Klió 2004/1.

13. évfolyam

Tulajdon és gazdagság a klasszikus kori Spártában

Az ókori Hellasz történetéről szóló összefoglalások egyik igen sokat vitatott kérdése a spártai állam és társadalom jellege és történeti folyamatai. Ezen belül kiemelt probléma a vagyon és tulajdon, egyáltalában a gazdagság és szegénység léte és szerepe a klasszikus kori Spártában.

A közfelfogásban, de esetenként még az oktatásban is szinte alaptételnek tűnik az a megállapítás, mely szerint Spárta a lükurgoszi reformok keretében a társadalmi és vagyoni egyenlőségen alapuló militarizált katonaállamot épített ki és konzervált, évszázadokon keresztül tartósan és sikeresen. Ebben a társada­lomban nem volt helye és nem lehetett szerepe a magángazdagságnak, a személyes vagyonnak. A megnövekedett katonai feladatok ellátásának érdekében is minden lehetséges módon akadályozták az egyenlőtlenség kialakulását. A spártai állampolgároknak megtiltották, hogy termelőmunkát végezzenek. Szükségleteikről a születéskor kapott és halálukig rendelkezésükre álló elidegeníthetetlen parcella, a klarosz és a rajta élő, attól el nem választható helóták gondoskodtak. A belső gazdasági folyamatokat a nemesfémből készült pénzek birtoklásának tilalmával és a vaspénz bevezetésével akadályozták meg; a külső kapcsolatoknak az idegen kereskedők és általában az idegen hatások távoltartása szabott gátat.

E hagyományos kép számos ellentmondására világított rá az utóbbi évtizedekben ismét lendületet kapott Spárta-kutatás. Az ókortörténészek fiatalabb, dinamikusabb generációjába tartozik jelen kötetünk szerzője is. Stephen Hodkinson  felvállalta a spártai magánvagyon és -gazdagság vizsgálatát. Összegzése nem előzmények nélküli. A spártai történelemmel kapcsolatos kutatási eredményeinek publikálását még a nyolcvanas években kezdte el. A társadalom és tulajdon kapcsolatával behatóbban PhD-disszertációjában foglalkozott (Explorations in classical Spartan property and society, Cambridge, 1992). A disszertáció témájának kiválasztásánál ott volt és a fiatal kutató módszertani tudását meghatározóan gazdagította egyik mentora, a XX. század talán legnagyobb kvalitású gazdaság- és társadalomtörténésze, Moses I. Finley. Hatása igen sok területen máig érződik Hodkinson munkásságán.

Itt ismertetendő monográfiája korábban megjelent résztanulmányainak azonos szempontok szerinti át- és összedolgozása. Az összefoglalás indokoltnak tűnik. Az egyes részkérdésekről szóló cikkei különféle folyóiratokban és kiadványokban jelentek meg; ezek egy része nehezen hozzáférhető az érdeklődők számára. Igaza van a szerzőnek: jobb egy átgondolt szerkezetben látni és láttatni a teljes képet; könnyebb így továbbgondolni fontos és lényeges történeti problematikát, ha az olvasó alaposan kifejtett, adatokkal és forrásokkal kellő mértékben alátámasztott elemzést kap kézhez.

Lássuk magát a könyvet! Vaskos, több mint félezer oldal terjedelemben kiadott munka; a megszokott angolszász gondossággal a szerkesztésben és a tipográfiában. Bibliográfiája (447–484. o., oldalanként átlag húsz, vagyis több mint 700 tétel!) eleve sejteti: itt hatalmas felhalmozott tudással állunk szemben. Az olvasó nem is csalódik.

Hodkinson célja, ahogyan azt kötete elején megfogalmazza: egy szisztematikus vizsgálat keretében áttekinteni a vagyon és a magángazdagság helyét és szerepét a klasszikus kori Spárta történetében. A munka ennél lényegesen többet ad. Vizsgálata új összefüggéseket tár fel a már ismert forrás­anyagból; újszerű megközelítései a vagyon és tulajdon kimutatható létezéséről, szerkezetéről és hatásáról a spártai életmód és életvitel leglényegesebb területein friss gondolatokkal és látásmóddal gazdagítják a spártai gazdaságról és társadalomról eddig tudottakat.

A kötet Bevezetésből és négy nagyobb részben, egyben problémakörben csoportosított tizenhárom fejezetből áll. Néhány szót érdemes külön is szólni valamennyi fejezetről, érzékeltetve a szerző által áttekintett kérdések sokféleségét.

Az első rész historiográfiai. A spártai tulajdonszerkezet modern és antik felfogását elemzi, két fejezetben: az első a legújabbkori történészi interpretációkat, a második az ókori forrásokat tekinti át. Már itt bizonyítja: az egykorú, klasszikus kori forrásokban nem található meg a spártai polgárok egyenlőségének az a képe, ami olyan gyakori a későbbiekben, sőt: Hérodotosz és Thuküdidész egyenesen a spártai polgárok gazdasági egyenlőtlenségéről tudósít. Kiderül, végső soron a római korban élt és alkotott Plutarkhosz munkái, különösen a Párhuzamos életrajzok egyes biográfiái alakították ki azt a képet, amely ma is él a köztudatban a spártai polgárok minden téren megmutatkozó egyenlőségéről.

A második rész, ezen belül a harmadik fejezet a spártai vagyon-, pontosabban földbirtoklási rendszer alapos elemzése. Hodkinson itt is a klasszikus kori történetírók tanúságára támaszkodva mutatja be, hogy a Kr. e. VI. és V. században a spártai földbirtok-rendszer egyenlőtlen magánvagyonok képében létezett. Leszámol az állam által adományozott, oszthatatlan, elidegeníthetetlen és a használó halála után az államra visszaszálló földbirtok, a klarosz elképze­lésével. Gondos, alapos elemzésének köszönhetően a birtoklás és öröklés egészen újszerű rendszerével ismertet meg bennünket. Egy kevésbé merev földtulajdon-szerkezetet mutat ki, mely sokkal inkább közelít a normális hellén polisok modelljéhez, mint ahogy azt a korábbiakban gondolta a kutatás.

A negyedik fejezet foglalkozik a helótákkal, munkaerejük és földterületük szerepével a spártai gazdasági életben. Más kutatóktól némiképp eltérően Hodkinson a helóták és spártai polgárok viszonylatát mint földesurak és mezőgazdasági termelők közötti viszonyt elemzi. A fejezet második részében a kölcsönös egymásrautaltság képét festi spártai polgár és helótája között. Leírja a különféle birtoktípusokat, a különféle mezőgazdasági ágakat. Külön kitér a Lakónián belüli és azon kívüli, elsősorban a messzéniai helótaság kérdésére.

Az ötödik fejezet vizsgálja a spártai polgárok jogait magánvagyonuk felett és a különféle fajta ingóvagyonok használatát. Hodkinson itt birkózik meg a nevezetes spártai vaspénz vitatott ügyével, az idegen pénzek birtoklásának tilalmával, a pénzpiac szerepével és a gazdasági csere egyéb lehetőségeivel a spártai társadalomban. Bemutatja, hogy bár a spártai magánvagyon-rendszer lényege a polgárok földtulajdona, de magába foglalhatta a különféle ingóságok törvényes birtoklásának lehetőségét is. A klasszikus kori források tanúsága szerint mind a spártai állam, mind a spártai magánszemélyek, egy Kr. e. 404 utáni rövid időszakot kivéve, birtokoltak, szerezhettek, és rendelkezhettek az ingó­ságok széles csoportjával, ideértve a nemesfémeket és a külföldi pénzeket is. Spárta idegenkedését a pénzhasználattól, a saját nemesfém-pénz kibocsátá­sától azzal magyarázza, hogy nem lett volna igazán funkciója: a gazdasági elit döntő mértékben földbirtokos volt, nem kereskedő, vagy iparos; a birtokok megműveléséhez elegendő mezőgazdasági munkaerő állt rendelkezésre, nem kellett fizetett munkaerőt igénybe venni; a minden állampolgárt érintő katonai sorozási rendszer miatt zsoldosok alkalmazására sem volt szükség; vészhelyzetben pedig a spártai állam használhatta a környező államok által kibocsátott fémpénzeket.

A fejezet további részében Hodkinson az ingó- és pénzvagyon megszerzé­sével, felhalmozásával és cseréjével foglalkozik. Arra a következte­tésre jut, hogy a piaci csere joga a spártai állampolgárok legfontosabb privilé­giuma volt. Hodkinson bemutatja még, hogy az ingóságok fontos szerepet játszottak nem csak a gazdasági, hanem a társadalmi kapcsolatokban is, mint például az ajándékadás, spártai és spártai, vagy éppen spártai és nem spártai polgár között.

A hatodik fejezet azt mutatja be, hogy milyen hatalma van az államnak a magánvagyon felett. A korábbiakban Hodkinson már kimutatta, hogy az állam felszabadíthatta, vagy megölethette helótáját a spártai polgár ura előzetes értesítése nélkül. Az állam rendelkezik polgárai magánvagyona felett, hiszen adóztathatja a vagyont, lefoglalhatja a megtermelt mezőgazdasági termékeket, használhatja a vagyon tárgyait. Ez a rendszer mégsem jelent a tulajdonba való szociális beavatkozást és semmiképpen sem a megtermelt termékek újraelosztását, redisztribúciót.

A harmadik rész foglalkozik a legizgalmasabb kérdésekkel: hogyan létezett és működött a gazdag polgárok magánvagyona, hogyan történt annak felhasználása. Mi a haszna a vagyonnak, ha haszontalan? kérdezhetnénk, mi az értelme, ha nem lehet vele és általa kiemelkedni egy egyenlősítő társadalomban mások közül? Ez a rész bemutatja, hogy míg a spártaiak többsége a reá kényszerített közösségi életmódban élt és egymás közötti viszonyukat az egyenlőség jellemezte, az elit spártaiak vagyona lehetővé tette, hogy annak felhasználásával, az arra alapuló közéleti-politikai aktivitásuk magas fokú legyen, s ezzel megkülönböztessék magukat az „egyenlők”-nek nevezett közspártaiaktól.

A részen belül a hetedik fejezet azokat a korlátokat mutatja be, amelyeket a spártai állam állított a vagyonosok elé azért, hogy ne tudjanak hivalkodni gazdagságukkal és életstílusukkal az alapvetően egyenlőségre épült társadalom tagjai előtt. Ezek a megkötések a klasszikus korban még a női ruházkodásra is kiterjedtek. A nyolcadik fejezet a temetkezéssel foglalkozik, ahol ugyanez a ridegség, kötelező egyszerűség mutatható ki, mint az életmódban és életvitelben. Kivétel a temetkezés módjában és pompájában csak a két király és a harcban elesett harcosok esetében mutatható ki.

Kilencedik fejezet: az egyetlen terület, ahová egy gazdag spártai szinte korlátok nélkül elhelyezheti többletét: a kultuszélet, a kultuszköltségek. Hodkinson összegyűjtötte a legfontosabb spártai és Spártán kívüli szentélyek bronz régészeti leletanyagát, votiv (felajánlási) tárgyait, melyeket spártai férfiak és nők ajánlottak fel a kultuszhelyeken. Hodkinson szerint a külföldi bronzleletek arra utalnak, hogy a spártai gazdagok előszeretettel hirdetik pozíciójukat és megbecsültségüket Spártán kívül ebben a formában, a felajánlási tárgyakon keresztül.

A tizedik fejezetben ír Hodkinson a gazdag spártaiak egyre növekvő mértékű részvételéről a pánhellén nagy lovasversenyeken a Kr. e. V. század második felében és a negyedik században. Meggyőzően kapcsolja össze a lovasverse­nyek iránt megmutatkozó fokozott érdeklődést a spártaiak között kiteljesedő földkoncentrációval. Nemcsak a lóbeszerzés és lótartás, valamint a versenyez­tetés volt költséges. A vagyon és a vele való egyfajta dicsekvés fejeződik ki a drága győzelmi emlékműveken is. Igaz, ezek a negyedik század előtt csak Spártán kívül helyezkedtek el. A „sportsikerek”, nevezetes győzelmek Spártán belül is lehetőséget adtak a kiemelkedésre a társadalmi és politikai életben.

A tizenegyedik fejezet a megelőző eredményein alapszik: a spártaiak személyes és politikai kapcsolatainak elemzését végzi el, abból a szempontból, hogy hogyan hasznosul a vagyon e téren. Hodkinson elemzi azt a központi szerepet, amit a patrónus-kliens viszony játszik Spártában, és azt a mértéket, ahogyan erre a patronátusra hat a vagyon és a gazdagság. A gazdag spártaiak vagyonukat külföldi kapcsolatok kiépítésére is előszeretettel használták, tőlük függő nem spártai polgárokat, külföldi vendégbarátokat és perioikoszokat egyaránt találunk ebben a kapcsolatrendszerben.

Negyedik rész: A vagyon és Spárta krízise. Hodkinson az első kutató, aki részletes és alapos vizsgálatokkal mutatja ki, hogy milyen szerepet játszik a vagyoni egyenlőtlenség abban, hogy Spárta elveszíti vezető szerepét a hellén polisvilágban a Kr. e. V. század után. E részben a tizenkettedik fejezet a spártai háztartás gazdasági szükségleteinek kielégítéséről szól, arról, hogyan tudta a szükséges javakat egy spártai a birtokáról beszerezni. Hodkinson megpróbálkozik azzal a bonyolult feladattal, hogy számszerűsítsen számos idevonatkozó változót, mint például a polgárháztartás szükségletei, birtokainak kiterjedtsége, munkás helótáinak száma és végső soron a birtokában lévő terület produktivitása. Kimutatja, hogy egy átlagos birtok, ami hozzávetőlegesen 18,41 ha, nemcsak az átlagos helótacsaládot (5 fő/család) képes ellátni, hanem a spártaiak szükségletét is, ideértve a családi felhasználáson túl a közös étkezésekhez való kötelező hozzájárulást is, ami a polgári lét alapja volt. A birtokaprózódás során keletkezett ennél kisebb birtok már veszélyezteti tulajdonosának polgári létét és problémákat okozhat a későbbiekben (beszolgáltatások elmaradása és a polgári státusz elvesztése).

Tizenharmadik fejezet: a klasszikus korban sikeresen működő földbirtoklási rendszer fokozatosan bomlott a vagyon, a földbirtok koncentrációja miatt és mélyítette a szakadékot a spártai elit és a szegényebb „egyenlők” között. Hodkinson megvizsgálja azokat a társadalmi-gazdasági okokat és más tényezőket, amelyek a szegényebb polgárok vagyontalanodása mögött állnak és a polgárlétszám igen erőteljes lecsökkenéséhez vezettek. Kimutatja például a házasodási szokásokban megmutatkozó különösségeket (pl. poliandria, endogámia) és ezek hatását a spártai társadalomra, mely a plutokrácia kialakulását eredményezi és végső soron aláássa az egyenlőség ideológiáját és gyakorlatát, mely alapja volt a klasszikus spártai társadalmi rendnek.

A kötetet mindvégig igen precíz forráshasználat és -kezelés jellemzi. Jól kiválasztott, jellemző fényképek, értékes táblázatok néhány igen jó térkép könnyítik meg az olvasottak értelmezését. Apró, de feltűnő hiányossága a kötetnek, hogy nincs benne jegyzék a táblázatokról, pedig ezek a kötet értékes részét képezik. Az olvasó az eddigi szakirodalomban nem, vagy csak érintőlegesen tárgyalt adatokról koncentrált formában értesülhet általuk. Néhány példa arra, milyen adatokat közöl Hodkinson a táblázatok segítségével: a polgárok birtokainak becsült nagysága Lakóniában és Messzénében; hozzájárulás a spártai hadialaphoz a peloponnésosi háború idején; spártai magánemberek adományai Delphoiban; havi hozzájárulási kötelezettség a közös étkezésekhez; spártai szentélyekből előkerült és publikált bronzleletek; külföldi szentélyekből előkerült lakóniai bronzedények és bronzszobrocskák; spártai lovasverseny győztesek az olimpiai játékokon; négylovas kocsik versenygyőzteseinek győzelmi emlékművei Olympiában; spártaiak vendégbaráti kapcsolatai; spártaiak más polisok proxenosainak szerepkörében; monogám család összetétele és napi kalóriaszükséglete, polgárok esetében; többférjű család összetétele és napi kalóriaszükséglete, polgárok esetében; monogám család napi élelmiszer és nem élelmiszer kalóriaszükséglete; többférjű család napi élelmiszer és nem élelmiszer kalóriaszükséglete.

Összefoglalásként: Stephen Hodkinson könyve anyagában tartalmas, elért eredményei a spártai gazdaság és társadalom bemutatásban gondolatébresztők. Kiemelendő, s ezt legutoljára a táblázatok listája is érzékelteti, nem volt még Spárta kutató, aki Hodkinson vizsgálatainak módszertani sokféleségét akár csak megközelítette volna. A szerző a hagyományos történeti-filológiai analízis mellett sikerrel alkalmazza más tudományágak elméleti megközelítéseit és gyakorlati eljárásait is a Spárta-kérdésre, mint például a historiográfia és szellemtörténet, az összehasonlító szociológia, a természetföldrajz és tájleírás, a régészet, epigráfia, művészettörténet, statisztikai elemzés, történeti szimuláció. Az eredmény: a monográfiában sikerül a szerzőnek az eddigi összefoglalásokhoz képest még jobban megközelíteni a történeti valóságot. Amit a kötetből Spárta-képként megkapunk: működőképes szerkezet, amely bár modell, de az eddigiekhez képest árnyaltabb, dinamikusabb, az időbeliség figyelembevételével is leírt valaha létezhetett Spárta.

A kötet és a szerző egyik igen nagy érdeme, hogy kimutatja: Spárta sokkal inkább része a hellén polisfejlődésnek, mintsem egy attól elkülönült, idegen, teljesen egyedi utat járó gazdasági, társadalmi és politikai szerkezet. Lényegében olyan, mint egy normális polis. Csak némely tekintetben kicsit olyanabb...

A kötet az ezredforduló egyik kiemelkedő ajándéka az ókortörténet izgalmas kérdéseit tanulmányozó kutatóknak, és jó szívvel ajánlom az érdeklődők számára.

 

Stephen Hodkinson, Property and Wealth in Classical Sparta (Tulajdon és gazdagság a klasszikus kori Spártában). London: Duckworth and the Classical Press of Wales, 2000. XIII + 498 o.

 

Nemes Zoltán