Klió 2004/1.

13. évfolyam

A horvát történelem újraértékelésének kezdetei

Új időszaki kiadványt indított útjára a Horvát Történelmi Társulat (Društvo za hrvatsku povjesnicu). A kiadvány célja, hogy segítse a történelem oktatását. A szerkesztők ennek érdekében szükségesnek tartják a történelemtanítás céljainak újrafogalmazását is, mindenekelőtt pedig a korábbi megközelítések újragondolását. E felfogás jegyében közlik az Európa Tanácsnak a XXI. századi történelemtanításról szóló 2001-es ajánlásának mellékletét. Ez a dokumentum egyebek között hangsúlyozza, hogy a történelem tanításának fontos szerepe kell, hogy legyen az aktív és felelős állampolgárok nevelésében, a különbözőségek tiszteletének formálásában, a nemzetek közötti kölcsönös megértés, megbékélés és elismerés kialakításában. Az Európa Tanács éppen ezért úgy véli, hogy a történelemoktatás nem lehet az ideológiai manipulációk, az intolerancia, az ultranacionalista elvek terjesztésének eszköze. A dokumentum elutasítja a történel­mi adatok meghamisítását, az ismeretek propagandisztikus célú felhasz­nálását, a múlt olyan interpretációját, ami a mi és ők kettősség kialakításához vezet.

A kiadvány első száma két tanulmánnyal igyekszik a fenti célt szolgálni. Snježana Koren, maga is gyakorló általános iskolai tanár, a hatodik, hetedik és nyolcadik osztályosok számára a kilencvenes években kiadott történelem- és földrajzkönyveket vizsgálta meg abból a szempontból, hogy milyen képet alakítottak ki a horvátországi kisebbségekről. Ez már csak azért is figyelemre méltó törekvés, mert Horvátországban is többféle tankönyv áll a tanárok rendelkezésére. Azt, hogy ezek a kötetek a szerzők történelemszemléletét illetően különböznek egymástól, többé-kevésbé természetesnek tekinthetjük, az azonban már mindenképpen anakronizmus, hogy az ötödikesek számára kiadott egyik kötet egy a negyvenes évek elején megjelentetett tankönyv újranyomása. A szerző szerint a tankönyvek többsége az etnikai csoportok közötti viszonyokat mindenekelőtt problémáknak és összecsapásoknak láttatja. Ez az amúgy is problematikus szemléletmód különösen zavaró egy olyan országban, ahol a lakosság mintegy 22 százaléka önmagát nem horvátnak, hanem szerbnek, bosnyák-muzulmánnak, szlovénnak, csehnek, szlováknak, olasznak, magyarnak, zsidónak vagy albánnak tekinti. Ezen az említett általános szemléleten belül az egyes tankönyvek persze jelentős mértékben eltérnek egymástól.

 Létszámát és történelmi jelentőségét tekintve a „legfontosabb” horvátországi kisebbség a szerb. A szerbek többsége a XVII. század végén a törökök ellen menekülve telepedett le a mai Horvátország területén (a magyar történelemből jól ismert Katonai Határőrvidéken). Az egyik tankönyv megemlíti, hogy a zágrábi pravoszláv közösség tagjai többnyire görög, illetve szerb eredetűek voltak, s közülük néhányan igen nagy gazdagságra tettek szert, s jelentős szerepük volt Zágráb gazdasági és kulturális életének alakításában. Szerbek és horvátok között összecsapásokra a nemzeti tudat megerősödésének idején, a XIX. század második felétől került sor,1 s a szerbek, a magyarok által kinevezett horvát bán Khuen-Héderváry (akiről később még lesz szó) oldalára álltak. Míg három újabban megjelent tankönyv igyekszik feltárni e jelenség hátterét, az egyik régebbi tankönyv szerint2 egyes szerb politikusok ugyan a Néppárt tagjaként Horvátország jólétéért küzdöttek, többen voltak azonban azok, akik „Horvátország ellen voltak”, akik „Horvátország ellenségeivel (az olaszokkal és a magyarokkal) működtek együtt”, akik „Bosznia–Hercegovina és Horvátország területén nagyszerb vágyakat tápláltak”, akik „gyakran idéztek elő összecsa­pásokat horvátok és szerbek között”.

A hetedik osztályos tankönyvek többsége különösebb érvelés nélkül „már előre” negatívan értékeli a közös délszláv állam létrejöttét, bár annak eseményeit csak a nyolcadik osztályos tankönyv tárgyalja. A két világháború közötti időszakban a horvátországi3 szerbeket csak ott említik meg, ahol a nemzeti történelem megértéséhez ez elengedhetetlenül szükséges.

Szerbek és horvátok viszonyának legvitatottabb eleme a második világháború idején fennálló úgynevezett usztasa Független Horvát Állam megítélése, és az általa elkövetett cselekedetek bemutatása, értékelése. A tankönyvírók közötti ideológiai különbségek talán ezen a ponton a leginkább nyilvánvalóak. Az egyik szerző például megemlíti ugyan azokat a koncentrációs táborokat, amelyekben az említett horvátországi és a megszálló német hatalom a szerbek, a zsidók és a cigányok elleni bűntetteit elkövette, a szerző azonban a népirtás szót csak a szerb csetnikek által a horvátok és a muzulmánok ellen elkövetett atrocitásokra használja. Amíg az említett szerző csupán egyetlen mondatot szentel az usztasa hatalom szerb, zsidó és roma lakosság elleni terrorjának, addig a horvát lakosság elleni csetnik és partizán bűntetteket két oldalon keresztül sorolja. Márpedig, amint tanulmányunk szerzőjének tankönyvéből megtudjuk, a szerb lakosságot korlátozták szabad mozgásában, elbocsátották állásásból, ruhájukon megkülönböztető jelzést kellett viselniük, ösztönözték kitelepülésüket, sokukat pedig üldözték, illetve az említett táborokba zárták. Bár a csetnikek által elkövetett bűnökről valamennyi tankönyv megemlékezik, de ötből csak kettő jegyzi meg, hogy kezdetben az antifasiszta koalíció szövetségesének tekintette őket, s épp ezért csak ez a kettő említi meg, hogy a koalíció miért változtatta meg velük kapcsolatos álláspontját.4

A titói állam horvátországi szerbjeiről egyetlen tankönyv sem emlékezik meg, a kilencvenes évek eseményeivel kapcsolatban azonban a kérdés megkerül­hetetlenné vált. Valamennyi tankönyv úgy véli, hogy a háború kitöréséért Slobodan Miloševićet terheli a felelősség, aki a horvátországi szerbeket kihasználta, és a Zágráb elleni lázadásra ösztönözte. A tankönyvírók szerint a belgrádi propaganda a második világháborús emlékek felelőtlen felidézésével félelmet és bizonytalanságot keltett a szerb lakosságban, amelynek egy része nem akarta elfogadni az önálló horvát államot, s a nagyszerb eszmétől átitatva Horvátország egy részét Nagyszerbiához akarta csatolni. Itt azon az említett félmondaton kívül, hogy „valamenyi tanköny úgy véli”, ismét csak nem tudjuk meg, hogy mi a szerző álláspontja ebben a kérdésben, pedig ez ügyben igencsak szükség lenne az árnyalt megközelítésre, hiszen a szerbek említett magatartásához a kétségkívül nagyon erősen ható belgrádi propagandán kívül azért a horvátországi politika szerbek iránti magatartása, sőt nem egy túlkapása is hozzájárult.5 Nézeteiről annyit tudunk meg, hogy két tankönyv – az egyik közülük a szerzőé – megemlíti, hogy csak a horvátországi szerbek egy része vett részt a Zágráb elleni lázadásban, míg a másik részük ellenezte a háborút, és a horvátok és szerbek békés együttélését támogatta. Igen jellemző, hogy miképpen interpretálták a tankönyvírók az 1995-ös háborús eseményeket. Ötből két tankönyv – az egyik a szerzőé – azt írja, hogy a háborús események következtében sok szerb elmenekült. Egy tankönyv szerint a Szerbiából érkezett csetnikek és más egységek menekültek el Horvátországból, míg két tankönyv meg sem említi ezt a problémát.

Márpedig ez a kérdés nagyon is fontos, mind a horvát történelem, mind a horvát önismeret szempontjából, ennek elhallgatása tehát eleve elutasítandó. Egyrészt azért, mert nyilvánvaló, hogy nem csupán a Szerbiából érkezett fegyveres csapatok hagyták el Horvátországot, hanem azok a szerbek is, akik – tekintettel évszázados horvátországi jelenlétükre – őslakosnak tekintendők.6 Másodszor azért, mert minden jel szerint egyik tankönyv sem vetette fel azt a kérdést – ami jelenleg nagyon is foglalkoztatja a Hágai Nemzetközi Törvény­széket – hogy vajon a horvát hadsereg esetleges törvénytelenségei milyen mértékben késztették menekülésre a szerb lakosság széles tömegeit.

A tanulmány szerzője, akárcsak a tankönyvek írói, csak egészen röviden foglalkozik a többi horvátországi kisebbséggel. Ismét csak a horvát önismeret problémájára mutat rá az a tény, hogy a tankönyvek közül egyedül a tanulmány szerzőjének kötete említi meg, hogy „a háború végén kialakult feszült légkörben a német, az olasz és a magyar kisebbség tagjai kitelepültek” az országból. „E kisebbségek számos tagja a civil lakosság számára létrehozott koncentrációs táborban üldözésnek és gyilkosságoknak volt kitéve.” Kétségtelen tény, hogy nem könnyű eldönteni, milyen mennyiségű és jellegű ismeretanyaggal kell és szabad megterhelni a felső tagozatos tanulókat, én azonban úgy vélem, hogy erről a kérdésről mindenképpen viszonylag részletes ismereteket kell szerezniük.7 Annál is inkább, mert különben a tanulók nem fogják érteni, hogy milyen események állnak a horvát és az olasz kormány közötti jelenkori (tehát 1990 utáni) nézeteltérések hátterében.

A félinformációk azonban a földrajzkönyvekből sem hiányoznak. Az egyik, 2002-ben megjelent tankönyv azt állítja, hogy Horvátország „a horvát nép nemzeti állama”. Az 1990-ben elfogadott alkotmány azonban ennél árnyaltabban fogalmaz: „A Horvát Köztársaság, mint a horvát nép nemzetállama, és mint a többi olyan nép és kisebbség állama jön létre, amelyek ennek állampolgárai: a szerbeké, a muzulmánoké, a szlovénoké, a cseheké, a szlovákoké, az olaszoké, a magyaroké, a zsidóké és a többieké, akiknek biztosítjuk, hogy a horvát nemzetiségű polgárokkal egyenrangúak legyenek, hogy nemzeti jogaikat az ENSZ, és a szabad világ országainak demokratikus szabályaival összhangban érvényesíthessék”.8 Éppígy félinformációnak tekinthetjük, hogy két földrajz­könyv őslakosnak tekinti ugyan a horvátországi magyarokat és az olaszokat, de amikor megemlítik, hogy e két kisebbség létszáma a második világháború után erősen lecsökkent, akkor egyetlen szóval sem magyarázzák meg, hogy ez miért történt így.

A szerző szerint mindez annak is köszönhető, hogy a hivatalos tanterv szemlélete még a XIX. század hatását tükrözi – középpontba a politikatörténetet helyezi, a történelmet nem csupán a kisebbségek, de más kérdések tárgyalásánál is, összecsapások halmazaként érzékeli – s ilyen módon épp ez a tanterv az akadálya a történelemtanítás modernizálásának.

Éppen ezzel a szemlélettel vitázik a kötet második tanulmánya, Stjepan Matković írása is, amelyben a szerző a már említett Khuen-Héderváry bán jelentőségét és hatását igyekszik új megvilágításba helyezni. Héderváryról ugyanis a horvát történetírásban a teljesen negatív megközelítés az uralkodó. Ezt mindenekelőtt autoriter kormányzási stílusával vívta ki, de a szemére vetik, hogy bánsága idején Horvátországban pszeudo-parlamentáris rendszer volt érvényben, amelyben megakadályozták, hogy az ellenzék szabadon fejlőd­hessen; erőteljes volt a cenzúra, a választásokat nem tisztességesen bonyolí­tották, előnyben részesítették a szerb kisebbség tagjait s a szerb nemzeti ideológiát, annak érdekében, hogy a horvát nemzetet ellenőrzés alatt tarthassák, stb. E szemlélet szerint Khuen megszemélyesítette mindazt, ami ellentétben állt a jogállam, a polgári szabadság és a nemzeti egyenjogúság eszméjével.

Matković fontosnak tartja, hogy Khuen bánsága idején a szábor rendszeresen ülésezett (ezzel mintegy elhárítva azt a vádat, hogy ez pszeudo-parlamentáris rendszer lett volna), ugyanakkor úgy véli, hogy a választási törvényt úgy módosították, hogy annak elsősorban az ellenzék látta kárát. A magas választójogi cenzus lehetetlenné tette, hogy a lakosság nagyobb tömegei részt vehessenek a választásokon, ráadásul a szavazás nyíltan történt, ami a hatalom számára lehetővé tette, hogy ellenőrizze, miképpen szavaznak az állami alkalmazottak. Miközben az ellenzék folyamatosan panaszkodott, hogy jogai a parlamentáris eljárás során sérülnek, a bán az abszolút többséggel bíró Néppártot saját engedelmes eszközévé alakította át, úgy, hogy közben nemcsak korszerűsítette a pártot, de soraiba csábított számos tehetséges hivatalnokot is. Khuen számára az is fontos volt, hogy a párt támogatta a Horvátország és Magyarország közötti 1868-as közjogi egyezményt, hiszen érdekében állt, hogy lecsendesítse a lázongó Horvátországot. Ennek érdekében nagyobb felhatalmazást adott a főispánoknak, megerősítette a hivatalokat, s a hivatali fegyelmet, amit viszont az ellenzék autoriter igazgatási módszernek minősítettt, s úgy vélte, hogy ez akadályozza a demokratizációs folyamatot.

Héderváryt kezdetben idegennek tekintették a báni palotában, a budapesti kormány meghosszabított kezének, a magyarosítás képviselőjének. Pedig ő Szlavóniából származott, a zágrábi jogi akadémián tanult stb. A szerző megálla­pítja, hogy Héderváryt nem is lehet nemzeti összefüggésben szemlélni, hiszen olyan magasrangú állami funkcionárius volt, akit nem a nemzeti identitás érdekelt, hanem az állam működőképessége. Mivel mint ilyen, mindenekelőtt Ferenc József meghatalmazottja volt, a magyar közvélemény sem szimpatizált vele. Az elmondottak ellenére nevét a magyarosítással kötik össze, ami alatt elsősorban a Horvátország területén létrehozott magyar iskolákat, a vasúti közlekedésben bevezetett magyar nyelvűséget értik, valamint azt, hogy az említett horvát-magyar közjogi egyezményt elsősorban a magyar fél javára értelmezte. „A horvátok legfőbb félelme az volt, hogy országuk a magyar állam közönséges provinciájává süllyedhet.” Ebben a kérdésben a szerző sajnos csupán az általános közvélekedést idézi, de nem tudjuk meg tőle, hogy ő maga jogosnak, vagy eltúlzottnak tekinti-e ezt a félelmet.

Bár a horvát közvélemény Héderváry más cselekedeteit is negatívan ítélte meg, tevékenységének komoly pozitívumai is voltak. Így például a katolikus egyház és a liberális elveket vallók között Héderváry, a szerző szerint paradox módon, az utóbbiakat támogatta. Csakhogy épp az általa felhozott példa mutatja, hogy Héderváry cselekedete egyáltalán nem volt paradox. 1897-ben ugyanis, amikor a magyar törvényhozásnak megfelelően bevezette a polgári házasságot, éppenséggel nagyon is következetes magyar (liberális) álláspontot képviselt. S igaz ugyan, hogy a bán igyekezett ellehetetleníteni az ellenzék működését, a gazdaság, a közigazgatás, a közlekedés és a városépítés területén komoly fejlődés volt bánsága idején. Zágrábban nem csupán a templomokat újították fel, de számos iskolát és múzeumot, valamint más művelődési intézményeket is létrehoztak. S tény, hogy ezeket mindenekelőtt Iso Kršnjavi, a magyarbarátnak számító közoktatásért felelős miniszter támogatta, de ezt nem tehette volna meg Héderváry jóváhagyása nélkül, Héderváry maga pedig aktívan bekapcsolódott a kulturális és politikai életről az újságokban folyó vitákba is, sőt néhány ilyen jellegű vállalkozásnak maga is kezdeményezője volt.

A horvát vidék elmaradottságának következtében azonban éppen az ő bánsága idején indult meg a tömeges kivándorlás, miközben magyarok és németek települtek le Horvátországban, ami, bár a szerző ezt nem írja le, hozzájárult az etnikai arányok megváltozásához. S az etnikai kérdéshez kötődik a horvátok (a horvát nacionalisták) másik fontos, feljebb már említett kifogása. Héderváry idején iktatták törvénybe a szerb nyelv használatára, valamint a szerb-pravoszláv iskolákra vonatkozó törvényt. A szerbek emiatt nyíltan támogatták a bánt, s aktívan közreműködtek abban, hogy a Katonai Határőrvidék integrálódjon a polgári Horvátországba. Ezzel párhuzamosan azonban horvát szempontból negatív jelenség volt, hogy az erősödő szerb nacionalizmus a horvát államisággal szemben a szerb államiság eszméjét támogatta. Az ellentétek 1902-ben váltak igazán nyílttá, amikor egy horvátországi szerb újság provokatív jellegű cikke miatt hatalmas szerbellenes demonstráció volt Zágrábban. A horvát történészek többsége úgy véli, hogy Héderváry tudatosan kedvezett a szerbeknek, annak érdekében, hogy megossza a horvát társadalmat, s ezzel tompította a dualista berendezkedés ellenfeleinek ellenállását. Ennek következtében gyengült a horvátok helyzete, s lehetetlenné vált a nagyobb (horvát) állami önállóság megvalósítása. Ugyanakkor a szerbek politikai képviselői a kettős szuverenitás elve mellett álltak ki, úgy vélvén, hogy a horvátországi szerbek ugyancsak jogosultak az állami státusra.

 Ez utóbbi problémával kapcsolatban is megállapíthatjuk, ami a tanulmány egészére is érvényes: igaz ugyan, hogy a szerző igyekezett Héderváryról az uralkodó nézetekkel szemben árnyaltabb képet felrajzolni, de éppen a legprob­lematikusabb részeknél nem ismerhettük meg az ő saját véleményét, hiszen csupán megismételte, hogy az adott kérdésben mi a horvát történészek több­ségének álláspontja. Az említett két tanulmány ennek ellenére is fontos lépés lehet a horvát történelem árnyaltabb megközelítésének irányába.

 

Snježana Koren: Manjine u hrvatskim udžbenicima povijesti i zemljopisa (A kisebbségek a horvát történelem- és földrajzkönyvekben); Stjepan Matković: Ban Khuen-Héderváry – značenje i utjecaji (Khuen-Héderváry bán – jelentősége és hatása). Povijest u nastavi. 2003/1. 15–47. o.

 

Szilágyi Imre

1. Ennek a rendkívül összetett történelmi folyamatnak a részleteit a magyar olvasó a következő két kötetben találja meg: Sokcsevits Dénes–Szilágyi Imre–Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története, Budapest, Bereményi Könyvkiadó, 1994., illetve Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, Budapest, Aula, 1999.

2. Itt zavarosra sikerült a megfogalmazás, hiszen a bibliográfiában megadott adat szerint a hivatkozott tankönyv a felsoroltak közül az egyik legfrissebb: 2002-ben jelent meg, míg az újabbnak nevezettek ez előtti évszámú dátumozásúak. A Horvát Nemzeti és Egyetemi Könyvtár adatai szerint az említett mű – Dragutin Pavličević és Filip Potrebica – munkája 2002-ben hatodszor jelent meg, s a mű első kiadása 1992-ben volt. Ezek tisztázása azért is fontos, mert az említett tanköny is jól példázza, hogy a politikai légkör – adott esetben a kilencvenes évek nacionalista horvát politikája – milyen erősen befolyásolta a tankönyvírók szemléletét.

3. A szerző azt állítja, hogy erre az időszakra vonatkozóan a tankönyvek többnyire a Horvátország és Szerbia közötti viszonnyal foglalkoznak, ez az állítás azonban éppen egy ilyen kritikai szemléletű írásban igencsak feltűnő. Az új délszláv állam 1921-ben elfogadott alkotmánya ugyanis megszüntette az említett elnevezéseket, és az országot 33 körzetre osztotta. Lásd: Juhász József: i. m. 45. Ezért igen érdekes lett volna arról olvasni, hogy a másokat kritizáló szerző – aki maga is tankönyvíró – miképpen értékeli a két világháború közötti időszakot. Annyit mindenesetre megtudunk tőle, hogy a „szerb eredetű horvát politikus”, Svetozar Pribičević értékelése a tankönyvekben igen eltérő. Amíg az egyik tankönyv, melyben a szerző maga is közreműködött, azt állítja, hogy a politikus „a nemzeti és kultúrális sajátosságok nélküli, egységes jugoszláv állam mellett állt ki, amelyben a régebbi nemzetek eltüntek volna, s egy új délszláv nemzet jött volna létre”, (nem világos, hogy a szerző helyesnaek, illetve reálisnak tekinti-e ezt a maga­tar­tást), míg más tankönyvek szerint Pribičević olyan modellt támogatott „amely nagy­szerb túlhatalomhoz vezetett volna”. Azt azonban minden tankönyv megemlíti, hogy Pribičević nagyon is csalódott az uralkodó rezsimben, annak centralisztikus berendezkedésében, amely nem az ő általa elképzelt jugoszláv eszme megvalósulásához, hanem a nagyszerb domináció kialakulásához vezetett. A jugoszlávizmus és nagyszerb ideológia összefüggéseiről lásd Juhász József: i. m. 25–38.

4. Azt már ismét csak Juhásztól kell megtudnunk – mert a szerző erről nem szól – hogy ennek „a csetnikek kollaborációba fordult kiváró taktikája” volt az egyik legfőbb oka. Juhász József: i. m. 102.

5. Juhász József: i. m. 239.

6. Sokcsevits Dénes: A délszláv háború, Budapest, Calibra, [1997], 39.

7. Erről lásd: Darko Dukovski: Az olaszok exodusa Isztriából 1945 és 1956 között, KLIÓ, 2002/3. 6–10.

8. Ustav Republike Hrvatske, Zagreb, Informator, 1992, 8. Az említett passzus lényegét a későbbi alkotmányváltoztatások sem érintették.