Klió 2004/2.

13. évfolyam

I. Sándor, a Szent Szövetség és Metternich

 

 

Henry Delfiner, ahogyan munkája címében is jelzi, arra vállalkozik, hogy új értékelését adja I. Sándor és Clemens Metternich kapcsolatának. A vizsgálódása középpontjába I. Sándort helyezi, a tanulmánya jelentős részében, hét kisebb fejezeten keresztül követi végig szellemi fejlődésének fontos állomásait és csupán három fejezetet szentel Metternichnek. Rögtön a munkája elején leszögezi, hogy I. Sándor inkább a Nyugat „terméke” volt, mint Oroszországé. Ennek hangsúlyozását azért tartja fontosnak, mert úgy véli, a történeti irodalomban helytelenül olyan kép alakult ki a cárról, hogy tipikusan orosz misztikus volt. Delfiner szerint egyáltalán nincs erről szó. Sándor szellemi fejlődésére nagyher­cegként a tanára, a svájci származású, republikánus nézeteket valló F. Laharpe hatott, ami II. Katalin nyitott politikájának volt köszönhető. Ezt a liberális és reformer szellemet a későbbiekben „a fiatal barátai” tartották életben. Helyesen emeli ki, hogy Sándor fiatalkori liberális nézőpontjához hozzáadódott az a vallásos nézete, hogy minden ember Isten gyermeke és az uralkodó az Isten törvényei szerint kell, hogy uralkodjon. Ezt tisztább formában a Szent Szövetség szándéknyilatkozatában fejtette ki 1815-ben, amit egyébként a szerző egy vallási köntösbe öltöztetett filantróp dokumentumnak nevez. Hangsúlyozza, hogy azzal I. Sándornak az volt a célja, hogy az emberek által alkotott és a szenvedély vezérelte törvények helyett a szeretetet kinyilvánító isteni törvényeken nyugodjon a nemzetközi együttműködés.

Delfiner szerint Sándor vallásos nézetének formálódására A. Golicinen és R. Koseljovon kívül még számos misztikus is hatott. De mielőtt annak összetevőit alaposabban megvizsgálná, azt veszi számba, hogy kik voltak a liberális tanácsadói. Ezt két okból tartja fontosnak, mert úgy értékeli, hogy mindvégig hatással voltak a külpolitikájának alakítására, amely I. Sándor kozmopoli­tizmusában nyilvánult meg, és mert a tanácsadói „felvilágosult elmék” voltak, a saját elképzeléseikkel „jótékonyan hatottak” az uralkodóra. Ilyen meghatározó egyéniségnek tartja A. Czartoryskit, aki I. Sándor uralkodása kezdetén az orosz külpolitika alapelveinek megfogalmazója volt, 1803 és 1807, majd 1812 és 1815 között főszerepet játszott annak alakításában is. A lengyel kérdést beemelte az európai ügyekbe, ami így az orosz külpolitika fontos eleme lett. Szerinte a másik meghatározó személyisége ennek a csoportnak J. Capo d’Istria volt, elsősorban neki volt köszönhető, hogy a keleti kérdésben a görög ügy a figyelem középpontjába került. A szerző a cár tanácsadói közül Pozzo di Borgo és Stein báró nevét emeli még ki, bár megjegyzi, hogy egy hosszú lista készíthető azokról a balti német nemesekről, akik külpolitikai szolgálatot láttak el és befolyással voltak az uralkodóra (Nesselrode, Lieven, Kruedener). Helyesen állapítja meg, hogy a balti nemesek az orosz állami hivatalokban azért töltöttek be fontos pozíciókat, mert a birodalom nyugati peremén éltek, nyitottabbak voltak a nyugati progresszió befogadására, műveltebbek voltak az orosz arisztokráciánál, és jól beszélték az idegen nyelveket. Leszögezi, az orosz uralkodó igazi kozmopolita volt, jó érzékkel ismerte fel és alkalmazta azokat a tehetséges külföldieket, akik a hasznára lehettek a politikájában. A napóleoni háborúk idején, és utána is a főleg külföldiekből álló képzett diplomáciai testülete felbecsülhetetlen értéknek számított.

A következőkben Delfiner I. Sándor vallásos nézetének és miszticizmusának genezisével és összetevőivel foglalkozik. Megállapítja, hogy 1812-ig I. Sándorra elsősorban a trónra kerülésének mikéntje hatott. Mivel az apjának, I. Pálnak az eltávolításában érintett volt – kapcsolatban állt az összeesküvőkkel –, bűntudatot érzett a halála miatt. Ezzel az érzéssel kellett egész életében együtt élnie. I. Sándor istenfélő ember volt, az uralkodása kezdetétől arra törekedett, hogy a hazája és az emberiség érdekeit szolgálja. A vallásossága így a bel- és külpolitikájára egyaránt rávetült, a nagyhatalmak közötti együttműködésben is a vallás parancsainak követését ajánlotta.

I. Sándorra F. Baader keresztény miszticizmusa hatott leginkább, az orosz uralkodó jól ismerte az írásait. Mindehhez még 1812-re hozzáadódott az a nézet is, hogy a francia forradalom és annak eszméi letérítették az emberiséget az igaz útról, Isten követésének helyes útjáról és háborúba sodorták egész Nyugat-Európát. 1812-ben a háború Oroszországot is elérte, Moszkva égését követően az orosz uralkodó lelki átalakuláson ment keresztül, az események hatására mélyen vallásossá vált. Lelkes hívő lett, igaz kereszténynek tartotta magát, akinek az a küldetése, hogy az Antikrisztustól (Napóleontól) megmentse a világot. Isten üzeneteit Julia von Kruedener misztikus balti bárónő közvetítette számára. Delfiner kiemeli, Sándor 1812 után tulajdonképpen arra törekedett, hogy a keresztény vallás valamennyi ágát összefogja, de az ilyen jellegű összefogás, a keresztény ökumenizmus akkor még ismeretlen dolog volt. Sándor ennek „a keresztény liberalizmusnak” 1820-ig maradt a híve, csupán a Német Szövetség területén és a Mediterráneumban lezajlott forradalmak hatására, valamint Metternich nyomására állt „a keresztény reakció” oldalára.

A továbbiakban I. Sándorról, a politikusról szólva azt hangsúlyozza, hogy néhány gondolatával megelőzte korát. Ebből a szempontból kiemelkedik az 1804-1805-ös években tett erőfeszítése arra, hogy Napóleon uralmának felszámolása után egy univerzális ligát hozzanak létre Európában a béke fenn­tartására és a kollektív biztonság érdekében. A cár Angliával óhajtotta ezt az együttműködést megvalósítani. A szerző helyesen állapítja meg azt, hogy Angliának is megfelelő volt ez az új orosz koncepció, mert az egyező volt a külpolitikájában követett erőegyensúly elvével. Pitt és I. Sándor kezdeményezése a harmadik koalícióban öltött végső formát. A cár ahhoz hasonló együttműködést szorgalmazott 1815-ben, és annak célját a Szent Szövetség szándéknyilat­kozatában rögzítette. Metternich ezt javította át. Az orosz uralkodó elfogadta a kiegészítéseit, bár alapjában véve más szándék vezérelte. Delfiner hangsúlyozza, hogy Sándor a keresztény népeket, míg Metternich a monarchiákat akarta egyesíteni. A cárt utópikus békevágy vezérelte, 1815-ben a világ közepének számító keresztény Európában „az örök békét” a keresztény népek egyesítésével akarta megteremteni. Emellett a szerző felhívja a figyelmünket arra is, hogy I. Sándor mindenekelőtt egy hatalmas birodalom/nép abszolút uralkodója volt, Angliával együtt győzte le Napóleont, ami hozzájárult nagyhatalmi pozíciójának megerősítéséhez. De arról is említést tesz, hogy az 1818-as törekvését, a szövetségi rendszer bővítésére tett erőfeszítését Aachenben nem koronázta siker. 1820 után már feladata azt a szándékát, hogy a kisállamokat „a nagyok szövetségébe” bevonja.

Majd Delfiner azt mutatja be, hogy Európa politikai klímájának változása – a felvilágosodás és a francia forradalom, a napóleoni korszak, a liberalizmus és a konzervatív gondolkodás – hogyan hatott I. Sándor szellemi fejlődésére és politikájára. Kiemeli, hogy az orosz cár mindvégig saját nemzetének érdekeit tartotta szem előtt, minden politikai lépése ezt tükrözi, a lengyel és a görög kérdés megoldása minderre jó példaként szolgál.

1819 után megváltozott az európai nagyhatalmi együttműködés arculata, a szövetségi rendszert elhagyta Anglia, Franciaország viszont egyre jobban kötődött Európa vezető hatalmaihoz. Az 1820-as évek forradalmainak hatására I. Sándor személye is drámai átalakuláson ment keresztül, a fiatal éveiben liberális érzelmű uralkodó a reakció oldalára állt.

A szerző tanulmánya következő három kisebb fejezetében Metternich személyiségét és nézeteinek elemeit mutatja be. Fontosnak tartja kiemelni, hogy a rajnai arisztokrata családból származó Metternich a Habsburg-udvarban futott be karriert és lett meghatározó egyénisége az osztrák politikának egészen 1848-ig. Szerinte az I. Sándor és Metternich közötti ellentmondás legvilágosabban eszmei téren mutatkozik meg. Kölcsönösen utálták egymást, Metternich nem szerette a cárt, mert liberális nézeteket vallott. Oroszországtól kolosszális méretei miatt tartott. Sándorra elsősorban a forradalom pusztító hatásait ecsetelve próbált hatni. Az 1820-as forradalmak segítették abban, hogy ideológiai és pszichológiai nyomást gyakoroljon rá. A korábbi, hasonló jellegű próbálkozása a lengyel kérdés kapcsán nem járt eredménnyel. Metternichnek nem tetszett Sándor „lengyel terve” a bécsi kongresszuson, aki egy Ausztriával határos nagy és erős, Oroszországtól függő Lengyelország létrehozásán fáradozott. Hogy ezt megakadályozza, képes volt a franciákkal, Talleyranddal együttműködni egy titkos koalíció összekovácsolásán (1815. január 3.). Az 1819–1820-as forradalmi események hatására kiábrándult és megkeseredett uralkodót Metternich már könnyebben nyerhette meg az ügyének, elfogadtatta vele a beavatkozási protokollt is Troppauban.

Végezetül a szerző arra a kérdésre ad választ, mit ért el Metternich a politi­kájával. Megállapítja, hogy Európa békéjét és stabilitását sikerült megterem­tenie, de a Német-Római Birodalmat már nem lehetett restaurálni. Viszont Ausztria megtarthatta vezető szerepét a Német Szövetségen belül. A központi kérdés azonban egyre inkább az lett, hogy a német államokat Ausztria vagy Poroszország fogja egyesíteni. Metternich képtelen volt megakadályozni Poroszország domináns pozícióba kerülését, amelynek végzetes következményei a következő félszázadban mutatkoztak meg.

Delfiner beváltotta az ígéretét, a tanulmányával új megvilágításba helyezte a problémát és fontos megállapításaival, következtetéseivel gazdagította annak kutatását. Egy jó stílusú és struktúrájú munkának örülhetünk.

 

Henry A. Delfiner: Alexander I, the Holy Alliance and Clemens Metternich: a Reappraisal (I. Sándor, a Szent Szövetség és Clemens Metternich: újraértékelés), East European Quarterly, XXXVII, 2003. 2. 127–150. o.

 

Bodnár Erzsébet