Klió 2004/1.

13. évfolyam

Fejedelmek a jog és jogtalanság mezsgyéjén. A középkori és kora újkori zsidóüldözések pénzügyi aspektusai

Az európai zsidóság számára a középkorban III. Ince pápa Sicut iudeis kezdetű kiváltságlevele pápai jogi biztosítékokat tartalmazott: „egyetlen keresztény sem léphet fel a zsidókkal szemben, vagy ölhet meg zsidókat bírósági ítélet nélkül, javaikat el nem rabolhatja, ahogyan szokásaik megváltoztatására sem kényszerítheti őket”. A pápai privilégiumban foglaltakkal szemben azonban a középkorban más jogi felfogás is létezett. Bajor Lajos német-római császár például úgy rendelkezett, hogy „a zsidók szolgálataikkal és javaikkal egyaránt a császári kamarához tartoznak”. Ez azt jelzi, hogy a világi társadalom értelmezésében a zsidóknak csak korlátozott joga volt tulajdonukhoz, vagyonukhoz. Mindez nem korlátozó jogi intézkedések formájában nyilvánult meg, hanem a zsidók ún. különleges jogi státusának megfogalmazásával, amely mögött a késő antikvitás és a középkor suum cuique jogelve állt. A zsidókra vonatkozó jogi korlátozásokat azzal a teológiai érvvel igyekeztek alátámasztani, hogy a zsidók, mint Krisztus gyilkosai, csak a keresztények szolgálói lehetnek.

Amikor 1338-ban a bécsi zsidó közösség a bécsi keresztények számára leszállította a kölcsönöknél alkalmazott kamatlábakat, ezt csak II. Albert és Ottó hercegek okleveles engedélye alapján tehette meg. A kamatláb csökkentése ugyanis a nyereség csökkenését is jelentette, s ez már a hercegek javait érintő ügynek minősült, hiszen a zsidók és azok javai a hercegi javakhoz tartozónak minősültek. A zsidók feletti fejedelmi hatalom tehát pénzügyi jelentőséggel is bírt. III. Ince pápa XIII. század eleji igyekezete, hogy a zsidók személye és vagyona védelmet élvezzen, a középkori gyakorlatban megfeneklett a fejedelmek érdekein, sőt a XIV. század folyamán a zsidók javait újabb és újabb korlátozások, megkülönböztetések is érték, illetve ezekre hivatkozva az egyes tartományurak, fejedelmek adókat, járadékokat követeltek. A zsidókra kirótt adót az ingóság, a pénzvagyon alapján szabták ki, a lakóingatlant, vagy például a zsidók által művelt szőlőskerteket adóztatásuknál nem vették figyelembe. Ugyanakkor az sem volt szokatlan a korban, hogy egy-egy fejedelem fogságba vetett zsidókat, s csak tetemes összeg fejében bocsátotta őket szabadon. Ezt az eljárást azonban nemcsak a zsidó, hanem a keresztény források is egyértelműen rablásnak minősítették. A Fragmentum historicum de quatuor Albertis például arról tudósít, hogy 1370-ben III. Albert és III. Lipót minden zsidót fogságba vetett, és váltságdíj ellenében engedte őket szabadon. Maga a krónika úgy fogalmaz, hogy „minden javaikat elrabolták”.

Egyik oldalról tehát a fejedelmek tetszésük szerinti összegeket követeltek a zsidóktól, másrészről azonban a zsidóságnak adott korábbi, vagy éppen általuk kibocsátott kiváltságokra is tekintettel kellett lenniük. Ez utóbbi azonban nem is annyira jogi érvényességűnek minősült, hanem sokkal inkább fejedelmi kegynek. A Fekete Halál idején – alapvetően politikai okokból (tekintettel a közhangulatra) – számos város kapott IV. Károlytól jóváhagyást arra, hogy az elüldözött zsidók javait megkaphassák. Az ilyen javakon gyakran megosztozott az uralkodó és az érintett város. Más esetekben a zsidóüldözést elrendelő hatalom (például egy városi magisztrátus) nagyobb türelmet tanúsított, és kivárta azt, amíg a kiűzésre ítélt zsidók értékesítik házaikat, ingatlanjaikat. Ilyenkor az elűzött zsidók kihelyezett hiteleiket veszítették el, egyéb vagyonukat nem. 1496-ban például I. Miksa a stájer és karinthiai rendek kérésére e területekről az ott élő zsidókat a magyar határ térségébe telepítette át. De ha nem került sor zsidóüldözésre, a zsidók mobilitási lehetősége a középkorban erősen korlátozott volt. 1286-ban I. Rudolf úgy rendelkezett, hogy a Rajna-vidék zsidó közösségei Meir rabbi vezetése alá tartozzanak, és az ő engedélye nélkül senki sem költözhet el.

1420–21-ben Ausztriában került sor nagy zsidóüldözésre. A Klosterneuburgi Évkönyvek tudósítása szerint V. Albert herceg az ausztriai zsidókat fogságba vetette, javaikat elkobozta, sőt, sokat meg is öletett közülük. Feltehetően mindez összefüggött a huszita háborúk pénzszükségletével. Az elűzött zsidók ingatlanjait, házait Albert herceg értékesítette vagy elajándékozta híveinek, s a források szerint egyedül csak a zsidó ingatlanok eladásából 18 000 font ezüst nyeresége származott. Ez az összeg megfelelt az udvar egy évi költségvetésének. Az 1420–21. évi zsidóüldözésből származó összes haszon kb. 250–300 000 fontot tett ki.

A zsidó javak középkori megszerzési módozatait a kora újkorban ugyan már jogtalannak ítélték, de ez nem azt jelentette, hogy véget értek volna az ilyen irányú törekvések, hanem csak azt, hogy új módszereket találtak ki. A zsidók helyzete tehát egyáltalán nem lett jobb, legfeljebb a módszerek némileg szelídebbekké váltak, hiszen továbbra is pénzforrásnak tekintették őket. A kora újkorban már a fejedelmek, világi hatóságok is jobban ügyeltek a törvényesség látszatára, de a valós helyzeten ez semmit sem változtatott. A zsidókkal szemben a leggyakrabban alkalmazott pénzszerzési módozatok a következők voltak: egyrészt a keresztényekkel kötött üzletek során – állítólag – a zsidók csak részben teljesítették kötelezettségeiket, ezért tartozásokat halmoztak fel, s adósokká váltak, amit ki kellett egyenlíteni; másrészt a zsidóktól felvett kölcsönökről szóló dokumentumok „úgymond” eltűntek, így az adósság bizonyíthatatlan lett.

Klaus Lohrmann: Fürsten zwischen Recht und Raub. Zu den finanziellen Aspekten von Judenvertreibungen im Mittelalter und in der frühen Neuzeit. in: Österreich in Geschichte und Literatur. 46. évfolyam, 3. füzet, 2002. 142–151. o.

Pósán László