra hagyta, akitől ezeket Lord Beaverbrook megvásárolta. Ennek az anyagnak az alapján született meg Lloyd George első kitűnő életrajza Frank Owen tollából, majd Beaverbrook két Lloyd George-zsal foglalkozó könyve, a Men and Power, valamint a The Decline and Fall of Lloyd George, és A. J. P. Taylor kiadásában Frances Stevenson alias Countess Lloyd George naplója: Lloyd George. A Diary by Frances Stevenson.

A Lloyd George- és más iratokból alakult meg Beaverbrook halála után, 1967 májusában a Beaverbrook Library, a londoni St. Bride Streeten, és kiderült, hogy anyaga és szemináriumai, az igazgató, A. J. P. Taylor vezetésével hézagpótló szerepet töltöttek be a huszadik századra vonatkozó brit iratanyagot tartalmazó és azokat kutatható intézmények sorában. A kutatók nemcsak a szigetországból özönlöttek azonnal, hanem angol és európai nyelvterületekről, sokan persze Amerikából. A kutatások anyagai azután sorra megjelentek, és országszerte megnövekedett az igény és lehetőség a Lloyd George-kutatásokra. A Beaver­brook könyvtárat, sajnálatos módon, Beaverbrook fia feloszlatta 1974-ben, de az iratok elhelyezésre találtak és kutathatók a House of Lords Record Office-ban, Lodonban.¹

A fiatal brit Lloyd George-kutatók sorába tartozott John Grigg, aki öt kötetben kívánta feldolgozni választott hőse életét és működését. Sajnálatos módon, a „Valesi varázsló”, Lloyd George teljes élettörténetének megírása elmaradt, John Grigg 2001 decemberében elhunyt. Az első három kötetét is kiadták ismét, ezen ismertetendő negyedik kötete után, így Lloyd George fejlődésének és életének legfontosabb eseményeit az olvasók elérhetik.²

Ezekből a kötetekből, de talán a legerőteljesebben e legutóbbi, utolsó kötetből világosan úgy jelenik meg Lloyd George, mint egy született vezető, Churchill formátumú ember, aki bár 1914-ig csak spóradikusan érdeklődött külpolitikai kérdések iránt, hiszen főleg a belügyek és az ír kérdés kötötte le energiáit. Grigg történetírói készsége tradicionális.

Elsőrendű forrásokon alapuló elbeszélő politikai történetíró ő. Stílusa visszafogott, elegáns, néha drámai, de soha sem mesterséges. Mind a négy kötete bizonyítja, hogy pontossága, történetírói objektivitása mellett érzéke van hőse (hősei) pszichológiai megközelítéséhez, környezetük és személyiségük analíziséhez. Elfogadható és szellemes értékelése. Ő maga is nemcsak történész, hanem politikus lévén és fia annak a gyarmatügyi miniszternek, aki Lloyd George-zsal dolgozott, s így talán nem túlzás annak megállapítása, hogy szinte beleszületett volt a maga elé tűzött feladatba, az életrajzíró és tárgya igen jól összetalálkozott.

Grigg véleménye szerint, az 1914 előtti fél évszázadban Lloyd George egy nagy társadalmi reformer-politikus képét sugározta. Az első világháború kitörésekor ez a kép még mélyebbre ivódott. Radikalizmusa nemcsak a liberális pártot tartotta egybe, de ő volt a kormány egyetlen olyan tagja, amely a munkásság szemében hatékony volt. Egyszóval ő volt a nemzeti egység fő biztosítéka a háború folyamán. A háború ugyanakkor alkalmat nyújtott számára, hogy szervezési és kivitelezési képességeit megmutassa és gyakorolja. Mint az újonnan kreált muníciós minisztérium feje, azt a semmiből teremtette meg, kimutatva improvizáló képességét és megfelelő ravaszságát, hogy a folyó gyakorlatot is beültesse elképzeléseibe és munkájába. Egyszóval a folyamatosságot és az újítást volt képes biztosítani. A háború végére a minisztériumához tartozott 250 muníciós gyár és további 20 ezret felügyelt, így mintegy 2 millió munkásért volt felelős. Ez teljesen megváltoztatta a brit háborús törekvéseket. Grigg Lloyd háború alatti miniszterelnökségét oly magasra értékeli, mint Churchillét a második világháború folyamán. Bár Lloyd George háborús koalíciója nem volt olyan összetartó, mint Churchillé. Helyzete sérülékenyebb volt, és viszonya tábornokaival gyakran veszélyeztette miniszterelnökségét. Külpolitikailag Woodrow Wilson amerikai neutralitása kevésbé volt segítőkész, mint Roosevelt 1941 előtti politikája. Amikor 1917 áprilisában az USA csatlakozott a háborúhoz, ezt LG szerencsének tartotta, de Washington makacs szövetséges volt. Az 1917-es év katonai szempontból nehéz év volt Anglia számára és LG viszonya Haiggel mindvégig problémás volt. Több tábornokával is ellentétbe került, és Grigg úgy véli művében, hogy katonai lázadás is volt előkészülőben ellene. A nyugati legutolsó német offenzíva idején is úgy tűnt, mintha LG helyzete megingott volna. De LG-nek nemcsak szerencséje volt, hanem ő maga igen számító hazárd játékos lévén, a miniszterelnöksége idején újfajta kormányzási stílust vezetett be, sokkal nagyobb hatalmat biztosított a miniszterelnöknek mint korábban az lehetséges volt. Ugyancsak ő volt az első, aki sajtótitkárt tartott, és aki tudatosan kiépítette kapcsolatait a kiadókkal és szerkesztőkkel. Szinte 24 óra alatt a saját hívévé tudott tenni egy-egy híres szerkesztőt. Többüket, mint Rothermere-t, Beaverbrookot rangra emelt. Mindenki tudta róla, hogy a rangok adományozásával visszaélt. Őt magát nem érdekelték a nemesi vagy főnemesi rangok, de megvesztegetésként hasznosította adományozásukat, vagy még rosszabb, pénzért. Grigg nem csinál titkot mindebből, világosan láttatja, hogy a korrupció melegágya lett ez a gyakorlat, annál is inkább, mivel szüksége volt támogatókra, a konzervatívok táborából is. Ez hozzájárult LG népszerűségvesztéséhez. Volt némi visszataszító önzőség mind a politikájában, mind a magánéletében. Köztudottan 1917-ben öngyilkossági alkut kötött fiatal és vonzó titkárnőjével és szeretőjével, hogyha ő meghal, a hölgy is megöli magát. Valamiféle lelki közönségesség volt benne, ami talán lehetővé tette, hogy tegye a dolgát mint politikus.

John Griggnek sikerült az embert, a politikust, a diplomatát, a szeretőt, a hazárdjátékost mind megjeleníteni. A Lloyd George-jelenség mindhárom kötetéből jól nyomon követhető. Kisebb-nagyobb szerkesztési hibák, tévedések, túl hosszú idézetek előfordulnak, de L. G. maga úgy emelkedik ki pőrén, mint ahogyan a politikus maga látta magát. Így nyilatkozott magáról: „Ösztönös rokonszenvet érzek a bűnözők irányában. Én magam is könnyen azzá lehettem volna.” Végzetes hibái voltak – mint A. J. P. Taylor jellemezte. Módszereiben csalfa és gátlástalan volt. A bizalom kivételével mindenféle érzeteket keltett. Legkiválóbb tetteiben is jelen volt az önhivalkodás. Egy emberhez, párthoz vagy ügyhöz sem kötődött. Ő volt a huszadik századi Anglia legösztönzőbb és legalkotóbb államférfija.³

 

John Grigg: Lloyd George war Leader (Lloyd George, a háborús vezér). 1916–1918. London, 2002. 670 o.

 

H. Haraszti Éva

 

 1. Ld. Preface. Lloyd George Twelve Essays. Ed. by A. J. P. Taylor. NY. 1971. A Beaverbrook könyvtár feloszlatására: E. Haraszti-Taylor: Remembering Alan. Nottingham, 2002. 47. o.

 2. J. Grigg korábbi kötetei: 1. The Young Lloyd George. 1975. 2. The People’s Champion. 1978. 3. From Peace to War. 1985.

 3. A. J. P. Taylor: English History, 1914–1945. Pelican Books, 1970. 251 o.