Klió 2004/1.

13. évfolyam

A külső és belső vándorlás törvényi szabályozása a kora újkori Európában

Mivel a dunai Habsburg monarchia – s benne Magyarország – nem volt közvetlen, aktív résztvevője a kora újkori tengerentúli gyarmatosításnak, a hazai szakemberek sem nagyon vizsgálták a korabeli magyarországi népmozgások kérdését egy szélesebb nemzetközi összefüggés, nevezetesen az „atlanti történelem” kereteibe ágyazva.¹ Ehhez ugyanis beható ismeretekre van szükség olyan területek történelmére vonatkozóan, amelyek hagyományosan távol állnak a magyar históriával foglalkozó kutatók érdeklődésétől. A német területekről Észak-Amerikába, illetve Magyarországra irányuló XVIII. századi kivándorlás összehasonlító elemzésével mégis erre a nehéz feladatra vállalkozott egy fiatal ír szakember. William O’Reilly a galwayi, a hamburgi és az oxfordi egyetemen folytatta tanulmányait, s jelenleg a National University of Ireland (Galway) munkatársa. Számos tanulmányt közölt a kora újkori népmozgások történetére vonatkozóan, s a cambridge-i egyetemi kiadó gondozásában, 2004 közepén várható a To Transylvania and Pennsylvania. Agents and Recruitment of Migrants for British North America and Habsburg Hungary 1717–1780 (Irány Erdély és Pennsylvania. Az ügynökök, valamint a Brit Észak-Amerikába és a Habsburg uralom alatt lévő Magyarországra érkező kivándorlók toborzása 1717 és 1780 között) című monográfiájának megjelenése. Úgy vélem, hogy e téma feldolgozására különösen alkalmas egy megfelelő nyelvtudással rendelkező ír történész, mivel a kora újkori Írország nem csupán kibocsátója volt az Észak-Amerikába irányuló kivándorlásnak, hanem sokkal jelentősebb szerepet játszott befogadó országként. Tudatos és hatékony angol kormányzati közreműködéssel protestáns telepesek tízezrei érkeztek a zöld szigetre Angliából, Skóciából, de például Németország bizonyos részeiről is. Alább ismertetendő tanulmányában, William O’Reilly annak összefoglalására törekedett, hogy a kora újkori európai államok miként reagáltak a nagyobb távolságokba irányuló vándormozgalmak megélénkülésére.

Úgy találta, hogy Amerika felfedezésekor az európai államok nem rendelkeztek precedensként felhasználható törvényi szabályozással a nagyobb távolságokra történő tömeges kivándorlásra vonatkozóan, mivel az – az olyan megtervezett és jól szervezett akcióktól eltekintve, amilyen például a Német Lovagrend baltikumi letelepedése volt – kivételesnek számított és számos tényező akadályozta. O’Reilly szerint az utóbbiak közül a legfontosabb a következők voltak: a távoli területekre vonatkozó ismeretek és információk széleskörű hiánya; az emberek mozgását gátló erős társadalmi kötelékek (pl. jobbágyság); a helyhez kötő egyéb társadalmi kötelezettségek (pl. katonáskodás); illetve az utazás magas költségei. Korábban a nagy távolságokra történő migrációban majdnem kizárólag a gazdasági elit tagjai (kereskedők, magasan képzett mesteremberek) vettek részt, ám a kora újkorban két fejlemény alapvető változást eredményezett. Az egyik a gazdasági élet helyi és regionális orientációjának megváltozása volt a földrajzi felfedezések következtében, a másikat pedig a távoli területekre vonatkozó, széles néprétegek számára elérhető információmennyiség megnövekedése jelentette.

A megerősödő abszolút monarchiák azonban – hatalmi szempontjaikat szem előtt tartva – a belső és külső vándorlás szabályozására és korlátozására törekedtek. Ezt erősítette a merkantilista gazdaságpolitika is, amely szoros összefüggést látott egy állam népessége, gazdasági ereje és katonai ütőképessége között. Mindezt vallási és ideológiai megfontolások egészítették ki. Angliában ezek a törekvések fejeződtek ki, például a csavargók elleni törvényhozásban, amely az 1560 és 1640 közötti évtizedekben élte csúcspontját. A Brit-szigeteken további bonyodalmat jelentett Stuart Jakab angol trónra kerülése 1603-ban, ami felvetette az „alattvaló” és az „idegen” fogalmainak átértékelését. A következő évtől a skót és az angol alattvalókat kölcsönösen nem tekintették idegeneknek a másik országban, 1628-tól kezdődően pedig a közös uralkodó egységesen felfogott alattvalói egyforma jogosítványt kaptak a tengerentúli gyarmatokkal való kereskedésre. Vagyis az alattvalói helyzet alapvető meghatározójává a király személyéhez fűződő kapcsolat, nem pedig egy erre vonatkozó törvényi szabályozás vált, ami azon felfogás kialakulásához vezetett, hogy a király bárhol – akár a tengerentúli gyarmatokon – született alattvalóit megilletik az Angliában született alattvalók jogai és kiváltságai. Ez viszont éles ellentétben állt azzal a gyakorlattal, hogy az alattvalók Anglián és Skócián belüli mozgását a világi és egyházi hatóságok is korlátozták. Ezt tette például az az 1662-es törvény, amely csak idénymunkák vagy időleges munkavégzés céljából engedélyezte az egyházközségek elhagyását, s akkor is csak a lelkész, az egyik egyházközségi tanácstag és a szegények felügyelőjének menlevele birtokában. A törvény elsősorban azt igyekezett megakadályozni, hogy a szegények jobb segélyek reményében másik egyházközségbe vándoroljanak, s megsértőit vissza lehetett toloncolni eredeti lakóhelyükre. A tengerentúlra történő vándorlás viszont sokkal szabadabb maradt, mivel ott a segélyezés kérdése nem merült fel problémaként. Mindez azt jelentette, hogy a belső és a külső vándorlás szabályozása elvált egymástól. A XVI. században hasonló, a „csavargók”, az „úr nélküli személyek” és a cigányok mozgását korlátozó törvények születtek a kontinensen is.

Ami a német területeket illeti, az augsburgi vallásbéke (1555) 24. cikkelye biztosította a vallási okokból történő elvándorlást a fejedelmek lutheránus és katolikus alattvalói számára. Egy 1624-es törvény további engedményeket tartalmazott, ám továbbra is megkövetelte bizonyos „elmeneteli adó” (gabella emigrationis) megfizetését. A vesztfáliai béke (1648) e vallási jellegű mozgási szabadságot három felekezetre (katolikus, lutheránus, kálvinista) terjesztette ki, vagyis a kisebb egyházak követőire nem vonatkozott. S bár a Habsburg császárok fennhatósága alatt álló német birodalmi területek nem kapcsolódtak be közvetlenül a tengerentúli gyarmatosításba, mégis szembesültek a nagy távolságokra történő elvándorlás problémájával. A XVIII. századtól jelentős kivándorlás indult német területekről egyrészt Észak-Amerikába, másrészt pedig a Habsburg Birodalom keleti területeire. Ezzel összefüggésben pedig megkezdődött a telepesek toborzását végző szervezeti mechanizmusok kiépülése. Megjelentek a toborzóügynökök és a potenciális kivándorlók egyre több írásos és szóbeli információhoz juthattak célterületeikről. Hogy ezek információtartalma mennyire felelt meg a valóságnak, az már egy másik kérdés.

Ezt a folyamatot erősítette a „katona- és tengerészkereskedelem” kialakulása, ami a korai modern államok igényeivel, az állandó hadseregek kialakulásával állott összefüggésben. Hollandiában a tengerészeket és telepeseket toborzó ügynökség (volkhouder) külön foglakozássá vált. Ők elégítették ki a hadi és kereskedelmi tengerészet, valamint a Holland Kelet-Indiai Társaság emberigényét. A hollandul ceel-nek nevezett szerződés aláírásáért cserébe – amely lényegében egy hitelszámla megnyitását jelentette – az ügynök szállást, élelmezést és ruhaneműket ajánlott fel a potenciális jelentkezőknek, majd kiközvetítette őket a legénységet kereső szervezetnek. O’Reilly szerint ez a rendszer nagyon jól működött, mivel mindegyik résztvevő jól járt: a flotta vagy a Kelet-Indiai Társaság emberanyaghoz jutott, a toborzó ügynök bevételre tett szert, míg a munkanélküli szegények hitelhez, majd álláshoz jutottak. Az utóbbiak egyébként főleg Németországban toborzott személyek, vagy más, a holland kikötőkben megforduló külföldiek voltak. A toborzó ügynököknek mégis nagyon rossz hírük alakult ki, mivel – ha készpénzre volt szükségük – a ceel-eket gyakorta pénzkölcsönző uzsorásoknak adták el. A holland ceel és ziel (lélek) szavak kiejtése ugyanis nagyon közel állt egymáshoz, s ez alapján Németországban emberkereskedő seelenverkäfer-eknek (lélekkereskedőknek) nevezték őket. E mechanizmuson keresztül nagyon sok – főként Rajna-vidéki – német szegődött el három vagy öt éves szolgálatra valamelyik ázsiai vagy amerikai holland gyarmatra a XVII–XVIII. században.

A legénység toborzására hasonló módszereket alkalmaztak a korabeli Nagy-Britanniában is, ahol az 1760-as évek végére olyan súlyos tengerész és katona hiány alakult ki, hogy komoly kormányzati tervezetek születtek a kérdés megoldására. Ezek két módszer alkalmazásában látták a kiutat: a Brit Kelet-Indiai Társaságot fel kell hatalmazni az erőszakkal történő toborzásra; őfelsége csapatainak egyharmadát pedig németországi, svájci és más, külföldi területekről származó protestánsokkal kell feltölteni.

A XVIII. század elejétől indult meg a németek tömegesebb kivándorlása Észak-Amerikába. Az első nagyobb csoportot az a körülbelül 8000 „pfalzinak” nevezett kivándorló jelentette, akik Rotterdamon és Anglián keresztül jutottak el Amerikába. Az angol kormányzat szemszögéből nagyon fontos volt, hogy a bevándorlók protestánsok legyenek, amit az is mutat, hogy a nem protestáns vallásúakat visszaküldték Rotterdamba. Érdekes, hogy az említett csoport egy része végül Írországban telepedett le, ahol a kormányzat fontos szerepet szánt nekik a katolikus ír lakosság ellensúlyozásában. Látható, hogy a vallási szempont milyen nagy jelentőséggel bírt, s a toborzó ügynökök hamarosan kitanították a potenciális német kivándorlókat, hogy a valamilyen vallási üldözésre való hivatkozás megkönnyítheti előrejutásukat. Az ügynökök ilyen irányú tevékenysége persze felkeltette a helyi hatóságok figyelmét. 1736-ban például a berni, a bázeli és a zürichi hatóságok is vizsgálatokat rendeltek el az ügynökök tevékenységére vonatkozóan. A hatóságok által megkérdezettek közül sokan azt vallották, hogy az ügynökök erőszakkal vették rá őket, hogy valamilyen vallási üldöztetésre hivatkozzanak. A hatóságok vizsgálódásai a legtöbb német államban a kivándorlás megtiltásához vezettek. A vonatkozó, 1749-ben hozott badeni törvény például kifejezetten a magyarországi kivándorlásra ösztökélő ügynökök tevékenységével indokolta a tiltást. Poroszországban I. Frigyes Vilmos és II. Frigyes idején születtek meg a tiltó intézkedések (1721, 1766). Mecklenburgban 1753-ban, Bajorországban pedig 1764-ben tiltották meg a kivándorlást. A folyamatot II. József császár 1768. július 7-én hozott rendelkezése tetőzte be, amely „az elnéptelenedés, különösen a fiatal embereket veszélyeztető ördögének” megakadályozása érdekében elrendelte, hogy „a birodalom alattvalóinak külföldi területekre történő elvándorlása a jövőben többé nem toleráltatik”. (129. o.)

Természetesen különféle szabályok vonatkoztak a társadalom különböző rétegeinek mozgási szabadságára. A földesúri joghatóság alá tartozó személyeknek külön engedélyre volt szüksége lakhelyük elhagyásához. A nemesek, egyházi személyek és a kormányzati tisztviselők szabadabban mozoghattak az országon belül, míg a kereskedők és a mesteremberek a céheik védelme alatt utazhattak. Amint a fentebb említett rendelkezések is mutatják, a megerősödő abszolút monarchiák arra törekedtek, hogy a mozgási szabadság szabályozása a központi állami bürokrácia hatáskörébe kerüljön. Sorra születtek az útlevelek kiadására vonatkozó rendelkezések az egyes államokban. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az utazásra vonatkozó rendelkezések sokszor nagyon esetlegesek voltak, s nem voltak mentesek ellentmondásoktól. Nem is beszélve arról, hogy az államapparátusok nem mindig rendelkeztek az intézkedések hatékony betartatásához szükséges eszközökkel sem.

Az európai államok kivándorlási politikájában csak a XVIII. század vége felé következett be lényeges változás, ami a korlátozások egyértelmű enyhítésében mutatkozott meg. O’Reilly szerint ebben szerepet játszott a természetjogi felfogás elterjedése, hiszen a szabadság alapvető jogába az utazás szabadságának biztosítása is beletartozhatott. S természetesen ezt a felfogást erősítették az amerikai és a francia forradalom eseményei, Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata vagy az Egyesült Államok alkotmányának hatása. Ami Németországot illeti, a Német Szövetség létrehozása 1815-ben alapvetően új helyzetet teremtett a belső migráció vonatkozásában. A szövetség alapító okiratának 18. cikkelye ugyanis kimondta, hogy a szövetség minden polgárának „jogában áll, hogy egyik német államból egy másikba menjen, amennyiben a megfelelő helyen eleget tett katonai szolgálatának”. (130. o.) Ugyanezen okmány a Németországon belüli migráció vonatkozásában eltörölte a gabella emigrationis kötelezettségét is. A porosz alattvalóknak pedig 1822-től kezdődően, már a nem német államokba történő kivándorlás esetében sem kellett elmeneteli adót fizetniük.

A németországihoz hasonló folyamat játszódott le Franciaországban is. XIV. Lajos 1669-ben rendelte el, hogy alattvalói csak megfelelő útlevél birtokában távozhassanak Franciaországból. Az államhatalom a belső migrációt is igyekezett kordában tartani. Ezt célozta, hogy az országon belüli helyváltoztatáshoz mindenkinek kétféle engedélyre volt szüksége: a lakóhelyének elöljárósága által kiállított útlevélre, illetve a helyi egyházi hatóságoktól származó erkölcsi bizonyítványra. Ezek az intézkedések elsősorban a nagyobb városokba irányuló „nem kívánatos” migráció megakadályozását szolgálták. O’Reilly szerint a francia forradalom három vonatkozásban gyakorolt alapvető hatást a mozgási szabadság kérdésére. A törvény előtti egyenlőség és az egységes állampolgárság eszményének meghirdetése – elméletileg legalábbis – azt eredményezte, hogy a külföldre utazáshoz szükséges útlevelek kibocsátása esetén most már minden francia állampolgárra ugyanazon szabályok vonatkoztak. Ebben a vonatkozásban is megszűnt tehát a rendi jellegű különbségtétel. Az állampolgárság újszerű értelmezése következtében viszont élesebbé vált a francia állampolgárok és az idegenek megkülönböztetése. S végezetül, fokozatosan leépültek a francia állampolgárok országon belüli mozgását korlátozó szabályozások.

A kora újkori államok tehát összességében arra törekedtek, hogy a külső és belső vándorlás szabályozása a központi államapparátus hatáskörébe kerüljön. E szabályozás a legtöbb esetben korlátozást jelentett. Más kérdés azonban, hogy egy adott állam, be is tudta, illetve maradéktalanul be is akarta tartatni a rendelkezéseket. A legtöbb államban egyfajta kettős mérce működött. A birodalmi hatóságok például eltűrték azt, hogy bizonyos számú protestáns bevándorló is érkezett a Bánátba, miközben szigorúan tiltották, hogy Amerikába vándoroljanak. Kárhoztatták a birodalmi alattvalókat az Újvilágba csábító ügynökök tevékenységét, miközben hasonló módszerekkel igyekeztek telepeseket toborozni a birodalom keleti területeinek benépesítésére.

William O’Reilly tanulmánya jó példa arra, hogy a magyar történelem jelentős eseményeit nemzetközi összehasonlításban érdemes szemlélni. Úgy vélem, hogy korábban említett, megjelenés előtt lévő monográfiájának lefordítása pedig igen nagy haszonnal járna a magyar történettudomány számára is.

William O’Reilly: Migration, Recruitment and the Law: Europe Responds to the Atlantic World (Migráció, toborzás és törvénykezés: Európa válasza az atlanti rendszer kialakulására). Atlantic History. History of the Atlantic System 1580–1830. Proceedings of the Joachim Jungius Gesselschaft der Wissenschaften – Universität Hamburg History of the Atlantic System Conference. Szerk.: Horst Pietschmann. Vandenhoek & Rupprecht Verlag, Göttingen, 2002. 119–137. o.

Lévai Csaba

1 Az „atlanti történelem” azt, az 1990-es évektől kibontakozó új megközelítést jelenti, amely szerves egységként vizsgálja az Atlanti-óceán medencéjének XVI–XVIII. századi történetét. Jellemzője, hogy egyenrangú partnerként tekint e kapcsolatrendszer három fő pólusára, Európára, Afrikára és Amerikára. Koherens egységként fogja fel az e területeket összekapcsoló politikai, gazdasági, társadalmi és eszmei kötelékeket. Az „atlanti megközelítés” egyik legígéretesebb területe a korabeli migráció vizsgálata, s az ezzel foglalkozó kutatók az „atlanti rendszer” belső mozgásait az összehasonlító módszer segítségével vizsgálják, beleértve a rendszerhez kötődő, de azon kívülre irányuló migrációs folyamatok elemzését is. Az „atlanti megközelítés” kiváló összefoglalását adja az American Historical Review „The New British History in Atlantic Perspective” (Az új brit történelem atlanti perspektívából) című különszáma (1999 April, 426–500. o.).