Klió 2004/1.

13. évfolyam

Egy hispaniai hospitium-szerződés vallástörténeti háttere

1965-ben az észak-spanyolországi Herrera de Pisuerga közelében (Palencia tartomány, lat. Pisoraca) előkerült egy sertést mintázó, vékony bronzlapból készült tessera hospitalis. Mindkét oldalán egy kissé más megfogalmazásban ugyanaz a szöveg olvasható, melyből arról értesülhetünk, hogy a civitas Maggaviensium hospitiumot létesített, illetve tiszteletbeli polgárjogot adományozott a nemaiecanus törzsből, Cusabura településéről származó Amparamusnak és egész családjának. Az előlapon azonban szerepel még egy további információ, amely a tanulmány kiindulópontját adta – ... ita vota omnia ei fecerunt / finibus Maggav(i)ensium quae / civi(s) Maggaviensiu(m). A tesse-rával és magával a felirattal már többen is foglalkoztak, F. Marco Simón viszont vallástörténeti szempontból vizsgálja meg, választ keresve arra, hogy mit takarhatott a vota omnia finibus kifejezés az I. századi eleji kelta törzsek körében.

A szövegben megnevezett minden személy neve tipikus helyi, cantaber onomasticát mutat, de a dokumentum elrendezésében tükröződik az ott állomásozó legio IV Macedonica hatása is. A néhány szövegkritikailag problémás hely értelmezése után még mindig magánál a feliratnál maradva az említett kifejezés jelentését próbálja megközelíteni a szerző. Véleménye szerint a finis szóval itt a Maggavienses ‘határát’ szándékozták jelölni, mivel ezt sugallják többek között a korabeli irodalmi források és az epigráfiai emlékek (köztük az Ondódon előkerült, Aecornának finibus Savar(iensium) szentelt fogadalmi felirat is – RIU 135.). A vota omnia minden valószínűség szerint azokat a fogadalmakat és rituális ceremóniákat takarja, melyeket egy maggaviensis személy teljesített a polgárjog ünnepélyes felvételekor.

Miután tehát elhárultak az akadályok az egész szöveg lefordítása elől, arra a két kérdésre kell megtalálni a választ, hogy vajon az őslakos hispánok között általános szokás volt-e az egyezmények, megállapodások rituális szférába emelése, illetve hogy ez valóban kapcsolatban állt-e az adott törzsek határával. Az előbbit illetően Appianostól kaphatunk megerősítést, aki Cauca ostromának leírásakor (Iber. 52.) megemlíti, hogy a helybeliek az egyezségek isteneit (theous horkious) hívták segítségül, amikor értesültek a velük szövetséget kötött rómaiak árulásáról. Biztos adat nem maradt fenn arról, hogy milyen néven szólították ezeket az istenségeket, de a kelta világ különböző részein előkerült feliratok és egyéb leletek alapján valószínűleg a *tonketo ‘eskü’ kelta alapszóból képezték az egyes törzsek az ennek megfelelő, saját istennevüket, azzal céllal, hogy a valódi istennevet – mely a *lug-, lugjombol származott – az evocatio elkerülése végett ne kelljen kiejteniük.

A második kérdés körbejárása előtt érdemes áttekinteni az egész ókori világban a határok jelentőségét. Az ókori keleten először is a mezopotámiai kudurrukat, határköveket kell megemlíteni, melyeken a határt védő istenségek széles skálájú ikonográfiája látható olykor az egyezségek megsértői felé irányuló mindenféle átokfelirat kíséretében. A Halottak könyvében többször megismétlődik, hogy a határkövek elmozdításával a dolgok rendje zavarodna össze. Manu törvénykönyvében a határkövek elhelyezése a teremtés idejére, a mítoszok szent korába nyúlik vissza. Izraelben Jahve állapította meg a határokat, s ezzel az országot is stabilizálta. Kínában ugyanezt Ta-csö, a földisten és Heou-t’ou, a földanya tette. Görögországban Apollo Horioshoz és Zeus Homophyloshoz, illetve Zeus Xenioshoz köthető a békés határviszonyok fenntartásának és a vendégbarátságok kialakításának a védelme.

A rómaiak vallási elképzelései szerint a határkövek numennel rendelkeztek, Iuppiter Terminust, a deus Terminorumot tartották a védőistenségüknek. Egyetlen kivételtől eltekintve nem mutattak emberi formát. Irodalmi források alapján tudható, hogy minden évben zsenge növényeket áldoztak neki, mivel vérrel nem lehetett beszennyezni a határjeleket, azonban mégsem lehet teljesen elvetni, hogy bizonyos alkalmakkor csirkét, bárányt, malacot is felajánlottak. Nem meglepő, hogy Numa, a római vallás „megalapítója” jelölte ki a határokat, hiszen számukra ezek vallási szinten védelmet nyújtottak egy térben, időben, társadalmilag és politikailag meghatározott világnak. Ugyanez a gondolat jelenik meg a pater patratusoknak háborús helyzetek alkalmával a határon végzett ceremóniáiban, valamint a pomerium városvédő funkciójában.

A határok fontosságát hangsúlyozza a települések territóriumának peremén létesített számos szentély, legyenek ezek akár a Közel-Keleten, akár görög, itáliai, kelta vidéken. Görögországban például ez jelöli az emberi művelés alá vont földek és a rendezetlenség, a vad természet közti különbséget, és egyben mutatja a civilizáció útját is. Nem ritkán éppen ezért Artemisnek – akit német kifejezéssel Göttin des Draussennek is lehet nevezni – szentelték ezeket a szentélyeket. Mivel pedig kívülről érkező agressziók ellen védő funkciója volt, áldozatként gyakran fegyvereket helyeztek el benne. Rómában Marstól kérték a Salius papok körmenetük alkalmával, hogy védje meg a város limenét. A kelta Galliában hasonlóképp több szentélyt feltártak, illetve előkerült számos felirat, melyek alapján egyértelmű, hogy ott is létezett a szokás, hogy a határvédő isteneknek szentélyeket emeljenek.

Sok a bizonytalanság az őslakos hispánok fogadalmainak típusát illetően is. A görögök és a hettiták a források szerint állatokat öltek le, italáldozatot végeztek, esetleg viaszt olvasztottak. Spanyolországban eddig csak néhány régészeti emlék került elő, melyek talán közelebb vihetnek ehhez a kérdéshez. A két törzs megállapodásának megújításáról szóló Montealegre de Campos-i tabula mellett talált bronzedényen két egybefonódó kéz látható, mely a hospitium általános szimbóluma. A római világban egyébként gyakran előforduló dextrarum iunctio vagy dextra hospitii a hispaniai kelták körében sem volt teljesen ismeretlen. Herrera de Pisuerga közeléből ismert két másik tessera is, melyek kezet formáznak, továbbá Tacitus is említést tesz arról, hogy a civitas Lingonum egy kéz alakú tesserát küldött a római légióknak hűségük jeleként. Két másik kerámián az i. e. III–I. századból két személy látható felemelt kézzel, nyitott tenyérrel, mindkét oldalukon egy amphoraszerű motívummal. Ezek alapján feltételezhető tehát, hogy a fogadalmi ceremóniák egyik rítusa a kézfogás, illetve valamiféle italáldozat lehetett. Ezt támasztaná alá egy újabb edény, melyen egy emberi alak ökrök vonta ekét vezet, mellette két lándzsás lovas áll szemben egy vaddisznóval és kicsinyeivel – a jelenet valószínűleg egy egyezségkötés keretein belül a megművelt föld és a vadon elválasztásának rítusát ábrázolja.

Végül magyarázatra szorul, hogy miért a sertést választották a tessera formájának. Egyik elképzelés szerint azért, mert ennek a ceremóniának disznó volt az áldozati állata. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a kelták körében az egyik fontosabb állat volt. Nemcsak néhány isten (a harcé, vadászaté, talán a megállapodásoké is) állati megtestesülése volt, hanem a lakomák és vendégségek kedvelt fogása is. Sőt egy felvetés szerint a tesserán említett augusztus 1. összefüggésbe hozható az ír forrásokból ismert Lugnasadh ünneppel, melyen az a bizonyos Lugus isten állt a központban, aki az esküket, megegyezéseket oltalmazta.

A tanulmány az ókori Hispania társadalmi-politikai szerződéskötéseinek hátterébe vezet be. Vallástörténeti információkat nyújt ahhoz, hogy megértsük a Herrera de Pisuergában talált sertés alakú tessera hospitalis kapcsán, miként és miért emelkedik vallási szintre egy hospitium szerződés az indoeurópai Hispaniában.

F. Marco Simón: Vota omnia finibus. La tésera de Herrera de Pisuerga y la ritualización de los pactos en la Hispania indoeuropea (Az Herrera de Pisuerga-i táblácskaés az indoeurópai Hispániabeli szerződések ritalizációja). Paleohispanica 2, 2002. 169–188. o.

Barta Andrea