Klió 2004/1.

13. évfolyam

Tizenhárom év Dej előszobájában

Gheorghiu-Dej 43 éves volt, amikor Románia politikai életének színpadára lépett. Egy korszak jelöli nevét, ahogy utódjáét is. Egy villamosságra szakosodott munkás vezette 1944 és 1947 között a tájékoztatási minisztériumot, elnöke volt a nemzetgazdasági tanácsnak, ipari és kereskedelmi miniszter, 1948–52 között a minisztertanács elnökhelyettese, 1952–55 között miniszterelnök, 1961-től haláláig az államtanács elnöke, 1945 októberétől élete utolsó napjáig a Román Munkáspárt Központi Bizottsága főtitkára, kivéve azt a néhány hónapot 1954–55-ben, amikor a szovjet párt ösztönzésére a kollektív vezetés jegyében Apostolnak adta át a helyét.

A román kommunista párt első emberéről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről, aki, amikor 1931-ben kapcsolatba került a mozgalommal, az Ivanov konspiratív nevet kapta, közeli munkatársa vall meglehetősen elfogultan visszaemlékezéseiben. Paul Sfetcu Bukarest külvárosában született, 1945-ben lépett be a pártba, katonai iskolát végzett, 1950-tól az RMP KB kancelláriáján dolgozott, majd az un. „jobboldali elhajlók”, Pauker, Luka, Georgescu kizárása után került a főtitkár irodájába, és lett ott rövid időn belül kabinetfőnök és Gheorghiu-Dej bizalmasa, egészen a főtitkár életének utolsó percéig.

Sfetcu olyan ember, aki élete végéig felnézett Dejre, jó tulajdonságokkal ruházta fel, nem kételkedett egyetlen lépésében sem, a nagy embert tisztelte benne, a múlt hősét és a jelen, az 50–60-as évek formálóját. Lavinia Betea történész, aki valószínűleg a korszak legjobb ismerője, figyelmeztet előszavában: amit a korábbi, tehát az 50–60-as évek történetírása Dej majd Ceausescu mozgalmi életéről följegyzett, abban valóság morzsák vannak ugyan, de a tényleges valóságtól távol áll. Így van ez „a Grivita hőse” legendával is. A valóságban a vasúti munkások sztrájkját nem Gheorghiu-Dej, hanem Constantin Doncea szervezte, vezette. Esetleg így nyer értelmet Dej ellenszenve Donceaval szemben, és a vele szemben alkalmazott szigor az SZKP XX. kongresszusát követően, amikor néhányan, a román pártban is megpróbálkoztak a Dej által alkalmazott diktatúra és kultusz bírálatával, többek között Doncea is.

A börtönévek természetesen valóságosak voltak, 1934-ben a krajovai perben őt 12, Donceát, Dumitru Petrescut, Gheorghe Vasilichit még hosszabb időre ítélték el, utóbbi hármat a Komintern kérésére a Szovjetunióba menekítették. A valósághoz semmi köze nem volt ahhoz a legendának, hogy a börtönben Dej, „az öreg” az elítélt kommunistáknak valamiféle egyetemet, ideológiai továbbképzést szervezett volna. Nem szólnak viszont arról sem az életrajzírók, sem maga Dej, hogy a hivatalos szervek visszautasították Dej és Chivu Stoica Szovjetunióba történő emigrációval kapcsolatos kérését – lehet, hogy ez a sikertelenség ad magyarázatot ellenszenvére azok iránt, akik 1944-ben moszkovitaként tértek vissza Romániába –, és arról sem, hogy 1943-ban újra akart nősülni, a kommunista Elena Sirbuval, akinek nővérét, Victoria Sirbut a Patrascanu perben 8 évre ítélték. Fóris István és Remus Koffler mellett ugyanez a Victoria Sirbu – Fóris élettársa – alkotta 1940–44 között a párt titkárságát. A perben a hármas közeli munkatársai, Emil Calmanovici és Jac Berman szintén az áldozatok között voltak. A pert természetesen Gheorghiu-Dej elvárásainak megfelelően „vezényelték le”. Patrascanu 1968-as rehabilitálása során kiderült: Dej széljegyzetekkel látta el a vallomásokat, és meghatározta, minek bevallására, kell rávenni a letartóztatottakat.

Az is tény, hogy a börtönbeli társai lettek 1945 után a politikai, gazdasági élet vezetői; mindenekelőtt: a karánsebesi csoport tagjaiból került ki az akkori Románia elitje. A belső magot Dej körül Chivu, Apostol, Mogyorós alkotta. Egyik hozzájuk kapcsolódó kör a fiatal Draghiciból és Ceausescuból állt. A másik kör: az országban a Szovjetunió javára folytatott kémkedésért elítéltekből, Bodnarenko, Didenko, Bucicov, Nikolschi neve merült fel leggyakrabban. A Dej-csoport tagjait képezték természetesen azok is, akik a háború idején kerültek börtönbe: Georgescu, Chisinevschi, Miron Constantinescu, Vincze János; végül az országban élő párttagok: Bodnaras, Parvulescu, Rangheti.

A román pártvezetést 1944 őszétől a Szovjetunióból hazatérők, mégpedig a Tudor Vladimirescu és a Horia Closca, és Crisan hadosztály politikai tisztjei: Ana Pauker és Luka László, illetve a Moszkai Rádió román adásának munkatársai, Doncea, Borila, Rautu, Petrescu, Vasilichi egészítették ki.

Minden jel arra mutat, hogy Dejt a féltékenység mellett a személyes sérelem, bosszú is vezette, midőn leszámolt párton belüli ellenfeleivel: 1944-ben Fórissal, akit agyonvertek, 1952-ben a beteg Paukerrel és Lukával, 1957-ben a régi sztálinista gárda, Malenkov, Molotov, Kaganovics, Sepilov eltávolítása idején Chisinevschivel és Constantinescuval. Természetesen ez a körülmény Sfetcu számára szigorú tabú volt egész életében. Gheorghiu-Dej egyetlen tette helyességét nem kérdőjelezte meg.

Nem egyezik az egykori kabinetfőnök véleménye a korszak jellegének megítélésével kapcsolatban sem. „Sztálin nevét be lehet helyettesíteni akár Gheorghiu-Dej-zsel, akár Ceausescuval” – írja Lavinia Betea, aki másokkal együtt vallja: 1953 után Romániában egy Sztálin nélküli totális sztálini diktatúra élt tovább. A történész érdekes összehasonlításokat tesz Sztálin és Dej életútja között. Egyikük sem rendelkezett olyan, főleg emigrációban eltöltött évekkel, mint Lenin, Trockij, Zinovjev; egyikük sem volt képzett hivatásos pártmunkás; Dej is vallotta az „ember a népből, a népért” elvet; egyformán bizalmatlanok voltak a zsidó származású pártvezetőkkel szemben, de felhasználták őket, ha kellett. Dej ezen túl, számtalan szokást, külsődlegességet vett át Sztálintól, „a vörös cártól”: kedvenc szórakozása a biliárdozás volt, akárcsak Sztálinnak, a hivatalos iratokon kétvégű, piros és kék ceruzát használt, le-fel sétált az irodájában, úgy fogadta a látogatóit, különvonattal utazott, stb.

Paul Sfetcu mind végig lojalitással, csodálattal és tisztelettel szolgálta urát, Dejt – írja Betea. Szemében tévedhetetlen volt, népének szeretett atyja. Sok apró megfigyelést rögzített az évek hosszú során. Az egyszerűséget, közvetlenséget és emberi együttérzést különösen figyelemre méltónak találta Sfetcu. Jó politikai érzéke is hangsúlyt kap, mindenekelőtt a szovjetekhez történő kapcsolattartásban. Elnéző volt azokkal szemben, sőt még biztatott is rá, akik egyházi esküvőt akartak tartani. Sfetcu kifogyhatatlan erényei sorakoztatásában: igazságszerető, szigorú, ha a családjáról van szó.

Sfetcu magyarázatot talál Dej antiszemitizmusára is. A moszkovitákra, Ana Paukerrel az élen, úgy tekintett, mint egy közeli birodalom képviselőire, akik elsősorban a birodalmi és nem a román nemzeti érdekek képviselői. A két román fejedelemségben a XVIII. század végétől a fejedelmi címet és széket Isztanbul görög, un. Fanarióta negyedéből származók vásárolták meg. Róluk nevezték el Dej belső köreiben Paukeréket „moszkvai fanarióták”-nak. Az 50-es évek legelejéről, magától Gheorghiu-Dejtől származik a történet. Az RMP kancelláriáján meglepetten tapasztalta, hogy az erdélyi származású, magyarul beszélő elvtársak tulajdonképpen zsidók. Azaz: a zsidó kommunisták magyar etnikum mögé rejtették valós származásukat, azaz becsapták a párt főtitkárát. Azt is szóvá tette, hogy az egészségügyi minisztériumban a 13 főigazgató közül tizenkettő zsidó, vagy hogy a tervhivatal vezetőségének 60 százalékát ők alkotják. Ez a szemlélet lényegében nem különbözött a román szélsőjobboldalétól, amely már 1934-ben követelte a numerus clausus bevezetését. Gheorghiu-Dejnek erre a magyarországi 56-os események után, 1958-ban nyílt alkalma, amikor félhivatalosan meghirdették a zsidók kivándorlását.

Abban Betea igazat ad Sfetcunak, hogy Dej volt az, aki elsőként kísérelte meg a közeledést az „imperialisták tábora” felé. Ennek jegyében 1954 februárjától szorgalmazta a pénzügyi és gazdasági kapcsolatok felvételét Angliával és az USA-val, ugyanebben az évben Bodnaras felvetette Hruscsovnak a szovjet csapatkivonást Romániából; Eisenhower ezt követően adott utasítást a bukaresti amerikai követségnek, hogy működjenek a Szovjetunió és Románia közötti ellentét mélyítésén, 1959-ben létrejött az első jelentős találkozó De Gaulle és Dej képviselője, Maurer miniszterelnök között, 1962-ben a kubai válság idején Dej Kennedyhez intézett levelében különállásáról biztosította; 1964 februárjában Dean Rusk amerikai államtitkár nyilvánosan kijelentette, hogy az USA támogatja a kommunista táboron belüli nemzeti függetlenségi törekvéseket, pontosabban Románia leszakadási szándékát.

Sfetcu emiatt igazi hősnek tartotta Dejt. Érdekes, ahogyan Dej és Hruscsov kapcsolatáról ír. Dej anakronisztikusnak tartotta, hogy Hruscsov változatlanul bele akar szólni a testvérpártok belső életébe. A román pártfőtitkár – mint a legkülönbözőbb megnyilvánulásaiból világosan kiderül: Hruscsovot Sztálinnal szemben nem tartotta félelmetes figurának, sőt, Sztálintól nemcsak félt, de tisztelte is – épp Sfetcu előtt beszélt arról, hogy egymás ellen játssza ki az egyes országok pártvezetőit, intrikál, nem őszinte, és nem nyílt. Dej nem mulasztott el egyetlen neheztelő, sőt ironikus megjegyzést sem a Hruscsovval történt találkozásai után. Refrénként tért vissza: „lám, a parasztja, nekem akar leckéket adni a proletár taktikából és stratégiából”.

Paul Sfetcu: 13 ani in anticamera lui Dej (13 év Dej előszobájában). Bucuresti, Editura Fundatiei Culturale Romane, 2000. 335 o.

Lipcsey Ildikó