Klió 2004/1.

13. évfolyam

Gyarmati tudományok és tudományos együttműködés a Dél országaival

Hogyan alakultak a múltban és alakulnak napjainkban a tudományos kutatások a – ma már csak volt – gyarmattartó országokban és volt gyarmataikon? E történelmi fejlődést elemzi cikkében  Jean Némo.

A tudományos ismeretek szervezése nem sokkal az európai gyarmatosítás kiterjedése után indult meg azzal a céllal, hogy jobban megismerhessék azt a természeti és emberi környezetet, amelyhez a gyarmatokra települőknek hozzá kellett szokniuk, és amelyet a későbbiekben ki kellett aknázniuk. A XVII. század elején az Angol Indiatársaság szoros kapcsolatokat alakított ki az angol tudományos körökkel, a portugál és a spanyol szerzetesek igyekeztek az amer­indiánokról mélyrehatóbb ismereteket szerezni, a XVIII. században a hollandok megalapították a Batávia Társaságot, amely a meghódított területek népeinek szokásait és nyelveit tanulmányozta. A XVIII. század nagy világutazói és felfedezői (Cook, Bougainville) a nyugat-európai felvilágosodás által vezérelt tudományos problémákhoz kötötték felfedező útjaik tudományos céljait olyan diszciplínákban, mint az asztronómia, geológia, földrajz, fizika, éghajlattan, botanika, orvostudományok, állattan, de társadalomtudományi kérdésekkel is foglalkoztak, úgymint nyelvészet, etnológia, közgazdaságtan.

A továbbiakban a szerző – érthető módon, mivel francia – a francia tapasz­talatokra támaszkodva folytatja témáját. A gyarmatosítók tudományos érdeklődése elsősorban az alkalmazott tudományok felé fordult, amelyek segítségével gyorsan hozzáfoghattak a természeti kincsek és a termőföldek kiaknázásához, a társadalomtudományok kutatását meghagyták a metropolis – azaz Franciaország – egyetemi oktatóinak és entellektüeljeinek, mint pl. Michel Leiris, Marcel Griaule. Némo Christian Bonneuil-t idézve négy fő szereplőt és vonalat különböztet meg a gyarmati kutatások szervezésében. Ezek a következők: Magas színvonalú, a „birodalom számára a gyarmatokon végzett, igazi” tudományos kutatás és ennek hívei; A „birodalmi technostruktúra által a gyarmatokon alkalmazott tudományok” és azok specialistái (pl. mezőgazdasági szakemberek); A „jó öreg tudományok” és azok hívei; A „produktív tudomá­nyok” és hívei, akik a helyi problémákhoz kötődő kutatásokat támogatják.

Az Académie des Sciences d’Outre-mer (Tengerentúli Tudományok Akadé­miája) 1922-es megalapítása óta azt az irányzatot támogatta, amely a gyarmati tudományokon belül igyekezett összebékíteni a „civilizátori missziót e tudo­mányoknak a gyarmatok jólétére és haladására irányuló” törekvésekkel. A II. világháborút megelőző és követő időszakban kettévált a francia tudományos világ a gyarmati tudományok fejlesztésében és szervezésében: az egyik tábor azt az elképzelést vallotta, olyan centralizált és koordináló szervezetet kell létrehozni, amely a gyarmati tudományokat is magában foglalja, míg a másik tábor szerint arra hivatkozással, hogy a gyarmatokon végzett kutatások megle­hetős specifikumokat hordoznak, ezek számára különálló szervezeti rendszert kell kreálni. Sajnos, sem az 1942-ben létrehozott Service de recherches scientifiques (Gyarmati tudományos szolgálat), sem az ezt helyettesítő, 1943-ban felál­lított Office de la recherche scientifique coloniale (Gyarmati tudományos kutatási hivatal), amely később az ORSTOM (Office de la recherche scientifique et technique outre-mer – Tengerentúli technikai és tudományos kutatási hivatal) nevet vette föl, nem volt képes a francia tudományos élet képviselőit a gyarmati kutatásokba bevonni, így gyarmati tudományos kutatás az egyetemi és kutatóintézeti keretekben folyt.

Milyen institucionális hálózat áll a francia kutatók részére a Déllel folytatandó technikai-kutatási együttműködés terén? Minisztériumok, amelyeknek meg kell határozniuk a kutatási politikákat; „specializált”, „finalizált” kutatói intézmények, amelyek a fejlesztési és együttműködési feladatokat látják el; „nem-specializált” intézmények, amelyek fenntartják a kapcsolatokat a fejlődő országok felsőoktatási és kutatási intézményeivel.

Az 1980-as évektől általában új lendületet kapott a francia kutatás; az ekkor létrejött tudományos intézetek és törvények elindították az ún. „PM4”-et, amelynek célja a harmadik világ fejlődését szolgáló technológiai és tudományos kutatások voltak; 1986-ban leállították a programot. Ezek után a szerző a levonandó tanulságokat a jövőre nézve négy pontban foglalja össze: Francia­országnak rendelkeznie kell olyan összehangoló, szervező és gondol­kodó apparátussal, amely a Dél országaival közösen végzendő tudományos kutatá­sokat szervezi; ennek az apparátusnak valamennyi résztvevőt tömörítenie kell magában; meg kell teremteni azokat az intézményi és pénzügyi feltételeket, amelyek segítségével a fenti apparátus meg is tudja valósítani céljait; világosan ki kell jelölni az elvégzendő tevékenységfajtákat.

Majd öt pontban foglalja össze azokat a hibákat, amelyek a múltban akadályozták a normális együttműködést, illetve a tudományos kutatásokat. Nem tettek különbséget a kutatások területén a Délt érintő, a Déllel együtt végzendő és a „fejlődést szolgáló” kutatások között; mindezek következtében a kutatók azt hitték, az államnak csak egészen minimális erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy a „fejlődést szolgáló” kutatások összhangját megte­remtse; a különböző intézmények és kutatók teljesen különböző célokat és logikát követtek, és meg voltak győződve arról, hogy nem idegen országok fejlődésének szolgálatában kell álljanak; a fentebb említett „PM4” nevű program „kivétel” volt, mert jelentős eszközöket vont be működésébe; nem volt elég szoros a kapcsolat a kutatói gárda és az elért eredmények felhasználói, a „döntéshozók” között; a francia tudománypolitika nem volt elég áttekinthető és konkrét a kutatásokat érintő különbözö területeken, és az egyes kutatói egységek között szinte áthághatatlan határok húzódtak.

Mindez nem sokat változott az elmúlt évtizedekben annak ellenére, hogy a politikai, gazdasági, társadalmi és tudományos környezet ugyancsak komoly mozgásokon ment át. Ma már az is kérdésessé vált, tartson-e fönn a francia állam a trópusi tudományok tanulmányozására szolgáló kutatói apparátust, amely apparátus szükségességét a szerző két érvvel támasztja alá: kiéleződött a nemzet­közi verseny a kutatások vonatkozásában is, és ezek tétje is egyre nagyobb; jelentősek az iparilag fejlett és a Dél fejlődő országai közötti egyenlőt­lenségek.

Ezekkel egy időben súlyosbodtak ez utóbbi országok belső problémái olyan alapvető területeken, mint az élelmezés, egészségügy, oktatás, környezet, energia, víz, pénzügyek; felerősödtek a gazdasági és társadalmi feszültségek. Ezeket a problémákat ma még az érintett fejlődő országok és szakembereik képtelenek megoldani. Azon is el kellene a kutatóknak – de a politikusoknak is – gondolkodniuk, lehet-e kutatásokat végezni egy országban oly módon, hogy ez az ország ne értékesíthesse az elért eredményeket? Be kellene tehát vonni az elmaradott országokat az Északon folyó nagyméretű tudományos programokba, és hozzá kellene őket segíteni az önállóan végzendő kutatásokhoz: mindezek eredménye az egész világ fejlődése számára előnyös és hasznos lenne. Az igazi tét az, hogy a Dél leendő kutatói „elsajátítsák” a tudományokat, és azokat otthon, saját hazájukban műveljék. A francia és a Dél országai kutatóinak közvetlen kapcsolatában nincs szükség állami beavatkozásra. Az is igaz, hogy a Dél országait nem lehet  en bloc tekinteni és kezelni, hiszen közöttük ma már jelentős eltérések vannak nemcsak a politika és a gazdaság, de a tudományos szükségletek területén is. A francia tudománypolitika ezekben az országokban, sajnos, nagyon sok esetben rövid távú célokat követ, pl. a francia kultúra terjesztését. Azt is el kellene érni a fejlődő országokkal kapcsolatban, hogy megszűnjön függőségük a külföldi finanszírozástól, és saját, független alapokra helyezkedhessenek minden szempontból, a külföldnek pedig tiszteletben kellene tartania ezen országok választását a tudományos kutatásokon belüli prioritásokat illetően. Ez ma még nem áll fenn teljes mértékben, azaz a fejlődő országok erősen függnek tudományos téren is a külföldtől. És még egy dolog: ezeknek az országoknak gyakran sürgetőbb problémáik is vannak, mint a tudományos kutatás: „semmi okunk arra, hogy eltérítsük őket.”

A szerző – bevallása szerint – nem bízik a közintézményekben, amelyek „még az általuk jóváhagyott dolgokat sem viszik végig”, s felteszi a logikus kérdést: miért ne hívhatnának meg kutatókat a fejlődő országokból Franciaországba, hogy ott önállóan végezzenek tudományos munkát, hiszen a francia egyetemeken számos afrikai oktató dolgozik; azzal viszont már jóval kevesebbet foglalkoznak a francia tudománypolitikusok, hogy ezen országok tudósait hazájukban dolgoztassák oly módon, hogy azok kapcsolatban maradhassanak a nemzetközi tudományos világ vezető tudósaival, közöttük természetesen a franciákkal is.

 

Jean Némo: Des sciences coloniales ŕ la coopération scientifique avec les pays du Sud: les enjeux, les stratégies et les perspectives. (A gyarmati tudományoktól a Dél országaival történő tudományos együttműködésig: tétek, stratégiák és perspektívák). In: Mondes et Cultures. Tome XL-2-3-4- 2000. Académie des Sciences d’Otre-mer, Párizs, 2002. 520 o. 31–63. o.

 

Kun Tibor