Klió 2004/2.

13. évfolyam

Eckhardt Sándor másképpen

 

 

Eckhardt Sándor irodalomtörténész neve hallatán, a francia nyelven értők az általa szerkesztett szótárra asszociálhatnak, s csak aztán gondolnak egyéb alkotásaira. Pedig a talán kevésbé közismert művei a maguk területén legalább akkora jelentőségűek, mint a szótárai és nyelvtankönyvei.

Ezt igazolja egy, a magyar–francia kulturális kapcsolatokkal foglalkozó kiadvány is, amely célkitűzéséből adódóan kiemelt helyet szentel Eckhardt Sándornak, hiszen a magyarországi kultúra és a különböző tudományágak területén alapvető fontossága volt a Franciaországból érkező szellemi áramlatoknak, s a francia kapcsolatokkal rendelkező tudósoknak, mint pl. Eckhardt Sándornak.

Ezt méltatni s a közönséggel megismertetni szeretné őt a Rencontres intellec­tuelles franco-hongroises című kiadvány alkotógárdája.

Közöttük található  H. Balázs Éva, aki Eckhardt Sándor érdemeit hangsú­lyozza (247–250. old.) – többek között – a magyar francophile elit kultúrájának megalapozásában, amely kultúra méltóvá tette Magyarországot Franciaország szimpátiájára, amit a budapesti Francia Intézet szépsége is szimbolizál. Természetesen itt is sok szó esik az Eckhardt Sándor által szerkesztett francia nyelvkönyvekről és szótárakról, továbbá azon nem csekély szerepről, amit az Eötvös Kollégium életében töltött be a professzor.

Eckhardt Sándor életművének felidézése során Jacques Revel külön kie­meli (251–236. old.) a magyar értelmiségnek és tudós társadalomnak a francia nyelvben és kultúrában való jártasságát, miközben a franciák – saját beismerése alapján – kevés idegen nyelvet beszélnek s csak igen ritkán a magyart, aminek valószínűleg az a – mára kissé idejétmúlt – hit az oka, amiben a franciák jó része megmaradni látszik: még mindig Franciaország a „világ közepe”. Jacgues Revel úgy látja, hogy Eckhardt egyetemes műveltsége szinte egész Európát átölelte, a kulturális kozmopolitizmus kiválóan tetten érhető nála. Ebben kulcsszerepe van annak a magabiztos francia tudásnak, amelynek birtokában bámulatos könnyedséggel tudott belemerülni a francia kultúrába.

Kosáry Domokos Eckhardt Sándort elsősorban az Összehasonlító Törté­nelmi Folyóiraton ( La Revue d’ Historie Comparée) keresztül mutatja be (276–279. old.).

A Revue gárdájának elkötelezettségét és bátorságát mutatja az a tény, hogy a folyóirat egy olyan időszakban született és működött, amikor két önkényuralmi rendszer – a hitleri és a sztálini – vívta élethalálharcát, majd az utóbbi uralma alá vonta Kelet-Közép-Európát.

Mindeközben a Revue a szabad kutatás elvére épülő modern áramlatokat mutatta be, s szembehelyezkedett minden önkényuralmi ideológiával.

Meglepő, de ezek ellenére közzétehető volt ez a francia nyelvű folyóirat, amit ráadásul a Francia Egyetemi Sajtó nyomtatott ki. S hogy teljes legyen a kép, a Folyóirat szerkesztőségénél több menekült is állást kapott. (Magyarország több ezer lengyel s bizonyos számú francia menekültnek jelentett otthont a második világháború idején.)

Az irányítást Eckhardt Sándor, Kosáry Domokos, M. Lajtai István és Benda Kálmán végezte, akik az Eötvös Kollégium régi diákjai voltak, szoros kapcsolatban a francia értelmiségi körökkel. Később, némi változtatás után Eckhardt Sándor professzor lett a nemzetközi szerkesztő-bizottság elnöke, Kosáry Domokos az igazgató, Benda Kálmán pedig a főszerkesztő.

A német megszállás és Budapest ostroma a Revue történetére is rányomta bélyegét, megszakítván némi időre a munkát. A háború után szerencsére minden folytatódott, olyan jeles szakértők közreműködésével, mint a szerb- és horvát tanulmányok specialistája Hadrovics László, Tóth I. Zoltán, a román részleg­gel foglalkozó Makkai László vagy a cseh és szlovák területért felelős Godolák Lajos, illetve Barta István (osztrák témakör) és még számos neves tudós együttműködésével.

Természetesen Szekfű Gyula és Eckhardt Sándor munkái is megjelentek, ez utóbbi professzor különös érdeklődést keltett „A magyarok, ahogy a külföldiek látják őket” című tanulmányával.

A Revue oldalain helyt kaptak híres külföldi szerzők is, főleg franciák, angolok, de svédek, olaszok, lengyelek és románok is. Ez a nemzetközi légkör nagyban hozzájárult a folyóirat színesebbé, tartalmilag változatosabbá tételéhez is.

A Revue életét – fájón hasonlóan oly sok más nívós kiadványéhoz – a sztálinisták vették el jellegzetes vádjaikkal (burzsoákapitalizmus, szovjetellenes szervezkedés stb.)

Ring Éva (264–275. old.) abban az újítószerepben látja Eckhardt Sándor halhatatlanságát, amit a tudós az összehasonlító tudományok területén játszott. Nem csupán egy új tudományos eljárást talált ki az irodalomban, hanem eszmetörténeti összehasonlító tudományok előfutára is volt.

Ezt az állítást Ring Éva „A francia forradalom eszméi Magyarországon” című, 1924-ben a Franklin kiadó által közzétett mű rövid ismertetésével kívánta igazolni. A könyv címével ellentétben a szerző nemcsak a francia forradalom magyarországi visszhangját taglalja, hanem arról is szól, hogy a neves francia történész, Taine hatására Eckhardt Sándor a francia felvilágosodás eszméiben kereste a forradalom eredetét.

A felvilágosodás filozófiájának magyarországi fogadtatását is leírja. Ehhez elöljáróban tanulmányozta a XVIII. és a XIX. század első felének szakirodalmát. Ebben a témában Eckhardt Sándornak kevés előfutára volt, hiszen a felvilágosodás korával foglalkozó történészek jórészt Mária Terézia s II. József uralkodását tanulmányozták, esetleg a magyar jakobinusok történetét. Az olyan szerzők, mint Marczali Henrik, Fraknói Vilmos vagy Márki Sándor is elsősorban a politikai események leírására törekedtek, kevésbé a felvilágosult eszmék behatolására.

Eckhardt Sándor előtt tehát csak néhány kutató koncentrált közvetlenül a XVIII. és a XIX. századi Magyarországra ható különböző ideológiai áramlatok tanulmányozására. Közöttük van Ballagi Géza is, továbbá Eckhardt Sándor két kortársa, akik megkönnyítették munkáját: az egyik André Leval, aki az I. Napóleon korabeli francia-magyar kapcsolatok bibliográfiáját állította össze, a másik pedig Baranyai Zoltán, aki a XVIII. századi Magyarországra ható francia nyelvi és civilizációs szerepet tekintette át.

Eckhardt Sándor könyve arról árulkodik, hogy a szerző ismerte a XVIII. században francia, német és magyar nyelven publikált irodalmi és filozófiai műveket.

Montesquieu magyarországi látogatásától (1728) a XIX. század elejéig elemzi a francia ideológiák behatolását. Annak érdekében, hogy ezt a lehető legpontosabban tegye meg, Eckhardt Sándor a korszak legkülönbözőbb műfajú összes művét átolvasta, a kiadatlan kéziratokat, így a magyar jakobinusok periratait is.

Eckhardt Sándor előbb röviden összefoglalta a francia forradalom ideológiáinak a XVIII. századi magyar irodalomra gyakorolt hatását, majd elemezte annak társadalmi hátterét. Tanulmányozta a felvilágosodás pártolóinak és ellenségeinek társadalmi hovatartozását, mobilitását. Ez a társadalmi megközelítés nagyon eredeti: Eckhardt Sándor számba vette Fénelon főmű­vének, a Telemachos-nak a hatását, amelyet a nemesség az erkölcsi nevelés alapjának tekintett. A Telemachos nálunk franciául, németül, latinul és olaszul is olvasható volt, ám népszerűsége ellenére a francia forradalom képviselői közül Montesquieu játszotta a legfontosabb szerepet a magyar elit politikai gondolkodásának formálásában.

A XIX. század elején a Törvények szelleme első kiadásának magyar fordítója az előszóban azt írja, hogy egy 1816-os párizsi francia kiadást használt fel, s hogy a németet is tanulmányozta.

Montesquieu óriási népszerűsége ellenére művei csak kis részben jelentek meg a XVIII. század vége előtt. Montesquieu igazán népszerűvé II. József uralkodása alatt, majd annak halála utáni politikai vitákban lett. Eckhardt Sándor ezt azzal bizonyítja, hogy 1792-ben Kolozsváron az országgyűlést egy olyan operával nyitották meg, mely a három hatalmi ág versenyét mutatta be. Montesquieu elsöprő népszerűségének egyik magyarázata a Törvények szelleme nyolcadik könyvének kilencedik fejezetében található, mely az alábbi kérdést vizsgálja: Mennyit szenvedett a nemesség, hogy megvédje a trónt? Az itt leírtakat használta a magyar nemesség érvként a bécsi udvar abszolutizmusával szemben. ( Az udvar azon munkálkodott, hogy leigázza a magyar nemességet, holott csak ebben a nemességben volt élet a harchoz stb.)

A nemesség számára főként két eszme lett kiemelten fontos. Az egyik a három hatalmi ág megosztása, a másik pedig az alkotmányos királyságnak ideális államformává történt kikiáltása.

Persze a konzervatív ellenzék, melynek célja a régi feudális alkotmány (Tripartitum) helyreállítása volt, megelégedett a három hatalmi ág megosztásának követelésével, míg a nemességünk felvilágosult szárnya az alkotmányosság nevében tiltakozott II. József uralkodásának módja miatt. Külön hangsúlyozták, hogy az abszolutizmus, mint államforma anakronisztikussá vált.

A felvilágosult nemesség egyik képviselője Berzeviczy Gergely volt, aki elismerte, hogy a magyar alkotmány, a Tripartitum igazságtalan és anakronisztikus a XVIII. század végén, de aláhúzta, hogy lehetetlen azt kijavítani a „Hungarica” nemzet beleegyezése, vagyis a nemesség nélkül. Itt érhető leginkább tetten a XVIII. század végi felvilágosult nemességnél tipikusnak mondható jelenség: keverednek a magyar urak eszméi a francia felvilágosodás tanaival.

Berzeviczy nagyobb visszhangot kiváltó műve a De domino Austriae in Hungaria címet viseli, amit II. József halála után tett közzé. Itt már nem csak Montesquieu és Rousseau felvetéseire, hanem az éppen zajló francia forradalom eseményeinek visszhangjára is reflektál. Berzeviczy itt már a despotizmus lerombolását s a Habsburg dinasztia uralmának megdöntését javasolja.

Montesquieu országgyűlési képviselők előtti népszerűségét igazolja néhány híres mű, amely közvetlenül idézi a Törvények szellemének szövegét. Ilyenek például Battyhyány Alajos gróf Ad amicam aurem című műve, gr. Forgách Miklós Ab optime Principe Candida Postulate című pamfletje és Koppi Károly prof. Műve, az „Ad inclitas et amplissimos status et ordines regni Hungarici...”

Babits Béla jogtudós tanulmányozta a magyar és az ideális államnak tekintett Anglia kormánya közötti hasonlóságokat és különbözőségeket Montesquieu alapján.

Eckhardt Sándor kiemeli könyvében, hogy a francia politikai események befolyása alatt több terv célozta meg a XVIII. század végén Magyarországon született alkotmány megreformálását.

Szerzőik Hajnóczy József és Martinovics Ignác megpróbálták átültetni műveikbe a francia felvilágosodás eszméit. Mindketten sürgették a három hatalmi ág szétválasztását. Martinovics kétkamarás nemzetgyűlést javasolt a törvényhozó hatalomnak: a felsőház nemesekből állt volna, köztük a király, az alsóházban választott képviselők lettek volna. A szavazati jogot minden ingatlannal bíró állampolgárnak megadta volna. A király által kinevezett kormány a nemzetgyűlésnek lett volna felelős.

A kor másik filozófusa Jean-Jacques Rousseau is komoly, bár vitatottabb szerepet játszott a magyar politikai gondolkodás fejlődésében. Az Emil című pedagógiai munkája széles körben ismert volt nálunk. Rousseau népszerűségét azonban a Társadalmi Szerződés c. főműve teremtette meg. De idehaza tanait gyakran módosított verzióban interpretálták. Pl. a társadalmi szerződés fogalmát a király és a rendi gyűlés közötti egyezségként értelmezték. Ezt a helytelen értelmezést Eckhardt Sándor azzal magyarázza, hogy a magyar jogi végzettségű elit jóval Rousseau könyvének megjelenése előtt megismerte Puffendorf, Grotius, Martini társadalmi szerződésről alkotott fogalmait, amelyek különböztek a Rousseau-étól.

Ennek igazi értelmét a magyar közönség csak az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata megismerése után értette meg, köszönhetően Szentmarjay Ferenc fordításának.

Eckhardt Sándor kitűnően ismerte a magyar jakobinusok összeesküvéséről szóló jegyzőkönyvet, sőt a kiadatlan írásokat is. Ez azzal magyarázható, hogy főleg a magyar jakobinusok terjesztették a francia forradalom eszméit Magyarországon. Őz Pál a francai alkotmányt, Abaffy Ferenc pedig a Marseillaise-t fordította le.

Eckhardt Sándor leszögezi, hogy a materialista filozófia – néhány eszméjének népszerűsége ellenére – nem vert mély gyökeret nálunk. Ez a megállapítás igaz az ateizmusra is. (Martinovics Ignác volt az egyetlen szerző, aki materialista tézist írt, amely meggyőződéshez élete végéig hű maradt.)

Eckhardt Sándor arra is rámutat, hogy Voltaire gondolatai a vallási toleranciával és az egyházellenességével hatottak a magyar társadalomra.

A tolerancia kérdése természetesen nagy visszhangra talált Magyarországon, hiszen a protestánsok – számbeli fölényük ellenére – teljesen ki voltak zárva a központi adminisztrációból II. József türrelmi rendeletének kihirdetéséig. II. József vallási reformjai maguk után vonták a francia filozófusok vallásellenes támadásainak hazai szimpátiáját

A katolikus egyházat a babonaság eszméinek a nép körében történő elterjesztésével vádolták a radikálisok, a későbbi jakobinusok, akik a vallási kultuszt is kritizálták. Az értelmiségi elit az apáca- és szerzetesrendek sorsa fölötti sajnálkozásának adott hangot.

Ring Éva azzal zárja interpretációját, hogy Eckhardt Sándor műve interdiszciplináris megközelítése és összehasonlító szemszöge révén nagy lökést adott a történészek új generációinak.

Ezen írás akkor érte el célját, ha Eckhardt Sándorban ezentúl nem csak a szótárszerkesztőt látjuk, hanem a nemzetközi viszonylatban is egyedülálló tudással bíró polihisztort, aki nélkül a magyar-francia kulturális kapcsolatok nem itt tartanának.

 

Peter Sahin-Tóth (szerk.): Recontres intellectuelles Franco-Hongroises regards croisés sur l’histoira et la litterature (Francia–magyar szellemi találkozások – a tekintetek kereszttüzében a történelem és az irodalom). Collegium Budapest, 2001. 281. o.

 

Ferenczik Edit