Klió 2004/2.

13. évfolyam

John Lukacs történetelmélete és történeti módszertana

 

 

Az 1924-ben született John Lukacs, akinek jó néhány könyve magyar fordításban is hozzáférhető, 1946-ban hagyta el Magyarországot az akkor felrémlő kilátások miatt. Az Egyesült Államokban jelentős karriert futott be, elsőrendűen a XX. század politikai történetével foglalkozó könyveivel. Történeti tudat – Az emléke­zetben élő múlt című nagy terjedelmű könyve 1968-ban jelent meg először, 1985-ben második kiadásban, 1994-ben pedig bővített kiadása. Igaz, hogy ennek is már tíz éve, de véleményünk szerint olyan jelentős könyvről van szó, hogy így elkésve is érdemes róla megemlékezni. Az itt ismertetett kiadáshoz Russell Kirk írt előszót, és ebben röviden jellemzi a szerzőt, kiemeli, hogy nem fogadja el a determinizmust és az ember szabad akaratának az alapján ítéli meg a történelmet.

A szerző maga is írt bevezetést ehhez a kiadványhoz, ebben üdvözli a történelem iránti fokozott érdeklődést, de hiányolja oktatását, ezért különösen Amerikában hiányosak az emberek történeti ismeretei. A történelem – Lukacs felfogásában – az, amit az emberek hisznek és gondolnak a történelemről. A történeti folyamatokról szóló tudást nevezi a szerző az emlékezetben élő múltnak (remembered past). Sajnálatos módon ez a tudat is bürokratizálódik.

Az I. fejezet a történetet a mai köztudatban próbálja elhelyezni, örömmel konstatálja, hogy manapság a „régi” jelszó nem valami szitokszó. A történelem azért fontos, mert minden jelenség a maga történeti keletkezéséből érthető meg. A történetírás célja a megértés, nem törekszik törvényszerűségek feltárására, ezért nem is szokták társadalomtudománynak nevezni. Röviden áttekinti a történetírás fejlődését, utal arra, hogy a XVIII. században még szépirodalomnak tekintik. A XIX. század már tudománynak tekintette a történetírást. A XX. század során már egyre több szó esik a történetírás válságáról. Társadalomtudománynak számít, de mélyebb értelemben a gondolkodás egyik formája. Méghozzá egyértelműen a nyugati gondolkodásé. A remembered múlt valamiképpen szélesebb az egyszerűen regisztrált múltnál. Az a fontos, hogy ez a történetírás közérthető nyelven kerüljön az olvasó elé.

A II. fejezet a történetírást a demokratikus korszakban vizsgálja, elsőrendűen Tocqueville felfogását elemezve. Nem az egyénekkel foglalkozik, nagy szerepet tulajdonít a véletlennek. Ebben a korban már túl sok a történész rendelkezésére álló forrásanyag. Pedig a hazain kívül a külföldit is fel kell dolgozni. Ebben a korban már az a baj, hogy a legfontosabb döntések vonatkozásában nincs írott forrás. De ha van is, nem biztos, hogy a leíró-feljegyző véleményét tükrözi, mert pl. politikai okokból mást mond, mint ami a tényleges véleménye. Ezért nem szabad fetisizálni az „eredeti forrást”. Sokszor esik szó a nemzetközi kapcsolatokról, de végül is bizonytalan, vajon ez az államok vagy a nemzetek közötti kapcsola­tokat jelenti. A sokszor idézett „nép” egyre bizonytalanabb fogalom. Amit közvéle­ménynek mondanak, az sokszor egy emberé, aki a nép nevében lép fel. De minden­képpen a felső és középosztályok véleményét jelenti. A XIX. században ez még behatárolható volt, manapság már érdemben nem vizsgálható. Bizonyta­lanná vált az is, kik a többség és kik a kisebbség. A sajtó azt írja, amit várnak tőle. A modern kor kifejezés helyett az angolszász gyakorlatban ma inkább kortör­ténetet emlegetnek (contemporary), ez többnyire az utolsó ötven évet jelenti.

A III. fejezet a történetírás másik alapkérdését járja körül, a tényt. Mi a tény? A pontos tény megállapítása néha nehézséget okozhat (mikor tört ki a második világháború?). Fontosnak tartja a szerző itt különösen a XIX. század vonatkozásában a regények figyelemmel kísérését, hiszen az akkori társadalom prototípusait rajzolták meg. Persze a regényíró szabadon tulajdoníthat hősének ilyen vagy olyan szándékokat, a történész csak a meglévő forrásokból következtethet.

A IV. fejezet az okság problémáját elemzi, az események struktúráját. Az események megítélésében az a döntő, milyen következményeik voltak. Itt is felvetődik a szabad akarat problémája. Sok ember magatartása előrelátható, az egyéneké nem. Az eszméknek nagy szerepet tulajdonít Lukacs, utal arra,  hogy a forradalmak éppen akkor törnek ki, amikor az elnyomás valamelyest csökken. Az elit gondolkodása sokszor eltér a szélesebb rétegek véleményétől. Itt vetődik fel az okok kérdése. Lukacs helyesen utal arra, hogy minden eseménynek, ténynek sok oka van, nem lehet ok és okozat közt merev kapcsolatot feltételezni. Lukacs itt világosan megkülönbözteti az emberi cselekvésekben a motivációt és a célt (motive és purpose). Egy függelékben ehhez a fejezethez a szimbólumok kérdését veti fel, egyik példája az 1956-ban ledöntött pesti Sztálin-szobor.

Az V. fejezet a történeti tényezők hierarchiáját vázolja fel. Az érdeklődés változik, Eurázsia története kevéssé vonzó, Európáé már igen. A gazdaság­történetben nem a mérést tartja a lényegesnek, hanem a gazdaság funkcioná­lásának a módját. Az egykor olyan divatos cliometrica (vagyis minden tényező megmérése), ma inkább obszcén szó. A társadalomtörténet nem választható el a gazdaságétól. Ez a kultúrtörténet legterjedelmesebb része. De itt is bizonyta­lanságok vannak, mi a középosztály? A politikai történet ma is a fő ágazatnak számít, a jobb- és baloldal fogalmai ma már elavultak, a nacionalizmus és a szocia­lizmus a fő tényezők. Az államok és nemzetek közti viszonylat fontos, a külpolitika primátusa miatt. A nemzet fogalmát európai jelenségnek tekinti, épp így a nemzeti jellem nagyon is bizonytalan fogalmát. A nacionalizmust támadó, a patriotizmust védekező jellegűnek mondja, de ez – véleményünk szerint – különösen bizonytalan, mert ki szabja meg, hogy ki támad és ki védekezik? A nacionalizmus a mai kommunista vezetőknél nyilvánvaló. (Ez még az 1990 előtti helyzet tükröződése). Van állami érdek, de van ezen felülálló nemzetközi erkölcs. Itt is található egy függelék a vallástörténetről. Ez nem azonos az egyház­történettel, de a gondolkodás történetének fontos eleme. A történész számára a világ geocentrikus. A történeti Jézus elismerése a fontos, aki jelentősebb, mint Augustus.

A VI. fejezet veszi elő a remembered past problémáját. Descartes-tal szemben, az ő híres alapelvét úgy módosítja, hogy sum, ergo cogito. Itt is számos szubjektív elem kerül elő, miként egyéb fejezetekben. Az objektivitás és szubjektivitás kérdésében leszögezi, hogy nincs teljesen objektív, véglegesnek tekinthető történetírás. Lukacs önmagát perszonalistának mondja a két véglet között. Utal arra, hogy az ember céljait jobban érti, mint motívumait. Fontos a képzelőerő (ezért lett fiatalon a történelem híve). Az ember homo ludens, ahogy Huizinga fogalmazott, de ha komoly lesz, abból már baj származik. Alapvető az emlékezet. Minden tudás érdemben a múlthoz kapcsolódik. Itt ismét hangsúlyozza Lukacs a szabad akarat kérdését. A történetfilozófiát nem tartja fontosnak. A történelem addig hasznos, amíg segít megérteni az embernek önmagát. A pro és anti álláspont ideológiai, a pre és poszt történeti. Manapság úgy vélik, hogy a történelem csak a természettudomány speciális esete, mert az ember alapvetően fizikai lény. Valójában persze a természettudományok törvényei nem működnek úgy, mint  korábban hitték. A történelmi fejlődés valójában a tudat fejlődése. A természettudományok révén jutottunk ma el oda, hogy az egész Földet is meg tudjuk semmisíteni.

A VII. fejezet Lukács már eddig is többször emlegetett gondolatát bizonyítja, hogy a természettudományok legújabb fejlődése azt mutatja, hogy törvényei is csak módjával érvényesek. A történelem és a természettudomány között persze vannak analógiák. Ehhez kapcsolódik a kiábrándulás a modernitásból. Egy korszak végére jutottunk. Itt említi meg Lukacs, hogy könyve nem ad bibliográfiát, mert a téma túl tág.

Az újonnan írt VIII. fejezet tartalmazza az összegzést, a következtetések levonását. Eloszlatja azt az illúziót, hogy a történész végérvényesen meg tudja állapítani a történeti igazságot. A történeti és nem történeti, elsődleges és másodlagos források megkülönböztetésének ma már nincs értelme. A történeti termés egyre nő, érdemben már áttekinthetetlen. Ma a szépirodalom is a történetiség felé tör, ezt angolszász példákon igazolja. A történelem itt nem háttér, hanem maga az előtér. A tudatos szellemi tevékenységet fontosabbnak tartja a tudatalatti vizsgálatánál. Ma nem egyedül a gazdasági helyzet szabja meg az emberek életérzését. A betegségek száz év előtt még elsősorban külső okokból keletkeztek, azóta a belső, tudati elemek is fontosak. Lukacs munkásságát sokan hasonlították össze Collingwoodéval, akinek a történetiségről írt könyve magyarul is hozzáférhető. Lukacs elutasítja ezt az összehasonlítást, mert Collingwood sem tudott megszabadulni a pozitivizmustól. Befejezésül hangsú­lyozza a szerző, hogy a történésznek nemcsak tudást kell szerezni, hanem olyat, amely részvételt mutat a tárgyalt jelenségekben (participant), az emberekkel, akikről ír. Ez persze újfajta  antropocentrizmus, de végül is a világ, ahogy mi látjuk, a mi teremtményünk. A történész feladata, hogy szembeszálljon a valótlan állításokkal és törekedjék az igazság keresésére.

Ez az ismertetés persze távolról sem ad teljes képet a könyv gazdag monda­nivalójáról, a széleskörű irodalmi és egyéb ismeretekről, amelyeket Lukacs szinte mellékesen csillogtat meg. Messze nem adhattuk vissza minden megállapítását. Közülük sokkal nyilván sokan nem értenének egyet. A recenzensnek be kell vallani, hogy érdemben minden konklúzióval egyetért. A könyvnek van még egy bizonyos lábjegyzetek című része, ezek rövid, zömmel féloldalas fejtegetések az egyes tézisekről vagy előforduló fogalmakról, vagy bizonyos tételekhez újabb bizonyító idézeteket hoz fel.

Végeredményben, mint jeleztük, nagyon érdekes, sokszínű, fantáziát megmoz­gató könyv. Lukacs maga írja, hogy sok ismétlés is van benne, hogy felfogását jobban meggyökereztesse másokban. Ez persze olykor túlírást is jelent, Lukacs egyéb könyveitől eltérően, ez, amelyet főművének tart, nem könnyű olvasmány. De megérdemli az olvasást.

 

John Lukacs: Historical Consciousness. The Remembered Past (Történeti tudat – Az emlékezetben élő múlt). New Brunswick and London, 1994. Transaction Publishers, XIII. 411 o.

 

Niedehauser Emil