Klió 2003/3.

12. évfolyam

Összefoglalás a modernkori norvég hadtörténetről (1814–1940)

Lars Borgersrud könyve a norvég honvédelem történetét mutatja be a norvég alkotmány megszületésétől (1814) Norvégia német megszállásáig (1940). A kötet korábban megjelent összefoglaló tanulmányokon alapul. A szerzője különösen az állam és a katonaság kapcsolatát elemzi. Az előszóból kiderül, hogy Borgersrudot az Oktober kiadó kérte fel a munka elkészítésére.

A könyv 23 fejezetéből az első négy a fiatal norvég hadseregnek a norvég parlamenthez és a királyhoz fűződő kapcsolatát mutatja be. Az 5–7. fejezet a norvég véderő szerepét vizsgálja a svédek ellen vívott függetlenségi harcban (1905). A 8–10. a „belső” elhárítás kialakulását, tevékenységét és Vidkun Quisling puccsterveit ismerteti. A 11. a norvég munkáspárti kormány (1935–1940) haderőreformjaival, a 12–23. pedig Norvégia német megszállásával foglalkozik.

Norvégiát a kieli békekötés (1814) után Svédországhoz csatolták. A norvég parlament (Stortinget) 1814. november 4-én XIII. Károly svéd királyt II. Károly néven norvég királlyá választotta, perszonálunió jött létre. A király hozzálátott az ország lakosságához viszonyítva nagy létszámú norvég hadsereg1 átszervezéséhez.

A harmadik fejezet az úgynevezett „katonai skandinavizmust” (militoer-kandinavismen) mutatja be. Ez a mozgalom az 1840-es években Dánia, Norvégia és Svédország területén volt megfigyelhető. Svédországban a Finnország elleni hódító háború nyert romantikus töltetet a skandináv öntudat jegyében. Dánia az egész Skandináviát magába tömörítő dán birodalom megteremtéséről álmodozott. Norvégiában viszont a „katonai skandinavizmus” egyet jelentett az ország függetlenségi harcával.

Bár a norvég parlament többször is módosítani akarta az alkotmányt, hogy korlátozza a „svéd” király befolyását, a norvég hadsereg tisztjeit továbbra is közvetlenül II. Károly nevezte ki, méghozzá svéd király minőségében. Ezért a hadsereget parasztfelkelések és munkásmozgalmi megmozdulások leverésére is hatékonyan vethették be. Az 1870-es, 80-as években egyre gyakrabban kiújuló munkászendülések ugyanis gyengítették a király hatalmát.

1884-ben a norvég parlamentben megnőtt a polgári körök befolyása. Miután a királyhű tisztek a magasabb rangú családok körében fegyvereket osztottak ki, az ellenzéki norvég Baloldali Párt (Venstre)2 a nép felfegyverzésébe kezdett. A szerző kiemeli, hogy ez a mozgalom új, az állam irányításán kívül álló, királyellenes katonai szervezet kialakulásához vezetett, ami ellensúlyozta a királyi hatalmat, de a polgárháború veszélyét hordozta. A népi fegyveres csoportok tagjainak száma 15-20 ezer fő körül mozgott, és döntő erőt képviselhetett egy katonai puccs óráiban. 1884-ben a belpolitikai ellentétek annyira kiéleződtek, hogy a király a vérontás elkerülése végett rákényszerült az első polgári kormány kinevezésére.

A Venstre kormánya az általános választójog bevezetését szorgalmazta. A király és a hozzá hű norvég körök viszont igyekeztek meggátolni a nagyobb változásokat. A kormány folytatta a nép felfegyverzését, hogy megszilárdítsa hatalmát, és felkészüljön a Svédország elleni szabadságharcra. A Venstre tisztában volt azzal, hogy az elszakadásért vívott harcban nem támaszkodhat kizárólag a királyhű tisztek vezette norvég hadseregre. A szabadságharcot elindító lépésnek végül a Svédországtól független norvég külügyminisztérium létrehozása bizonyult. Norvégia 1905 októberében a svédországi Karlstadban kötött békeszerződéssel nyerte el a függetlenségét.3

Az első világháborúban az ország semleges maradt. A háború alatt a katonaságot a főparancsnokságon dúló belső hatalmi harcok gyengítették. 1917 nyara után az országban előtérbe kerültek a szociális problémák; erősödött a munkásmozgalom. A Norvég Munkáspárt (Det Norske Arbeider-parti – DNA) megalakulásával (1921) katonai-belügyi körökben megszületik a „belső ellenség” rémképe. Védekezésül 1922-ben meghozzák a „belső” elhárításról szóló rendelkezést. A hadseregnél is fontos szemponttá vált a megbízhatóság. Vidkum Quisling védelmi minisztersége alatt (1930–33) e téren fontos kormányintézkedésre került sor: 1931-ben létrehozták az államrendőrséget. Ugyanebben az évben a kelet-grenlandi és a menstadi sztrájkokat fegyverrel verték le. A történész beszámol a Quisling által kidolgozott puccstervekről is.

A szerző nagy részletességgel ismerteti az 1935–1940 közötti időszak haderőreformjait. Az 1935-től hatalmon lévő munkáspárti kormány figyelme a nemzetközi események nyomán egyre inkább a külpolitikára terelődött. Külső támadástól tartva, megkezdődött a hadsereg átszervezése.

Igen érdekesen, számos nem közismert részlettel tárgyalja a történész az 1940. április 9-i német támadás eseményeit és következményeit Norvégia kapitulációjáig (1940. június 10.). Részletesen elemzi a norvég katonai főparancsnokság parancsait, valamint azok végrehajtását. Érinti Norvégia Németország elleni hadba lépésének több vitatott problémáját is. A norvégokat a német támadás teljesen felkészületlenül érte. A védelmi minisztérium és a katonai főparancsnokság a német partraszállás első óráiban tanácstalan volt. Ezt tükrözték habozásra valló lépései. Borgersrud felteszi a kérdést: „Miért kellett a mozgósítást titokban tartani, mikor az ellenség már amúgy is behatolt, és az ország területén tartózkodott?”4 A szerző a hadvezetésen belüli, összeesküvésre hajlamos csoportokat teszi felelőssé a hatástalan, „csendes” mozgósításért. (Ezek a csoportok csak a „belső” ellenség elleni harcra voltak felkészülve. A hivatásos norvég tisztek több mint fele lett utóbb tagja Vidkun Quisling szélsőjobboldali pártjának, az NS-nek, és jelentkezett szolgálatra a megszállt Norvégiában. Ezzel az összeesküvők elérték céljukat.)

Ami az eseményeket illeti, ezen a ponton Borgersrud leírása „felpörög”. Curt Bräuer oslói német követ 1940. április 9-én hajnalban felszólította a norvég kormányt, hogy ne tanúsítson ellenállást a német megszállókkal szemben. A kormány halogatta a válaszadást. Elsődleges célja a vérfürdő megakadályozása volt. Titokban részleges mozgósítást rendelt el, de nem tett hadbalépési nyilatkozatot. A történész ennek kapcsán felveti, hogy a kormány ekkor esetleg még nem zárta ki a németekkel való tárgyalás lehetőségét.5 Rasmus Hatledal katonai főparancsnok tisztában volt azzal, hogy a főparancsnokságon, különösen a mozgósításért felelős osztályon sok a náci-szimpatizáns (pl. Jens T. Nordlie, Kĺre Vagn Knudsen és Odd Melsom kapitányok). Quisling eközben már április 9-i rádióbeszédében bejelentette, hogy átvette a hatalmat, és visszavonta a kormány által „jogtalanul” kiadott mozgósítási parancsot.6

A norvég katonai ellenállás legfőbb sikere a Blücher német hadihajó elsüllyesztése volt, fedélzetén közel 600 katonával. A hajónak fontos szerepet szántak Oslo bevételében. Eközben Oslóban, Trondheimben és Bergenben a gyülekező katonák fegyvereiket sok esetben használhatatlan állapotban találták a raktárakban. A harcokban norvég részről többnyire önkéntesek vettek részt. A hadbalépés körüli bizonytalankodás sok esetben katonai együttműködést eredményezett a megszállókkal. A katonai főparancsnok jelentéséből kiderül, hogy az egyes parancsnokságok nem is kaptak értesítést arról, hogy ellenállást kell tanúsítaniuk.7 A szerző nagy részletességgel számol be az Oslo környéki harcokról. A város április 10-én került német kézre. A német előrenyomulás ugyan kisebb, nem várt akadályokba ütközött, de az ellenálló norvég csapatok is csakhamar megadták magukat. Váratlanul érték őket a német sikerek (noha maguk a támadók túl lassúnak értékelték előrenyomulásukat).

Április 11-én Otto Ruge vette át a norvég katonai főparancsnokság vezetését. Új parancsa a kulcsfontosságú állások védelmére vonatkozott: a norvég katonáknak, ameddig csak lehetséges, tartaniuk kell állásaikat. A cél az időnyerés, az angol csapatok bevárása volt.8 Cecil Dormer brit miniszter már április 9-én biztosította a norvégokat a brit segítségről.

A 18–19. fejezetben a brit csapatok partraszállásáról és harcairól számol be Borgersrud. A norvégok a brit segítségben bízva nem kezdtek nagyobb katonai hadműveleteket, inkább visszavonultak. A helyzet azonban a britek megérkezése után sem javult. Alakulataik létszáma csekély, felszerelésük pedig hiányos volt. A harcok kimenetele egyre inkább a kis létszámú, de annál elszántabb norvég önkénteseken múlott. A történész beszámol arról a hadászati kuriózumról, hogy a norvégok, Európában akkor egyedülállóan, fehér rejtőruhás sí-alakulatokat vetettek be meglehetős hatékonysággal a németek elleni harcban.9

1940. június 10-én jelentette be a norvég főparancsnokság az ország kiválását a háborúból, és ismerte el a német megszállást. A norvég katonatisztek előtt két lehetőség állt: leteszik az esküt a németeknek, hogy a háború végéig nem fognak fegyvert, vagy hadifogságba kerülnek.10

Külön fejezet foglalkozik a harcok mérlegével. 1940. április 9-étől június 10-éig a britek 1869 katonát vesztettek, a németek 5660-at, a norvégok 850-et. Ez a norvég lakosság 0,3 százalékának felel meg.11 A norvégok majdnem teljes flottájukat harc nélkül engedték át a németeknek.

Az utolsó fejezet fontos adatokat közöl a norvég katonai főparancsnokság feloszlásáról. A norvég kapituláció után 1150 tiszt és parancsnok lépett be az NS-be. Borgersund az utolsó oldalakon rövid összegzést ad a könyv tartalmáról.

A könyv kronologikus felépítésű, bár az egyes fejezetekben gyakran olvashatunk az előzményekről és a következményekről is. A könyv végén található lábjegyzetek kissé hiányosak (Borgersrud nem jelöli meg pontosabban a négy nagyobb, általa feldolgozott hadtörténeti munkából származó idézeteket). Nehezíti az eligazodást, hogy a történész gyakran mellőzi az évszámokat. A függelékrészben viszont megtalálhatjuk a rövidítések és a felhasznált munkák hasznos jegyzékét és a bő névmutatót.

Lars Borgersrud: Konspirasjon og kapitulasjon. Nytt lis pĺ forsvarhistorien fra 1814 til 1940. (Konspiráció és kapituláció. A norvég honvédelem 1814 és 1940 közötti története új megvilágításban.) Forlaget Oktober, Oslo, 2000. 384 p.

Baján Szilvia

1. 1838-ban a norvég hadsereg létszáma 12 ezer körül mozgott, a tartalékosoké 8 ezer volt. Ez összehasonlítva az angol hadsereg akkori létszámával (100 ezer) igen nagynak mondható. Angliában így 250 főre jutott egy katona, Norvégiában minden 50 emberre. Borgersrud, 43. o.

2. A norvég Baloldali Párt (Venstre) elnevezés nem mai értelemben vett baloldali erőt jelöl. Ez a párt a polgári változások nyerteseinek, a városok gazdagabb rétegének az érdekeit képviselte. A magas állami tisztségeket betöltő hivatalnoki rétegre (embetsmanok) támaszkodó királyhű elveket képviseli; a Jobboldali Párt (Höyre) ellenzékeként jött létre.

3. Magyarul erről lásd A. Sz. Kan: A skandináv országok története. Kossuth Könyvkiadó, 1976. 182–183. o.

4. „Hvorfor skulle mobiliseringen holdes hemmelig nĺr fienden allerede sto i landet?” Borgersrud, Lars. Kapitulasjon og konspirasjon. Nytt lys pĺ forsvarshtstorien fra 1814 til 1940. Forlaget Oktober AS. Oslo, 2000. 208. o.

5. Uo. 215. o.

6. Uo.

7. Uo. 243. o.

8. Uo. 280. o.

9. Uo. 306–307. o.

10. Uo. 351. o.

11. Uo. 339–340. o.