Klió 2004/1.

13. évfolyam

A szlovák történetírás legfrissebb kutatási eredményeiből

Bevezető

A Szlovák Tudományos Akadémia 2002-ben jelentette meg Fejezetek Szlovákia történelméből címen elismert szlovák akadémikusok, kutatók, egyetemi tanárok tollából a legújabb kutatási eredményeit. A kiadvány külön érdekessége, hogy nemcsak szakembereknek, hanem népszerűsítő célzattal a nagyközön­ségnek, sőt a Szlovákiában tanuló külföldi diákoknak, mint „országismertetőt” – kvázi tananyagnak – szánták. A könyvben szereplő hét tanulmányból hármat rövi­debben, míg négyet részletesebben mutatok be.

 

Dušan Škvarna: A modern szlovák nemzeti szimbólumok fejlődéstörténete

A szerző a nemzeti identitástudat – XVIII. század második fele és a XIX. század első fele – szimbólumrendszerét vázolja fel. A Történelmi Magyarország elfogadott szimbólumai mellett ebben az időszakban jelennek meg a saját történelmi múlt (Nagymorva Birodalom, Szvatopluk, Cirill és Metód), a címertan, az irodalom, a szlovákok lakta területek természeti azonosítása (Tátra), a népi kultúra (ételek, népviselet) szimbólumai.

 

Milan Podrimavský: A vallási hovatartozás jelentősége a szlovák politikában (1848–1918)

Ezt a kérdést a korszak szlovák társadalom fejlődése és a történelmi Magyar­ország, majd az Osztrák–Magyar Monarchia (a továbbiakban OMM) relációjában kell értelmezni. A szlovákság államalkotó voltának elismerésében egységes platformon lévő szlovákokat megosztotta vallási hovatartozásuk. Az 1861-es császári memorandum egy különálló, tartományi autonómiával rendelkező szlovák térségről beszél, ahol a két meghatározó vallás egyenrangú, ám az osztrák-magyar kiegyezés a belső autonómia lehetőségét elsodorta. Ilyen helyzetben a nemzeti identitástudat védelme a vallási ellentétek háttérbe szorulását feltételezi, azonban a „nemzeti” politizálás továbbra is elkülönült a vallási hovatartozás szerint. Változás a XX. század elején sem következik be (pl. a 1905-ös választásokon a katolikus szlovákok külön állítanak jelölteket) és 1918-ig változatlanul így marad.

 

Marián Hronský: Szlovákia az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése és az önálló Cseh-Szlovákia létrejöttekor (1918–1920)

Az első világháború után Közép-Európában hatalmi vákuum alakult ki (OMM felbomlása, Németország veresége). Ezzel Közép-Európában megteremtődtek a nemzetállamok létrejöttének lehetőségei.

A történelmi Magyarország az 1918. október 30-i „Cseh-Szlovák” Állam létrejöttére nem tudott reagálni, mivel a politikai berendezkedése összeomlott. Igaz, a nemzetközi elismerésig a békeszerződés aláírásáig (1920. 06. 04.) még hosszú út vezetett. Egyrészt a háború utáni magyar politikai elit, így Károlyi, majd a Tanácsköztársaság is Kun Béla vezetésével meg akarta őrizni az „ezeréves” határokat, másfelől a szlovákok elszakadási törekvései, önálló államiság kialakítása a csehekkel sem zajlott egyszerűen mivel a belső erők eltérően képzelték el a közös államalakulatban a felek súlyát és szerepét. A szlovákok lakta területek történelmi Magyarországtól való elszakadásához szükség volt a csehek katonai segítségére, akik cserébe a csehszlovák nemzet egységéről szóló teóriát is magukkal hozták. Az áttörést Franciaország diplomáciai és katonai segítségével sikerült elérni. A győztes nagyhatalmak a közép-európai határokat nem nemzetiségi, hanem stratégiai alapon határozták meg. Ez magában hordozta a szembenállás a revizionizmus csíráját, ami csak az alkalomra várt.

 

Martin Homza: Tények a szlovák etnikum kialakulásáról

Mióta beszélhetünk szlovákokról? Mint bármelyik más etnikum,  nép kialakulása esetén ebben az esetben is az önazonosság, tudat kialakulása óta, amikortól a szláv népcsoportból kiválva szlovákoknak nevezik magukat.

Feltételezéseink szerint az első lépés az időszámításunk IV–V. századában történt, amikor a népvándorlás hatására a Kárpát-medencében megjelentek a gótok (i. sz. 378), és a hunok (i. sz. 441). Erre az időszakra tehető a szláv törzsek (gens) kiválása, kialakulása. A törzsi társadalom kialakulása fejlett társadalmi kapcsolatokat feltételez, melynek élén a hadvezér, a „knieža” áll. A törzsi társadalom pedig azonosul a névvel. A X–XII. századra a szlávok törzse az indoeurópai földművelő-pásztorkodó korabeli civilizáció elismert részévé vált.

A másik alapvető kérdés: hol volt a szláv őshaza? Iordanes, mint a problémakör „kortársa” szerint az őshaza a Kárpát-medence észak-keleti része, így valószínűsíthető, hogy az ókori római birodalom Dácia provinciája átfedésben volt Szlovákia keleti részével. A törzsi elit számára alapvető feladatot jelentett hatalmának elismertetése, amihez jelképekre, ideológiákra volt szüksége, amit el kellett fogadtatnia a törzs egészével, hiszen az irányító személyt (törzsfőt) azonosították az egész törzzsel (név- és közösségtudat, a vezető szentsége). A szlávok törzsének vezetőiről nincs információnk, ám a nevek végződéseiből (pl.: Moj-mir) feltételezhető a gót kapcsolat, mivel az ilyen végződés nagyon gyakori a gótoknál, sőt akár az sem kizárható, hogy a vezető család gót eredetű volt.

A szlávokkal kapcsolatos hibás következtetés jellemző példája, amikor a régészek a feltárt leletek alapján (kerámiák, félig földbe épített faházak) az egész népcsoportot karakterizálják, figyelmen kívül hagyva a szláv harcosok jó szervezetségéről tanúskodó VI. század eleji forrásokat. Azaz a szláv „földmű­vesekről” kialakított kép nem felel meg 100 százalékig a valóságnak, az csak a társadalom egy részére volt jellemző.

A szlávok népnevét a VI. század közepén már a latin nyelv és nyelvcsalád is „Sclavi” formában használja. Itt kell megjegyezni, hogy ezt a nevet nem mint törzsnevet, hanem mint a hasonló nyelvet használók gyűjtőnevét alkalmazták. A szláv öntudat erősödésével járt Cirill és Metód kulturális, vallási tevékenysége. Így a VIII–X. századra a szláv megnevezés összefoglaló népcsoport névvé vált. A szlávok szomszédainál, a germánoknál hasonló fogalomtágulás figyelhető meg ebben az időben.

A szlovák népnév a szláv ősi közös törzsnévből ered. A szlovákok ősei a IV–V. századtól a VIII-X. századig a szlávokkal azonosították magukat. A szlávok a folyamatos konfrontációk hatására változtatták szállásterületüket, így például a VII. században megjelentek Morávia területén is. A szlávokat ért másik meghatározó kapcsolat az avarokkal való együttélés során (568-tól) történt mikor a Frank Birodalom megjelent a Kárpát-medencében (i. sz. 791–803). A szláv törzsek egy része frank fennhatóság alá került, a nagyobb része „szövetségesi” formában és megnevezéssel a birodalom déli, nyugati, északi határán helyezkedett el. Erre az időszakra tehető, hogy a szláv néptömegből és népnévből kisebb – politikai elittel rendelkező – részek szakadtak ki. Ide tartozik Samo állama is mely a későbbiekben az Avar Kaganátus szövetségese lett. A kaganátus bukása után a 822-es frank birodalmi gyűlésen már szlávok helyett kisebb törzsnevekkel találkozunk, mint csehek, morvák. Nyitra központtal ekkor lép a történelem színpadára a szlovákok önálló törzse Pribina vezetésével, akinek a bajor krónikák szerint Adalrám salzburgi püspök nyújt segítséget templom építéséhez. (Természetesen a közös származástudat a kialakuló új politikai struktúrák között is sokáig megmaradt.) A „nyitrai” szlovák formálódó államalakulat folyamatosan harcban állt a szomszédos morvákkal a hegemóniáért. Ebben a harcban a morvák 901-ben szövetséget kötöttek a bajorokkal, így a szlovákok lépéskényszerben ugyanezt tették a magyarokkal, aminek nagy ára volt, a magyar államba való átköltözés.

 

Matúš Kučera: Szlovákia küzdelme a történelmi, nemzeti identitásáért

Szlovákia történelmének gyökerei a népvándorlás korába nyúlnak vissza. A szlovákok ősei a III–V. században telepedtek le a Kárpát-medencében, és azóta is itt élnek. Mondhatni a szlovákok Európa „ősnemzetei” közé tartoznak. Európa történetében vannak „államok nemzet nélkül és nemzetek állam nélkül”. Szlovákia az utóbbi csoportba tartozik. Így Szlovákia és a szlovák nemzet kevés önazo­nosság-tudatot hordozó jeggyel rendelkezik. Ezért fontos, hogy történészek a fellelhető források felhasználásával, feldolgozásával segítsék ezt a folyamatot. A történetírás szakembereinek – mivel napjainkban az írott források jelentős bővülése már nem várható – figyelembe kell vennie a „történelmi tudatot” is, ami a társadalom egészében leledzik. Sajnálatos, hogy a szlovák történészek a rendszerváltás óta eltelt tíz esztendőben nem voltak képesek a szlovák történelem szintézisének elkészítésére, úgy, hogy a szlovák régészek alapvetően fontos felfedezéseket tettek az elmúlt időben. Sajnálatos, hogy a szlovákiai általános iskolás tankönyvekben a legújabb, az eddigi ismereteinket új fényben feltüntető tények még nem kaptak helyet.

Az utóbbi időben több amatőr publicista mint „történész szakember” adott közre szakmai tudást nélkülöző cikkeket, amik a hibás nacionalizmus jegyében íródtak. Az alapkérdést már 1837-ben Jozef Šafárik feltette: „mi a szlovákok etnogenezise?” A kérdésre egzakt, tudományos válasz azóta még nem született.

A szlovák történészek hosszú ideje polemizálnak a szlovák őshaza kérdésében. A Nesztor krónikára hivatkozva a Duna középső, illetve alsó  folyásának területe lenne az őshaza, míg a nemzetközi szakemberek a népvándorlási teória szerint a Kárpátoktól északra eső területekre teszik a szlovák őshazát.

Az biztos, hogy a szlovákok által megszállt területek nem voltak néptelenek, azért meg kellett küzdeni, és nem „galamblélekkel” érkeztek ide az ősök.

A széles, egybefüggő alföld hiánya hátráltatta a szlovákok asszimilációs lehetőségeit, másfelől a hegyek megmentették őket a beolvadástól.

A Kárpát-medencében az avarok után megjelenő magyar törzsek – melyek nem tartoztak a szlávok közé – nem tették szükségessé az identitástudat markáns megkülönböztetését, míg észak felől a magas Kárpátok tették feleslegessé az identifikálást. Elegendő volt az általános „szláv” megnevezés.

A hegyek közötti völgyek, a terület vízrajza alkalmas volt nagyobb számú lakosság eltartására is. A völgyekben meghúzódó szlovák népesség így évszázadokon keresztül képes volt megőrizni etnikai tisztaságát, sőt védve volt a történelem vérzivataros katasztrófáitól (pl. tatárok, törökök) és a népesség növekedésével (az éhségtől hajtva) a völgyekből „kilépve” meghódította a hegyek-völgyek közeli alföldeket.

 

Az államiság gyökerei

A Nagymorva Birodalom megítélése nem egységes napjainkban. Az állam- alakulatban benne volt egy Nyugat-Európa számára ellenpólust jelentő „közép-európai” szláv állam esélye. Az itt megtanult, ellesett társadalomépítő gyakorlat (kereszténység) sokat segített a szlovákoknak identitásuk megőrzésében a soknemzetiségű Történelmi Magyarországon, sőt azok közül sokat a magyarok át is vettek.

Ebből a korszakból származnak a népi, történelmi, egyházi énekek, mondák melyek a szájhagyomány útján megőrizték Szvatopluk, a nyitrai püspökségek, a Nagymorva Birodalom bukásának történetét (Anonymus és Kézai Simon is utal ezen eseményekre).

A Nagymorva Állam a szlovákok számára a legutolsó időkig hiányzó (1992) államiság történelmi kontinuitását, tradícióját adja.

Kijelenthetjük, hogy a szlovákok identitástudata mindig tökéletesen működött, amit mi sem bizonyít jobban, mint az identitás tudattal szorosan összefüggő nyelv kérdése. A IX. századtól a latin nyelvű okiratokban már szlovák földrajzi nevek, helységnevek olvashatók. A magyar törzsek „tót, tótok” kifejezése is „embereket, más embereket” jelent. A nagyobb, államalkotó nép történelmi tudata, felfogása, mint domináns eltakarja az ott lakó többi nép történelmi tudatát. Napjaink történetírásának feladata körvonalazni, hogy a szlovákok mit és mennyit tettek hozzá a közös történelemhez. 

A XIX. század legkiemelkedőbb szlovák történetírója Sasinek már ezt a munkát elkezdte, ám a XIV–XV. század előtti etnogenezis bizonyítékait fellelni nehéz feladat. A kérdés másik oldala: felmerül a teoretikus kérdés, vajon van-e magyar tradicionális nemzeti történetírás vagy a feudális időkben csak a hatalmat birtokló elit történetéről beszélhetünk.

Az Osztrák–Magyar Monarchia bukása után a létrejövő Csehszlovák Államban a történetírás is új lendületet kapott. Hrušovský tesz először kísérletet egy a hungarizmustól, csehoszlovakizmustól mentes szlovák nemzeti történetírásra.

A két világháború közötti történetírás nem ad a források kritikai vizsgálatán nyugvó középkori szlovák történelmet. A második világháború utáni, a tudományos szocializmusból kiinduló történetírás nem tartotta lényegesnek a téma mélyreható vizsgálatát.

Az 50-es években a magyar történetírás (pl. Lederer E.) forráskutatásai nyitottak meg új dimenziókat a szlovák történetírás előtt. A Szlovákia történelme című (azóta is befejezetlen) első szintézis is ekkor kezd íródni. Olyan új kutatási aspektusok nyíltak meg (eddig sajnos hiába, mivel nem vizsgálják), melyek hosszú évekre adnának munkát a történészeknek és ezzel végre ez a sok „fehér folttal” terhes időszak is feltárná titkait.

A 60-as években a cseh és magyar történetírás „nemzeti szemléletűvé” vált, ezzel a szlovák történészek, történetírás paradox helyzetbe került. A 70-es évek politikai „enyhülése” után ez a kérdéskör konkrétan nem is került középpontba.

Napjainkban a forráshűséget és valóságalapot nélkülöző, gyakran infantilis „művek” is megjelennek.

 

Jozef Baďurík: Szlovákia helye és megítélése a korai újkorban

A szlovák történetírás eddig kevés figyelmet fordított a korai újkor kutatásának, holott ez az időszak képezi az átmenetet a középkorból az újkorba. A kutatás elmaradásának okai egyfelől a szlovák történetírás alacsony szakmai bázisában, hátterében, másfelől a korszakkal kapcsolatos érdektelenségben keresendők. Meg kell említeni még a pártállam időszakának célirányos történetírási politikájának hátrányos hatását is.

1990 után figyelhető meg az addig kevésbé kutatott témák iránti fokozódó szakmai érdeklődés (pl.: Habsburg Birodalom).

 

A középkor vége – 1526 (közép-európai választóvonal)

A mohácsi csatával lezárul egy korszak, a középkori önálló Magyar Királyság korszaka.

Az új helyzet egy sor kérdést, problémát vet fel:

– a Jagelló-dinasztia helyett a Habsburg megjelenése a közép-európai térségben; a Habsburg-monarchia közép-európai hegemóniájának kialakulása, amely magába olvasztotta a közép-európai népeket;

– szorosabb kapcsolat kialakulása Nyugat-Európa és Közép-Európa (értve a történelmi Magyarországot) között; fokozódó konfrontáció a keresztény és az oszmán török világ között Európa ezen részén;

– a történelmi Magyarország két, majd három részre szakadása a fegyveres harc betetőzéseként;

– az országon belül nagymértékű belső migráció kezdődött;

– az ország katonai felvonulási területté vált annak negatív gazdasági, kulturális hatásaival (nagyszámú külföldi zsoldos katona megjelenése; a mai Szlovákia nyugati részén több vidéki település dekonjuktúrája);

– az ország fővárosa és az ország súlypontja mind politikai, gazdasági, kulturális értelemben átkerült a mai Szlovákia területére;

– a Királyi Magyarország, ami gyakorlatilag a mai Szlovákiát jelentette, az oszmán-törökökkel szemben Közép- és Nyugat-Európa bástyáját, egyben a középkori Történelmi Magyarország „továbbvivőjét”;

– Szlovákia belekerült a reformáció és az ellenreformáció nemzetközi vérkeringésébe;

– végezetül Szlovákia a Habsburg ellenes magyar és erdélyi nemesi szervezkedések XVII-XVIII. századi kiinduló pontjává vált elszenvedve azok lakosságra ható negatív következményeit.

 

Szlovákia  mint a történelmi Magyarország alapja és megtestesítője

Már a történelmi Magyarország három részre szakadása (1541) előtt az ország súlypontja Szlovákia dél-nyugati részére helyeződött át, sőt az új főváros, Bratislava (Pozsony) lett (1536) Szlovákia mai fővárosa. Itt rendezték meg ezután a rendi országgyűléseket, itt székelt a Magyar Kamara, és ez a város lett a királykoronázás helyszíne is.

„Szlovákia – Királyi Magyarország” (L. T. kiemelése) a XVI. században két részre oszlott: „Alsó Királyi Magyarország (Hungaria inferior)”, ami megközelítőleg a mai Szlovákia nyugati és középső részét jelentette, illetve „Felső Királyi Magyarország (Hungaria superior)”, ami megközelítőleg a mai Szlovákia keleti részét jelentette. 

A lakosság nemzetiségi eloszlásáról elmondhatjuk, hogy túlnyomórészt szlovákok lakták (elsősorban vidéken), míg a városokban a német nemzetiség képviseltette magát a legnagyobb arányban. A törökök elől menekülve ekkor jelennek meg a szlovák városokban a magyar főnemesség, illetve a magyar polgárság képviselői. Megjelenésük a nemzetiségi kapcsolatok kiéleződéséhez vezetett (amit a király 1551-es rendeletével próbált megoldani).

Az egyre északabbra húzódó magyarok után megjelentek a horvátok, akik a dél-nyugati területeken telepedtek le és gyorsan asszimilálódtak.

A népesség növekedésével ekkor kezdődött meg a ritkábban lakott, magasabban fekvő hegyi területek benépesedése az úgynevezett „pásztor kolonizáció” – aminek külön szabályai voltak, a „ius Valachorum” szerint.

A törökök elleni Európa „bástyája” szerepkör összekovácsolta a társadalom minden rétegét (kivéve a magyar főnemességet). Szlovákia egész területe katonai bázissá vált, ahol a várak szerepe felértékelődött (pl.: Érsekújvár – amely a kor legmodernebb ismeretei szerint épült).

 

Vladimir Šegeš: Középkori szlovákiai városok

A történelmi Magyarország legrégibb kartográfiai térképe 1528-ból származik és készítője – az esztergomi érsek titkára – után Lázár térképnek nevezzük. Először Németországban adták ki Tabula Hungariae címen 1528-ban. A térkép egyértelműen bizonyítja, hogy Szlovákia mai területe a történelmi Magyarország legvárosiasultabb területe és jelentős gazdasági, kulturális térség volt.

A térkép a mai Szlovákia területén 16 szabad királyi várost, 12 várost, 83 „kisvárost”, 92 falut templommal, 58 falut templom nélkül, 25 várat, 1 kolostort, 2 besorolhatatlan települést említ. Összesen tehát 283 lakott települést sorol fel a térkép.

 

A városiasodás előzményei és szakaszai

A szlovákiai települések a középkorban keletkeztek. Kialakításuknál a történelmi Magyarország uralkodóit gazdasági és védelmi szempontok motiválták. A tatár betörés után az ország lakosságának kb. 1/3-a elpusztult. A XIII. századtól főleg az ország északi részén – a mai Szlovákia területén – gyors ütemű várépítés kezdődött, melynek „holdudvaraiban” lakosság telepedett le, magját képezve a későbbi városiasodásnak. Ez a folyamat elsősorban a folyók mellett, forgalmas útkereszteződéseknél ill. egy térség gazdasági, bíráskodási székhelye környékén volt jellemző.

A fentiek figyelembe vételével három várostípus alakult ki Szlovákia területén: bányavárosokat, kereskedővárosokat és mezővárosokat különböztetünk meg. A városi jogok kialakításában a mintát a Németországból érkező telepesek hozták magukkal. A városi jogok a sváb, illetve Magdeburg környéki német „városi jogokat” applikálták.

A városok kialakulásának törvényi előfeltétele volt a rang adományozása ill. a kiváltságlevél (a legrégebbi kiváltságlevél 1238-ból származik).

A XIV. században a városiasodás üteme a mai Szlovákia területén felgyorsult, a század végére kb. 100 városról beszélhetünk.

 

Városok magyar módra

A XV. századra alapvetően a városokat két típusba sorolhatjuk: civitates (város), oppida (kisebb település). Zsigmond király korában a városok fejlődése tovább folytatódott. A király a várral megerősített városokat kiemelten támogatta, a földesúri kilenced fizetése alól is mentesítette őket. Ezt a szemléletet Verbőci Tripartituma (1514) kvázi törvénnyé tette 1848-ig.

A rendi országgyűlések is foglalkoztak a városok kérdésével (az 1498-as királyi rendelet a történelmi Magyarország tíz legjelentősebb városából hatot a mai Szlovákia területéről nevez meg.

Figyelemreméltó az 1514-es törvény, mely szerint a történelmi Magyarország:

– 8 szabad királyi városából 5 a mai Szlovákia területén volt (a tárnoki városok közül);

– 7 szabad királyi városából 3 a mai Szlovákia területén volt (a személynöki városok közül);

– a szabad bányavárosok jelentős hányada is a mai Szlovákia területén helyezkedett el.

 

Városi szövetségek

A városok érdekeikért, védelmük érdekében szövetkeztek egymással. A történelmi Magyarországon a mai Szlovákia területén jött létre az első városi szövetség V. István kollektív privilégiumlevele alapján, amit a szepességi városoknak adományozott (1271). A kiváltságlevél 1317-es megerősítése után már 30 település tartozik a szövetségbe. A szövetség élén a „szepesi gróf” állt egészen 1412-ig, amikor Zsigmond a lengyel királynak adja zálogba a városokat. A mai Szlovákia középső részén lévő szabad királyi bányavárosok is hasonló szövetségi rendszerbe tömörültek.

A bányavárosokból váltak ki (1424-ben) a Zsigmond király által elnevezett „királynéi hozományi városok”(pl.: Zólyom), amelyek majd 1548-ban tagozód­tak vissza a városok közé.

A mai Szlovákia keleti részén öt szabad királyi város (pl.: Kassa) kötött kereskedelmi-gazdasági megfontolásból szövetséget Pentapolis néven a XV. század közepén. A mai Szlovákia keleti részén lévő bányavárosok is szövetséget kötöttek 1487-ben (pl.: Telkibánya).

 

A városlakókról

A mai Szlovákia területén lévő középkori városok lakóit teljes jogú „patríciusokra”, középrétegre, és városi szegényekre oszthatjuk. Szám szerint, pl. Pozsonyban a XV. század közepén a patríciusi réteg a lakosság 7,5 százaléka, a közép­réteg 65,5 százalék, a szegények pedig 27 százalék volt. A városok lakóinak kb. 30 százaléka nem rendelkezett polgárjoggal.

A mai Szlovákia területén lévő városokban a céhek viszonylag későn jöttek létre (az első 1415-ben), és inkább egyesületként, mint igazi érdekvédelmi szervezetként működtek. A középkor végére 16 mai szlovákiai városban 49 céh alakult.

A városlakók legnagyobb számban németek, szlovákok, kisebb számban magyarok és szórványban zsidók voltak.

 

Kapitolky zo slovenkých dejín (Fejezetek a szlovák történelemből). Előszó: Jozef Bad’urik. Studia Academia Slovaca 31. Studia Academia Slovaca, Bratislava, 2002. 281–399. o.

 

Lesfalvi Tibor