Klió 2004/2.

13. évfolyam

A Balkán

 

 

A Balkán mindig is fontos helyet töltött be a nyugati világ képzeletében nem utolsósorban a róla kialakult démoni kép miatt, amely szerint e vidék a törzsi hűség és árulás forrongó katlana, az etnikai erőszak és régi történelmi emlékek kavargó helyszíne. Vékony könyvecskéjében  Mark Mazower ezekkel a voná­sokkal foglalkozik. Délkelet-Európáról szóló, szigorúan érvekre építő áttekintése során arra tesz kísérletet, hogy kitöröljön vagy megcáfoljon egyes mítoszokat, behatoljon bizonyos sztereotip képzetek mögé, amelyek miatt a régió régen is, ma is szimbóluma a vallási és politikai instabilitásnak, sőt fenyegetést jelent a rendről kialakult európai elképzelésekre is. Az európai rend természetesen néhány európai ország szemüvegén keresztül nézve értendő, a maguk terveivel, amelyek akadályozzák, hogy a Balkán fogalmának szélesebb körű értelmezést adjanak. Az Utószóban Mazower azon tűnődve, vajon az 1990-es évek háborúi miért helyezték hátrább a térképen a Balkánt, megállapítja, hogy e háborúk aggasztó I. világháborús utalásokat hoztak felszínre: „Mialatt a kontinens többi része a tömeges bevándorlással, az új területi sokféleséggel, és a gyakran „sok-kultúrájú társadalmaknak” nevezett jelenséggel birkózott, Délkelet-Európa mintha visszatért volna a területi háborúk és az etnikai homogenizáció régebbi történelmi logikájához. Vajon ez Európa múltja vagy a jövője?”

A brit, francia, Habsburg vagy német elemzőknek a terület helyzetére vonatkozó, XIX. századi hibás magyarázatai újra felszínre bukkannak mostanában. Ezekhez kapcsolódik az, amit a nyugati diplomaták a nemzetállamok természetes felemelkedésének láttak a Balkánon a korszakban. Mindazonáltal kétszáz évvel ezelőtt a Balkán mint földrajzi fogalom még nem létezett. Az Ottomán Birodalom elhódította Bizánctól a korábban római provinciáknak ismert területet, amelyet „Ruméliának” neveztek. A szultán ortodox keresztény alattvalói, legalábbis a műveltebbek közülük, „Romaioinak” (rómaiaknak), vagy tágabb megjelöléssel keresztényeknek tartották magukat. A régi utazók többsége számára ez csak egy terület volt, amin átutaztak Közép-Európából Konstantinápolyba vezető útjukon. A „Balkán” szó egy hegyvonulat neve volt. Csak a XIX. század közepén kezdték a földrajztudósok a „Balkán” szót az egész régióra használni, és a század folyamán még sokáig rendszeresen úgy emlegették, mint „európai Törökország”, vagy „Törökország Európában”. Az ottomán hódítás után a szláv lakosságot még jó sokáig egyszerűen görögöknek mondták, és az orthodox egyházon belül sem volt nemzeti megkülönböztetés. Az Ottomán Birodalom számos alattvaló­jának egészen a nemzeti felemelkedés újkori korszakáig nehéz volt megértenie a megkülönböztetést; ez csak az ottomán uralom gyengülésével és a szláv nacionalizmus felerősödésével és mindemellett bizonyos államok – Görögország, Bulgária, Szerbia, Románia és Montenegro – felemelkedésével történhetett meg, amely jelenség párhuzamos volt a balkáni öntudat kialakulásával. Mazower emlékeztet bennünket, hogy a nagyhatalmak befolyására, egy sorozat – 1878 és 1908 között tartott – diplomáciai konferencia és az 1912-es első balkáni háború hatására következett be, hogy a Balkán különálló földrajzi régióvá vált.

Amikor az Ottomán Birodalom 1912 és 1913 között összeomlott a Balkánon, ebben liberális megfigyelők a Nyugat keresztény értékeinek győzelmét látták, és a korszerűsítés felé vezető haladásban reménykedtek, mely remények nyomban szertefoszlottak, amint az újonnan alakult balkáni államok belesodorták magukat a második balkáni háborúba és Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásába Szarajevóban, 1914 júniusában. Ahogy Mazower megjegyzi: „a Balkán ettől kezdve elátkozottként élt az európai tudatban”. Ez időtől fogva kevesen vélték úgy, hogy a balkáni államok támogatásra érdemesek, vagy hogy saját szempontjaik szerint kell őket megérteni.

Ennek a kétfajta hozzáállásnak a következménye, hogy Mazower két szempontot emel ki a régió történelmével kapcsolatban. Először: az előírt történelem, amit Nyugaton a legtöbb történész tanul, felvázol egy történelmi fejlődési vonalat, amelyhez képest aztán az eltéréseket magyarázták. Másodszor: egy ilyen modellt használva felmerül a kérdés, hogy vajon valójában a délkeleti szegénység vagy az etnikai erőszak politikája-e az, amit „az elmaradottság jeleként lehet értelmezni”, mert az etnikai csoportok csak az utolsó pár évszázadban válnak illékonnyá, amint a terület népei, nemzeti gyökereik keresése közben, középkori vagy ókori példákig nyúlnak vissza. Ez arra ösztönzi „történészeiket, hogy lépjenek át az ottomán uralom korszakán oly gyorsan, ahogy csak lehet, mintha semmi jó nem származhatna azokból az évekből”.

A Balkán-hegyvonulat soha nem állította meg az erőszakos betolakodókat, de akadályozta a mozgást: gyakran könnyebb volt kapcsolatot teremteni a félszigeten kívül eső helyekkel. Habár vannak helyi eltérések, a földrajzi és a mediterrán éghajlati viszonyok vad tájat alakítottak itt ki. Tekintve, hogy a Délkelet a Közel-Keletről Közép- és Nyugat-Európa felé vezető utak mentén fekszik, gyakori pestisjárványok és éhínségek sújtották, melyeket súlyosbított a politikai bizonytalanság és a gyakori hadviselés. A népesség számának emelkedése és csökkenése a települési formák változásaihoz vezetett, például a pásztorkodás a juhok számának csökkenésével lehanyatlott, melyet rablóbandák elszaporodása és tömeges kivándorlás követett. Miközben a városok fejlődtek, túlsúlyban maradt a paraszti társadalom, bár Mazower rámutat, hogy „a primitív, örökké változatlan paraszt figurája a Nyugat romantikus képzeletének szüleménye”. Az ottomán betörések új elitet találtak az elfoglalt földeken, főleg moszlimokat, de kisebb számban olyan keresztényeket is, akik egyre több falut és földet birtokoltak és növelték politikai hatalmukat. Ezek a tényezők, melyeket még tetézett a kizsákmányoló, adóztató-farmerkedő földesúri osztály ténykedése, a parasztság tönkretételéhez vezettek, bár azok, akik a hegyekben laktak, nagyobb biztonságban voltak, mert vagy nagyobb adókedvezményt tudtak kicsikarni maguknak, vagy pedig kiegyeztek a birodalmi kormánnyal, hogy védő, ütköző szerepet töltenek be az útonállókkal szemben, akik hol megtámadták a pásztorokat, hol meg azok álltak be közéjük a jobb megélhetés reményében.

Míg a városokat törökök és idegen kereskedők lakta központoknak tartották, a falu volt az, amit a tulajdonképpeni „szülőföld”-nek tekintettek, és Mazower megállapítja, hogy a hatóságokkal folytatott váltakozó küzdelme ellenére a falu volt mindig a Balkán vidéki lakossága életében a legfőbb szervező erő, „a fő politikai, adminisztratív, pénzügyi és katonai egység”. A parasztság, mivel bizalmatlan volt a pénzzel szemben, önellátó volt, és kezdettől fogva kevésbé érezte meg a hatását az ottomán uralomnak, mint a városok, amelyek döntő fontosságúak voltak a birodalom kormányzása szempontjából; mégis, a balkáni nemzetállamok felemelkedése idején a parasztok találták úgy, hogy az új kormányzati intézmények pénzt és a kizsákmányolás zavarba ejtően új módjait hozták, miközben az új államok viszont arra jöttek rá, hogy a paraszti értékek nem adnak választ a felmerülő demográfiai és gazdasági problémákra. A tanítót, a rendőrt és az adóbeszedőt arra használták, hogy szemmel tartsa a falvakat, a földreform pedig nem volt garancia a boldogulásra vagy a túlélésre, mert szétdarabolódást és a termelés csökkenését eredményezte.

Az ottománok uralma idején Délkelet-Európa lakossága a vallása által meghatározott közösség tagjának tekintette magát, mert a nemzetiségi kategóriák még ismeretlenek voltak, és a birodalom alattvalóival is vallásuk szerint bántak, nem pedig nyelvük szerint. A keresztény ortodoxia sokkal fontosabb volt a bennszülött lakosság számára, mint a nyelvi különbség a szlávok és a görögök között. Jóllehet előfordult áttérés az iszlámra, főként társadalmi, politikai és gazdasági előnyökért, ez azonban csak néhány területen öltött tömeges méreteket; több volt a konfliktus az ortodox és a katolikus egyház között, mindenesetre az ottomán uralom az ortodoxiát pártfogolta mint az állam szolgálóját.

Az majd csak a XVIII. század folyamán, a felvilágosodás eszméinek elterjedésével következett be, hogy egy kis írástudó elit a civilizációk és kultúrák felemelkedésének világi jellegű történelmi terminológiáján alapuló új nemzeti és nemzetiségi nyelvet kezdett kialakítani. Az a felfogás, hogy a tudáshoz vezető út a görög nyelv, lassan átadta helyét a nyelvi és romantikus nacionalizmus eszméinek. Amennyiben „a keresztény ortodoxia [...] politikai tényező maradt a Balkánon az Ottomán Birodalom összeomlása után,” úgy a vallás „a nemzeti hovatartozás ismertetőjelévé vált” – állapítja meg Mazower.

A Balkán modern térképét – Mazower szóhasználatával – „a hosszú XIX. század”, azaz a francia forradalommal kezdődő, s az Ottomán Birodalom 1923-as végső összeomlásával végződő korszak rajzolta meg. A Balkánon a nacionalizmus összetevői az ottománok elleni harc és az európai nagyhatalmak beavatkozásával szemben folytatott küzdelem voltak. A balkáni nemzetállam felemelkedése, a keresztény nacionalizmus feltételezett sikere – belső kettészakadása ellenére, vagy éppen azért – és a nyugati ideológia azonban semmit sem jelentett volna, jegyzi meg Mazower, az ottománok katonai és közigazgatási szervezeteinek egyre súlyosbodó gyengülése és a nagyhatalmak erőpozícióinak megváltozása nélkül. Mindazonáltal a nemzetépítés az egész „hosszú századon” át tartott.

Mark Mazowernek A Balkán című könyve történelmi áttekintést nyújt az egész régióról, és érveket tartalmaz azzal a nézettel szemben, amely még a XX. század utolsó évtizedének politikai retorikájában is tükröződött, nevezetesen, hogy a Balkán történelme etnikai gyűlölködések véget nem érő sorozatából áll. Az a felfogás, miszerint a Balkán népei történelmük folyamán emberemlékezet óta végtelen véres öldöklést folytattak egymás ellen, a valóságban a nacionalizmus utóbbi két évszázadának a terméke. Ebből a nacionalizmusból az államiságnak sok hamis és mesterkélt értelmezése fakadt nem csupán maguk között a Balkán lakói között, hanem az egymással versengő nagyhatalmak között is, amelyek nemcsak bátorították őket, hanem soha nem vették komolyan, sőt sokszor egyszerűen báboknak tekintették őket. Talán épp ez az arrogancia okozta a különböző európai hatalmak erőfeszítéseinek kudarcát, mert éppen az ő saját területi terjeszkedő terveiket vették át a régió új nemzetállamai. Mazower sok embert megszólaltat beszámolójában, helybelieket és másokat, mely módszer lehetővé teszi, hogy saját dolgozatának keretein belül ütközzenek egymással az ellentétes vélemények. Jó bibliográfia egészíti ki a munkát, amely nyugati és balkáni szerzők műveit egyaránt tartalmazza.

 

Mark Mazower: The Balkans (A Balkán). Phoenix Press, London, 2001. 160 o.

 

Paul Titchmarsh

(Fordította: Fodor Mihályné)