Klió 2003/3.

12. évfolyam

Gustav Stresemann

Se a művészetben, se a tudományban nem lehet feltenni igazság szerint azt a kérdést, mi történt volna „ha”. Mégis soksor önkéntelenül ez jut az ember eszébe emberi történetek, történeti sorsfordulók számos esetében.

Ilyen eset Gustav Stresemanné is, aki jelentős mértékben járult hozzá az első, a nagy háború utáni európai és főleg német politikai helyzet alakulásához, eredményeihez, mondhatni stabilizációjához. Korai halálát követően (1878–1929; két évvel volt fiatalabb, mint Konrad Adenauer, a II. világháború utáni nyugatnémet kancellár) bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy az 1932-es választáson megválasztották volna a Reich, Németország elnökévé. Ez hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy Németország és ezzel együtt Európa sorsa más útra kanyarodjon. Halálával azonban szétesett az utolsó demokratikus koalíció, és olyan növekvő egyeduralmi rendszer következett, amelyben a káosz és az erőszak növekedett, és amely Hitler 1933-i kancellárságához vezetett. Vajon Stresemann személye, befolyása megakadályozhatta volna ezt a vonulatot? Itt van ismét ez a „ha”, amelyet a szerző helyesen elkerül, de előadja a tényeket: a nagy depresszió Stresemann halála idején teljesen más irányba sodorta az eseményeket, a társadalmi ellentétek mélyültek. Heinrich Brüning, a kancellár 1930 és 32 között sem volt képes – bár maga jóval inkább jobbra állt, mint Stresemann – megállítani a folyamatot. A német reparációs kötelezettségek megszűnése, a nemzetközi egyezmények, a békeszerződések döntögetése, majd megdöntése, a fegyverkezés megindulása, az aktív külpoliti­zálás Papen és Schleicher idején, Stresemannt mindenképp háttérbe szorította volna. Az a hat esztendő, amíg pályája magaslatán állott a húszas évek közepén, számára kedvező volt. A nemzetközi politikai helyzet, egy tárgyaló­kész francia külügyminiszterrel (Aristide Briand), Anglia jóakaratával, amerikai befektetőkkel kedvezett annak a politikának, amelyet Stresemann képviselt. Életének, sikeres éveinek számbavétele és helyzetének, eltűnése következmé­nyeinek összegezése szép, alapos történészmunka.

Stresemannt azonban a weimari Német Köztársaság nagy talányának ismerték. Karrierjének első két szakaszában agresszív német nacionalista volt. Az első világháború előtt Szászországban egy ipari hatalmi csoport publicistája volt. Középosztálybeli, protestáns családból származott, a húszas években a neves liberális gondolkodó, Friedrich Naumann hatása alatt állott, de 1913-ban külügyi kérdésekben harcias, imperialista magatartást mutatott, féltette Németországot a növekvő bekerítéstől, és úgy vélte, hogy a lényeges kérdéseket mindig a kardok döntik el.

A háború folyamán Stresemann, ahogy a szerző kifejezte, „erős annexionista” volt, azt kívánta, hogy a nagy Németország legyen a legerősebb közép-európai hatalom, foglalja el Belgiumot, a francia tengerpart északi részét, a Baltikumot és Oroszország lengyellakta részeit. Céljai eléréséhez szükségesnek vélte a korlátlan (akadálytalan) tengeralattjáró hadviselést. Amikor Bethmann Hollweg kancellár ezt ellenezte, mert félt, hogy az Egyesült Államok is beavatkozik a háborúba, Stresemann mint képviselő intrikált ez ellen és a kormány megbuktatásán munkálkodott, egészen a háború befejezéséig. Németország háborús vereségét és az 1919-es büntető békeszerződést nehezen viselte, az Elzász-Lotaringiai területet visszakövetelte 1919-ben Franciaországtól, és követelte a versailles-i béke revízióját. Véleménye ekkor sokat ért, mivel ő volt a német liberális konzervatív Néppárt, az erős ipari érdekeltséggel bíró nacionalista párt vezetője. 1923-tól kilenc következő kormány – két ízben sajátja – külügyminisztere. Tevékeny­ségét végigkísérte Lengyelország megvetése, fájlalta a császár (Kaiser) lemondatását és végig levelezett Wilhem királyi herceggel, aki utóbb a náci párt felé sodródott. Revizionizmusa miatt eltűrte a titkos újrafegyverkezést és az oroszokkal kötött titkos szerződést a katonai kiképzésről.

A húszas évek folyamán azonban Stresemann politikája megváltozott. Voltak, akik őszintétlennek, voltak, akik a helyzethez alkalmazkodónak ítélték a harcos nacionalistából felelős államférfiúvá érését. Stresemann hivatalba léptekor, 1923-ban a hiperinfláció idején, a Ruhr- és Rajna-vidéki problémák idején, a bajorországi puccs idején a lehetséges politika Németország számára nemzetközi kötelezettségeinek teljesítése és a győztes hatalmakkal való egyezkedés volt. Az engesztelhetetlen jobboldallal szemben ez a politika meghozta gyümölcseit, a francia visszavonulást a Ruhr vidékéről, a Dawes-tervet, majd a Young-tervet, Németország csatlakozását a Briand–Kellogg-paktumhoz, belépését a Népszövetségbe, és végül a locarnoi szerződés aláírását, amely révén a franciákkal és angolokkal normalizálta Németország kapcsolatait. Kétségtelenné vált tehát, hogy Stresemann – kitartó, türelmes tárgyalásai révén – az évek során visszahozta Németországot a népek közösségébe, és evvel az első világháború keserves örökségének jó részét „helyrehozta”. Elismerésként a brit és francia külügyminiszterrel együtt ő is megkapta az 1927-es Nobel-díjat.

Jonathan Wright, oxfordi szerzőnk meggyőzően, finom részletekkel és bőséges, elsődleges forrásanyagokkal – Stresemann magánirataival, német, brit és francia levéltári anyagokkal – bizonyítja Stresemann politikájának valóságos tartalmát, mégpedig a bismarcki reálpolitika vonalán, és a külpolitikában a lehetőségek felismerését és követését. (Egyébként karrierje sorsfordulóin gyakran idézte Bismarckot.) Ugyanakkor a könyv bemutatja, hogy időnként Stresemann intrikáktól sem mentes manipulációi zavarba ejtő eredményekhez vezettek. De nagy vonalakban Stresemann eredeti bizalmat­lansága Weimar irányában helyet adott meggyőződésének, hogy a köztársaság fenntartása az egyedüli biztosíték a társadalmi rend felfordulása és az erőszak ellen.

A húszas évek közepén, 1924–25-ben Stresemann néhány erős nacionalista megnyilvánulását a szerző azzal magyarázza, hogy szükségét érezte politikájának a konzervatívok és nacionalisták előtti igazolásának. Még hozzá is teszi, hogy hiszen Stresemann igazi „racionális republikánus” volt, aki azért fogadta el Weimart, mivel nem volt más észszerű alternatíva. A végén már a republika, a köztársaság szimbólumává vált. Következetes harca az antisze­mitizmus ellen (felesége zsidó származású volt), a tolerancia demokratikus erényének olyan fokát képviselte, amelyre kevés példa volt Németországban.

Amikor 1929-ben szélütés következtében meghalt, nagy állami temetésén, Berlinben mintegy kétszázezer ember kísérte figyelemmel a gyászmenetet.

 

Jonathan Wright: Gustav Stresemann. Weimar’s greatest statesman (Gustav Stresemann. Weimar legnagyobb államférfija). Oxford University Press, 2002. 569 o.

 

H. Haraszti Éva