Klió 2003/3.

12. évfolyam

Zilliacus. Egy élet a békéért és a szocializmusért

A kötet címe talán fennköltnek, avagy frázisszerűnek hat. Avagy hatott volna tegnap. Napjainkban már bizonyára nem így van. Szabadjon személyes megjegyzést tennem. Több mint fél százada ismertem meg Zilliacus (teljes nevén Konni Zilliacus) írásait a The New Statesman, illetőleg a Moszkvában megjelenő New Times hetilapok hasábjain. Ennek annyi bizonyítéka és emléke van, hogy első, sajtóban megjelent cikkeim és fordításaim is 1947-ben az ő nevéhez tapadnak. Alig több mint fél évszázaddal ezelőtt én írtam meg „Zylli” rövid politikai életútját A munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1999 című kötetben. Ezek után mondanom sem kell, hogy szerfelett érdekel, hogy munkám megjelenése után három évvel mit ír egy angol szerző róla. (Hozzátehetem, John Saville, a brit munkásmozgalom-történetírás „nagy örege”, a Hulli Egyetem ny. professzora már hajdanán figyelmeztetett erre a készülő munkára.)

Ámde ki is az a Konni Zilliacus (1894-1967), aki oly sok vihart kavart. Már a származása és neveltetése is kész regény. Egyik oldalon a nagyszülő ismert finn politikus, az anyai ág Skóciába vezet, ő maga Japánban született, féltucat országban nevelkedett (köztük angol és amerikai egyetemeken). Ez azonban a távoli és érdektelenebb múlt.

Az izgalmak és a rendkívüliségek talán ott kezdődnek igazán, hogy a nagy nyelvtudással rendelkező fiatalembert 1918-ban kémelhárítóként Szibériába vezénylik az intervenciós angol kísérletek során, éppen Kolcsak táborába. S az orosz „fehérek” oldalán lesz Zilliacus annyira „vörös”, hogy (sokakkal ellentétben) ez a színe később sem fakult ki. Véleményét már akkor sem rejtette véka alá, így nagyon korán első konfrontációit is megélte feletteseivel.

Ez azonban csak a „furcsa” előtörténet. Zilliacus hamarosan ismert újságíró lett, majd az 1920-as évektől a Népszövetségben dolgozott, hatalmas és Nyugaton szokatlan nyelvismerete révén (orosz, cseh, lengyel stb.) Kelet- és Közép-Európa szakértőjévé vált.

Zilliacus a Népszövetségben eltöltött évei során azután közelebbről is megismerkedhetett ezeknek az országoknak belső életével, problémáival, és nagyon közelről ismerhetett meg egy sor politikust, gondolkodásukat és eljárásaikat. Közben persze kapcsolatban volt a kiküldő szervvel ,a Foreign Office-szel, bár sem a Hivatalról, sem a brit külügyi nagyokról nem volt elragadtatott véleménye. Jóllehet ő tényleg a Népszövetség oldalán állt, így jól látta annak gyengeségeit. Egyike volt az elsőknek, aki figyelmeztetett a fasizmus veszélyeire. Így már az 1920-as évektől ismerten élesszemű, kritikus megfigyelő, de egyben magányos harcossá vált. S ez az 1930-as években még inkább elmélyült.

Zilliacus egyedi és különleges pályafutásához hozzátartozik, hogy mihelyst a háború végén le tudott szerelni, azonnal belépett a brit Munkáspártba (Labour Party – LP) és nyíltan elítélte az oroszországi brit intervenciót. Ez azonban nem zárta ki, hogy az 1920-as években a Népszövetség munkatársa legyen.

Az elkövetkező hosszabb „népszövetségi” korszakáról ő maga később így írt: „Hamarosan tapasztalhattam, nem volt merő véletlen, hogy az első és a második brit munkáspárti kormány barátian viseltetett a Népszövetség iránt, míg ez súlyos visszaeséseket élt át, amikor a toryk kerültek hatalomra”.

Zilliacus egyébként személyesen egyik tanácsadója lett Arthur Henderson LP-s külügyminiszternek, amikor a különféle béke-, illetve leszerelési javaslatokat kellett előkészíteni. Így Zilliacus sokféle „belső” ismeretre tett szert.

Amikor elhagyta a Népszövetséget és az 1930-as években élvonalbeli publicista, újságíró lett, cikkei egyaránt megjelentek a Manchster Guardianban és a The New Statesmanben – ezekben a nagyon rangos és jegyzett periodikákban. Azután nagy feltűnést keltettek önálló kis könyvei, amelyek a közelmúlt és a jelen árnyaival néztek szembe. Így a Penguin Kiadó sorozatában olvashattuk azt a híressé vált kis könyvét, amely Két háború között? (Between 2 wars?) címmel jelent meg.

„Zylli” az 1930-as években sokféle baloldali labourista csoportosulást támogatott, így a Tribune hasábjain is megjelentek írásai, és persze híve volt a London-Párizs–Moszkva–USA összefogásnak – a második világháború előtt és alatt.

„Zylli” nagy napjai azonban igazán 1945 után jöttek el. Ekkor a nagy politikai földcsuszamlás, az LP 1945 tavaszi nagy parlamenti választási győzelmekor Zilliacus is LP-s parlamenti képviselő lett. Baloldalisága és „megvesztegethetetlensége” azonban elég ismert volt ahhoz, hogy ebben az új korszakban sem kapott semmilyen fontosabb „állami” tisztséget.

Sőt, amikor teljesen elszabadult a „hidegháború” (hogy ez mikor vette kezdetét, mint annyi „periodizációs vita esetén”, ez sem egyszerűen rögzíthető), Zilliacus az elsők között volt, aki már 1946-ban igen élesen ütközött Ernest Bevinnel, nyíltan elmarasztalta a bevini politikát, mint amely feladta az LP és Nagy-Britannia függetlenségét, és szolgaian az USA segédcsapatává lett. Zilliacus ugyancsak nyomatékosan és ismetelten elmarasztalta Bevint, hogy ő maga is a Foreign Office apparátusának fogja lett.

„Zylli” ebben az új helyzetben is törhetetlen maradt. Ez azután megérlelte, hogy Moszkva és a kommunisták egyszerű útitársának (az egykori angol politikai zsargonban „fellow traveller”) tekintsék. Ami azonban ennél is rosszabb volt, még a hajdani barát, a New Statesman mindenható szerkesztője, Kingsley Martin is megtagadta tőle, hogy írásait, sőt akárcsak politikai nyílt leveleit is közölje abban a „nyílt és szabadszellemű” hetilapban, amelynek „Zylli” több mint húsz éve munkatársa, sőt egyik hangsúlyos politikai véleményformálója volt. 1947–48-ra azonban a hidegháború árkai ijesztően szélesre nyíltak – olyannyira, hogy 1949-ben Zilliacust ki is zárták az LP parlamenti frakciójából, majd az LP-ből.

„Zylli” ekkor remek kis könyvben írta meg „Kizárásom történetét”, amelynek során visszapillantott az LP-ben kiéleződő vitákra, s persze idézte saját parlamenti felszólalásait is. S ha egyes brit sajtófórumok bezárultak is előtte, mások, ugyancsak jegyzett franciák megnyíltak a számára, ahol azután elemző sorai meg is jelentek.

Ám a politikai szimplicitás sohasem jellemezte – s a politika maga sem maradt szimpla. Kizárásával párhuzamosan új és rendkívüli front nyílt Jugoszláviában, „Zylli”az első nyugati képviselők között volt, aki elutazott Tito Jugoszláviájába, találkozott a jugoszláv vezetőkkel, magával Titóval (többször is), Kardeljjel és Dzsilasszal is – s benyomásairól, tapasztalatairól könyvet is megjelentetett. Ezzel mint „titóista” (noha ekkor sem egyszerűsített le semmit) elvágta az útját (egy időre) Moszkvába és a „hithű” kommunisták felé.

„Zylli” politikai útjának és magányos „szóló-dalának” azonban nem szakadt vége. Távolról sem. 1953-ban Sztálin halála és az „olvadás” sok mindent megváltoztatott. „Zyllit” már valamivel korábban visszavették az LP-be (meggyőződve arról, hogy ő sohasem volt „útitárs”), majd a hruscsovi korszakban nemcsak megnyíltak előtte Moszkva kapui is, hanem maga Hruscsov is fogadta.

Az olyannyira forró és zaklatott, tragikus 1956-os évben a szláv nyelveket beszélő „Zylli” egyaránt feltűnt Moszkvában, Varsóban és Belgrádban, beszélhetett az első számú politikai vezetőkkel is.

Moszkvában találkozhatott akadémikusokkal, egyetemi professzorokkal, és elbeszélgethetett „az utca embereivel”, miközben persze a nagy ütközések és változások, a tegnap és a jövő foglalkoztatta a hajdani „kelet-európai szakértőt”. Mindezt, tapasztalatait és beszélgetéseit újabb remek könyvben dolgozta még fel, amely 1957-ben jelent meg.

A nagy „szemtanú” és elkötelezett szocialista, de tényleg demokratikus és humanista szocialista, és természetesen könyörtelen antiimperialista, antikolonialista, jelenkor-történetírónak alighanem ez az utolsó könyve. Hitvalló írás, szinte egy időben jelent meg Károlyi Mihályéval. Ám ahogy Károlyi szellemi hagyatéka sem tűnik el a semmiben, és időről-időre újra és újra felfedezik, a jelek szerint így van ez Zilliacusszal is. A „most” megjelent angol életrajz ezt bizonyítja.

A rendkívüli és írásokban is hallatlanul gazdag, a nagy politikai fordulatokról izgalmasan beszámoló és elemző emberről igazán nem nehéz jó politikai életrajzot írni. S Potts „hőséhez” hű és méltó szellemben ezt meg is tette.

És még néhány szót magáról a kötetről, Potts életrajzáról. Potts a hosszú és oly fordulatos életutat nagyon sok részfejezetre tagolta, az olvasó könnyen tájékozódhat és a kronológiai rendben azt a korszakot lapozhatja fel, amely elsősorban érdekli. Megjegyzendő, hogy Potts bőségesen felhasználta Zilliacus nem publikált leveleit és egyéb levéltári forrásokat, amelyeknek lelőhelyét is megadta.

Könyvéhez bibliográfiai és tárgymutatót is mellékelt. Számomra különösen megkapó, hogy könyvét azzal zárta: tudja, hogy nem mindent sikerült megörökítenie „hőse” életéből – és szívesen látja az újabb és további kiegészítéseket. Zilliacus valóban nagy példa a nagyon tájékozott visszakérdezőre – akinek volt hite.

Archie Potts: Zilliacus. A Life for Peace and Socialism (Zilliacus. Egy élet a békéért és a szocialimusért.) Merlin Press, London, 2002. 227. o.

Jemnitz János