Klió 2004/1.

13. évfolyam

Az ukrajnai Rusz története a kezdetektől a XI. századig

Mihajlo Hrusevszkijnek, az ukrán történettudomány egyik legkiemelkedőbb képviselőjének (az első független Ukrán Rada egykori elnökének) tízkötetes munkáját a nemrég elhunyt ukrán származású kanadai emigráns, Peter Jacyk által létrehozott kutatási alap hathatós anyagi támogatása segítségével sikerült lefordíttatni és kiadni. Bár a recenzens célja csak az első kötet ismertetése, szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a kanadai projekt már további kötetek kiadásával büszkélkedhet; 1999-ben jelent meg a hetedik kötet {History of Ukraine-Rus’. The Cossack Age to 1625), valamint az idei év elején, 2003-ban jelent meg az életmű nyolcadik kötete (History of Ukraine-Rus’. The Cossack Age, 1626–1650). Jelenleg, egyfajta mértéktartó normannista álláspont regnálása idején is felüdülés olvasni az ukrán szerző század eleji munkáját, amely valószínűleg kikerülhetetlen olvasmányt (is) kell, hogy jelentsen mindazok számára, akik a korai keleti szláv állam és társadalom kutatására adják fejüket.1

A normannista-antinormannista vita, csaknem harmadfélszáz éves múltra tekint vissza. Az ismertetésnek nem célja (sem helye nincs hozzá) a hosszú historiográfiai diszkusszió bemutatása, csak mintegy felvillantásképpen, néhány szerző álláspontjára szeretnénk kitérni, hogy kísérletet tegyünk M. Hrusevszkij helyének meghatározására ebben a vitában.

Az ún. normannista elmélet viszonylag korán kanonizálódott; a XVIII. század első évtizedeiben elsősorban Gottlieb Siegfried Bayer, majd Stroube de Piermont (mindketten a nemrég alakult szentpétervári akadémia tagjai) munkái nyomán megjelentek az első komolyabb forrásközlések, melyek alapján a XIX. század elején A. L. Schlözer göttingai történész (akinek az orosz Őskrónikát alapos filológiai kritikával vizsgáló munkáit ma is haszonnal forgatják) nyomán a normannista teória tulajdonképpen elfogadottá vált. Bár az anti­normannista kritika már a XVIII. század második felében megjelent, például az első kritikus, M. Lomonoszov argumentációja annyira hiányosnak és tudomány­talannak bizonyult, hogy szinte semmiféle visszhangja nem lett, ráadásul a nem szakmabeli hangvétel miatt az antinormannista álláspont erősen diszkredi­tálódott. Miután Schlözer munkái, (különösen az 1802 és 1809 között publikált: Nestor. Russische Annalen in ihrer schlawonischen Grundsprache. Göttingen, 1802–1809., 5 kötetben), majd orosz fordítása is rövidesen megjelent (1809–1819 között), és amelyek kutatási metódusát és értékelését a polihisztor Nyikoláj M. Karamzin népszerűsítette az 1840-es években, a pétervári akadémia a normannista elmélet híveinek fellegvárává lett. A normannista álláspont kon­form­má válásához erősen hozzájárult a neves, Nagy-Britanniában oktató történeti nyelvész, W. Thomsen, aki sokáig szinte kézikönyvként használt, a korai skandináv-szláv kapcsolatokról szóló munkájában szintén ezzel a tézissel dolgozott.2 Csak a XIX. század második felében került sor alternatív (például a Rusz államának és szervezetének gót vagy herul eredetét bizonyító) elméletek kidolgozására (melyek azonban a század végére eltűntek a tudományos viták köréből), illetve a korai állam varjág eredetét tagadó teóriák tudományos mércét kiálló megfogalmazására.

Az ukrán (nyelvű) történetírás kialakulását különösen a nemzeti nyelv használatának tiltása lassította, de az 1830-as években már Mihajlo Makszimovics, majd a kijevi történészprofesszor, Volodimir Antonovics munkái nyomán kezdett kirajzolódni egy önállóbb arculatú ukrán történetírás. Miután azonban az 1850-es évektől, az  M. P. Pogodin és az előbb említett Makszimovics közti, a kijevi állam eredetéről szóló vitában ismét a normannista elmélet győzedelmeskedett, az a furcsa helyzet állt elő, hogy az ukrán történelem kutatása a hetmanátusra korlátozódott – amely persze már témaválasztásában is megfelelt a nemzeti-romantikus és patrióta értelmiségi közvéleménynek.

Az 1880-as években a kijevi egyetemen tanuló fiatal Hrusevszkij, Antono­vics professzor irányítása alatt, kezdetben maga sem foglakozott a korai állam eredetével, hanem a középkori Kijev történetét kutatva, no meg a reorganizálódó ukrán nemzeti mozgalomtól inspirálva kezdte vizsgálni a korai állam kialakulását és szerkezetét. A nyomasztó légkör azonban nem kedvezett a kutatásoknak, így Hrusevszkij örömmel fogadta a lvovi egyetem meghívását, amely akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, és a kormányzat jóval kisebb érdek­lődést tanúsított a kárpátukránok nemzeti mozgalma iránt. Így aztán Mihajlo Hrusevszkij tízkötetes opuszának első kötete, melynek tárgya, ahogyan ő nevezte, az „Ukrajnai-Rusz” története, ezen belül különösen az ukrán ajkú népesség históriája lett, már 1898-ban megjelenhetett (a most tárgyalt kötet a harmadik, kiegészített és 1913-ban megjelent kiadás fordítása), és amelynek utolsó része (mely az 1650-es évek történetét dolgozza fel) 1937-ben jelent meg, posztumusz. Már az első kötet címe is programatikus ízű volt, hisz míg koráb/ban a korai keleti szláv állam megnevezésére az orosz történetírás a ‘Kijevi Oroszország’ terminust alkalmazta, addig Hrusevszkij munkájának címe is egyértelműen kijelölte kutatása toposzát: ‘Istorija Ukrainy-Rusy’. A ‘Kijevi Rusz’ terminus csak a szovjet korszak történetírásában honosodott meg.3

A munka kilenc fejezete (1–409) tematikailag négy részre tagolódik: az első négy fejezet a szláv őstörténettel, a szláv szétvándorlással, valamint a szlávok más etnikumokkal való kapcsolatával foglalkozik, a következő két fejezet a szétvándorlás kori és a letelepedett ukrajnai népesség anyagi kultúráját és társadalmi viszonyait elemzi, míg a 7–9. fejezetek Szent Vladimír 1054-es haláláig göngyölítik az eseményeket. Kiegészíti ezt tizenkét, minifejezetnek is beillő, további megjegyzés egy-egy problémához, külön bibliográfiai ismertetéssel (410-449). Az 1913-as kiadás exkurzusa [kiegészítés?] (450–492) pedig külön tárgyalja az Őskrónika és a normannista elmélet problémáit, melyet pedig egy remek és hatalmas bibliográfia követ (493–562). Mind az egyes fejezetek lábjegyzeteihez, a kiegészítésekhez és exkurzusokhoz a kiadó,  Andrzej Poppe külön megjegyzéseket fűzött, melyekből az újabb szakirodalom eredményei alapján megtudhatjuk, vajon megerősítik-e ezek a szerző századelőn kimunkált véleményét. A kötet elején (xvi-liv) kitűnő életrajzi és részben historiográfiai bevezetőt találunk Poppe-tól és a projekt vezetőjétől, Frank E. Sziszintől.

Az őstörténeti rész természetesen (hiszen egy kilencven éve írt munkáról van szó) nem tarthat számot túlságosan nagy szakmai reputációra, de az épp a XIX. század végén meginduló, komolyabb kelet-európai régészeti kutatások eredményei már szervesen beépültek az első fejezetekbe, és a szerző, az akkor már az európai régészetben elfogadottá vált G. Mortillet-féle klasszifikációs periodizációt használja. Külön alfejezetet szentel a temetkezési szokások változásának is, és nagyon éles szemmel járja körül az azóta oly sokat vitatott kérdéskört: vajon egy régészeti kultúra mennyiben feleltethető meg egy etnikai-nyelvi csoportnak? Az indoeurópai őshazát, elvetve egyéb elméleteket, a mai teóriákkal, vagy legalábbis talán a legelfogadottabbakkal korrelálva a kelet-európai síkságon helyezi el a szerző.

Ami a fekete-tengeri görög kolóniákkal és a sztyeppei népekkel való szláv kapcsolatokat, illetve az erről szóló részt illeti, rendkívül kimerítő, de nem épp szignifikáns leírását találjuk a görög kolóniák történetének. Ami a magyar olvasó számára érdekesebb lehet, hogy a szláv településterületet körüljárván elérkezik ahhoz a részhez, amelyben az erdélyi és a Keleti-Kárpátok környezetében elhelyezkedő román településhatárt definiálja. Itt a szerző óvatosan ugyan, mégis egyértelműen a dákoromán kontinuitás ellen foglal állást, felhasználva például a helynévtörténeti fejtegetésekben a Budapesti Egyetem oktatójának, a tudós piarista szerzetesnek, Czirbusz Gézának egy munkáját.4

A szláv vándorlás, valamint az egyes keleti szláv törzsek letelepülési területének precíz ismertetése közelebb visz bennünket a munka szerzőjének egyik fő kérdéséhez: melyik szláv törzsnek volt elsősorban része a Kijev-környéki prenormann civilizáció? A korabeli russzofil álláspont természetesen az oroszoknak tulajdonította ezt az érdemet, azonban Hrusevszkij hosszas érvelése azzal zárul, hogy ha már valamely törzsi-etnikai autonómiához akarjuk kötni ezt az alakulatot, akkor leginkább a poljánokhoz lehet, akik viszont az ukránok őseinek tekinthetők.

A könyv következő részei (anyagi-szellemi kultúra, társadalom) talán a legizgalmasabb fejezetek. Egy kis kitérőt téve a könyv egészére, madártávlatból: a korabeli romantikus-pozitivista összefoglalóktól eltérően, nem elsősorban a politikatörténet domináns a munkában, sokkal inkább a társadalmi, gazdasági és kultúrhistória kap több helyet. Így a szerző, ha éppen teheti, parahistorikus néprajzi párhuzamokra is bőven, de óvatosan támaszkodva rajzolja például meg a korai keleti szláv házassági és rokonsági szisztémát. Hrusevszkij abból a mára már kevéssé elfogadott teóriából, miszerint a patriarchális szisztémát megelőzte a matriarchátus kora (L. Morgan, J. F. McLennan, Engels)  kiindulva göngyölíti fel a társadalom szövetnekének fonalát, megállapítva, hogy a szláv őstörténetre vonatkozó nyelvészeti, későbbi írásos források nem igazolják ennek a stádiumnak a létét. A patriarchális családi rend és a klánok rendszere a proto-szláv időszakban kialakult, jóval azelőtt, mielőtt az ukrajnai törzsek a történelem színpadára léptek. A nyelvészeti tények azt bizonyítják, hogy a patriarchális családi rend, a legidősebb férfi által vezetett nagycsalád (az ukrán dvorise, amely csak a XVIII. században bomlott fel) már jóval az indoeurópai törzsek szétválása előtt létezett. A házasságról szólva párhuzamokkal is bizonyítja: korábban valószínű a leányszöktetés, -rablás és -vásárlás szokása, valamint a többnejűség intézménye (főként a hatalmasok körében még jóval a krisztianizáció után is ki lehet mutatni), de az Őskrónika erről szóló passzusának becsmérlő megjegyzései tisztán moralizáló jellegűek, és nem valószínű, hogy valamiféle „szabad szerelem” dívott volna a szlávok közt, ahogyan néhányan korábban interpretálták ezt a részt. Hogy még egy kis kitérőt tegyünk a szerző kritikai attitűdjével kapcsolatban: Hrusevszkij leszámol azokkal a mitikus szlavofil elképzelésekkel, amelyek a „szláv demokrácia”, a szlávok békeszerető természete körül alakultak ki, és elsősorban bizánci, arab forrásokra támaszkodva kimutatja a keleti szlávoknál élő klánszisztémát, és harcias természetüket. A korai kereskedelmi utak már a Kr. u. I. évezred első felében a kijevi régióban keresz­tezték egymást, de a három fő útvonal közül az északi, ahogy akkortájt emle­gették: „A varjágoktól a görögökig” vezető út számított a legfontosabbnak. Hogy ez milyen fontos szerepet játszott a Rusz kialakulásában, arról később lesz szó.

A munka utolsó három fejezete a Rusz kialakulásának társadalmi-gazdasági és politikai gyökereit, valamint politikatörténetét vizsgálja 1054-ig, I. (Szent) Vladimír haláláig bezárólag. Rendkívül izgalmas a Rusz állam létrejöttének magyarázata; a szerző arra a következtetésre jut, hogy már a VIII. századra kialakult egy laza, több „herceg, fejedelem”, és az általuk fenntartott kíséret által kormányzott entitás, melynek eredete elsősorban a távolsági kereskedelem megélénkülésével, illetve azzal a kihívással magyarázható, melyet a kereskedelmi útvonalak védelme jelentett (különösen, ha meggondoljuk, hogy a dél felé vezető folyóvízi utaknak át kellett haladniuk a sztyeppei övezeten). Az ezzel járó feladatok már olyan szervezési fokot igényeltek, melyet a korábbi, kláni és törzsi rendszer már nem tudott kielégíteni, és vica-versa: a kereskedelembe való intenzív bekapcsolódás újabb társadalmi, gazdasági változásokat indukált.

Bár Hrusevszkij nem tagadja a normann elem valamiféle szerepét az állam vezetésében a IX. század közepétől, mégis elutasítja azt az ultranormannista álláspontot, mely szerint a szervezettséggel nem rendelkező szláv társadalomnak csak a Rurida kormányzat adott határozottabb kereteket.

A korai fejedelmek (Aszkold és Dir, Oleg, Igor, Olga és Szvjasztoszláv) uralkodási dátumait tekintve a szerző kronológiája nem tér el lényegesen a ma elfogadott időrendtől. Az állam fejlődésének ábrázolása két dimenziónak szentel nagyobb figyelmet; egyrészt a területi kiterjedés előrehaladásának, mely a X. század elejére éri el azt a nagyságot, hogy minden keleti szláv törzset, valamint finnugor szomszédaikat is magában foglalja. Másrészt a korai, IX–X. századi államot belső expanziójában, mintegy mozgásában mutatja be; a különböző függőségi szinten (segédhad küldése, adófizetés, vagy épp a teljes alávetettség) álló törzsek, „városok” hogyan hódolnak be lassanként a kijevi fejedelmeknek (különösen hosszan foglakozik Igor, majd Olga és a drevljánok konfliktusával).

A végső simításokat a szisztémán a keleti szlávok megkereszteltetője, Vladimír végezte el, akinek portréjában kíméletlen demitizálással kutatja fel a később keleti szentté avatott uralkodó elsimított „morális” bűneit: a nőfaló, gátlástalan hatalomvágyó fejedelem reminiszcenciáit. Aki, teszi hozzá, mindezek mellett remek diplomata, páratlan katona és kitűnő szervező volt. A hatalom átvétele után lecsendesítve a még valamelyest független törzseket, megerősítette az állam keleti és nyugati határait. Vladimír Bizánc felé való tapogatózása épp a megfelelő időpontban érte a gyengélkedő birodalmat: Phokasz Bardasz pártütése folyamán Róma örököse nehéz helyzetbe került, és így kapóra jött Vladimír segítsége. Részben a segítségnyújtás, majd a Krím-félsziget annektá­lásának sürgető hatására, a fejedelem bíborban született hercegnőt nyert felségül, akinek hazatértével egyben megkezdődött a keleti szlávok görög hitre térítése is. Az első bizonyíthatóan keresztény uralkodó egy erős, gazdag és jól felépített államot hagyott fiaira, így Hrusevszkij benne látja a tulajdonképpeni államalapítót.

Összességében azt mondhatjuk, hogy egy olyan alapművel ismerkedhetünk meg, amely sajátos következtetései, valamint annak ellenére, hogy magán viseli a kor nemzeti-politikai vitáinak polemikus nyomait, nem hiányozhat (és jórészt manapság már nem is hiányzik) a témával foglakozó munkák bibliográfiájából. A nem angol anyanyelvű olvasónak is kellemes, noha némileg hosszú olvasmányt jelent, amit csak néha törnek meg olyan mondatok, melyek kifogtak a recenzens nyelvtudásán,5 valamint, bár latinos műveltségére korábban némi szerény elégedettséggel gondolt, ezt a nézetét a szöveg fordítás nélkül hagyott kifejezéseinek egy része láttán valószínűleg revideálnia kell.6 A szerkesztői bevezetés(ek), majd az egyes fejezetekhez fűzött [és szögletes zárójelbe helyezett] további útmutatók megfelelő kritikai apparátussal látják el e régi munkát.

 

Mihajlo Hrusevszkij: History of Ukraine-Rus’. Volume 1. From Prehistory to the Eleventh Century. Translated by Marta Skorupszkij. Edited by Andrzej Poppe, Frank E. Sziszin, Uliana M. Pasicnik. Canadian Institute of Ukrainian Studies Press, Edmonton-Toronto, 1997. 602 o.

 

Szegvári Tamás

1. Azonban meg kell itt jegyezni, hogy ma is létezik egy, részben Hrusevszkij munkái által is támogatott teória, amely felteszi egy immanens és autochtón pre-novgorodiánus keleti szláv entitás létezését a délorosz területeken. Az elméletnek a normannizmussal való „összehangolási” kísérletét G. Vernadszkij professzor kísérelte meg: The Ancient Russia. New Haven, 1943. Az egyértelműbb kiállásra egy korai Rusz létezése mellett, a teljesség igénye nélkül, lásd: Omeljan Pritsak: The Origin of Rus’. Russian Review, Vol. 36, No. 3. (Jul., 1977), pp. 249–273., valamint: N. Riasanovsky: The Norman Theory of the Origin of the Russian State. Russian Review, Vol. 7, No. 1. (Autumn, 1947), pp. 96–110.

2. W. Thomsen: The relations between the Ancient Russia and Scandinavia and the origin ofthe Russian state. Oxford-London, 1877.

3. Lásd erről különösen: Stephan M. Horak: Periodization and Terminology of the History of Eastern Slavs: Observations and Analyses. In: Slavic Review, Vol. 31, No. 4. (Dec., 1972), pp. 853–862.

4. Czirbusz Géza: A Kárpátok hegyeinek és folyóinak nevei. Budapest, 1908.

5. Hadd álljon itt például talán a legrosszabb: „He [Oleg – Sz. T.] is clearly distinguishable from the homonculi created in the Kyivan bookman‘s cucurbit that fill the Primarly Chronicle throughout the second half of the ninth century,” (327. o.)

6. Például: cum grano salis (263. o.), lapsus linguae (347. o.), principandi maioritate (365. o.), et cetera.