Klió 2004/1.

13. évfolyam

TÖRTÉNELEM-ELMÉLET

Történelemtudomány Kárpátalján

Egy évtizeddel ezelőtt, 1991 utolsó hónapjaiban visszafordíthatatlan, az egész kontinens szempontjából is meghatározó események történtek Európa keleti felében: felbomlott a Szovjetunió. Ezzel egy időben új korszak kezdődött a posztszocialista országok területén élő népek és a volt szovjet köztársaságok számára.

A saját államiság megteremtésével Ukrajnában megnőtt az érdeklődés a történelmi múlt iránt. Ez magyarázható a levéltári anyagok hozzáférhetőségével, a levéltáron belül speciális részlegek alakulásával, de legfőképp azzal, hogy a történészek már szabadon gondolkodhattak és írhattak. A történetírás már nem az állam érdekeit szolgálta. Ebből következik, hogy át kellett értékelni az elmúlt idők történelmi eseményeit, legfőképpen azoknak a hazai és külföldi történészeknek a munkáit, akik Ukrajna történelmének aktuális problémáival foglalkoztak.

A szovjet uralom fél évszázada alatt Kárpátalja múltját tárgyaló számtalan kandidátusi és doktori disszertációt védtek meg, több tudományos igényű publikáció látott napvilágot. A megjelent írások nagy része azonban a parancsuralmi rendszer zátonyain feneklett meg, s csak nagyon elszórtan érvényesült bennük a szakértelem.

Dmitro Danyiljuk, az ungvári egyetem professzora, a rendszerváltás után komoly feladatba kezdett, megpróbálta röviden összefoglalni Kárpátalja történetírásának történetét. Írását tulajdonképpen diák és tanár számára készült segédkönyvnek szánta, amely az oktatási minisztérium támogatásával látott napvilágot Ungváron. A könyv szerzője arra vállalkozott, hogy Kárpátalja legismertebb gondolkodóinak megnyilatkozásait adja közre. A történészek értékelésében csak egyetlen kritériumot tartott fontosnak, munkáik mennyire támaszkodnak levéltári anyagokra és dokumentumokra.

Az olvasó már az előszóból megtudhatja, hogy a szerző a könyv megírásához nagy mennyiségű anyagot dolgozott fel. Az eredeti munkák mellett felhasználta az ukrán emigránsok kutatásait, valamint a napjainkban kiadott monográfiákat és cikkeket is.

A monográfia felépítésére kronológiai következetesség jellemző, a XVIII. század végétől 1945-ig mutatja be Kárpátalja jelentősebb történészeit, igaz az elején tesz egy kisebb kitérőt és a középkori történeti ismeretek kialakulását vázolja fel. A periódust D. Danyiljuk az alábbiakkal jellemzi. Először, a XVIII. század végére teszi a történelemtudomány kialakulását Kárpátalján, az 1945-ös évet pedig vízválasztónak tartja, nemcsak a különböző államforma, hanem a módszertani kutatások eltérése miatt is. Másodszor, napjainkig csak a szovjet történetírás fejlődésének kutatására szenteltek kellő figyelmet.

A monográfia öt fejezetből áll. Mindegyik rész a történelemtudomány egy bizonyos fejlődési szakaszát mutatja be, felsorolva és részletesen tárgyalva azokat a jelentős személyeket, akik abban az időszakban tevékenykedtek.

D. Danyiljuk az első fejezetben a középkori történeti ismeretek megszületését és fejlődését elemzi, kifejtve a kulturális és politikai előzményeit. Már a kezdetekben fontosnak tartotta tisztázni, hogy a Kárpátalja történelme iránti érdeklődés a korai középkorban kezdődött és szorosan összekapcsolódik a szellemi kultúra fejlődésével a Kijevi Ruszban. Elterjedésének fő előzményét egyrészt a görögkeleti vallás felvételében látja, másodsorban Cirill és Metód vallásterjesztő tevékenységében a IX. század 60-as éveiben. Nagy jelentőséget tulajdonít a kolostorok alapításának, mivel az itt folytatott könyvmásolás előidézte a nyelv és az írás további fejlődését. Három központot jelöl meg, melyek fontos szerepet játszottak a történelmi ismeretek elterjedésében: a Munkács melletti Csernyecsij Hor-i, a hrusivszki (Máramaros) és a krasznobridszki (Kelet-Szlovákia) kolostorokat. Ezeken a helyeken sok ritkaságszámba menő kézírásos könyv és ősi kézirat maradt fenn. Főleg a XVIII. században megjelent Huklivszka évkönyvet emeli ki. A szerző közzé tesz eredeti részleteket óorosz szöveggel, azonban nem alkot saját véleményt a forrásanyagokról, csak a megjelent véleményeket kommentálja.

Az első rész végén a szerző olyan személyeket mutat be az olvasónak, akik szerinte hozzájárultak a ruszin nemzeti öntudat kialakulásához, aktívan részt vettek az egyszerű nép kulturális és oktatási szintjének felemelésében. Annak ellenére, hogy J. Pasztelij, A. Bacsinszkij és D. Babilja nagyobb figyelmet fordítottak az egyházi és vallási viszonyokra, D. Danyiljuk kiemeli, hogy a ruszinok etnikai hovatartozása körül folytatott vitában egy nézeten voltak: kiálltak az autochton ruszinság mellett. Nyelvújító és irodalmi tevékenységük elősegítette a történelmi munkák és a tudományos kutatások megjelenését.

Mindezek az események hozzájárultak ahhoz, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején kialakuljon a fejlett történetírás. A kárpátaljai történészek egy része már rendelkezett olyan szintű tudással és forrásismerettel, hogy kialakítsa saját koncepcióját a történelmi fejlődésről. A szerző három olyan személyt nevez meg, akik munkájukkal elismerést szereztek nemcsak szűkebb hazájukban, hanem külföldön is. A könyv második fejezetét munkásságuk bemutatására szentelte.

Az első – és bizonyos értelemben mindmáig jelentős – alakja a kárpátaljai történetírásnak Joanyikij Bazilovics (1742–1821). D. Danyiljuk szerint neki köszönhetjük, hogy a történelem tudományággá lépett elő Kárpátalján. Több éves levéltári kutatások alapján írt ,,Korotkij nárisz...” című könyve az első olyan munka, mely tudományos oldalról közelíti meg a felmerült problémákat. Ő dolgozta ki a terület történelmi fejlődésének elméletét, melynek lényege az autochton ruszinság elismerése. Véleménye szerint a ruszinok a magyarok bejövetele előtt Kárpátalja területén éltek, és történelmük szorosan összefonódott a keleti szlávok történelmével. Megértette azt a folyamatot, melynek eredményeképpen a keleti szlávok külön népcsoporttá formálódtak. Különösen fontos, hogy magának az „Ukrajna” kifejezésnek a megjelenését a XIII. századra teszi. Ennek nagy a jelentősége, hiszen a hivatalos osztrák és orosz történetírás magát az ukrán nép létezését is megkérdőjelezte. Az „Ukrajna” kifejezést Bazilovicsig nem is használták.

Hasonló nézőpontot képviselt Ivan Orlaj (1771–1829), aki annak ellenére, hogy nem rendelkezett szakmai felkészültséggel, olyan kérdéseket feszegetett, amely számos szakember érdeklődését is felkeltette. D. Danyiljuk pozitívumként jegyzi meg Orlaj többoldalú levéltári kutatásait, és azt, hogy cikkei megírásához nemcsak a régi évkönyveket használta fel, hanem bizánci, magyar, lengyel, német történészek munkáit is. A szerző azonban nem tartja tudományosnak a következtetéseit. Többek között azt a nézetét, hogy a magyarok bejövetele idézte elő a szlávok áttelepedését Pannóniába. Tévesnek tartja, hogy Orlaj a ruszinokat etnikailag az orosz nép oldalágának véli. Egy vita során még Keppen orosz tudós állítását is elvetette, aki úgy gondolta, hogy a kárpátaljai ruszinok a kisorosz (ukrán) nép része. Valójában nem dolgozott ki pontos nézetet Kárpátalja történelmi fejlődéséről.

A szerző különösen nagyra értékelte Huca-Venyelin (1802–1839) munkásságát (tanulmányt is írt róla). Venyelin szintén nem volt hivatásos történész, a moszkvai egyetem orvosi szakát fejezte be, de párhuzamosan foglalkozott a szláv nép történelmével. Lomonoszov után ő volt az első, aki támadta a normann elméletet, azaz a normann befolyást az orosz állam kialakulásában. Véleménye szerinte varégoknak a baltikumi szlávokat nevezték, és ezt alátámasztotta az arab földrajztudósok munkáival. Olyan kényes témát is feszegetett, mint a kozákság kialakulása és jelentősége Ukrajna történelmében. Ez a téma tabunak számított, és vele kapcsolatban egyetlenegy tudományos munka sem jelent meg. Meg kell jegyezni, hogy ő a XIX. század történelemírásának egyetlen képviselője, aki megállapította, hogy a kozákság megjelenésének igazi oka társadalmi jelenség, és az ukrán nép elnyomásával függ össze.

Mint Orlaj, ő is részletesen leírja a magyarok bejövetelét Pannóniába. Helyesen látta ennek az okát, viszont tévesen látta etnikai hovatartozásukat. A magyarokat mongol származásúaknak vélte.

A XIX. század első felében, a francia felvilágosodás hatására, új nézetek alakultak ki a történelmi fejlődés folyamatáról. A nemzeti újjászületés folyamat ezt a területet is utolérte. Nagy figyelmet kezdtek fordítottak az anyanyelv és az irodalom ápolására, ezzel fejezték ki nemzeti érzéseiket. Kárpátalja szülötte volt többek között I. Zejkan, II. Péter nevelője, M. Balugyanszkij, a Pétervári Egyetem első rektora, I. Miklós nevelője. A harmadik fejezetben D. Danyiljuk a történelemtudomány fejlődésének ezt a periódusát mutatja be az olvasónak.

A szerző véleménye szerint a nemzeti újjászületés időszakának egyik legjelentősebb alakja Kárpátalján M. Lucskaj (1789–1843) volt. Hatkötetes munkája az „Istorija Karpatszkih ruszinyiv” csak kézírásos formában jelent meg, de történelemszemlélete befolyásolta a későbbi korok történészeinek nézeteit. Ez volt az első, többkötetes, rendszerezett mű. A fellelhető összes forrásokat (levéltári, nyomtatott) felhasználta a könyv megírásához. Csakis a tudományosan alátámasztott forrásokat tekintette hitelesnek. Ez a hozzáállása főleg az antik és középkori dokumentumoknál figyelhető meg. Lucskaj elsőként kutatta a szláv nép eredetét. Azon a véleményen volt, hogy a kárpátaljai ruszinok etnikailag egységesek azokkal a ruszinokkal, akik a Kárpátok keleti részein élnek. Ez magyarázza, hogy egyforma nyelven beszélnek. A földrajzi nevek szláv eredetével pedig bebizonyította, hogy a ruszinok Kárpátalján őslakosok és már a magyarok bejövetele előtt ezen a területen éltek. Lucskaj azonban beleesett ugyanabba a hibába, mint Venyelin, szláv származásúaknak tartotta a szkítákat és szarmatákat.

Kárpátalja történelmét a magyarországi és a nyugat-európai események tükrében nézte. A nép jelentőségét hangsúlyozta és ezzel egy teljesen új módszert vezetett be a történelemkutatás terén. Szakított a romantikus irányzattal, a történelmi folyamatok megmagyarázása mellé állt. Új kifejezéseket vezetett be: „kripaki”– jobbágy, „magnati” – főnemes, „pani” – urak, „panyivna verhivka” – vezető réteg.

A Lucskaj által elkezdett irányvonalat O. Duhnovics (1803–1865) és A. Dobrjanszkij (1817–1901) folytatta. Duhnovics történelmi munkái, kivéve az újságokban megjelent cikkeit, élete során nem jelentek meg. Ennek az volt az oka, hogy olyan kérdéseket is felvetett, melyek nem egyeztek az osztrák birodalom politikájával. Azon a véleményen volt, hogy Kárpátalját egyesíteni kell a szomszédos ukrán földekkel. A szerző szerint ez volt a legnagyobb érdeme, hiszen a XIX. század közepén elsőként vetette fel ezt a kérdést, és dolgozta ki ennek törvényszerűségét és igazságosságát. Utódai „Budjityelnek” (Ébresztő) nevezték. Szembeszállt a magyar kormány asszimilációs politikájával, forradalomellenes volt, mivel Kossuth nem biztosította a nemzeti kisebbség jogait és autonómiáját. Dobrjanszkij már politikai téren is fölvette a harcot. Résztvevője volt annak az általános ellenállásnak, mely a szláv népek elnyomása és a magyarosítás ellen lépett fel. Az osztrák kormányhoz petíciót küldött. Kérvényezte egyrészt az autonómia bevezetését, másrészt egy egységes orosz koronatartomány létrehozását, melyben egyesül Galícia, Bukovina és Kárpátalja. Dobrjanszkij történelmi tényekre alapozta kérését: a ruszinok már a magyarok bejövetele előtt ezen a területen éltek, és a kezdeti időben széleskörű autonómiával rendelkeztek. Mivel az udvar visszautasította ezeket a kéréseket, Dobrjanszkij eljutott ahhoz a nézethez, hogy az abszolutizmus és a központosított hatalom nem történelmi jelenség, tehát nem törvényes. Oroszország és az orosz hadsereg oldalára állt.

Nem lehet egyértelműen értékelni tevékenységét. Elismerték jelentőségét a nemzeti újjászületés fejlődésében, viszont azzal, hogy Oroszország felé fordult, elősegítette a moszkvofil irányzat elterjedését, melynek képviselői azon az állásponton voltak, hogy a kárpátaljai ruszinok a „nagy orosz nép egyik kisebb mellékága”.

D. Danyiljuk sajnálattal jegyzi meg, hogy a XIX. század második felében Kárpátalján nem volt olyan tudományos központ, amely körül a kutatók csoportosulhattak volna. Sokan közülük munkáikat a halicsi kiadványokban jelentették meg. Elvesztették a saját erejükbe vetett hitüket, egy részük Oroszország felé fordult. Tanulmányaik olyan folyóiratokban jelentek meg, mint a Russzkij Arhiv, Szlovjanskij Szbornyik, Russzkaja Mislj, Russzkaja beszeda és Russzkij Vesztnyik.

A kárpátaljai történetírás fő feladata a XIX. század végén, a XX. század elején az volt, hogy bebizonyítsa a ruszinok természetes jogát a politikai létezéshez. Ilyen célból A. Kralickij (1835–1894) a szláv egységet hirdette. Ő volt az első, aki már 1863-ban használta a kárpátaljai ruszinokra az „ukrán’” kifejezést. Jelentősen csökkentette eredményeit az a tény, hogy tanulmányai különböző kiadványokban jelentek meg, melyeknek többsége még az értelmiség körében is kevésbé volt hozzáférhető. Szükség volt egy olyan mű kiadására, melyet a széles olvasóréteg is megismerhet, és Kárpátalja egész történelmével foglalkozik. Ezzel a feladattal bízták meg I. Duliskovicsot (1815–1883). A háromkötetes Isztoricseszkije cserti Ugro-Ruszkih megerősítette Kralickij nézetét a kárpátaljai ruszinok és az ukrán nép etnikai hasonlóságáról. Ez volt az első orosz nyelvű tanulmány. Duliskovics nem a magyar honfoglalással kezdi Kárpátalja történelmének leírását, hiszen nézete szerint a szlávok már itt éltek és keresztények voltak. Osztotta Safárik véleményét, miszerint a szlávok az európai kontinens őslakosai és nem a szkíták és szarmaták utódai, tehát nem ázsiai származásúak. A szlávokat keleti, nyugati és déli ágra osztotta. Fontos előrelépést jelentett, hogy a keleti szlávoknak három csoportját különböztette meg: nagyoroszt, kisoroszt és fehéroroszt. A kárpátaljai ruszinokat etnikailag a keleti szlávokhoz sorolta. Ez fontos volt, de nem új a tudományban.

Újnak számított a kárpátaljai történetírásban az az állítása, hogy a ruszinok a kisorosz, tehát az ukrán nép része. A Kralickij és Duliskovics által elkezdett irányvonalat A. Desko, J. Zsatkovics, O. Mitrák a lingvisztika és az etnográfia terén folytatott kutatásaikkal alátámasztották. Zsatkovicsnak ezenkívül volt más érdeme is, nemcsak Kárpátalján, de még Magyarországon is széles körben terjesztette az ukrán irodalmat. Legnagyobb figyelmet I. Franko műveinek megismertetésére szentelt.

A XIX. század második felében fontos szerepet játszottak azok a történészek (bugyitjeli), akik fő feladatukul tűzték ki a nép kulturális szintjének felemelését. Danyiljuk közéjük sorolja I. Rakovszkijt, I. Szilvajt és J. Fencikát.

Az oktatás alacsony szintjének okát a nép nehéz szociális és gazdasági helyzetében látták. Fencika legnagyobb érdeme, hogy maga köré csoportosította Kárpátalja legnagyobb irodalmi személyiségeit, és közösen létrehozták a Lisztok (Levelek) című folyóiratot, mely 19 éven keresztül (1885–1903) Kárpátalja egyetlen orosz nyelvű kiadványa volt. A folyóiratban a vallással kapcsolatos cikkeken kívül történelmi és néprajzi témájú tanulmányok is megjelentek.

Kárpátalja történetírásának bemutatásakor D. Danyiljuk nem hagyta ki a magyar származású történészeket sem, igaz, szerepüket nem mindig pozitív oldalról szemléli. Leginkább Lehoczky Tivadar (1830–1915) tudományos munkásságát tanulmányozta. A szerző legelőször azt emeli ki, hogy Lehoczky Kárpátalját már a kőkorszakban lakott területnek véli. A népvándorlás során számtalan törzs keresztül ment ezen a területen, de a szlávok voltak az elsők, akik le is telepedtek.

Könyvében (Bereg vármegye monográfiája) megerősítette Orlaj és Venyelin állítását, mivel nézete szerint a honfoglaláskor a magyarokkal együtt Kijev környékéről jelentős számú ruszin érkezett Kárpátaljára.

Ellentétes Lehoczky nézeteivel Hodinka Antal (1864–1946) állítása, miszerint Kárpátalja a magyarok bejövetele előtt néptelen volt, a szlávok csak a XIII. században érkeztek ide Galíciából.

D. Danyiljuk az ötödik fejezetben a XX. század első felében végbement eseményeket és azoknak a következményeit tárja az olvasó elé. A történelemtudomány az 1919-1938-as években minőségi változáson ment keresztül, Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolása után jobb lehetőségek nyíltak a tudományos kutatásokhoz. A társadalmi és a politikai életben két nagy irányzat volt jelen: a moszkvofil és a kárpátruszin. A moszkvofil irányzat képviselői továbbra is azon az állásponton voltak, hogy a kárpátaljai ruszinok a ,,nagy orosz nép egyik kisebb ága”, a kárpátruszinok viszont külön népként kezelték.

Csehszlovákia vezető rétege mindkét irányzatot támogatta, főleg azért, hogy csökkentse a národovecek tudományos érdemeit a történelmi kutatásokban, mivel véleményük szerint a kárpátaljai ruszinok a „kisorosz” néphez tartoznak. Tudományos kutatásaik fő központja a Proszvita társaság volt, melyet 1920 május 9-én hozták létre Ungváron. Saját kiadványaik voltak, többek között a Naukovij zbornyik, a Podkarpatszka Rusz (1924–1937), Kárpátszkij kráj (1924–1925), Kárpátszkij szvet (1928–1933, 1938) című folyóiratok. Az első tudományos munkák főleg V. Hadzseha és M. Lelekacs cikkei voltak. A társaság azt a célt tűzte ki, hogy a fiatalság körében terjessze a történelem iránti szeretetet. Ugyanilyen célból hozták létre 1934-ben Munkácson az Etnograficsnye Továrisztvo Podkárpátszkoji Ruszi-t. Tagjai tudományos kutatói munkát folytattak, anyagokat gyűjtöttek Kárpátalja múltjáról. Saját újságuk volt: Mologyij etnográf.

1939 márciusában új politikai helyzet alakult ki, Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz. A kormány feloszlatta a társaságokat, bezárta a nyomdáikat. A politikai helyzet változásának következtében nagy nyomás nehezedett a ruszinság kérdésével foglalkozó kutatókra, ezért több tudós külföldre emigrált. Az új kormány létrehozott egy saját kutatási központot Podkárpatszke Obsesztvo Nauk névvel. Olyan folyóiratokat adott ki, mint a Zorja (Hajnal), Lityeraturna Nyegyilja, Narodnaja bibliotyeka. A tudományos tevékenységet állami ellenőrzés alá vették, és ez erősen csökkentette az elért eredmények értékét.

Ismeretes, hogy Kárpátalja státusának 1944-ben bekövetkezett, sok tekintetben tragikus rendezése után évekig nem lehetett nevükön nevezni a terület történelmének legfontosabb eseményeit. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem ismerhették meg nemzeti históriájuk sorsfordulóit. Ebben a kényszerhelyzetben Kárpátalja történetírásának a kutatása elsősorban nem a tudományosság érdekeit szolgálta. A kutatások köre fentről megszabott irányt kapott. A Szovjetunió széthullása, a független Ukrajna megalakulásától szinte napjainkig megjelent ukrán nyelvű kiadványok azonban csak egy célt tűztek ki maguk elé, be akarták bizonyítani az ukrán nép politikai létezésének jogát

A könyv szerzője azáltal, hogy bemutatja az olvasónak Kárpátalja legismertebb történészeinek nézeteit a terület történelmi fejlődésének folyamatáról, saját álláspontját is kivetíti: érezhetően a szláv dominancia hangsúlyozásával tekinti át a régió múltját és jelenét. Kulcsfontosságú és állandóan felmerülő kérdés a könyvben, vajon a kárpátaljai ruszinok autochtonok-e ezen a területen, vagy csak később, a korai középkorban telepedtek le; az orosz vagy az ukrán népcsoporthoz lehet őket besorolni? A szerző a ruszinokat egyértelműen az ukrán nép részeként kezeli.

A magyar származású történészek teljesen megalapozatlannak és történelmi tényekkel nem alátámaszthatónak vélik azt a nézetet, melyet az ukrán nacionalista történetírás képvisel: Kárpátalja a magyar honfoglalás előtt a kijevi Ruszhoz tartozott. Véleményük szerint ezzel akarják utólag „történeti okokból legitimálni” Kárpátalja 1945-ös Szovjetunióhoz való csatolását, és a mai Ukrajnához való tartozását. D. Danyiljuk ezzel ellentétben, a könyvében csak azoknak a történészeknek a munkásságát értékeli teljesen pozitívan, akiknek az álláspontja egyezett az övével. Egy tényt azonban figyelmen kívül hagytak. A ruszinok a mai lakóhelyükön, Kárpátalján nem élhettek, mert az akkor sűrű erdőséggel volt borítva, így legfeljebb a Kárpátok déli lejtőin, a patakok és a folyók völgyében lakhattak nomád pásztorokként. Az északkeleti Kárpátok e szakasza a tatárjárásig, a XIII. századig teljesen lakatlan volt.

Mindezek ellenére a monográfia eszmei értéket hordoz magában, ez volt az első tanulmány, mely a történelemtudomány kialakulását és fejlődési folyamatát kutatta Kárpátalján. A szerzőnek végül is egyik célja az volt, hogy bemutassa, Kárpátaljának is jelentős szerepe van a történelemtudomány fejlődésében, hiszen olyan jelentős történészek éltek és munkálkodtak itt, akik országos szinten is elismerést szereztek.

Dmitro Danyiljuk: Isztoricsna nauka na Zakarpattyi (Történelemtudomány Kárpátalján). Ungvár, 1999. 345 o.

Ember Ágnes