Klió 2004/2.

13. évfolyam

Betegségek, gyógymódok és természetfeletti erők a korai Bizánci Birodalomban

 

 

A tanulmány szerzője, A. D. Vakaloudi az utóbbi években több publikációban is ismertette már a címben jelzett témában elért kutatási eredményeit. Jelen esetben azonban – meglátásunk szerint – nem az új eredményekkel, hanem a forrásokra és a másodlagos irodalomra bőven támaszkodó és hivatkozó áttekintő összefoglalásával vonja írására figyelmünket. Ezt az összegező jelleget mutatja, hogy a mintegy harminc oldalas tanulmányban 134 lábjegyzetben utal a forráskiadásokra és a szakirodalomra, amely hivatkozások kitűnő tájékozódási pontokat kínálnak az érdeklődők számára.

Vakaloudi abból a megállapításból indul ki, hogy a korai Bizánci Birodalomban az emberek egyöntetűen hittek abban – a már egyiptomiaknál, babiloniaiaknál, zsidóknál is meglévő gondolatban –, hogy a démonok – akár spontán módon, akár fekete mágia által – támadásokat indítanak az emberek ellen, és ezek okozzák a betegségeket, amelyek a források bizonysága szerint elsősorban mentális vagy neurológiai jellegűek voltak, a rángatózástól, szitkozódástól az epilepsziás rohamokig a tünetek széles skáláját mutatva. Mindezek csodás gyógyítások megjelenéséhez vezettek, bár – ahogy a szerző rámutat – az isteni gyógyító ember, az orvos-pap típusa már a kereszténységet megelőzően is, az ősidők óta létezett a különböző tradíciókban. A fekete mágiával vagy goéteiával szemben álló gyógyító és védelmező mágia a maga formuláival, előírásaival, amulettjeivel, ördögűzéseivel és egyéb mágikus praktikáival, illetve tárgyaival a korszak nagy területét öleli fel, keresztény elemeket vive az ókori egyiptomi és keleti népek mágikus-orvosi gyakorlatába.

A tanulmány írója a gyógymódok közül elsőként az exorcizmust vizsgálja. A pszichológiai, neurológiai, neuromuszkuláris betegségeket (pl. depresszió, delírium, hisztéria, hányás, émelygés, különböző görcsök a nyelőcsőben és az emésztőrendszerben) a források úgy jellemezték, mint démoni megszállottságot, és ezért a betegeket az orvosok vagy a csodatévők ördögűzésnek vetették alá. A Szükeóni Szent Theodórosz életéből és Nüsszai Szent Gergely De Vita Gregorii Thaumaturgi-jából vett példák is mutatják, hogy a gyógyító férfiaknak nemcsak Jézus tanításai szerint kellett élniük, hanem ismerniük kellett a speciális apotropaikus imádságokat, az ún. epódékat (epódai), amelyek idézésével elhárították a démonokat. Ha a gyógyító nem volt szent vagy az epódéja nem tartalmazta Isten nevét, a démon nem engedelmeskedett. A különböző eredetű praktikák (barbár nevek invokációja, könyörgés, rítusok, a démonok teoretikus kínzásai stb.) használata során az ördögűző papoknak e módszerek létjogosultságát is el kellett fogadtatniuk a keresztény vallási kontextuson belül.

A papok tehát, akik bemutatták a gyógyító tisztításokat, mindig úgy viselkedtek, mint ördögűzők (perikathairontes), viszont mindezt Jézus Krisztus nevében tették, a „barbár” neveket és szavakat pedig helyettesítették a szent szövegekből, például a zsoltárokból vett versekkel. Jellegzetes példája ennek Hieronymus műve, a Vita Sancti Hilarii, amelyben egy démon elismeri, hogy néhány goétes epódéja és mágikus rítusa hatására költözött be áldozatába, maga Hilarion pedig a beteg fejére téve kezeit Jézus Krisztus nevében űzte ki őt belőle (cap. 22). A varázslók szabadító rituáléja (apolysis) helyébe a keresztény szentek működése lépett, ahogy ezt Myra püspökének, Szent Miklósnak, vagy a szíriai Makedoniosz szerzetesnek a történetei is mutatják, azzal a „többlettel”, hogy a keresztény szentek a betegek megmentése után nem törnek a mágiát okozók életére, hanem az ő lelküket is megmenteni kívánják, jelezve ezzel, hogy az igazi ellenség nem a varázsló, hanem az őt megszállva tartó démon. A különbségek ellenére is – mutat rá Vakaloudi – az átlagemberek a keresztény ördögűzőkre is úgy tekintettek, mint varázslókra (goétes).       

Ezek az alapelvek érvényesülnek a más gyógymódokkal összekapcsolt exorcizmus során is, melyeket a szerző a második fejezetben vesz számba. A szent emberek használhattak ördögűzésre alkalmas olajakat (eporkiston elaion), alkalmazhatták a megkenést, Isten nevének invokálását, imádságokat. A Jézus tevékenységéből is ismert rálehelés, a nyállal és sárral való megkenés, továbbá a kenőcsként vagy borogatásként használt állati trágya, az állati szervek (pl. disznó tüdeje, epéje, macska méhe), gyógynövények, a hármas szám egyfelől mint a Szentháromság jelképe, másfelől mint a mágiában is alkalmazott tökéletes páratlan szám, a hetes mint misztikus szám, az ütlegelés, a virtuális operációk (virtual operations) kiegészítve csodálatos gyógyító receptekkel sikerrel voltak alkalmazhatók az idegi problémáktól az elmebajig, a mentális zavaroktól a kómáig, a szervezet működési rendellenességeitől (pl. cukorbaj) a szervi problémákig, ahogy többek között Armeniai Szent Gergely, Szent Hüpatiosz, Szent Euthümiosz, Szükeóni Szent Theodórosz, Szent Ciprianus, alexandriai Kürosz és Ioannész esetei, az apostoli konstitúciók, a démotikus mágikus papiruszok is mutatják.

Az ördögűzéseket és a hozzájuk kapcsolódó gyógymódokat mutató forrásoknak Vakaloudi szerint három fő eleme van. 1. A betegségeket a fekete mágia által okozzák. 2. Az orvosok alkalmatlanok az ilyen típusú betegségek gyógyítására, ezért csak a szent emberek tudnak sikeresen megküzdeni velük. 3. A betegek személyesen keresik fel a gyógyító szenteket vagy – haláluk után – a szentélyeiket (pl. Alexandriai Kürosz és Ioannész csodatételei).

A keresztény szentek megismerték és egyúttal hatástalanították is a varázslók eszközeit, megmutatták abszolút hatalmukat a varázslók és a démonjaik felett. A tanulmány írója külön kiemeli Szükeóni Szent Theodórosz történetének azt a részét, amelyben a szent által legyőzött varázsló bocsánatot kér és feltárja „mágikus könyveit”. A könyvek, amelyeket említenek, híres mágikus papiruszok voltak, és a fekete mágiára vonatkozó formulákat, pszeudepigrafákat, rajzokat, a voces magicaet, isteni neveket, misztikus szimbólumokat, ősi Ephesia Grammatát, epódékat, különböző eljárásokat tartalmaztak. A történet másik érdekessége a fentebb már említett jelenség, hogy tudniillik maga a varázsló is áldozat, mutatva, hogy a démonnal azonosított varázsló/mágus típusa a korai Bizánci Birodalomban még nem jelent meg: itt mindig goétes maradtak, akik a feketei mágia mestereitől és a mágikus könyvek által tanultak.  

Vakaloudi külön fejezetet szentel az amuletteknek (phülaktéria, periapta, periammata), a széles körben használt, természetfeletti erővel felruházott tárgyaknak. A „fehér mágia” területére tartozó tárgyak, mint pl. egy öv (Szükeóni Szent Theodórosz története) vagy golyó (Szent Hüpatiosz esete), oltalmazó és gyógyító hatással rendelkező, ún. apotropaikus amulettek voltak, amelyeket a betegségek minden típusára és ördögűzésre egyaránt adtak, vagy néha csak gyógyszerek mellé, annak hatását erősítendő. Az amuletteken kívül a szentek által megáldott tárgyaknak, kereszteknek, ereklyéknek, ikonoknak is csodálatos, természetfeletti hatalmat tulajdonítottak.

A keresztény szentek olykor maguk is készítettek amuletteket, mint Szent Simeon Salus, aki egy szír szöveggel teleírt tábla (pittakion) segítségével igyekezett meggyógyítani egy látnoknőt. A történetből a szerző két következtetést is levon: egyfelől a tábla az apotropaikus amulettek megszokott, mindennapos fajtája lehetett, másfelől a látnoknő hitt a szent ember tudásában és gyakorlottságában  az ilyenek készítését illetően. A pogány vagy keresztény táblák (pittakia) a démonok elűzését szolgáló fenyegetéseket tartalmazták (vö. Philosztratosz beszámolójával Tüanai Apollónioszról, aki a megszabadítandó gyermek anyjának egy „levelet” adott, amelyben megfenyegeti a démont).

Vakaloudi mindvégig érzékelteti, hogy az a határvonal, amely a (pogány) mágikust és a (keresztény) csodást elválasztotta egymástól, alig észrevehető volt, ahogy ifjabb Oszlopos Szent Simeon történetéből is kitűnik, amelyben egy, a szent köteleivel gyógyító presbiter kis híján a saját püspöke áldozata lesz, mivel egy démon által felkeltett irigység folytán mágiával vádolják. A korai Bizánci Birodalomban a szentekhez tartozó természetfeletti erőkbe és ereklyékbe vetett hit hatalmas babonává nőtte ki magát, amely azt eredményezte, hogy a szentek tetemei és ereklyéi körül nagy küzdelmek bontakoztak ki egy-egy ruhadarab, fog, köröm stb. birtoklásáért.

Kétségbevonhatatlan ténnyé vált, hogy minden gyógymód csak az Isten által adományozott csodás hatalom által fejthette ki hatását. A kereszténységet megelőző pogány és zsidó mágikus hagyományok tehát sikeresen illeszkedtek a keresztény hit keretei közé, legalábbis egy bizonyos szinten.  

 

A. Vakaloudi: Illnesses, curative methods and supernatural forces in the Early Byzantine Empire (4th–7th C. A. D.) (Betegségek, gyógymódok és természetfeletti erők a korai Bizánci Birodalomban, a IV-VII században), Byzantion. Revue Internationale des Études Byzantines, Tom. LXXIII (2003) Fasc. 1. pp. 172–200.

 

D. Tóth Judit